Körkép 2010

By Ildikó Boldizsár

A kötet az elmúlt évben a sajtóban megjelent 22 prózát közöl Boldizsár Ildikó és Sárközy Bence válogatásában.A körkép további kötetei:Körkép 2012  

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 27, 2013
• ISBN: 9789631428384

Book preview

Körkép 2010

huszonkét mai magyar író

kisprózája

Összeállította

Boldizsár Ildikó

és

Sárközy Bence

---

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Magvető Könyvkiadó, 2010

www.magveto.hu

ISBN: 978-963-14-2838-4

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

Ambrus Judit

Isten a szférák zenéjére

Isten egy nap vidáman ébredt, sokat elvégzett ugyanis a mögötte szunnyadó napokban a teremtés állandó, és persze korántsem hét, nem is hétszerhét, de még csak nem is hétszerhétszerhét napos folyamából, a megtett munka mennyisége ugyan köszönőviszonyban sem volt azzal, amennyit el szeretett volna végezni, mégis óriás léptekkel haladt a világ jobbá tétele és csinosítása, és Istennek ebben bizony oroszlánrésze volt. Az emberek bölcsebbé csiszolása is messzehosszan albérletezett a gondolataiban, Isten ezért hát úgy határozott, pihenőnapot rendel el magának, egy édes napra leugrik szeretett teremtményeihez, kicsit élvezi, amit eddig létrehozott, amiért él, kapar magának is egy kis gesztenyét, learatja a teremtés gyümölcseit, és végre egy kéjes napra felfedezi magában azt, amit eleddig oly igen elnyomott.  

Igen, nő akart lenni, kívánatos, élveteg csaj, baba, kinek a fogai hasonlatosak a pezsgőfürdőző juhok nyájához, nőci, karmazsinpiros ajkakkal, kedves beszédű spiné, gránátalmába harapott asszonyszemély, csinosságában jakuzzizó nőcske, belevaló csajszi, hölgyike, a többes ikerszülés szépségében is épp picókát hinni kezdő. Ám e pillanatban emlőjével nem etetni kívánt, szolgáljanak inkább vadkecskeként, és szolgálják őket zergeikrekként, hogy a liliomok közti legelésről se felejtkezzünk el. Arról semmiképp.

Afféle igazi nő akart lenni, nem amilyennek a fatális fámák szeretik bemutatni, nem a titokzatosan szép külsőbe ojtott, szenvedések vezérelte érthetetlen elhagyások és újramegtalálások forgószele érdekelte, hanem az igazi élvezet, ha néhány órára is. Míg nem hűsül a nap, és munkában az árnyékok, elmegyek a mirhának hegyére, és a tömjénnek halmára – biztatta magát, szerette volna, hogy végre valaki neki kiáltsa, hogy – mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned! Megsebesítetted a szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted a szívemet a szemeid egy tekintésével, a te nyakad ékességével, mely hasonlatos ahhoz, amely. Amelyben. Amely. Huhh, erőst akarta Isten a szenvedélyes szavakat hallani, melynek rezüméje kb. az ímé szép vagy, én mátkám, ennél semmivel nem több, de nem is kevesebb.

Így hát nem sokat cicózott, kifinomult hányavetiséggel öltözött fel, csinos, ám nem feltűnő darabok a szemnek, de csipke az intimebb testrészeken, néhány csepp rejtélyesillatú parfüm, aztán egy kis keneckedés, frizkóigazítás, s rögvest le is ereszkedett isteni lakhelyéből, s azonmód átadta magát csak Spanyolországban ezerhárom férfinak. Ezek a spanyol férfiak!, mosolygott kéjesen Isten, nagyszerűre teremtettem őket, ki ezzel édesítette perceit, ki azzal, és igen odaadóak voltak Isten szerelmei, és igen ötletesek a szerelemben, jobbak a bornál, és illatjaik édesebbek voltak minden fűszerszámnál, színmézet csepegtek ajkaik, méz és tej folyt a nyelvek és a ruhák alatt. Mindenki Isten kedvében akart járni, egymást licitálták túl a férfiak, ki tud több kéjes percet szerezni, ki tud többször kicsalni belőle egy még-egyszer!-t, ki tudja előcsalni belőle a szférák dúsédes zenéjét, s persze Isten sem akart hálátlannak tűnni, szándéka szerint legalábbis adott annyit, amennyit kapott, persze az ilyet nehéz gyógyszertári mérlegen mérni, nyilván akadtak olyan férfiak, akik meg voltak győződve Isten százszázalékos önzetlenségéről (pedig nem), míg mások arról, hogy csak magával törődik (pedig ez sem), de ha az egész délelőtt örömeit vesszük, a gyönyör számlájára úgy háromezer-egy tétel íratott fel, s ennek épp a fele spanyol férfit illetett. És persze szép volt Isten, a szemei galambok voltak boldogságának fátyla mögött; a haja hasonló volt a kecskéknek nyájához, melyek a Gileád hegyéről szállanak alá. Isten boldog volt, de boldog volt a sok spanyol férfi is, boldogságuktól a boldogság porfelhőit tapodták a spanyol bikák, akik aznap inkább kávéházaztak és sakkban viaskodtak, plazmáztak és szangriáztak, gazpacsóztak és paelláztak és senkit nem kívántak a szarvaikra, ahogy ellenük sem fordult senki. Messzeillatozó nap volt ez, nárdus és sáfrány, nád és fahéj, fűszerszámok és tömjéntermő fák, mirha és áloé… Boldogok voltak a spanyol asszonyok, mert ez után a kaland után a férfiak elragadóan és elragadtatóan viselkedtek velük, és fagylaltozott a napja a spanyol gyerekeknek is, mert aznap az öregek is boldogok voltak, s a kiskorúaknak tudvalevőleg leginkább az számít, mennyire ideggyenge vagy idegerős a társaság köröttük, hány zokszó, jaj vagy nembíromtovább hangzik fel és pattogzik rájuk a falakról, s ezen a napon igazán nem panaszkodhattak.

Isten remek döntésnek tartotta, hogy adott magának egy női napot, s így felfedezhette a nők gyönyörét, mely sokban különbözött persze a férfiakétól, jobb volt és egyben rosszabb, tökéletesen más és emellett ugyanolyan, finomabb és egyben szenvedélyesebb, lankásabb, emellett csúcsokkal telibb, hosszabb és olykor rövidebb, sekélyebb vagy mélyebb végkifejlettel. Isten el is határozta, hogy minden bevégzett teremtés- vagy teremtés-kiigazító-etap után megajándékozza magát egy-egy ilyen kiruccanással, egy város felhúzása a teremtés mezejére, egy ajándék nap, egy folyó megrendszabályozása, még egy nap, egy belviszály elcsitítása, újabb nap, egy rosszul megteremtett fiziológiás reakció átprogramozása, újabb bulis-édes nap. Persze nemcsak a spanyol férfiakat próbálja majd ki, fonta az elhatározás aranyfonalát Isten, hanem szép sorjában mindenkit, nem hagyja ki a görögöket és az üzbégeket sem, az eszkimók éppúgy érdeklik, mint a koikoik vagy a komik, az apacsok, mint az irokézek, a franciák, mint az oroszok, végtére is, tudnia kell, mi a különbség egy sziú és egy lengyel ölelés között, már ha egyáltalán létezik ilyen különbség, amiben persze nem volt szemernyit se biztos.

Isten úgy érezte, eztán bármire képes, csak ez a délelőtt vele maradjon, fényesítse a napjait ennek a néhány órának a szuvenírje, oroszlánként ragaszkodjék hozzá az emlék, párducként vívjon a sohanemfelejtésért – amiképp ő is ezeknek az óráknak hűs barlangjába vissza-visszakalandozva lesz képes megoldást találni majd számos problémára, az emlék ereje teszi erőssé az egyes népei egymás közti viszályainak és belháborúinak kezelésére, ez segít majd megfékezni a családon belüli erőszakot, legyen az a testi vagy a lelki terror megnyilvánulása, betegségek százaira fedez fel majd e délelőtt segítségével gyógyírt, s ha az éhínséget teljességgel kezelni nem is tudja majd, mert az egy hosszabb, ütősebb projekt része lesz, enyhíteni képes lesz azon is, igen!, biztos!, s míg Isten imígyen baktatott kifényezett gondolataival, kifinomult hányavetiséggel megválogatott csinos, ám nem feltűnő ruhadarabjaiban, visszaigazított frizurájával, és a néhánynál is néhányabb megmaradt csepp rejtélyesillatú parfümjével, mely persze keveredett a káprázatos spanyol férfiillattal, szóval míg Isten imígyen közeledett égi hona felé, elhagyva már rég Spanyolhont és más honokat is, arca telve a boldogság jóllakottságával, szeme belső tüze pedig meg tudott volna melengetni millió fázó családot is, egy tömzsi ujjakkal nehéz vasmarok a karjára kulcsolódott, s csak ennyit szólt: na gyere velem, te rohadt kis kurva. „Na gyere velem, te rohadt kis kurva", igen, ennyit mondott Istennek, s bár Isten bármely teremtményét sem feltétlen illő ily szavakkal illetni, de Istent aztán talán végképp nem. Isten fel is volt háborodva, dúlt benne a harag, de a délelőtt még elismételtette vele, hogy vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedtől; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság, de hát a szép szavakkal sem tudott most e pillanatban mit kezdeni, mintha most a szavak sem akartak volna segítségére sietni, s főképp nem bírt a tömzsi ujjakkal, hisz aznapra nőnek, gyöngének és gyöngén erősnek teremtette magát, s ha ez volt az elhatározása, ez alól saját magát sem vonhatta ki. Pedig most már erősen akarta volna, mert a férfi tömzsi ujjai keményen kulcsolódtak rá, ő pedig egyre inkább belátta, bármennyire próbálja is kiszabadítani magát, nem megy. Nem megy, nem, tépi magát és nem megy, erősködik és nem megy, a férfi pedig cibálja be valahová, és nemsokára célt ér. Isten ekkor elkezdte rugdosni, karmolni, püfölni, de a vasmarok csak vitte magával, elrángatta egy kies helyre, épp egy családi meleget szolgálni kínáló festői terem, egy úgynevezett kazánház elé (ó, földi örömök tára!), ahol is Isten keményen landolt a vasajtóban. A férfi eddig nem különösebben bántotta, csak ráncigálta, biztos helyen akarta tudni, de most bepótolta a lemaradást. Az ő feje, mint a választott drága megtisztított arany; fodor haja fekete, mint a hollónak. Isten hatalmas, de nem veszélyesen nagy pofonokat kapott, viszonylag hosszú ideig állta, aztán elesett. Az ő szemei, mint a vízfolyás mellett való galambok, melyek tejben fürödnek, szép teljesen helyheztettek. A férfinak ez nyilván tetszett, a megadás jelének vette, s miért, miért nem, folytatta a pofozkodást. Az ő orczája hasonlatos a drága füveknek táblájához, a melyek illatos plántákat nevelnek; az ő ajkai liliomok, melyekről csepegő mirha foly. Isten csillagokat kezdett látni, korábban őszintén szólva nemigen hitt abban, hogy a „csillagokat lát" metafora valós alapokkal bír, s ha nem lett volna ilyen, számára nem annyira aranyló helyzetben, talán örül is kedves népe nyelvteremtő bölcsességének, de most nem volt képes erre. Nem. Ugyanis nem voltak szépek a pofoncsillagok. Nem volt fényük és nem hasonlítottak Isten szépcsillag teremtményeihez. Nem tudta láttukra Isten felidézni az Oriont vagy a Sarkcsillagot, s főképp nem a Vénuszt, egy árva vörös-, barna- vagy szubtörpe se villant fel agyában ezektől a pofonoktól, csak matt, zsíros, szürke, apró csillagok. Az ő kezei aranyhengerek; melyek befoglaltattak topázba; az ő teste elefántcsontból való mű, zafirokkal megrakva. Ez a pont volt az, amitől fogva nem érzett már fájdalmat, a férfi csépelte, Isten pedig mintha kihelyezte volna a testét, karcsú derekát és izmos, szép formájú lábait a nagy egészből. „Rohadt, kis kurva" – ez valamiért tetszhetett az erős karú, tömpe ujjú férfinak, szerette mondani, talán felizgatta, Isten nem tudta vagy inkább nem akarta tudni. Az ő szárai márványoszlopok; melyek tiszta arany talpakra fundáltattak; az ő tekinteti, mint a Libánus; tetszetes, mint a czédrusfa. Tulajdonképpen, ha a délelőttjét vesszük, a közmegegyezés szerint Isten illethető lett volna a kurva szóval, mégiscsak ezerhárom férfi, már ha egyáltalán jól számolja, de az a délelőtt oly mértékben a szabadság és a kölcsönösség jegyében telt, s ha erősebb szavak el is hangzottak egyes férfiak szájából, csak hívószavakként, hogy kövessék őket gyengédebbek, vagy még erősebbek, mindenesetre egy közösen játszott játék része volt mindaz, ami most itt, ebben a kissé csatornaszagú, kazánháznak nevezett, családi meleggel mézellő térben bizonyosan nem volt elmondható. Hová ment a te szerelmesed, oh, asszonyoknak szépe? Hová fordult a te szerelmesed, hogy keressük őt veled együtt? Kurvaság, nehezen tudta volna Isten most meghatározni, mit jelent pontosan ez a szó, de biztos nem valami olyat, ami kölcsönös. Tán inkább volt kurvaság, ami épp most történik vele, dzsoggingolt át az agyán, mikor a férfi megmámorosodva a kimért ütésektől, nyilván e pillanatban roppant erősnek és mindenhatónak vélve magát, elkezdett gombolkozni. Az ő ínye édességek, és ő mindenestől fogva kívánatos! Ez az én szerelmesem, és ez az én barátom, oh, Jeruzsálemnek leányai! Kivette, amit kivehetett a nadrágjából, egy puha, fáradt, energiáktól nem épp duzzadó kacatot, s elkezdte betessékelni Isten aznapra teremtett női terébe. Isten nem tudta felmérni, vajon szabad utat engedne-e, ha sikerülne ez a pompás terv, ha beteljesedne ez a cicomás perc, ha csúcsához érne ez a sok jóval simogató óra, de nem kellett erre gondolnia. Ugyanis a dolog sehogy se ment. Kudarcba fulladt a fényes szándék, e kicsiségen elbotlott a nemes projekt, homokszem pottyant a szivárványos ábrándba. A tömpe ujjú ettől látnivalóan egyre idegesebb lett, de Istentől – aki maga sem tudta, mit tett volna, ha ez megtörténik – nem kért segítséget. Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim, a ki a liliomok közt legeltet. A sültolajszagú férfi ekkor, mint aki előrántja a nemes szándék kardját, az első keze ügyébe kerülő tárggyal kezdte csépelni Istent. Mely igen szép vagy és mely kedves, oh, szerelem, a gyönyörűségek közt! Istennek már egyáltalán nem fájt semmi, talán csak az, hogy elképzelése sem volt, milyen teremtett tárggyal püfölhetik épp, valamiféle hüllőállapotba emelte vagy süllyesztette magát, nem kiabált és nem zokogott, nem kígyózott át az agyán a szenvedés, és már nem is félt. Borzongott inkább, a teste egy nagy teljesítményű hűtőszekrény polcán vészelte át az ütéseket. Isten leginkább a fejét és szép, kerek mellét védte, így a legtöbbjét a hasára és a karjára kapta, a világgal viselős hasára valamiért, legalábbis úgy tűnt, nagyon berághatott a tömpe ujjú, aki nyilván azt gondolván, a hatalmától majd a gerjedelme is megnő, újrapróbálta a vágyott mutatványt, hátha a gatyája kalapjából most egy életrevalóbb nyuszikát tud előhúzni. Az én szerelmesem elment az ő kertébe, a drága füveknek táblái közé, hogy lakozzék a kertekben, és liliomokat szedjen. De nem, így se ment. Isten egyáltalán nem gondolta, hogy ettől a fordulattól ez a történet majd kellemesebb vagy épp hogy kellemetlenebb véget ér, nem gondolta, hogy jobb lesz neki attól, hogy a vasmarkú nem képes őt magáévá tenni, ahogy minden bizonnyal attól sem gondolta volna, ha képes lett volna rá. Egyet tudott, e limlom dühe csak növekedni fog, esetleg nem akar majd tanút, aki férfiúi tetterejére rásüthetné a felsülés pecsétjét, mert odáig azért ne menjünk el, gondolta Isten, hogy egy ilyen tömpe ujjút esetleg maga a történet bántana, az, amit művelt, amiben mintha épp a negatív szereplőt játszaná, de Isten mindezt csak hűvösen konstatálta, nem tudott e pillanatban bármiért vagy ellen tenni semmit. A tömpe ujjú valóban egyre dühödtebb lett, s ha nem közeleg csinos kettősük felé valaki, egy védőangyal vagy egy, nyilván egyébként teljes süketséget magára vevő lény, Istent ez a testi erejével épp büszkén kedveskedő, kedvesen büszkélkedő lény valószínűleg megfojtja vagy agyonveri. Végre lenne egy halott Isten, gondolta Isten, halott, hisz ezt jósolják, halott, mint a szájából előtörni akaró kiáltás, mint a teste minden eddigi élvezete, mint a test élvezete, amit volt, hogy annyira kívánt, s amire eztán nyilván egy had lába fog hágni őbenne.

Míg a közelgő léptek gazdája odaért, a tömpe ujjú magára rángatta a holmiját, még egy fincsit belerúgott a fekvő Istenbe, s elfutott. Míg a közelgő léptek gazdája – nevezzük őt lakónak, lakó képébe bújt védőangyalnak vagy védőangyal képébe bújt lakónak – végezte az e helyre teremtett dolgát, mondjuk, megnézte a kapcsolótáblát, fokozta vagy csökkentette a fűtést, Isten elbújt a sötétben. Rohadtul szégyellte magát. Felöltözött, de nem adta jelét az érzelmeinek. Igaz, nem is voltak érzelmei. Nem szólt senkinek, persze kinek is szólt volna, nem jegyezte meg a dátumot, az órát, nem rögzítette a helyet és nem jegyezte meg a férfi arcát sem. Nem akart bosszút állni és nem akart emlékezni. Erre többet nem.

Isten visszakullogott isteni lakóhelyére. Nem érezte magát már nőnek, igaz, férfinak sem. Végül is, ha nem sikerült is, mégiscsak részt vett egy megerőszakolásban, persze, mit nevezünk ebben az esetben sikernek. Társ volt benne, akárminek hívjuk is, és akárhogy vesszük. Isten isteni lakhelyének egy ólmosan sötét sarkába kucorodott, és nem szólt. Sokáig nem talált vissza a szavakhoz. Ordítani próbált, de elhagyták a hangok. Elhagyta a megértés és a szeretet. Süket lett és a káosz fala vette körül. Nem hitte, hogy valaha még úgy határoz, hogy pihenőnapot rendeljen el magának, hogy akár egy édes napra leugorjon szeretett teremtményeihez, kicsinyt élvezni azt, amit csinált, amiért él, hogy learassa a teremtés gyümölcseit. Nem akart többé afféle igazi nő lenni, viszont erősen megértette azt, amiről a fatális fámák szólnak, a titokzatosan szép külsőbe ojtott, szenvedések vezérelte érthetetlen elhagyások és újramegtalálások forgószeleit. Isten szeme sarkában keletkezett egy apró fájdalomvonal. Pedig tényleg nem akart emlékezni. Tudta, hogy mások ennél sokkal nagyobb fájdalmakon esnek át, épp Ő ne tudta volna?, s ezért ha eszébe jutott a történet, az ő saját, piciny, édes, dédelgetnivaló története, a kicsi szentje, a neki nagyra növekvő, márpedig sokszor eszébe jutott, inkább pimfnek tartotta, elhessegetnivalónak és nevetségesnek. Nem akart odáig elmenni, mint temérdek teremtménye, hogy magamagát gyalázza azért, hogy ilyesmi megtörténhetett. Hogy miért hagyta el őket, miért hagyta el magát, miért, hogy az idő ilyen zsákutcába futhatott. Mástól is unta az ilyen beszédet, nemhogy magától. Hasonlítgatta a kis esetet a bizonyos nap délelőttjén történtekkel, mikor az ezerhárom férfi közül volt, akivel szintén játszottak különösnek számító dolgokat, próbálta úgy beállítani, hogy az előtt és az aztán között nincs sok különbség, két szó csak: előtt/aztán, előtt/aztán, előtt/aztán, próbálgatta a szavakat. Próbált nagyvonalú lenni és nemtörődöm. Próbált nevetni, a történetet mosolyba mártani, de tudta, hogy nevetségesek a próbálkozásai. Szánalmas volt. Nagy tervei egymás után fulladtak kudarcba. Elhatározásai sorra belebotlottak a cselekvés küszöbébe, eltaknyoltak a tett ajtaja előtt. És persze nem volt képes kezelni egyes népeinek egymás közötti viszályait és a belháborúkat, nem talált megoldást a családon belüli erőszak megfékezésére, legyenek azok a testi vagy a lelki terror megnyilvánulásai, egy betegségre sem talált gyógyírt, az éhínség meg pusztított szerteszét. Néhány napig teljes bénaságban feküdt. Talán arra várt, hogy valamiféle érzelem partjára vetődhessen.

Isten, ki van a mennyekben, feküdt a földön, s csak mormogott maga elé. Megpróbálta felidézni a délelőtt hallottakat, hogy mely szépek a lépései a saruban, meg hogy volna ő egy fejedelem leánya (barmok!, ennyi volt erről a véleménye), hogy az ő csípejének hajlása, mint a kösöntyű, mesteri kezeknek míve (tagadhatatlan, gondolta Isten, mesterien ellátták bizonyos kezek a baját), hogy az ő hasa, mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve (óh, ártatlanság liliomai!), az emlői, mint két őzike (zike, zike), a vadkecskének kettős fiai, a nyaka, mint az elefánttetemből csinált torony; a szemei, mint a hesbonbeli halastók, az orra…, a feje…, a fürtjei…, a termete hasonló a pálmafához, és az emlői a szőlőgerézdekhez, felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek gerézdei, és a te orrodnak illatja, mint az almának, és a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait. Isten kezdett egy nyikkot nem érteni ebből az egészből, hideg szél fújt az emlékeiből, reppelő mondatok jege járta át a gondolatait. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában: / Hiszek egy isteni örök igazságban – ne higgy, bazd meg!, üvöltötte Isten, de ezzel a meggondolatlan, kamaszos érzelemkitöréssel sem tudott orvosolni semmit.

Aztán egyszer csak, mint valami látomás, mesebeli holnemvolt, tizenkét fejű tündérmanó, emlékei előhozták a tömpe ujjú képét. Teljes emlékfegyverzetben állt előtte, a semmiből jött, de nem akart eltűnni. Isten kezdte elveszíteni humorérzékét, akármit csinált, vele maradt ez a számára legalábbis igen kevéssé ízléses arc. Üvölteni próbált, de az arc befészkelte magát a fejébe. Hányni próbált, de hiába. Közös történetük emlékét sem kiüvölteni, sem kihányni nem volt képes. A falat döngette, és összetört néhány berendezési tárgyat. Mondhatni, őrjöngött. De nem azért ült le végül, mert megnyugodott volna, hanem mert elfáradt. Belefáradt a tiltakozásba. Belesimult a neki rendelt (de vajon ki rendelte?) iszonyba, hogy nincs Főúr!, fizetek!, nincs finita la comedia, nincs kérem a köpönyegem, be kellett látnia, hogy a sebei-foltjai beforrhatnak és elmúlhatnak, de ők ketten ezentúl mindétiglen együtt lesznek,