A Pegazus: Négy elbeszélés

By Agócs Károly

„Vallva, hogy a kiegyenlítődésre, egyensúlyra törekvő erők az anyagi világon túli valóságokban is érvényesülnek, éppoly törvényszerűséggel, felismertem, hogy én nem lehetnék boldog, ha ő nem lett volna boldogtalan; hogy talán egész életén keresztül az én boldogságom árát törlesztette előre. Azt kívántam, bárcsak elég lenne a szenvedése az utánam jövők megváltásához is, sok-sok emberöltőn át.” (A fekete kristálygömb)

„– Lásd, mi ketten valamiképpen mégiscsak együtt maradunk. Én, a rút, hitvány és utálatos, elkísérlek mindenhová, árnyékom ott settenkedik majd a te dicsőséged nyomában, s emlékem talán örökkön ébren tart az emberekben valamiféle balsejtelmet, a csók pedig, mit árulásul adtam néked, kísérteni fog minden csókban. A te szellemed lesz a hatalom Isten országában, az enyém pedig a lelkiismeret.” (Elcserélt kereszt)

„Ürességet éreztem a lelkemben, végtelen, fagyos ürességet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy soha semmi nem fog megérinteni többé és versírásra késztetni; meghalt bennem a költő. Éreztem, hogy én is meghalok. Már gyúltak a csillagok az égen. Egy hatalmas, fekete madár körözött a magasban. Hála fogott el iránta, amiért valami módon társamnak tudhatom a végórámban.” (A Pegazus)

„Azon is csodálkoztam, hogy túléltem az ifjúkort, melynek útvesztőiben sérült lélekkel bolyongtam, és útmutatóm, reményem és vigaszom a halál távlata volt. Tudtam, bolyongásom végén a pusztulás vár. A boldogság várt. Ám nem tudtam, hogy az visz majd a pusztulásba.” (Kék Hableány)

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Jun 28, 2023
• ISBN: 9786156555465

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítóterv: Agócs Erzsébet

© Agócs Károly, 2023

© Napkút Kiadó, 2023

ISBN 978 615 6555 46 5

A fekete kristálygömb

Lá­nyom­nak, Er­zsé­bet­nek

Narrátor

A gyer­me­ket lenyű­göz­te a vá­sár. Ma­gát a szót már is­mer­te, több­ször is hal­lot­ta ko­ráb­ban, ám a leg­több szó­val el­len­tét­ben, mely­nek a je­len­té­sé­vel még nem volt egé­szen vagy egy­ál­ta­lán tisz­tá­ban, en­nek a csen­gé­sé­ben va­la­mi sej­tel­mes ün­ne­pé­lyes­sé­get ér­zett. Előző este, ami­kor meg­tud­ta, hogy más­nap őt is ma­guk­kal vi­szik – jól­le­het kény­szerű­ség­ből, mert „nincs kire hagy­ni –, iz­ga­tott­ság fog­ta el, lel­kes vá­ra­ko­zás, me­lyet be­ár­nyé­kolt ugyan az em­lí­tett kény­szerű­ség kap­csán ér­zett némi mél­tat­lan­ság, ami­ért esze­rint ő, mint oly sok más do­log­hoz, még eh­hez sem „elég­gé nagy.

Lenyű­göz­te a vá­sár. A vi­dám for­ga­tag, az óri­ás­ke­rék, a kör­hin­ta, a soha nem lá­tott, fur­csább­nál fur­csább por­té­kák az áru­sok pult­ja­in, a ka­lit­ká­ba vagy ket­rec­be zárt, szín­pom­pás tol­la­za­tú ma­da­rak és kü­lö­nös ál­la­tok, a lam­pi­o­nok, pa­pír­for­gók, a mu­tat­vá­nyo­sok és szem­fény­vesztők ámu­lat­ba ejtő att­rak­ci­ói, az íny­csik­lan­do­zó pe­cse­nye­il­lat, a szün­te­len zsi­bon­gás­ba oly­kor bele-be­le­vesző, szo­mor­kás kin­tor­na­mu­zsi­ka, a vá­sá­ro­sok har­sány rig­mu­sai, a hol itt, hol ott fel­hang­zó ka­ca­gás, az ar­cok­ról su­gár­zó ön­fe­ledt derű, míg­nem arra ocsú­dott fel, hogy egy­re sűrű­sö­dik kö­rü­löt­te a tö­meg és so­dor­ja ma­gá­val, foj­tott sut­to­gás kö­ze­pet­te: „A Lát­nok! A Lát­nok!" Az elöl vo­nu­lók csak­ha­mar meg­áll­tak, a hát­rább lévők pe­dig fel­tor­lód­tak mö­göt­tük. Két­ség­be­eset­ten for­go­ló­dott, sza­ba­du­lást ke­res­ve a hir­te­len tá­madt ho­mály­ból, a fö­lé­be tor­nyo­su­ló ide­gen fér­fi­ak és nők szo­ron­ga­tó, ful­lasz­tó so­ka­sá­gá­ból, míg­nem ösz­tö­nei su­gal­la­tá­ra el­in­dult elő­re, amerről a leg­több fény szűrő­dött be. Kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül ha­ma­ro­san si­ke­rült is ki­fu­ra­kod­nia az első sor­ba.

Ak­kor­ra el is halt a tö­meg mo­raj­lá­sa, és mint­ha a vá­sá­ri zsi­vaj is alább­ha­gyott vol­na egy­sze­ri­ben, el­halt a kin­tor­na­mu­zsi­ka, már csak egy-egy árus vevő­ket csa­lo­ga­tó rik­kan­tá­sa hal­lat­szott va­la­hon­nan tá­vo­labb­ról, s mind rit­káb­ban.

Ijed­ten hő­költ vissza, ahogy fel­né­zett. Vele szem­ben épp, alig pár lé­pés­nyi­re tőle egy dél­ceg, sö­tét ru­hás fér­fi állt egy szür­ké­re fes­tett, csu­kott bódé előtt, s mint­ha ép­pen őrá pil­lan­tott vol­na fe­ke­te szem­üve­gén át, ahogy elő­buk­kan a tö­meg­ből, és fel­néz. De az­tán mind­járt fel­szeg­te a fe­jét, akár­ha a messze­ség­be néz­ne a so­ka­ság fe­lett, ám ahogy fe­hér bot­ját kis­sé fel­emel­te, ép­pen őrá mu­ta­tott vele, ő pe­dig biz­tos­ra vet­te, hogy va­la­mi­lyen ok­kal és szán­dék­kal. De már­is fel­jebb emel­te, annyi­ra, hogy a vége a feje fölé nyúlt, a má­sik ke­zét pe­dig kis­sé ki­tár­ta, és el­mor­molt egy rö­vid fo­hászt, amiből a leg­kö­ze­lebb ál­lók is alig né­hány fosz­lányt hall­hat­tak csu­pán: „Add, Uram, hogy szól­ni tud­jak megint, és sza­va­im el­jus­sa­nak a szí­vek­hez, vi­lá­gol­ja­nak, mint fák­lya­láng az éj sö­tét­jé­ben, mu­tas­sa­nak utat a té­velygők­nek, nyújt­sa­nak vi­gaszt a két­ség­be­eset­tek­nek, és iga­zak le­gye­nek, mint az Írás igéi. Ne­ked tetszőek le­gye­nek, Uram. Ámen." Az­tán le­en­ged­te a bot­ját, és kis­sé rá­tá­masz­kod­va be­szél­ni kez­dett, ugyan­úgy fel­szeg­ve tart­va a fe­jét.

– Test­vé­re­im! Fe­le­ba­rá­ta­im! – mond­ta kel­le­mes, mély hang­ján. – A bol­dog­ság­ról fo­gok szól­ni ez al­ka­lom­mal, leg­elébb is a vi­lá­gi ér­te­lem­ben vett bol­dog­ság­ról. Mi mást is je­lent­het ez a szó ilyen ér­te­lem­ben, mint ha­tal­mat, gaz­dag­sá­got és sza­bad­sá­got? Akár kü­lön-kü­lön is, hi­szen mind­há­rom ma­gá­ban fog­lal­ja, ele­ve fel­té­te­le­zi a má­sik kettőt. Ha­ta­lom, gaz­dag­ság, sza­bad­ság – mi­ért éb­reszt én­ben­nem még­is va­la­mi­fé­le bal­sej­tel­met e há­rom szó? Mi­ért nem a bol­dog­sá­got jut­tat­ják eszem­be, ha­nem ép­pen a kár­ho­za­tot, a rom­lást, a pusz­tu­lást? Ké­zen­fekvő a ma­gya­rá­zat. Gon­dol­junk csak rég­múlt ko­rok letűnt bi­ro­dal­ma­i­ra, me­lyek ugyan­ar­ra a sors­ra ju­tot­tak mind, szük­ség­kép­pen: össze­om­lot­tak, sem­mi­vé let­tek, és a sze­ren­csé­seb­bek­nek is ma már leg­fel­jebb csak om­la­do­zó rom­ja­it lát­hat­juk. Ha­tal­mas­sá akar­tak len­ni. Ál­lí­tot­tak hát fé­lel­me­tes se­re­get, és meg­hó­dí­tot­tak ide­gen föl­de­ket, és rab­igá­ba haj­tot­ták azok né­pe­it. Ha­tal­mas­sá let­tek, s épí­tet­tek égbe nyú­ló tor­nyo­kat ha­tal­mas­sá­guk jel­ké­pe­ként. Gaz­dag­gá akar­tak len­ni, hát ki­fosz­tot­ták és ki­szi­po­lyoz­ták a le­igá­zott né­pe­ket. Gaz­dag­gá let­tek, s épí­tet­tek cif­ra pa­lo­tá­kat gaz­dag­sá­guk fi­tog­ta­tá­sá­ra. Az em­be­rek pe­dig sza­bad­dá akar­tak len­ni, hát nem akar­tak a Pa­ran­cso­la­tok sze­rint élni. Új ren­det hir­det­ve ká­oszt te­rem­tet­tek; erény­nek tet­ték meg a bűnt, hit­nek a ta­ga­dást, igaz­nak a ha­mist, a rú­tat meg szép­nek, és hi­val­kod­va me­rül­tek el a fertő­ben. Nem vol­tak haj­lan­dók töb­bé szé­pen, hal­kan, az alá­zat hang­ján szól­ni; be­szé­dük har­sány ri­ká­cso­lás, szó­nok­lá­suk ká­rom­lás és gya­láz­ko­dás lett. Sza­bad­dá let­tek, és zeng­tek ocs­mány éne­ke­ket tün­tetően, fül­sértő mu­zsi­ká­tól kí­sér­ve, sza­bad­sá­guk him­nu­sza­ként. Ha­tal­ma­sak és gaz­da­gok let­tek hát a bi­ro­dal­mak, né­pe­ik pe­dig sza­ba­dok. Fény­ko­ru­kat, bol­dog ko­ru­kat él­ték. Az­tán egy­szer csak sem­mi­vé let­tek. Gő­gös tor­nya­ik le­om­lot­tak, cif­ra pa­lo­tá­i­kat el­emész­tet­te a tűz, bű­nös vá­ro­sa­i­kat for­ró láva, ké­nes eső, özön­víz árja vagy bar­bá­rok se­re­ge pusz­tí­tot­ta el.

Egy kis szü­ne­tet tar­tott, moz­du­lat­la­nul, akár egy szo­bor, az­tán foly­tat­ta.

– Rég­múlt ko­rok letűnt bi­ro­dal­ma­i­ról szól­tam, de nem is­mer­tünk-e sa­ját ko­runk­ra, mai vi­lá­gunk­ra? Va­jon mi­ránk is ugyan­ez a sors vár? Ben­nün­ket is pusz­tu­lás­ba fog vin­ni a bol­dog­ság­ra tö­rek­vé­sünk? Igen, el­ke­rül­he­tet­le­nül. Ha nem ér­tel­mez­zük át a bol­dog­ság fo­gal­mát. Pon­to­sab­ban, ha nem a he­lyes ér­tel­me­zé­sé­hez tart­juk ma­gun­kat, és asze­rint élünk. De mi is a bol­dog­ság he­lyes ér­tel­me­zé­se, hogy úgy mond­jam, üd­vös fel­fo­gá­sa, szem­ben a vi­lá­gi fel­fo­gá­sá­val? Egy régi ke­le­ti böl­cses­sé­get kell idéz­nem: „Bár­mennyi öröm van a vi­lá­gon, mind ab­ból fa­kad, hogy bol­dog­nak akarsz lát­ni má­so­kat. És bár­mennyi szen­ve­dés van a vi­lá­gon, mind ab­ból fa­kad, hogy bol­dog­nak aka­rod lát­ni ma­ga­dat." A meg­fo­gal­ma­zá­sa óta el­telt több mint egy év­ez­red so­rán is oly ke­ve­sek­hez ju­tott el ez a böl­cses­ség, és ha el is ju­tott, volt-e fo­ga­nat­ja? Alig­ha. Hi­szen ma is azt kell lát­nunk, hogy sok­kal több a szen­ve­dés a vi­lá­gon, mint az öröm. Vagy­is a böl­cses­ség má­so­dik té­te­le, a bol­dog­ság vi­lá­gi, önző, kár­té­kony fel­fo­gá­sa ér­vé­nye­sül: az em­be­rek bol­dog­nak akar­ják lát­ni ma­gu­kat. Ezért min­de­ne­kelőtt gaz­dag­sá­got akar­nak, sok pénzt, hogy az­zal te­kin­télyt, vagy­is ha­tal­mat vá­sá­rol­ja­nak, meg sza­bad­sá­got, hogy ki­él­hes­sék vá­gya­i­kat, sze­szé­lye­i­ket és in­du­la­ta­i­kat. De mind­ezt csak­is má­sok el­le­né­ben, má­sok bol­dog­ta­lan­sá­ga árán te­he­tik és te­szik is meg. Lel­ki­is­me­ret­le­nül, bűn­tu­dat nél­kül. Sőt kér­ked­ve, hi­val­kod­va, gő­gö­sen.

Megint tar­tott egy kis szü­ne­tet, az­tán be­szélt to­vább:

– Néz­zük ak­kor az első té­telt, vagy­is a bol­dog­ság üd­vös fel­fo­gá­sát. Mit is je­lent va­ló­já­ban, hogy bol­dog­nak akarsz lát­ni má­so­kat? Ter­mé­sze­te­sen nem csu­pán kí­ván­sá­got vagy jó szán­dé­kot, ha­nem tet­te­ket, min­de­ne­kelőtt. Azt je­len­ti, hogy örö­met szer­zel má­sok­nak min­den­kor, ami­kor te­he­ted, hogy meg­te­szed a bol­dog­sá­gu­kért, amit meg­te­hetsz. Ne­mes eré­nyek gya­kor­lá­sát je­len­ti te­hát, mint leg­fő­kép­pen a meg­bo­csá­tás, a kö­nyö­rü­le­tes­ség és az ön­fel­ál­do­zás. Légy hát meg­bo­csá­tó, mert bol­do­gok lesz­nek azok, akik­nek meg­bo­csá­tasz; légy kö­nyö­rü­le­tes, mert bol­do­gok lesz­nek azok, aki­ken meg­kö­nyö­rülsz, és légy ön­fel­ál­do­zó, mert bol­do­gok lesz­nek azok, akik­nek ja­vá­ra le­mon­dasz. Egy­szó­val légy jó, mert bol­do­gok lesz­nek azok, akik­kel jót te­szel. És ha előbb cse­lek­szed a jót, mint azt el­gon­do­lod, és bűn­tu­da­tod tá­mad, ha el­mu­lasz­tasz jót cse­le­ked­ni, és in­kább vársz há­lát­lan­sá­got cse­ré­be, mint há­lát, ak­kor va­ló­ban jó vagy. Ha meg va­ló­ban jó vagy, ak­kor nem le­hetsz bol­dog­ta­lan, és ak­kor béke van a lel­ked­ben. Töb­bet pe­dig ne is kí­vánj a sors­tól, mert az már aján­dék. Ok­kal kér­dez­het­néd per­sze: azt je­len­ti ez, hogy ele­ve le kell mon­da­nom a bol­dog­ság­ról, mert a leg­több, amit el­ér­he­tek, az, hogy nem le­szek bol­dog­ta­lan? A vi­lá­gi fel­fo­gás sze­rint igen, le kell mon­da­nom róla. Ám a kér­dés ér­tel­mét vesz­ti a bol­dog­ság üd­vös fel­fo­gá­sá­ban, mely sze­rint szá­mom­ra nem a sa­ját bol­dog­sá­gom a fon­tos, ha­nem a má­so­ké.

Me­re­ven, kis­sé fel­szeg­ve tar­tot­ta a fe­jét to­vább­ra is, mint­ha a messze­ség­be néz­ne a hall­ga­tó­ság fe­lett, ma­ga­sabb­ra emel­te a bot­ját, egy da­ra­big ép­pen a gyer­mek felé mu­tat­va vele megint, az­tán újra rá­tá­masz­ko­dott, és foly­tat­ta.

– Mind­azok pe­dig, akik esze­rint érez­nek, gon­dol­kod­nak és cse­lek­sze­nek, ma­gasz­tos kül­de­tést tel­je­sí­te­nek, anél­kül per­sze, hogy tu­da­tá­ban vol­ná­nak en­nek: a bé­kes­ség és sze­re­tet evi­lá­gi bi­ro­dal­má­nak meg­te­rem­té­sén mun­kál­kod­nak. Is­ten ka­to­nái ők, a min­den­na­pok név­te­len hő­sei. Áll­ja­tok hát be kö­zé­jük ti is…

Ek­kor egy kéz – az any­ja keze – ka­ron ra­gad­ta a gyer­me­ket, és el­rán­gat­ta on­nan. Az el­szen­ve­dett dur­va­ság mi­att biz­tos­ra vet­te, hogy olyas­mit hal­lott, amit nem lett vol­na sza­bad hal­la­nia, és bár sem­mi­lyen erre uta­ló in­tést nem ka­pott, bűn­tu­da­ta tá­madt, mely az­tán mé­lyen a lel­ké­be ivó­dott, el­annyi­ra, hogy maj­dan, meg­lett em­ber­ként már, a maga ál­tal rej­té­lyes ve­zek­lés­ként fel­fo­gott, be­le­törő­dés­sel, ám job­bá­ra lep­le­zet­ten a felsőbb­rendű­ség gőg­jé­vel vi­selt sor­sán tűnőd­ve, se­reg­szem­lét tart­va sér­tett büsz­ke­ség­gel an­nak meg­ha­tá­ro­zó, úgy­mond vég­zet­szerű, szá­má­ra szük­ség­kép­pen ked­vezőt­len tör­té­né­sei és a sa­ját, vesz­tés­re kó­dolt dön­té­sei fe­lett, mind­annyi­szor e je­le­net­hez, e vá­sá­ri szó­nok­lat em­lék­ké­pé­hez ju­tott vissza mint ki­in­du­ló­pont­hoz, vagy még in­kább – ta­lál­tas­sék bár még­oly kép­te­len­ség­nek ily zsen­ge kor vo­nat­ko­zá­sá­ban – for­du­ló­pont­hoz, ahol olyas­mi­ben le­he­tett ré­sze, bi­zo­nyá­ra vé­tek­ből, olyas­mit hall­ha­tott, ami el­dön­töt­te maj­da­ni sor­sá­nak irá­nyult­sá­gát. Ma­gá­ból a pré­di­ká­ci­ó­ból né­hány, szá­má­ra el­ad­dig is­me­ret­len szó­ra em­lé­ke­zett csu­pán, ame­lyek je­len­té­sét hoz­zá­vető­le­ge­sen sem tud­ta ki­kö­vet­kez­tet­ni, ám ame­lye­ket so­kat sej­tető, be­cses ti­tok­ként őr­zött, mint af­fé­le va­rázs­igé­ket: bűn­tu­dat, kö­nyö­rü­le­tes­ség, ön­fel­ál­do­zás, kül­de­tés. Később, ami­kor már tisz­tá­ban volt a je­len­té­sük­kel, egy­faj­ta út­mu­ta­tá­sul szol­gál­tak szá­má­ra a vá­lasz­tá­sa­it, dön­té­se­it és egé­szé­ben a ma­ga­tar­tá­sát il­letően, mint­egy meg­ha­tá­roz­ták a jel­le­mét, mond­hat­ni er­köl­csi alap­ál­lá­sát: ko­rát meg­ha­zud­to­ló együtt­ér­zést, ön­zet­len­sé­get és ál­do­zat­kész­sé­get ta­nú­sí­tott má­sok iránt, és­pe­dig va­la­mi ho­má­lyos bűn­tu­dat­tól in­dít­tat­va – ok­kal fel­té­te­lez­het­jük, hogy ama pré­di­ká­ció üze­ne­té­nek fo­ga­nat­ja­ként.

En­nél töb­bet nem is idő­zünk el a gye­rek­ko­rá­nál, de fel­tét­le­nül em­lé­kez­tet­nünk kell arra, vissza­te­kint­ve im­már, hogy rossz sora volt, ke­mény, oly­kor kí­mé­let­len bá­nás­mód­ban volt ré­sze, ri­deg ér­zel­mi kör­nye­zet­ben, a kö­te­les­ség­szerű gon­dos­ko­dás nyúj­tot­ta biz­ton­ság­ban ugyan, de sze­re­tet nél­kül ne­vel­ke­dett. Em­lí­tést ér­de­mel még, hogy egye­dül ő érte meg a felnőtt­kort a négy test­vér kö­zül; hár­mu­kat pár év­nyi idő­kö­zök­kel sor­ra el­vit­te va­la­mi­lyen kór. Is­ko­lás­ként szel­le­mi ké­pes­sé­gei, fo­gé­kony­sá­ga és kép­zelőe­re­je bi­zo­nyos fokú ko­ra­érett­ségről ta­nús­kod­tak. Meg­le­hető­sen zár­kó­zott, ér­zé­keny, halk sza­vú, ba­rát­sá­gos ter­mé­szetű fi­a­tal­em­ber lett. Egye­nes tar­tá­sa, sza­bá­lyos, lágy vo­ná­sai és kis­sé ré­ve­dező, vissza­fo­gott derűt su­gár­zó te­kin­te­te alig­ha en­ged­ték sej­tet­ni a gyer­mek­ként ré­szé­ül ju­tott mos­to­ha sor­sot. Meg­je­le­né­sé­ben és job­bá­ra még ki­for­rat­lan egyé­ni­sé­gé­ben a foly­to­nos ki­szol­gál­ta­tott­ság­ban el­szen­ve­dett bán­tal­mak, sé­rel­mek és meg­pró­bál­ta­tá­sok el­le­né­re ép, ám igen sé­rü­lé­keny lé­lek ve­tült ki, mely lé­lek ma­gá­ban hor­doz­ta a már­tír­ság­nak, bár úgy is mond­hat­ni, az ön­pusz­tí­tás pok­lá­nak a csí­rá­ját. Ama em­lé­ke­ze­tes vá­sá­ri je­le­net után így lát­juk hát vi­szont őt, if­jú­ként – áb­rán­dok­tól, a bol­dog­ság re­mé­nyétől és per­sze me­rész cé­lok­tól fűt­ve, me­lyekről szól­nunk fö­lös­le­ges is vol­na –, sor­sá­nak újabb for­du­ló­pont­ja előtt, amely­nek ki­me­ne­te­lét akár meg is ha­tá­roz­hat­ta a fen­tebb em­lí­tett leg­első.

Már több hó­nap­ja jegy­ben járt egy lánnyal, és nem­rég tűz­ték ki a há­zas­ság­kö­tés idő­pont­ját. Nem fűz­te hoz­zá iga­zi szen­ve­dély; nem volt kü­lö­nö­seb­ben szem­re­va­ló, sem pe­dig élénk szel­lemű, okos lány, de me­leg­ség, ter­mé­sze­tes­ség és vissza­fo­gott élet­öröm su­gár­zott belő­le. A té­to­va von­za­lom, mely őben­ne éb­redt irán­ta, rész­vétből, szá­na­lom­ból táp­lál­ko­zott: árva volt. Ta­lán a gond­vi­se­lés so­dor­ta egy­más mel­lé és a szám­ki­ve­tett­ség sors­kö­zös­sé­ge kap­csol­ta össze őket, hi­szen egy bi­zo­nyos ér­te­lem­ben, vagy­is lé­nye­gé­ben ő is ár­ván ma­radt: ti­zen­hat éve­sen ki­ta­gad­ta az apja. Tá­masz­ra lel­tek hát egy­más­ban, és ez ele­gendő alap­nak ígér­ke­zett szá­muk­ra egy egész élet­re szó­ló, tar­tal­mas és ter­mé­keny szö­vet­ség­hez, a vi­lág rend­je sze­rint.

Míg a ha­son­ló korú fi­a­tal­em­be­rek éle­té­ben, min­den­nap­ja­i­ban jel­lemzően fon­tos sze­re­pe van a ba­rát­ság­nak, és jó­sze­ré­vel vir­tus­nak te­kin­tik a szó­ra­ko­zás­nak bi­zo­nyos, ki­csa­pon­gás­ba haj­ló for­má­it, őne­ki nem vol­tak iga­zi ba­rá­tai, és sza­bad ide­jét leg­szí­ve­seb­ben el­vo­nul­va, ol­va­sás­sal töl­töt­te, a köny­vek­ből elé­gít­ve ki sok­irá­nyú ér­deklő­dé­séből eredő tu­dás­szom­ját és a kul­tú­ra irán­ti igé­nyét.

Épp azon a na­pon, me­lyen a meny­asszo­nya jó egy hét­re el­uta­zott, egyik is­merő­sé­nek un­szo­lá­sá­ra este el­lá­to­ga­tott a kul­túr­ott­hon­ban mű­ködő szín­ját­szó­kör­be. Ép­pen vers­mon­dás volt so­ron, egy, a szí­ni ren­dező – vé­kony, ma­gas, sza­kál­las, Krisz­tus-arcú fi­a­tal­em­ber, maga is af­fé­le mű­ked­velő – ál­tal írt drá­ma, egy tra­gi­kus sze­rel­mi tör­té­net sze­replői­nek ki­vá­lasz­tá­sá­hoz. Ép­pen­ség­gel nem ide­gen­ke­dett a szín­ját­szás gon­do­la­tá­tól, de nem szá­mí­tott arra, hogy sza­val­nia kell. Egy ke­vés­sé is­mert, vi­szony­lag rö­vid, me­lan­ko­li­kus köl­te­ményt adott elő – az egyet­lent, ame­lyet kí­vülről tu­dott –, kis­sé lám­pa­lá­za­san per­sze, de kellő át­élés­sel, he­lyen­ként szín­vo­na­la­san, összes­sé­gé­ben el­fo­gad­ha­tó mó­don. Bár a ren­dező elég sok csi­szol­ni­va­lót ta­lált az előa­dás­mód­ján, vé­gül őt ítél­te meg a leg­al­kal­ma­sabb­nak a vő­le­gény sze­re­pé­re, első­sor­ban ro­kon­szen­ves meg­je­le­né­se, sza­bá­lyos, lágy arc­vo­ná­sai, kis­sé áb­rán­dos te­kin­te­te, gesz­tu­sa­i­nak vissza­fo­gott­sá­ga, és – ahogy szó sze­rint mond­ta – a lé­nyéből ki­tetsző se­bez­hető­ség, esendő­ség mi­att, ami elő­re­ve­tí­ti va­la­mi­fé­le sors­tra­gé­dia le­hető­sé­gét, a sze­rep el­vá­rá­sa­i­nak meg­fe­lelően. (Ez­zel nem csak a drá­má­já­nak vég­ki­fej­le­té­re utalt, ab­ban ugyan­is a sa­ját sor­sát, bal­jós ter­vé­nek be­tel­je­sí­té­sét ve­tí­tet­te elő­re.)

A vé­gén egy­más mel­lé ál­lí­tot­ta a meny­asszonyt és a vő­le­gényt, egy da­ra­big must­rál­gat­ta őket, az­tán csak annyit mon­dott, elé­ge­det­ten bó­lo­gat­va: „Iga­zán szép pár vagy­tok." Ő za­var­tan pil­lant­ga­tott kör­be, a lány arca azon­ban su­gár­zott az örömtől, hogy meg­kap­ta a fő­sze­re­pet. Ahogy el­lép­tek egy­más mellől, össze­néz­tek. A lány alig ész­re­ve­hetően rá­mo­soly­gott, az­tán már­is há­tat for­dí­tott neki, és vissza­ült a he­lyé­re.

Út­ban ha­za­fe­lé egy da­ra­bon együtt ment az is­merő­sé­vel, aki leg­na­gyobb meg­elé­ge­dett­sé­gé­re az int­ri­kus sze­re­pét kap­ta.

– Re­mé­lem, nem bán­tad meg, hogy el­jöt­tél – mond­ta az őne­ki, ahogy el­bú­csúz­tak egy­más­tól. – Iga­zán sze­ren­csés fic­kó vagy – tet­te még hoz­zá cin­ko­san, fél­re­ért­he­tet­len cél­zás­sal.

Le­fek­vés után vé­gig­ol­vas­ta a drá­ma első fel­vo­ná­sát. Nem kis meg­le­pe­té­sé­re va­ló­ban ma­gá­ra is­mert a vő­le­gény egyéb­ként kis­sé el­na­gyolt jel­lem­áb­rá­zo­lá­sá­ban, de va­la­me­lyest még a kül­se­jé­nek le­írá­sá­ban is. Lel­ke­sen élte bele ma­gát a sze­re­pé­be, bár leg­in­kább azért, mert – ahogy kör­vo­na­la­zód­ni lát­szott – ő tes­te­sí­tet­te meg a jó­ság, a tisz­tes­ség és ne­mes­lel­kű­ség esz­mé­nyét, és kö­vet­ke­zés­képp el­le­ne kezd­tek szövőd­ni a ga­lád int­ri­kák. Az­tán ta­lá­lom­ra be­le­pil­lan­tott az utol­só ol­da­lak va­la­me­lyi­ké­be, és meg­akadt a sze­me egy je­le­ne­ten, pon­to­sab­ban az ő sze­re­pé­re vo­nat­ko­zó uta­sí­tá­son: „Egy két­ség­be­esett, ön­kén­te­len moz­du­lat­tal meg­öle­li a lányt. Be­le­kép­zel­te ma­gát a je­le­net­be, egy pil­la­nat­ra maga előtt lát­ta a lányt, ahogy rá­mo­so­lyog, és az öle­lés mód­ja, a „két­ség­be­esett, ön­kén­te­len moz­du­lat bal­jós su­gal­la­ta el­le­né­re té­to­va öröm fog­ta el. (Nem tud­hat­ta – ho­gyan is tud­hat­ta vol­na? –, hogy ez va­lós moz­za­nat lesz az éle­té­ben, vagy­is nem a pró­bá­kon fog meg­tör­tén­ni; azok so­rán ugyan­is nem fog­nak el­jut­ni ed­dig a je­le­ne­tig.) Az­tán eszé­be ju­tott a meny­asszo­nya, s mint min­dig, most is jó ér­zés­sel, meg­nyug­vás­sal töl­töt­te el, hogy tár­sá­nak tud­hat­ja, aki­vel ha­ma­ro­san össze is fog­ja köt­ni a sor­sát, bár nem gyen­géd ér­zel­mektől in­dít­tat­va, még ke­vés­bé a szen­ve­dély pa­ran­csá­nak en­ge­del­mes­ked­ve bol­do­gan, ha­nem jó­zan meg­fon­to­lás­ból, ne­mes, az együtt­ér­zé­sen és köl­csö­nös meg­be­csü­lé­sen ala­pu­ló el­ha­tá­ro­zás­ból, egy­ben iga­zod­va a vi­lág rend­jé­hez, vagy­is tel­je­sít­ve a felnőt­té vá­lás ha­gyo­má­nyo­san elsőd­le­ges­nek és el­en­ged­he­tet­len­nek te­kin­tett fel­té­te­lét.

Igaz, még nem is­mer­te a szen­ve­délyt.

Más­nap gyak­ran eszé­be ju­tott a lány, anél­kül azon­ban, hogy kü­lö­nö­sebb je­lentő­sé­get tu­laj­do­ní­tott vol­na en­nek. Pró­bál­ta maga elé idéz­ni az ar­cát, de csak el­mo­só­dott ké­pek raj­zo­lód­tak ki előt­te. Hir­te­len azon vet­te ész­re ma­gát, hogy tü­rel­met­le­nül, kis­sé iz­ga­tott vá­ra­ko­zás­sal gon­dol a leg­kö­ze­leb­bi pró­bá­ra. Csak este ju­tott eszé­be a meny­asszo­nya, és ho­má­lyos bűn­tu­da­ta tá­madt.

A rá kö­vet­kező nap dél­után vá­rat­la­nul, egé­szen kö­zelről pil­lan­tot­ta meg a lányt a főut­ca né­pes, za­jos, vi­dám for­ga­ta­gá­ban. Ép­pen egy ki­ra­ka­tot né­ze­ge­tett a ren­dező tár­sa­sá­gá­ban. Meg­tor­pant. Hir­te­len fur­csa, fájó, kis­sé tán éme­lyítő szo­rí­tást ér­zett a gyom­rá­ban, és for­ró­ság ön­töt­te el. Ta­nács­ta­la­nul áll­do­gált egy da­ra­big, de azok, ahogy to­vább­in­dul­tak, mind­járt ész­re­vet­ték őt, és ak­kor ő is meg­in­dult fe­lé­jük. Szí­vé­lye­sen üd­vö­zöl­ték egy­mást. Nem tud­ta lep­lez­ni a za­va­rát, a ren­dező azon­ban, mint­ha ész­re sem ven­né, derű­sen mo­so­lyog­va meg­kér­dez­te tőle:

– Nem jössz ve­lünk mo­zi­ba?

– Nem… nem érek rá – vá­la­szol­ta némi ha­bo­zás után, még in­kább za­var­tan, mi­köz­ben egy pil­la­nat­ra a lány­ra né­zett, és ta­lál­ko­zott a te­kin­te­tük.

– Hol­nap­után pró­ba, el ne fe­lejtsd – mond­ta az hal­vány, sej­tel­mes mo­sollyal, amely­ben ő diszk­rét biz­ta­tást vélt lát­ni.

– Igen, per­sze – vá­la­szol­ta, még min­dig za­var­tan, azok pe­dig már­is bú­csút vet­tek tőle, és csak­ha­mar be­le­vesz­tek a for­ga­tag­ba.

Gyö­tör­ni kezd­te a fél­té­keny­ség, bár­mennyi­re til­ta­ko­zott is el­le­ne, és bár­mennyi­re pró­bál­ta is vi­gasz­tal­ni ma­gát a gon­do­lat­tal, hogy a ren­dező alig­ha in­vi­tál­ta vol­na őt kö­zös moz­i­lá­to­ga­tás­ra, ha gyen­géd ér­zel­mek fűz­nék a lány­hoz – ami­nek a pró­bán sem lát­ta je­lét, s ez va­la­me­lyest meg­nyug­tat­ta –, és bán­ta, hogy ne­met mon­dott rá. Tisz­tá­ban volt vele, hogy a két­ség az iga­zi oka a