A sivatag népe

By Ferdinand Ossendowski

Ferdinand Ossendowski (1876–1945) lengyel író, újságíró, világjáró, felfedező és egyetemi tanár volt. Szentpéterváron járt egyetemre, ahol orosz szakon végzett. Egyetemi professzorának segédjeként eljuthatott távoli országokba, megfigyelni azok természetr

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633772485

Book preview

Ferdinand Ossendowski

A SIVATAG NÉPE

Utazás Marokkón keresztül

Fordította

DR. BALASSA JÓZSEF

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-248-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Előszó

---

A lengyel külügyminisztérium, a francia kormány, Lyautey marsall, Steg miniszter, Blanc miniszter, Dupont tábornok és más francia tisztviselők segítségével megnyílt előttem az út, hogy behatoljak az észak-afrikai törzsek belső életébe. Mindezeknek a személyeknek és intézményeknek legmélyebb hálámat fejezem ki, valamint az algíri Földrajzi Társaságnak azokért a nélkülözhetetlen információkért, amelyekkel az utazásom folyamán gyűjtött jegyzeteimet kiegészíthettem.

Benyomásaim és megfigyeléseim őszintesége lehet csak részemről az egyetlen viszonzás segítségükért.

Varsó, 1926.

Ferdinand Ossendowski

1.

A tenger és a gyűlölet viharai

---

Egy kis spanyol kikötőben, Almeriában másztunk fel a pallón egy ezertonnás, nem nagyon kecsegtető hajó fedélzetére, mely a Balear büszkélkedő nevével járja a Földközi tenger hullámait, hogy elvigyen minket a francia Oranba, a sötét világrész északi részébe tervezett utazásunk első állomására. Noha még nyár volt, a csípős esti szél, amely a tengert söpörte a hullámgáton túl, mozgásra indított bennünket a fedélzeten, miközben a hajósok elbocsátották a hajót tartó köteleket. Feleségem sóhajtva jegyezte meg:

– Ez a gyenge kötél az egyetlen kapocs, amely Európához köt bennünket.

S mikor az utolsó kötél is lecsapódott, Zofiette még egy pillantást vetett a hullámgátakra a kikötőn túl, egyet sóhajtott s a fekvőszékben keresett menedéket, elszántan, hogy megfizeti a tengeri út adóját. Mihelyt kiértünk a védőfalak közül, a háborgó hullámok megragadták a vén spanyol bárkát s mint egy labdát dobálták ide-oda egész éjszaka. Zofiette beteg volt, tragikusan beteg s nem nagyon vigasztalta az a gondolat, hogy a többi utas sem jobb tengerész, mint ő. Egy magányosan elköltött ebéd után visszamentem a fedélzetre feleségemhez s néztem a hullámos tengert.

Óriási hullámok, a vad szél vad paripái csapkodtak az ingadozó bárkára, úgyhogy recsegett és ropogott, nyöszörögve és jajgatva, mint egy reumás ember. A hullámok fehér sörénye végigcsapott néha a hátsó fedélzeten s azután lefolyt a fekete, nedves testen. A szél keresztülsüvített a kötelek között s hintázta a mentőcsónakokat, mintegy gúnyolódva velük, hogy mi lesz a sorsuk, ha esetleg a sík tengeren a kezébe kerülnek.

Mikor Zofiette egy kis időre elaludt, cigarettára gyújtottam s a korláthoz támaszkodva bámultam a csapkodó hullámok vad játékát. Eközben két alak jelent meg a fedélzeten. Egymástól kissé távol álltak s figyelték a tenger és a hajó őrült küzdelmét s az ég gyors változásait.

Augusztus közepe volt és holdtölte. Halvány sugarai alatt a tenger ezer sávban és pontocskában csillogott, folyton változva, majd eltűntek egy mély örvényben, majd visszatértek egy új hullám taraján vagy derekán. Minden egy nagy, ciklonszerű forgatagban volt, amelynek közepében a rettenetes, titáni erők küzdelmét érezhettük, amelyek nem nyújtanak sem békét, sem nyugodt pihenést.

Az ég is meggörbültnek látszott, hogy a végzetesség és a küzdelem érzésével növelje az éjszakát, amelyben figyeltük a fény és a sötétség erőinek véget nem érő harcát. Szertetépett felhőrongyokat, mint a küzdelem előfutárait, hajtotta a szél, míg itt-ott sűrű fehér felhők úszó hattyúk alakját juttatták eszünkbe, amelyek lassan siklanak le a gyors habokon. Csak egy magasabb és nehezebb felhő, sötétebb, mint a többiek, csaknem egészen fekete, állt ellen a szélnek, lassan mozdult s szélein csápokhoz hasonlóan bocsátotta ki foszlányait a levegőbe. Csakhamar elérte az üres területet a hold körül s kezdett ráterpeszkedni s a hold elkezdett sötétedni, előbb vérvörös színt öltött, azután sötétszürkére változott, végül mint sötét karika tűnt el a még sötétebb égen.

– Teljes holdfogyatkozás – mondta az előbb említett utasok egyike, mikor felém közeledett s felajánlotta kitűnő Zeiss-üvegét, hogy jobban megfigyelhessem a jelenséget. Amikor a távcsövön keresztülnéztem, a hold kezdett lassan kiemelkedni a sötét takaró alól, melyet bolygónk borított rá. Először csak egy vékony, fényes, fehér vonal volt látható, mely az ég sötét hátterén függött; azután mind jobban és teljesebben ragyogott, megnőtt sarlóvá, félholddá s végre egy fényesre csiszolt ezüst pajzs lett belőle – a sötét test halvány föld elválhatatlan társa, memento mori-ja.

– Gyönyörű teljes holdfogyatkozás – jegyezte meg szomszédom és én megköszöntem a távcsövet.

Ez a megjegyzése alkalmat adott, hogy egy percre megvizsgáljam arcát és ruházatát. Spanyol tengerésztiszt volt, ifjú, jóképű, erőstestű, arcbőre sötét, s bátor szemei bizonyosan látták már a halált – mert én ismerem az ilyen szemeket s felismerném ezer olyan közül, amelyik még nem látta a kaszást munkában.

– A háborúba megy? – kérdeztem, dél felé mutatva.

– Igen, a hajómhoz megyek. Lőni fogjuk ezeknek a rif banditáknak bal szárnyát, akik meg merték támadni a spanyolok jogát Marokkóban s háborút indítottak ellenünk.

Hallgattam, mert tudtam a lapokból, hogy Abd-el-Krimnek, az arab főnöknek hadserege észak felé szorította a spanyolokat, kifelé a marokkói területről s ez nagyon nyugtalanította a madridi kormányt.

– Nézze a tengert – mondta a tiszt tragikus hangon, miközben szeme végigsiklott a fehértarajú hullámokon, amelyek rohantak, mintha új támadásra készülnének. – Nézze és elmélkedjen. Hajdanában a fekete kalózok és kalandorok gályáit hajtotta ez a szél partjainkra, ahol a mórok lekaszabolták népünket, felégették kunyhóikat és városaikat s foglyokat hurcoltak el. A legtöbben közülük elpusztultak a gályák padjaihoz kötözve, vagy jajveszékelve a rabszolgahajtók korbácsütései s az égető nap sugarai miatt, míg az asszonyok muzulmán háremekben kínlódtak, sírtak és meghaltak, elfeledve és elhagyatva. S most, a huszadik században az arabok arról álmodoznak, hogy megújítsák a muzulmán uralmat. Mi ismerjük ezt s tudjuk, hogy most még egyszer, örök időkre véget kell vetni az ilyen barbár álmoknak.

Ezt erővel és meggyőződéssel mondta, egy percig hallgatott, azután „jó estét" mondva megfordult s lement kabinjába, mert hajnalban ki kell szállnia Melillában, ahol hajója állomásozott.

Egyedül maradtam, s mivel láttam, hogy feleségem még alszik, meggyújtottam még egy cigarettát s leültem egy padra a szalon közelében. Néhány perc múlva a másik utas odajött és leült mellém. Láttam, hogy arab, s ezt a tényt az európai ruházat nem rejtheti el s meg is erősítette ezt csakhamar az az arab írás, amely alsó karjára volt tetoválva s amely láthatóvá lett, mikor felemelte karját, hogy cigarettára gyújtson.

– Hova megy? – kérdeztem.

– Oranba – felelt, udvariasan megemelve kalapját. A köszönés után elkezdett halkan nevetni s látva a kérdést szemeimben, megjegyezte:

– Könnyen kitalálom, hogy mit mondhatott az a tiszt, aki az előbb elment. Azután nagy pontossággal megismételte a spanyolnak gondolatait és így folytatta:

– Mi arabok másképp gondolkozunk s mi mindnyájan egy véleményen vagyunk. Mi adtunk a spanyoloknak civilizációt; új és erős vért öntöttünk a fajukba; méltó ellenfeleik voltunk tengeren és szárazon. Később behatoltak országunk szívébe és elvették egy nagy részét. Vasmarokkal, amely keményebb és könyörtelenebb, mint a mór királyoké volt Granadában, Cordovában és Szevillában, megragadták torkunkat, fojtogattak és üldöztek bennünket, és most megvetnek, mint kutyákat, mint a legaljasabb fajta rabszolgákat. Ez nem maradhat így! Meg kell kapni jogainkat, szabadságunkat, hitünket mindenütt, egész Afrikában, ahol az igazhitű napkeltekor és naplementekor prófétájának nevét hívja.

Hallva feleségem hangját, bocsánatot kértem s hozzá siettem. Mire visszatértem, a pad üres volt. Leültem s elkezdtem gondolkozni a nagy emberi tragédián, az örökös, históriai tragédián, melynek szerzője a gyűlölet, szereplő személyei a népek, fajok, felekezetek, kereskedők, diplomaták, parlamentek és királyok s amelynek előadása megakadás nélkül folyik századokon keresztül a barlanglakó ember társadalmi életének kezdete óta a pompás paloták és hatalmas dinasztiák napjaiig.

Alkalmam volt megismerkedni három világrész különböző színű vad és félvad törzseivel. Ismerem álmaikat a szabadságról és függetlenségről és noha jól tudom, hogy ha ezt rögtön megadnák nekik, ez számukra degenerálódást és halált jelentene, amitől a megállapodott európai civilizáció, noha nem mindig igazságos módszerekkel dolgozik, védi őket. E meggyőződés ellenére is azt gondoltam, hogy kellene lenni valami módnak, hogy megmentsünk más civilizációt is, nemcsak a régi és elfogadott civilizációkat, amelyek nagyon gazdag eredményhez juttatnak ugyan, de belekeverik a gyűlölet mérges magvait.

Ezeket a gondolatokat hirtelen megzavarta egy hajósíp éles füttye, melyre a Balear érckürtjének búgása felelt. A kapitány egy parancsot kiáltott s hallottam a matrózok futkosásának zaját. A gép megállt s a hajó egyszerre gyámoltalanul himbálódzott a futó habok hegyein és völgyeiben. A sötétségben egy spanyol torpedócirkáló siklott el mellettünk lámpák nélkül, s néhány fényjel váltása után ismét eltűnt az éjszakában. A gépek megindultak s a Balear folytatta útját.

A fedélzeten feleségem közelében ülve ébren maradtam egész éjjel s figyeltem, hogy mi történik körülöttünk. Napkelte előtt időközönként hosszú mozgó fénysávokat láttam, amelyek mintha kíváncsian kerestek volna valamit az égen és a tengeren. A nagy fényszórók sugarai voltak ezek, amelyek a hegyeken voltak elhelyezve Melilla fölött. Ebben a marokkói kikötőben kellett kikötnünk kora reggel.

2.

Fönícia örökösei

---

Amikor a hajnal első halvány, szürke előfutárjai elkezdték szétkergetni az éjszaka fekete erőit, néhány vitorlás bárkával találkoztunk. Ezek kissé távolból nagy madaraknak látszottak, amelyek egyik szárnyukat repülésre emelik fel, míg a másik megtört és mozdulatlan. Már majdnem nyolc óra volt és a küzdelem után, hogy végre ki tudtam verekedni egy csésze kávét és egy parányi reggelit, amely nem volt arányban a tengeri levegő okozta étvággyal, megláttam távolról Afrika aranyos partját, amint a felkelő nap sugaraiban fürdött. A sziklákat s a távolodva emelkedő hegyláncot, a fehér épületeket és az erődítmény falait ugyanaz a rózsás szín borította s gyönyörű festményként emelkedett ki az egész a halványkék ég háttere előtt.

– Melilla – mondta a tiszt, tegnapi ismeretségem.

Amint a kikötő bejáratához közeledtünk, mind világosabban észleltem valami tompa zajt és zúgást. Kitűnő távcsövemmel vizsgálni kezdtem a várost és az új földrész partvidékét. Csakhamar megértettem, hogy e zaj oka az a munka, amit a spanyolok végeztetnek, hogy megnagyítsák és megjavítsák ezt a kereskedelmi és hadi szempontból egyaránt fontos kikötőt. Egy új hullámgátat építettek, hogy alkalmas kikötőhely legyen hajóik számára s már ki is emelkedtek a tengerből hatalmas sziklák és cementblokkok. Rövid időközökben az anyag tömegeit szállították az új építmény végére és zúdították be a tengerbe, tompa dörgést okozva s ez eljutott a Balear fedélzetéig. De ezeken a hangokon kívül és ezeken túl még másféle zajt és zúgást is hallottunk. Mivel nem voltam képes megérteni az okát, a tiszthez fordultam, hogy magyarázza meg.

– Ez az ágyúk dörgése és a bombák robbanása ezen a hegyláncon túl. Abd-el-Krim, aki háborút indított ellenünk Rifben, fellázította örökös ellenségeinket, a gvelajai és kebdanai berber törzseket, akiknek az országa közel van Melillához, s most kénytelenek vagyunk leverni őket, hogy szabad közlekedést biztosítsunk gyarmataink középső részével.

Időközben besiklottunk a kikötőbe. Az első tárgy, amely magára vonta figyelmünket, egy elhanyagolt külsejű teherhajó volt, nyögve a bálába csomagolt széna terhe alatt, amely csaknem az árbocok feléig ért, de ez nem volt alkalmas arra, hogy megtámassza. A legénység lázasan sürögve dobálta le a hajóról ezt a rakományt, amely úgy látszik, veszélyeztette a hajót. A kikötő keleti részén néhány hadihajó és két teherhajó horgonyzott; ezekből ágyúkat, muníciót és a katonák számára élelmiszeres ládákat rakodtak ki. Miután néhány vámformalitáson is túlestünk, a Balear közel ment a parthoz és négy erős kötéllel kapaszkodott Afrika partjához.

Ekkor megszűnt a hajó mozgása és ingadozása, Zofiette felkelt kellemetlen emlékű székéről s lement a kabinba, ahonnan nemsokára teljesen átöltözve és frissen jött föl. Minthogy három órai időnk volt a kikötőben, elindultunk egy jó vendéglő keresésére, találtunk is egyet s azzal a jó érzéssel élveztük reggelinket, amelyet a szárazföldön elköltött első étkezés nyújt az embernek. Azután elindultunk, hogy megtekintsük a várost.

A város két, világosan megkülönböztethető részből áll: a régi város, amely a XVI. században épült, ebben megerősített házakat találtunk, amelyek rendetlenül sorakoznak egymás mellé a szikla tetején s erős fallal vannak körülvéve; és az új város, amely a sziklák aljában húzódik el messzire. Ez is terv nélkül épült, de jólét és vállalkozó szellem látszik rajta. Ez az új Melilla az afrikai spanyol haderőnek egyik legfontosabb középpontja s nagyfontosságú kereskedelmi hely.

Tisztek és katonák nyüzsögtek az éttermekben, kávéházakban és bárokban; ettek, ittak, dohányoztak és hangosan társalogtak; viselkedésük világosan mutatta, hogy hadi zónában vagyunk. Burnuszba burkolt arabok lépkedtek az egyenruhás emberek tömegében, belepillantva minden szögletbe, figyelve mindenre, ami körülöttük történt. Bizonyos, hogy Melilla utcáin ott voltak Abd-el-Krimnek, a rifek őrült vezérének kémei és felderítő tisztjei. Elénk ellentétet mutatott az arabok sivatagi ruházata azokban a pompás autókban, amelyek a helybeli iparfejedelmek házai előtt felvonultak.

Századokkal ezelőtt alapították a föníciaiak, a félsziget kincseiből odacsalogatva Ruszaddir gyarmatot, amely nemsokára azután a karthágóiak birtoka lett s később a berberek foglalták el. A szerencse kerekének fordultával Spanyolország elragadta a berberektől Melillát és kincseit s ezért megadta a szokásos véráldozatot. Minden korban lerakodóhelye volt a vas-, cink- és ólomércnek, ami az idegeneket a félszigetre vonzotta.{1} Azt mondják, hogy a föníciaiak, miután megalapították Ruszaddirt, innen indultak ki vakmerő expedícióikra nyugat felé s elérték Spanyolország déli partvidékeit, ahol higany- és kéntelepeket találtak. Ezeket elvitték magukkal kelet felé, az előbbit a papok és mágusok számára, az utóbbit eladták á kalózoknak, akik tüzes nyilakat készítettek velük, hogy felgyújtsák az ellenség hajóit.

Mielőtt visszatértünk volna a hajóra, megnéztük a nagy Hernandez parkot, amely tele van gyönyörű pálmafákkal s van benne néhány igen szép araukária. De az égető hőség egy kávéházba kergetett bennünket, ahol jeges italok és fagylalt mellett vártuk meg az időt, amíg vissza kellett térni a Balearra.

Alighogy elindultunk, nagy lármát hallottunk a fedélközben. Megtudtuk, hogy az egyik utas, aki a parton töltötte az időt, ottfelejtette kisfiát és lányát, s csak most vette észre, hogy nincsenek a hajón. A szeles anyát végre megvigasztalták azzal, hogy a legközelebbi hajó két nap múlva elhozza őket Oranba.

A szél elült, az idő kitisztult, s a Balear nem volt többé a hullámok játékszere, hanem gyorsan és büszkén haladt kelet felé egy nagy óceánjáró komolyságával; a homokos part mellett haladt, amely mögött egy pillanatra láthatóvá lett Mar Csika, egy keskeny tengeröböl, melyet egy hosszú, homokos földnyelv határol. Azután elmentünk Cabo del Agua (a Dsebel Kebdana-hegység legészakibb oszlopa) és a Zaffarin-csoport három szigete között, s ez eszünkbe juttatja Dsafart, a rettenetes török kalózt. A Kebdana törzs legendája szerint, Allah, mikor Dsafar halála után ítélkeznie kellett fölötte, meg akarta tudni, hogy hány könnyet ontottak a kalóz áldozatai, és megkérdezte Azrael angyaltól, mondja meg, hogy mennyi lehetett ez. Hogy ezt megmutathassa, az angyal elválasztotta Mar Csikát a tengertől s ezt mutatta meg a Mesternek. Az igaz, hogy a tenger nem nagy, de mint könnyek medencéje elég kínt és bűnt jelent, hogy elkövetője megérdemelje a pokol minden szenvedését.

A Zaffarin-szigeteken nincs víz, tehát nincs is növényzet. A lakosság számára szükséges vízmennyiséget külön tankhajókon hozzák. A spanyolok két szigetet összekötöttek egy tengeri fallal s így pompás kikötőt készítettek, amely jól meg van védve a nyílt tenger felől és stratégiailag nagyon fontos, mert éppen szemben van a Muluja-folyóval, amely határvonal a francia és a spanyol marokkói terület között. Ezen a két szigeten vannak a kormányzó háza, az őrség kaszárnyái, a templom, a kórház és a halászkunyhók. A harmadikon van a temető.

Jobb felől elhaladtunk Milonia-fok mellett, amely már Algéria területéhez tartozik. Nemsokára eltűntek az alacsony lapos partok, s helyet adtak a Tajera-hegysor toronyszerű falának, amely elfedte a látóhatárt.

Az éjszaka folyamán megpillantottuk a Rasgun-sziget világítótornyát s később, a hajnal közeledtével elhaladtunk a sziklás, öblökkel csipkézett Habibas-szigetek mellett, amelyek sokat szenvednek a hullámok csapásaitól, s beléptünk a szorosba a Falcon- és Mersz el-Kebir-fokok között, amelyeknek hatalmas világítótornyai kísértek tovább az éjszaka hátralévő részében. Tovább kelet felé a mély és mindig nyugodt Orani öböl vág utat a part mentén. De Oran maga még egy ideig nem volt látható, csak apró házak látszottak szerteszét a hegyes parton. Ez nem lehet Oran, egyik legnagyobb francia város Afrikában, körülbelül 200 000 lakossal.

Épp ezt a kérdést akartam intézni egyik útitársamhoz, mikor egyszerre feltűnt egy magas hegy, sziklás szaggatott oldalaival. Egy kopasz sziklán, a tenger fölé emelkedő szirten egy templom merész reliefje tűnt elő, fölötte Mária szobra. Az 1849-i pusztító kolerajárvány alkalmával építették; a járványt arab zarándokok hurcolták be Kis-Ázsiából, mikor mekkai zarándoklásuk alkalmával meg akarták látogatni a bölcs és szent Szidi Abd el-Kader el-Dsilani sírját Oran közelében. A szikla, amelyen a templom épült, egy része a Murjajo-hegynek, amelynek tetejét a hatalmas spanyol Santa Cruz kastély falai, tornyai és bástyái koronázzák. Szíriai fenyők erdeje borítja az egész hegyet, amelynek oldalán kitűnő utakat vágtak az autók számára s számtalan szép gyalogútja van a hegymászás kedvelőinek használatára és sok a kilátópont, ahonnan, mint később megtudtuk, gyönyörű kilátás nyílik a tengerre, az öbölre és a városra.

Még egy ideig a tornyos Santa Cruzt láttuk, míg végre hirtelen feltűnt egy földnyelv mögött egy nagy város, fehéren csillogva az augusztusi napban, telehintve a parkok, a terek és a pálmákkal szegélyezett utak smaragdszínű oázisaival, amelyek fölfelé húzódtak a kormányzói városrész felé, nagy házaival, templomtornyaival és a mecsetek kupoláival.

Valami különös béke, a jövőbe vetett hit és a vidámság érzése látszott ezen az ezüstösen fehér városon, s mikor tekintetemet Santa Cruz vára felé fordítottam, ez a kellemes hangulat idegenszerű, kellemetlen fagyossággá változott. Gondolkoztam egy ideig ezen a szokatlan benyomáson s csakhamar logikai formát tudtam neki adni.

Láttam, hogy két kultúra van előttem, két pszichológia, két gyarmatosító rendszer. Spanyolország az inkvizíció szigorú, intranzigens katolicizmusával, büszke királyaival, véres conquistador-aival, a más hitű vagy színű népet megvető csőcselékével; az erőszak, vérontás és rombolás Spanyolországa; az egykori Spanyolország, amiből semmi sem maradt meg, csak a hagyomány, a történet s azoknak a népeknek a gyűlölete, akiket azelőtt meghódított. Ez a Spanyolország ott székelt a Murjajo csúcsán, ott halt meg s ott van eltemetve Santa Cruz szarkofágjában, míg mellette Franciaország vidáman mosolyog a tengerre s a szomszédos arab házakra, az egész világra, nevetve ezüst városának fehérségében és ragyogásában, színes tömegével, zöld pázsitjaival, bájos tereivel és parkjaival.

Franciaország nem törődik Santa Cruz örök időkre szóló falaival és tornyaival. Csak azt akarja, hogy boldog életet biztosítson a jövő nemzedéknek ebben a napfényes országban. S ha a bennszülött elégedetlenkedik és fenyegetőzik, a francia mosolyogva és veleszületett vidámsággal feleli:

– Uraim, mi bőkezűen költekezünk, s igaz civilizációt és kultúrát hozunk nektek, e nélkül a ti „szabadságotok" olyan volna, mint az erdeitekben élő vadaké s ugyanolyan harcokban telne életetek, mint amilyen az ő sorsuk.

S mikor ezt megmondta, elfordul s valami vidám párizsi dalt dúdol.

3.

Észak primitív népfajai

---

Nem nagy sajnálkozással hagytuk el a Baleart s nemsokára már a szállodában voltunk és elkészítettük a város megtekintésének tervét.

Csakhamar beláttuk, hogy a spanyol és a francia gyarmatosítás ellentétes pszichológiáján kívül nincs semmi különösen jellemző vagy érdekes Oranban. Elsősorban nincsenek igazi arabok a városban, mert nem tekinthettem ilyennek azt a fekete urat, aki francia cipőt, fantasztikusan széles nadrágot, mellényt és kabátot visel, még ha burnusz és különösen magas, széles és sokszínű szalmakalap van is rajta. S ezek leisszák magukat ánizsos pálinkával a bárokban és a kis kávéházakban.

A nyomorúságos arab városrész, az úgynevezett village nègre, keskeny, alacsony, rettenetesen piszkos és bűzös házaival, kicsiny vásárterével, ahol értéktelen és haszontalan tárgyakat rakásszámra kínálnak eladásra a gyümölcs- és főzelékfélék mellett, legkevésbé sem hasonlít az igazi, bármilyen kicsi mór városhoz. Ez azt a látszatot kelti, hogy a franciák szándékosan hagyták meg ezt az álarab városrészt, hogy bebizonyítsák, mennyire lehetséges a szimpátia köztük és az iszlám között.

Az Oran utcáin járkáló úgynevezett arabok vagy helybeli nábobok, vagy környékbeli birtokosok, akiknek kisebb vagy nagyobb ingatlanuk van. Mind a kétfajta a francia civilizáció hatása alatt áll s a vidék kitűnő vörösbora, a Royal Kebir kedvéért szívesen megszegi a Korán parancsait.

Az arab városrészben a különböző törzsbelieknek és a hajléktalan koldusoknak és páriáknak, a társadalom napról napra tengődő kivetettjeinek egész tömege él; ezek néha veszedelmes fajták, noha nem nagyon üldözi őket a rendőrség.

Mikor feleségemmel egy olyan helyet kerestünk, ahol a bennszülöttek zenéjét és énekeit hallhatjuk, táncaikat láthatjuk, egy nagyon igénytelen kocsmára találtunk, ahol előbb egy egész egészségügyi kirendeltségnek kellett volna megtisztítani számunkra a helyet. Nagy árat kellett feleségemnek fizetnie, de ő azzal a szándékkal jött Afrikába, hogy a bennszülöttek zenéjét tanulmányozza. Két alacsony, erős és túlságosan bizalmaskodó ember jött elénk, akik bevezettek egy kis szobába, amelynek egyetlen szűk ablaka volt s hellyel kínáltak egy vánkossal borított nagy ládán. Ez a vánkos már rég megérdemelte volna, hogy nyugalomba helyezzék. Azután bejöttek a táncosnők sokszínű ruhában, nyakukon, fülükben és hajukban számtalan ékszer és csecsebecse lógott. Megfigyeltem ezeket a díszeket s rájuk ismertem, hogy a Gare de l’Est környékéről valók, ahol számtalan gyár készít efféle ékszereket. A nőkön nem volt fátyol, szemük erősen alá volt húzva fekete festékkel s szemöldöküket egy fekete sáv kötötte össze.

Kifestett arcuk és ajkuk, az arcukra tetovált körök, cikcakkos cirádák, nyilak és négyzetalakok olyan élénkké tették a látványt, hogy le akartam őket fényképezni, de az eredmény az lett, hogy egy fiatal, hajlékony és éles arckifejezésű nő kivételével a többi mind futásnak eredt. Mikor ennek a menekülésnek okát kerestem, az egyik férfi megmagyarázta, hogy a rendes muzulmán hit szerint szerencsétlenséget és betegséget hoz, ha valakiről arcképet csinálnak, tehát csak ezt az egy táncosnőt és őket, a férfiakat