Vándorló sírok

By Darvasi László

Akár az ókori Kínában, akár a keresztes háborúk idején vagy éppen saját korunk groteszk díszletei között játszódnak Darvasi László történetei, van, ami mindegyik világban közös: a halottak bármikor föltámadhatnak. Néha csak az emlékek kísértenek, de a sírok szünet nélkül vándorolnak korokon és földrészeken át.A novelláskötet titkos főszereplője, Jézus, voltaképpen meg sem jelenik a könyvben, de föltűnik Júdás, Jézus névtelen sírásója és Malkus, a tudatlan katona, akinek levágják a fülét a Getsemáne-kertben. Saját életében Jézus-manöken mindenki: a reménytelen vágyakozások, a testi szerelmek, az elkerülhetetlen árulások világában nincs, akit ne hagyna el valaki, és aki ne várna valami bizonytalan megváltásra.Darvasi László új kötetében visszatér ahhoz a műfajhoz, amelyiknek az egyik legeredetibb és legkövetkezetesebb képviselője a magyar irodalomban: a Darvasi-novella nem rövid történet, hanem teljes világ, a hiányzó dolgok gazdag tárháza. Nem véletlen, hogy a kalandos elbeszélésekben megjelenő művészek - legyenek ókori festők vagy költők az újkor hajnalán - mindig azzal szembesülnek: az alkotásoknak igenis van hatalmuk, még ha ez a hatalom kiszámíthatatlan is. Ez az irányíthatatlan gazdagságú fantázia mozgatja a rejtélyes történeteket.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 22, 2013
• ISBN: 9789631430288

Book preview

cover.jpg

DARVASI LÁSZLÓ

VÁNDORLÓ SÍROK

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Darvasi László, 2012

ISBN 978-963-14-3028-8

eKönyv Magyarország Kft.

ekonyv.hu

ÉDENKERT

FA

A tornácon időztek, amikor a nő először hozta szóba a dolgot. Az idő enyhült, már kiülhettek reggelizni, bár a nő pokrócot vetett a vállára. A férfi elgondolkozott, honnan van náluk ez a pokróc. És ugyan mióta. Megtörölgetett egy tojást, a nőnek nyújtotta. A másik szerette a lágytojást. Pici pohárba helyezte, megtörte a héját, a kis lyukon keresztül kikanalazta a folyékony sárgát. Nem gyakran ettek ilyesmit, de a nő mindig örült, ha a férfi tojást főzött. Az egyik kenyér szeletére az arcát mintázta a pirítós izzó hőszála. A nő elmosolyodott, és szinte áttetsző gerezdekre szeletelt egy piros retket. A pirítósért nyúlt, lassú mozdulatokkal vajat kent az arcra, és ekkor mondta ki először.

Vágjuk ki azt a fát.

A férfi előrehajolt, hogy jobban rálásson a kertre.

Melyiket?

Azt, mutatta a nő.

A férfi meglepődött. A nő szeszélyesen törődött a kerttel. Olykor órákon át sétált a növények között, vagy csak álldogált, néha gyomlált a virágágyásban, megmetszette a két kicsi szilvafát, aranyágat, orgonát vágott. Máskor füvet nyírt. Tudott a fűnyíróval bánni. A kert mégis a férfihez tartozott, jóllehet nem úgy, mint valami kiváltság, és nem is úgy, mint holmi kötelesség nyűge. Nem bánta, hogy így van, örült, ha a nő a kertet választotta olvasás vagy valami egyéb foglalatosság helyett, de soha nem kérte, hogy tegyen benne ezt vagy azt. Soha nem kérte, hogy segítsen neki, a nő pedig nem ajánlkozott.

Néhány nap múlva a nő szeretkezés közben mondta újra. A férfi érezte, hogy mindjárt jó lesz neki, ismerte a teste reakcióit. A nő dereka megfeszül, és úgy emelkedik, mintha el akarná hagyni az ágy matracát, a férfi testét, az őt körülvevő világot. A nő abbahagyta a szeretkezést, belekapaszkodott a férfi arcába.

Vágjuk ki azt a fát.

Aztán újraringta a mozdulatait, s mintha mi sem történt volna, befejezte. A férfi hallgatta a lélegzését, jó volt figyelni, hogyan alszik el.

Reggel, mielőtt elment volna, mert most ő indult hamarabb a városba, odasétált a fához, többször körbejárta. Nem értette, miért kellene kivágni. Bogarak futkároztak a kérgek vájataiban, a friss lombozat zöldje lágyan hullámzott, és ennek hangja volt. Fent is van tenger. Milyen régóta harangoztak. Visszament a tornáchoz, azt figyelte, a fa miféle kilátást takar, hogy talán ez zavarja a nőt. Ha kivágja, a tekintetük vajon miféle látványokkal nyer többet. Csakhogy a fa más fákat is takart, éppenséggel hasonlóakat, és azokat is ki kellett volna vágni, hogy pillantásuk számba vehesse a vidék panorámáját, hogy lássák a szomszédos kertek hasonló, ferde törzsű fáit, az égettvörös falú, szomszédos házak hézagos sorát, a templomtorony egykor ezüstös, ám mára rozsdafoltokkal tarkított kupoláját vagy a bejárat boltíves kapuját, ami fölött úgy pergett a vakolat, mintha az idő vedlené a bőrét.

Miért kell elpusztítani ezt a fát?

Emelt a homlokán, hunyorgott. A hegyek olyan távol vonultak, hogy a kékségük csak a legtisztább időkben derengett az ég alá. Most sem látta őket. Észrevette, hogy a nő mindvégig a kertre néző konyhaablakból figyelte őt. Igyekezett könnyedén inteni, indulnia kellett. A nő visszaintett, elmosolyodott.

A nő néhány nap múlva ajándékot hozott. Az apró dobozban egy ezüstóra volt, nem járt. A férfi meghatódott. Olykor vettek ajándékot egymásnak, de ez meglepte.

Egyszer járni fog, mondta a nő. Most pihennek a mutatók. De elindulnak, nemsokára elindulnak, és ahogy ezt kimondta, ráharapott az alsó ajkára.

Hogy köszönjem meg?, kérdezte a férfi.

Vágjuk ki azt a fát, mondta a nő. A férfi megölelte, és milyen jó volt, hogy a másik melle a mellkasához ért. Egyszerre lélegeztek, talán még a szívük is egyszerre dobogott.

Vágjuk ki azt a fát, suttogta a nő a férfi nyakába.

De miért?

Nem tudom, mondta a nő.

De hát ez…, a férfi zavarba jött.

Vágjuk ki azt a fát, a nő fölnézett. Az égen repülő szállt, lassan úszó fémtestén meg-megcsillant a fény.

A férfi megvárta az estét, aztán kint maradt éjszakára is. Az égbolt magára rakosgatta a csillagok apró, pislogó ékszereit, ő a fát bámulta. A növény alakja nem olvadt bele teljesen a sötétségbe, és ő elbizonytalanodott, talán csak az emlékei egészítik ki azt, amit éppen most, a mind sűrűsödő éj mélyében mégis látni vél, a lombozat formáját, a föld felé hajló ágak nyújtózkodását, vagy azt a halvány csavarodást, amellyel a törzs jobbra dől kissé, mintha azon az oldalon fájna neki. Lassan elmúlt éjfél. A férfi bort ivott, lassan kortyolgatott, ez most nagyon jó bor volt, kiváló évjárat lehetett. Hallotta, hogy óvatosan nyikorog a falépcső, a nő már ott állt mögötte, nem szólt. A férfi töltött neki is, a nő a pongyolájában olyan volt, mint valami fehér lobogás.

Egészségedre.

Nem tudtam aludni, mondta a nő, és kortyolt.

Mire gondoltál?, kérdezte a férfi.

Vágjuk ki azt a fát.

A férfi napok óta azon tűnődött, hogy miért éppen azt a fát kellene elpusztítani. Alig leplezett szenvedéllyel kezdte figyelni a többi fát és bokrot, mérlegelte a helyzetüket, megvizsgálta az állapotukat, mígnem arra jutott, hogy alkudozik magával, hogy könyörög, válasszanak egy másikat, egy másik fát vagy bokrot, vagy telepítsenek át néhány évelő virágot, még az utat is újratervezhetnék, a kerti padot odébb lehetne állítani, mondjuk, a szemközti sövény mellé. Lehetne változtatni. Miért ne lehetne?! És akkor az a fa, ez a fa, mert akkor már a törzsét simogatta, megmenekülne. Piros kabátos bogarak szaladtak át az ujjain, bodobácsok. És megértette, hogy ezek bűnös alkudozások. De az is bűn lenne, ha engedne a kérésnek, és kivágnák a fát. Elmondta a nőnek, aki nézte magát a fali tükörben, aztán kisétált a kertbe, megsimogatta a fa törzsét. Visszasétált.

Igen. Azt szeretném, ha kivágnánk, mondta.

Végül a férfi azt mondta, jól van, rendben, de akkor a nőnek kell megtennie. Kihozta a garázsból a motoros fűrészt, és a tornác elé, a kert felé kanyarodó gyalogút kavicságyására helyezte. A közeli bokorról rigó röppent el, remegett az ág. A nő ült a reggeli maradékai fölött, a késsel játszott, dúdolt. A férfi azt bámulta, hogy nem fésülködött, ahogy egyébként ilyenkorra már szokott, és ez jó volt.

Tudom, hogy jól bánsz vele, mutatott a fűrészre a férfi

Igen, tudok vele bánni, mondta a nő.

Azt szeretném, ha te vágnád ki, mondta a férfi, míg nem vagyok itthon. A többit majd intézem én. Neked csak ki kell vágni.

A nő rázta a fejét.

Nem, szólt, én arra kérlek, te vágd ki, és dúdolt tovább, és a vajazó kés nyelével ütögette az asztal szélét.

Amikor a férfi délután visszajött, nem vette észre nyomban, mi történt. Belépett a házba, a nő nevét mondta, többször, mind hangosabban. Fölsietett az emeletre, furcsán nyikorgott a falépcső, az ágy vetetlen volt. Lejött a konyhába, gondosan el volt mosogatva, a vajazó késre esett a pillantása. Eszébe jutottak a nő reggeli mozdulatai, ahogy az asztal széléhez ütögeti a nyelet.

Kijött a tornácra, két kézzel kapaszkodott a korlátba.

Állt vele szemben az a fa.

Nagyokat lódult a szél, a megnyúlt test mégsem lengett. Mint valami fehér fölkiáltó jel.

Hogyan bírta el éppen az a vékony ág?

A kerti szék oldalra dőlve hevert a fűben. A két papucs gondosan egymás mellé helyezve.

Aztán a férfi azt is észrevette, és ettől egészen megrendült, hogy a nő, mielőtt megtette volna, visszavitte a garázsba a fűrészt. Sokáig ült a tornáclépcsőn, cigarettázott, majd visszament a lakásba, hogy megnézze, jár-e az óra.

ÁRULÁS

Egy napon a férfi azt ígért a nőnek, hogy soha nem fog meghalni. A nő a haját igazgatta, majd tétován a férfi vállára engedte a tenyerét. A férfi a kert vándorló árnyait bámulta, alkonyodott. Évek óta éltek a házban. A férfi szeretett a tornácon időzni, innen rálátott a kert virágágyására, a tölgyfákra, a világító derekú nyírekre, és a fatörzsekre, ágakra is felkúszó lonc örökzöld füzéreire. A kert mögött tó kéklett, a távolban hegyek fehér kucsmái magasodtak.

Ahogy ideköltöztek, már az első napon találkoztak idegen halottakkal, akik a part felé hullámzó pázsiton és a lombok által vetett árnyékokon heverésztek, vagy a tó partján időztek. Nem csodálkoztak, hiszen némelyik halott éppen velük érkezett. A nőnek népesebb családja volt, ő több halottal bírt, közülük soknak sír sem jutott. A férfi és a nő olyan korban születtek, amikor nem lehetett minden elhunytat eltemetni.

Soha nem halok meg, mondta a férfi a nőnek azon a napon, és talán bólintott is. Idővel a férfi halottai a nő halottai lettek, s nem volt ez fordítva máshogy. Természetes dolognak tekintették, hogy a sajátjuknak tekintik a másik gyászait. Ám a halottak is csak olyanok voltak, mint az élők, éppúgy ünnepeltek, társaságokat alkottak, szövetkeztek, árulkodtak és vitatkoztak. Némelyik halott barátságos és nyíltszívű volt, a másik mogorva és hallgatag. S akadtak köztük kellemetlen alakok, ezek állandóan pereltek, nyugtalanok voltak, hiábavaló kérdésekkel zaklatták őket, folyvást lázadoztak. A halottakkal többnyire a nő foglalkozott, beszélgetett vagy játszott velük, hallgatta a panaszaikat és az észrevételeiket, néha igyekezett meggyőzni őket, hogy nincs mód visszatérniük az életbe. A halottak a tavaszi rügyek és a kavargó hóhullások mögül, az őszi avarból figyelték őket, halott tekintetük halott tükrén az ő életük tükröződött. Némelyik halott békésen viselte a sorsát, mások folyvást próbálkoztak, visszatértek volna, lehetőségek után kérdezősködtek, akaratoskodtak. Meg lehetett érteni a kifogásaikat. Egyeseknek igazán a rövidre szabott idő jutott, másokat a sors igazságtalansága, megint másokat az értelemmel föl nem fogható emberi kegyetlenség kínzott meg.

Soha nem halok meg, mondta a férfi azon a napon.

Köszönöm, mondta a nő.

Soha, mondta a férfi.

Köszönöm, mondta a nő.

Ha a halottaknak már nem volt mit mondaniuk, vagy belefáradtak a jogos vagy kevésbé jogos panaszaikba, visszatértek az éjszakába. Tévedés azt hinni, hogy a halottak kizárólag az éji világban lakoztak, hogy csakis a sötétség hívja elő őket. Számosan voltak halottak, akik egy délután álmos pillanatába, mások a hajnali ködbe tértek vissza, és aztán különösebb ok nélkül hosszan elmaradtak, és soká jelentkeztek újra. Ha a férfi a harmattól vagy az esőtől átázva tért haza, sokáig szürcsölte a forró teát, a bögrét az asszony adta a kezébe.

Némelyik halott nem akart elmenni, állandóan a kertben téblábolt, de mert az efféle szerzetből mégsem volt nyomasztóan sok, a férfi és a nő úgy döntöttek, nem csinálnak ebből gondot. Velük maradt néhány halottuk, s ha kipillantottak az ablakon, bármikor láthatták őket. S a kertjük mintha segített volna nekik, maga is szabályozta a halottak jelenlétét, mintha lombjai, füvei, nyíló és hervadó virágjai, az égi történések fakasztotta árnyékfoltok, a lágy permetezéssel hulló vagy vadul csapkodó esők és a szélfúvások révén óvta volna magát a túlzások bonyodalmaitól. A kert soha nem engedett magába annyi halottat, ami a rend felborulását veszélyeztette volna. De ahogy múltak az évek, a kertben tanyát verő élettelen lények száma mégiscsak növekedett, aztán egy-két halott a házba is bejáratos lett, s nem csak afféle régi, örökölt tárgyak, fényképek segítségével, de egy ajtónyikordulásból, a nyári álmukból fölköltött őszi kabátok illatából is ők köszöntek vissza.

Amikor a férfi beteg volt, a nő ápolta. Amikor a nő gyöngült el, a férfi hozott gyógyszereket a városból, orvost is kerített. A priznicet mennyire szerették. Szerettek teregetni. Szerettek mosni, együtt főzni, szerették a hajnalokat. Olykor a tornácon szerelmeskedtek, és a halottak nézték őket. Egészen közel jöttek, és sóvárogva figyelték a mozdulataikat.

Soha nem halok meg, mondta azon a napon a férfi.

Soha?, kérdezte a nő.

Soha, mondta a férfi.

A nő elemelte a férfi válláról a kezét.

Miért mondod ezt?, kérdezte.

Nem tudom, mondta a férfi,

Biztosan tudod, mondta a nő.

A halottak udvaroltak is. S hiába is tagadták volna, mindkettőjüket megkísértette a féltékenység zavaros érzése, a férfit különösen dühítette egy pimasz alak, aki föltűnően sokat sugdolózott a nő fülébe. A nő kuncogott, élvezte a férfi gyötrelmét. Aztán másnap ő duzzogott, mert a férfi csevegett fölszabadultan egy halott lánnyal.

Nem igaz, hogy mindig boldogok lettek volna. A maguk módján azonban rájöttek, hogy a boldogtalanság érzése, amiért nyilván mindketten feleltek, bármikor megmutatja magát. S arra gondoltak, a boldogság majd kései beismerésük lesz. Arra gondoltak, eljön majd a pillanat, amikor közösen jelentik be, a legkisebb kétely nélkül állítják, hogy boldogok voltak. S nem az lesz a fontos, hogy ennek az állításnak mennyi igazsága van, hogy így volt-e, hanem az, hogy kimondták.

Egy tavaszi reggel, amikor szokatlanul erős szél zúgatta a fákat, a nő kelt hamarabb. S mert nem akarta zavarni a férfit, a hálóköpenyét magára kapva, csöndesen osont ki a hálószobából. A kert halvány párában úszott. A lonc bokrok közelében sápadt kisgyerekek időztek, akik a nő testvérei, rokonai voltak, füstkarikákkal, a párától csillogó faágakkal, levelekkel játszottak. A nő szórakozottan készítette a kávét. Bugyogó vízzel forrázta le az üveghengerbe szórt darált kávészemeket, némi mandulaport, vaníliát hintett a fekete vízbe, majd a szűrővel a zaccot óvatosan alányomta. A nő két kézbe fogta a forró bögrét, hagyta, hogy a forró pára az arcát gőzölje. A konyhaasztalt bámulta, amely roskadozott a friss zöldségektől, salátáktól, retkek piros fejeitől, paradicsomoktól, a jégsaláta halvány labdájától, valóságos őrjöngés volt ez, igazán túlzás. De már nem volt mit tenni. Talán meg kellett volna fésülködni. Talán másik papucsba kellett volna belebújni. Talán csak kicsit tovább kellett volna állni, lehunyt szemmel, itt, a konyhában, ahogy mindig is szokta reggelenként.

A nő fölpillantott, és meglátta a férfit.

A férfi kint állt a kertben, a halottakkal beszélgetett.

A férfi maga is halott volt.

A nő letette a kávés bögrét, kibotladozott a tornácra. Bizonyára intett. Bizonyára kiáltott, vagy csak felnyögött, mindenesetre a férfi feléje fordította a tekintetét. S e tekintet nem mutatott sem fájdalmat, sem megbánást. Nem kért megbocsátást. Pedig elárulta őt. A nő azt gondolta, hogy a gyalázatos tettek mélyén, nem rosszaság, nem valamiféle alávaló akarat munkál, hanem a hasztalan és hiábavaló ígéretek eróziója, a be nem váltott szavak elromlása, a szavak, melyek csak szavak maradnak. Nem tudta, mennyi időt töltött a tornácon. Hőség volt, föltámadt a szél, forrón sepregetett a kertben. Elárulták. Sírt is talán, a haját igazgatta. Megszámolta a tornác hamutartójában maradt csikkeket. Mindegyik más méretű volt. Elárulták. A nő a gyász módozatain gondolkodott, ruhákon, melyeket hordani fog, a sír helyén, a szertartáson, a tor eseményén, és azon, hogy elárulták. Képtelen volt visszamenni a hálószobába, ahol a férfi holtteste hevert. Aztán esni kezdett.

És még másnap is esett.

És aztán már nem, nem akart elmúlni.

A férfi a kertben, a lonc bokrok mellett ásta meg a sírt. Olyan könnyű volt a nő teste, hogy a döbbenettől elakadt a lélegzete. Mintha a ruhán kívül nem is lett volna súlya. Nem szólt senki rokonnak, sem ismerősnek, nem értesített senkit. A város felől elért hozzá a harangszó, az elég volt. A tornácról jól látta a megbolygatott föld feketeségét és a kicsiny keresztet. Még azt akarta, hogy közel maradjanak egymáshoz. Még nem akarta elkerülni a másik vádló pillantását. Tudta, az árulóknak mindig többet kell dolgozniuk. És aztán úgy költözött, mint aki soha nem élt.

TEREGETÉS

Ott szeretett teregetni a lapos tetőn, ahonnan még éppen látszott a tenger. Máskülönben vihar idején volt a legjobb. Az asszony szeretett viharban teregetni. Körben a város templomának tornyai, mintha vénemberujjak lennének. A harangozás rendre fölverte a madarakat, a városban sok madár volt, galambok, varjak, szarkák. Madarak rajban és magányosan, és mindenütt a nyomaik. Néha a nyitott ablak párkányára szállt egy papagáj. A férfi ilyenkor soha nem ébredt föl. A papagáj néma volt, és a nő tudta, hogy a férfit színek ébresztik.

A nő itt szeretett teregetni, fent, a lapos tetőn, ahonnan a többi tetőre is rá lehetett látni, a szomszédos kátrányfoltok ismerős arcok lettek végül. Az egyik tetőn görbült egy műpálma, alatta két strandszék. Néha odaült egy öregember, szivarozott. A nő szerette hallgatni a száradó ruhák csattogását. Gyakran marta szemét az izzadság. Könnybe lábadt a szeme, a tenger beleolvadt a város végtelen szürkéjébe, szinte megvakult, de azért hallotta, hogy lent a műhelyében dúdol a férfi. És aztán a szerszámok zaja, a koppanások, ez talán egy reszelő, nyikorog valami, aztán peng, peng, mint a formálódó vaslapocska.

A nő itt szeretett teregetni, a lapos tetőn, megállni ringó ágyneműk, ingek, blúzok között.

Idejárt fel a pap.

Innen beszélt hozzá, neki, az asszonynak soha nem kellett gyónnia, sem pedig misére járnia. Mindig a pap jött hozzá. Így alakult. A férfi nem szólt ezért, ő csak dolgozott, és amikor a műhelyen átballagott a pap, bólintott neki. Pengett a vas, a férfi dúdolt, verte a szögeket. A pap akarta, hogy így legyen, hogy ő jöhessen, a férfit nem zavarta. Ő lent maradt a műhelyben, énekelt. Néha fölbicegett a padlásajtóig, letett egy pohár bort a küszöbre, nem szólt, a pohár gyöngyözött, a férfi a pincéből hozta föl a bort. A pap ivott, és mindig ugyanoda helyezte vissza a poharat, a küszöbre. A nő csak állt, nézte, nem szerette ezt. Ez valami külön játék volt. Azt szerette, ha a pap följön hozzá, a lepedők mögé áll, és Istenről beszél.

Nincs Isten, mondta a nő a lepedőnek, mögötte sötétlett a pap arca, finom vonású arc volt, fiatal, szomorú ember.

Öngyilkos lesz, gondolta a nő.

Áthelyezik másik városba, mondta a pap egy délután. A nő nagy fehér szoknyája mögül beszélt, rekedt volt a hangja. Felhős volt az ég. A madarak köröztek.

Többé nem jöhet, mondta.

Nincs Isten, mondta a nő.

Ha erre jár majd máskor, később, följöhet azért? Biztosan fog még erre járni.

Nincs Isten, mondta a nő, teregetett.

A pap hallgatott.

Aztán rágyújtott, és a nő nézte, hogy a lepedők mögül hogyan gomolyog el a kék füst, mintha a tenger párologna.

Tegnap, ahogy magához tartottam, leszart egy madár, mondta a pap.

Nincs Isten, mondta nő.

De nem galamb volt.

Nincs Isten, mondta a nő.

És nem is szarka, veréb, vagy, nem is tudom, sirály. Nem sirály volt. Egy papagáj szart le, mondta a pap. És azt gondoltam, nem mosatom ki. Itt a folt, itt van a vállamon, mondta.

Nincs Isten, mondta a nő, és teregetett tovább.

Álmomban láttam a fanszőrzetét, mondta a pap, és a nő látta, hogy ledobja a csikket, és eltapossa.

Aztán a pap elment, kopogott a vasalt cipősarka.

A nő elhúzta a szoknyáját, és megnézte a fanszőrzetét, megnézte, miről álmodott a pap. Aztán még fölakasztotta a férfi néhány ingét. A férfi dúdolt lent, verte a szögeket.

Amikor lement hozzá, átölelte, a férfi így szögelt tovább. Nem hagyta abba.

Van Isten?, kérdezte a nő.

Hát persze, bólintott a férfi, és nagyon gyorsan ütögette a fa húsába az apró, kékfejű szögeket. A nő szinte nem is tudta követni a kalapács fejének mozgását.

A nő egy nap azt vette észre, hogy a férfi egyik inge nem szárad. Minden más ruhanemű igen, a terítők, a négy nadrág, az ő ruhái, alsóneműi, a lepedők, minden megszáradt, csak ebből az ingből áradt a nedvesség. Ahogy rátapintott, valami ismerős, iszonytató hideget érzett. Bámulta az alkonyatot, a város most élt igazán, hangos volt és nyüzsgött, lent valahol, valamelyik balkonon cigarettáztak és gitároztak, a nő megérezte a marihuána illatát. Hiányzott neki a pap. Hiányzott a fiatal, kékállú arca. Jó lett volna, ha a pap a fanszőrzetéről beszél. A szárítókötélen hagyta a nyirkos inget, és aztán másnap, és a következő nap múlva sem vette le, nem is érintette, mint aki tudja, mi vár rá, melléteregetett.

Hallotta, hogy a férfi dúdol, dolgoztak a szerszámok. Ütések, koppanások, reszelések zajai zenéltek föl a tetőre. Madarak köröztek odafent, mintha ezüstös háló vadászott volna az égben. A nő állt, két tenyerét a hónaljába csúsztatva tartotta a melleit, melyek nagyok voltak és erősek, és ha a duzzadó bimbóira nézett, mindig büszkeség és szégyen fogta el. Nem volt gyereke. Talán meddő volt. Aztán a papra gondolt, a fekete, finoman faragott állára. Beszedte a ruhákat, de most gyorsabb mozdulatokkal dolgozott. És nem tévedett. Az ing, a férfi inge most sem száradt meg. Nyirkos volt, eleven, gyűlöletes. Nem tudta volna megmondani, mi ez, lázadás, valami irracionális dac, mintha valami konok, zabolátlan, mégis alig látható erő a világot akarta volna a sarkaiból kifordítani. Lement a férfihez, a ruháskosarat a sarokba lökte, és bámulta őt. Olyan szép volt. Vagyis nem szép volt, hanem azt érezte, hogy szüksége van rá.

Isten hiányzik, mondta végül. Félretolta a kalapácsokat, a szerszámokat, a szögeket, fölfeküdt a padra, és a derekáig húzta a szoknyáját.

Amíg a férfi baszta, a papra gondolt.

Van Isten?, kérdezte aztán.

Van, mondta a férfi, gombolkozott.

Nincsen, mondta ő.

Nincsen.

A nő felment a tetőre, és megtapogatta az inget. Még mindig nyirkos volt. Tudta, most már soha nem szárad meg. A férfi másnap halt meg. Nem szenvedett, csak nem ébredt föl. Hideg volt a teste, tátva a szája. A nő hunyorgott, a függönyt igazgatta. Indulni akart a tető felé, de a műhelyben megtorpant. Leült egy székre, a szék billegett. A rádióban viharról beszéltek. A vihar a tenger felől érkezik, veszélyes lesz. Be kellene szögelni az ablakokat. A nő a papra gondolt. A nő arra gondolt, hogy a vihar letépi a férfi ingét, és elviszi magával. Ez jó lesz. A nő arra gondolt, nincs Isten. Aztán amikor fölment az ingért, már esett. De az ing száraz volt, kemény, és mintha kivasalták volna. Marta arcát a hideg, nagy szemű eső, haját tépte a szél. Ezt az inget húzkodta odalent a halott férfire, és aztán ebben is temette el. A szertartást a pap végezte. És ahogy a nő nézte a reverendáján a foltot, Istenre gondolt.

KÍNA VISSZATÉR

A FESTŐ ÉS A SZOMSZÉDJA

Erzsébetnek, Miklósnak

A művész, akinek élettörténetét a napokban publikálta a Csin Akadémia, évek óta az intézmény támogatásával alkotott. A történet olyan keresetlen egyszerűséggel veszi kezdetét, hogy az akadémia hivatalnokai közül sokan úgy vélik, ostobaság kételkedni a hitelességében. Talán helyesen gondolják. Talán tévednek. Mindenesetre az akadémia idős, sokat látott krónikása, aki összefoglalja az események menetét, már-már kaján örömmel kezd az elbeszéléshez.

A festő egy tavaszi napon lefesti a szomszédja kertjét, a nyíló orgonákat, a nárciszok sárga szőnyegét és a piros fejekkel bólogató tulipánokat, a patakok rohanását, a facsemeték ezüstös törzsű csoportjait, az égen szálló ludakat, a lógó hasú felhőket. Figyelemreméltó módon a beszámoló nem tér ki a szomszéd társadalmi helyzetére és hivatására. Az Akadémia könyvtárban föllelhető naplók, riportok és periratok mindvégig a szomszédként emlegetik azt az embert, aki a festő vesztét okozza.

A könyvet egy öreg, félvak tudós találta meg a könyvtár egy félreeső polcán éppen azon a napon, amikor halott vadmacskára leltek az Akadémia kertjében. A pofájában rigó vergődött, és nyomban elszállt, ahogy kiszabadították az éles fogak közül. A talált könyv lapjai üresek voltak. Egyetlen mondat, egyetlen szó sem feketéllett a lapokon, nem volt címe, nem volt szerzője, és azt sem lehetett tudni, ki volt a készítője. Utóbb a könyvre lelő tudósra gyanakodtak, ám a gyanút nem lehetett igazolni, az agg mester