Firenzei éjszakák

By Heinrich Heine

A „Dalok könyve” költőjének egyik jellegzetes írása a „Firenzei éjszakák” című novella, amely Heine munkássága harmadik nagy korszakának, a párizsi időknek legelső éveiben keletkezett. A költő politikai magatartása, tekintélyeket nem kímélő maró szat

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633743263

Heinrich Heine

Christian Johann Heinrich Heine (1797-1856) war einer der bedeutendsten deutschen Dichter, Schriftsteller und Journalisten des 19. Jahrhunderts. Er gilt als »letzter Dichter der Romantik« und sein vielschichtiges Werk verlieh der deutschen Literatur eine zuvor nicht gekannte Leichtigkeit. 1797 als Harry Heine geboren, wechselte er kurz vor der Annahme seines Doktortitels vom jüdischen Glauben zur evangelischen Kirche und nahm den Namen Christian Johann Heinrich an. Bei allem Erfolg, stießen sein neuer Schreibstil und seine liberale Überzeugung auf auch viel Ablehnung. Diese, und die Tatsache, dass er keine Anstellung fand, ließ ihn 1831 nach Paris umsiedeln, das eine zweite Heimat für ihn wurde. Während in Deutschland Teile seines Werks verboten und zensiert wurden, wurde er in Frankreich geschätzt und hatte Zugang zur künstlerischen Elite. 1856 starb er dort nach mehr als 10 Jahren schwerer Krankheit.

Book preview

HEINE

FIRENZEI ÉJSZAKÁK

Fordította

CSERNA ANDOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-326-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ ÉJSZAKA

Maximilian az előszobában találta az orvost, amint éppen fekete kesztyűjét húzta föl.

– Nagyon sietek – kiáltotta feléje elmenőben az orvos. – Signora Mária egész nap nem aludt és csak e pillanatban szunnyadt el kissé. Azt hiszem, nem kell önt figyelmeztetnem, ne ébressze föl valami zörejjel és ha fölébred, a világért sem szabad beszélnie. Nyugodtan feküdjön, meg se moccanjon, a legkisebb mozgást se végezze, beszélnie sem szabad, csak a szellemi tevékenység lehet számára üdvös. Kérem, meséljen neki megint mindenféle hóbortos történeteket, hogy kénytelen legyen csendesen hallgatni.

– Legyen nyugodt, orvos úr – felelte fájdalmas mosollyal Maximilian.

– Én már valóságos fecsegővé lettem és szóhoz sem engedem őt. Mesélek majd neki annyi fantasztikus dolgot, amennyit csak ön kíván… De meddig élhet még?

– Nagyon sietek – felelte az orvos és elment.

A fekete Debora finom hallásával már a lépteiről megismerte az érkezőt és halkan nyitott előtte ajtót. A férfi intésére éppoly nesztelenül távozott a szobából és Maximilian egyedül maradt barátnőjénél. A szobát csak homályosan világította meg egyetlen lámpa, mely időnként félig bátortalan, félig kíváncsi fényt vetett a beteg nő arcára, aki teljesen felöltözve, fehér musselinben, elnyújtózkodva hevert a zöld selyem pamlagon és nyugodtan aludt.

Maximilian egy ideig hallgatagon, összekulcsolt karokkal állt az alvó nő előtt és nézte a szép idomokat, melyeket a könnyű ruha inkább elárult, semmint eltakart és valahányszor a lámpa fénysugarat vetett a sápadt arcra, megremegett a szíve. – Az Istenért! – szólt halkan magában. – Mi ez? Milyen emlékek kelnek életre bennem? Igen, most tudom. Ez a fehér kép a zöld alapon, igen, most…

E pillanatban fölébredt a beteg és mintha az álom mélységéből tekintene föl, szelíd, sötétkék szeme kérdőn, kérve pihent meg barátján… – Mire gondolt most, Maximilian? – kérdezte azon a félelmetesen lágy hangon, amelyen a tüdőbetegek szoktak beszélni, s amelyben hallani véljük a gyermek gőgicsélését, a madár csicsergését és a haldokló hörgését.

– Mire gondolt most Maximilian? – kérdezte újból és oly hevesen emelkedett fel fektéből, hogy hosszú hajfürtjei, mint fölriasztott aranykígyók gyűrűztek feje körül.

– Az Istenért! – kiáltotta Maximilian, miközben gyöngéden visszafektette a pamlagra. – Feküdjön nyugodtan és ne beszéljen: mindent elmondok önnek, amit gondolok, amit érzek, sőt azt is, amit magam sem tudok!

– Valóban – folytatta –, nem tudom, mire gondoltam az imént és mit éreztem. Gyermekkorom képei vonultak át homályosan emlékezetemen, anyám kastélyára gondoltam, az ottani kopár kertre, a szép márványszoborra, mely a zöld pázsiton hevert… Azt mondtam, „anyám kastélya, de kérem, a világért se értsen ez alatt valami pompás és gyönyörű dolgot! Hiába, megszoktam már ezt az elnevezést; atyám egészen különös hangsúlyt helyezett erre a szóra „a kastély! és mindig olyan sajátságosan mosolygott hozzá. Mosolygása jelentőségét csak később értettem meg, amikor mint tizenkét éves fiúcska anyámmal a kastélyba utaztam. Ez volt első utazásom. Egész nap kocsiztunk a sűrű erdőben, melynek sötét borzongása örökre felejthetetlen lesz számomra. Csak estefelé álltunk meg egy sorompónál, amely nagy rétet választott el tőlünk. Majdnem félóra hosszat kellett várnunk, míg végre előkerült a közeli vályogkunyhóból a fiú, aki eltolta a keresztrudat és beengedett bennünket. Azt mondom, „a fiú, mert az öreg Márta még mindig fiúnak nevezte az ő negyvenéves unokaöccsét, aki, hogy méltóképpen fogadja a nagyságos uraságot, felöltötte elhalt nagybátyjának libériáját és mivel előzőleg kissé ki kellett porolnia, addig megvárakoztatott bennünket. Ha ideje lett volna, talán harisnyát is húz, de hosszú, meztelen, vörös lábszárai úgysem ütöttek el valami nagyon a rikító skarlátvörös kabáttól. Hogy vajon viselt-e alatta nadrágot is, nem tudom már. A mi szolgánk, Johann, aki szintén gyakran hallotta a kastély elnevezést, nagyon csodálkozó arcot vágott, mikor a fiú a kicsiny, roskatag épülethez vezetett bennünket, amelyben megboldogult gazdája lakott. De valósággal elképedt, mikor anyám ráparancsolt, hogy hozza be az ágyneműt. Honnan sejthette volna ő azt, hogy a „kastély-ban nincsen ágynemű! És anyám parancsát, hogy számunkra ágyneműt hozzon, vagy nem hallotta, vagy pedig fölösleges fáradságnak tekintve, nem teljesítette.

– A kicsiny, egyemeletes ház, melynek a legjobb időkben is csak legfeljebb öt lakható szobája lehetett, a mulandóság szomorú képét mutatta. Törött bútorok, elrongyolódott kárpit, sehol egyetlen ép ablak, a padló itt-ott fölszaggatva, mindenütt a legféktelenebb katonai garázdálkodás rút nyomai. ,,A beszállásolt katonák mindig nagyon jól mulattak nálunk" – mondta a fiú bárgyú mosolygással. De anyám intett, hogy hagyjuk őt magára és míg a fiú Johannal foglalkozott, lementem, hogy megnézzem a kertet. Ez is a pusztulás vigasztalan látványát nyújtotta. A nagy fák részint csonkán álltak, részint kettétörten: a ledőlt törzsek fölé élősdi növények kúsztak. Itt-ott a magasra nőtt fenyőbokrok között föl lehetett ismerni a hajdani utakat. Néhol szobrok is álltak még, melyeknek többnyire a feje, de legalább is az orra hiányzott. Emlékszem egy Dianára, kinek alsó felét fölötte nevetségesen nőtte be a repkény és emlékszem egy Fortunára is, kinek bőségszarujából csupa rosszillatú dudva burjánzott ki. Csak egy szobor volt¹, amely, Isten tudja hogyan, megmenekült az emberek és az idő gonoszságától; a talapzatáról persze ledöntötték a magas fűbe, de azért csonkítatlanul hevert ott a márvány istennő, tiszta, szép arcvonásaival, éles mezsgyéjű, nemes keblével, mely mint valami görög kinyilatkoztatás, ragyogott ki a magas fűből. Szinte megijedtem, mikor megpillantottam; ez a látvány különös, tikkasztó idegenkedéssel töltött el és valami titokzatos bárgyúság nem engedte, hogy sokáig merüljek a bájos látvány nézésébe.

– Mikor anyámhoz visszatértem, az ablaknál állt, gondolatokba merülve: fejét jobb karjára támasztotta és könnyei szakadatlanul patakzottak végig arcán. Így még sosem láttam öt sírni. Heves gyöngédséggel ölelt meg és bocsánatot kért tőlem, hogy Johann hanyagsága miatt nem lesz rendes ágyam. – Az öreg Márta – mondta –,