Körkép 2016

By Tímea (szerk.) Turi

A nagy hagyományú antológia az elmúlt év novellatermésének legjavát mutatja be.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jun 14, 2016

Book preview

aut01

Beck Tamás

A fogorvos

és a molylepkék

A férfi az ablaknál áll, és nézi, amint az alkonyat vérvörösre festi az ég alján a középmagas gomolyfelhőket. Egyedül tartózkodik a lakásban. Bosszankodva gondol arra, hogy felesége megint Irénnél tölti az időt.

Mi tarthat össze egy házasságot?

Például egy közös gyerek. Erre később még visszatérünk.

Vagy egy közös ellenség. Szabóék, akik alattuk laktak, ideálisnak bizonyultak erre a szerepre. Mindennap rántott húst zabáltak. Délelőtt felhallatszott tőlük a húsklopfolás, a férfi nem tudott a zajban dolgozni. Aztán beszivárgott a lakásba az olajszag, ami feleségét dühítette.

Irén, aki kultúrantropológus volt, mielőtt mániás depressziója miatt leszázalékolták, készségesen felvilágosította őket, hogy a rántott hús ötletét a Habsburgok bécsi udvarukba Spanyolországból importálták. A spanyolok a móroktól kapták a receptet, utóbbiak a bizánciaktól tanulták a panírozás eljárását. Bizáncnál tovább nem vezetnek a szálak.

Ha nagyon elviselhetetlennek bizonyult az olajszag, előfordult, hogy a házaspár nyitott ablaknál, ordítva szidta a bizánciakat, lehetőleg úgy, hogy Szabóékhoz is lehallatsszon. Dühükbe ilyenkor belevegyült az összetartozás érzése.

De Szabóék egy hete elköltöztek, a rántotthús-ellenes koalíció tehát értelmét vesztette. Az alattuk lévő lakásba egy csendes, visszahúzódó öregúr költözött kedélybeteg kutyájával, aki igazán nem adott okot bármiféle ellenszenvre.

Baj van, erre gondol most a férfi. És a legrosszabbkor ütköztek ki a problémák. Ismeretterjesztő képregény készítését bízta rá a kiadója az iszlámról. Tegnap este éppen az ostoba illusztrátort szidta félhangosan, amiért az nem tudja, hogy Mohamed próféta arcának ábrázolása nem megengedett. Fekete filctollal satírozta be az arcot, azonban tanácstalan maradt azt illetően, a képregényben vajon hogyan köszönje meg Mohamed Gábriel arkangyalnak a neki adományozott kávét.

Félek, hogy éjjel erős földrengés rázza meg a várost, szólalt meg ekkor az asszony. A fejem fölött lévő polc leszakad, s agyonvág álmomban!

Fölösleges félelem, válaszolta a férfi kissé ingerülten, amiért megzavarták. Ez a térség politikailag instabil, de szeizmológiai szempontból megbízható!

Persze hogy megint a közös gyermek hiánya kezdett tátongani közöttük, ezért fogta el szorongás váratlanul az asszonyt. Megpróbáltak mindent az évek során, felkeresték a legjobb szakembereket, mindhiába. Még azt sem lehetett teljes biztonsággal megállapítani, vajon melyikükben van a hiba. Mindketten félreléptek. Az asszony azonban mástól sem esett teherbe, s a férfi sem nemzett utódot szeretőjének.

Irénnel pedig egyenesen méltánytalanul bánik a férfi. A félnótás nő ma reggel a labilis emberek biztos ösztönével megérezte a házaspár tagjai közt a feszültséget. Meginvitálta hát őket a saját lakásába, s a teakonyhában konferenciát rendezett számukra. Le kellett ülniük egymással szemben, s Irén felszólította őket, mondja el mindegyik a másiknak legféltettebb titkát.

Azért ragaszkodom a fogorvosnál a délutáni kezelésekhez, mert olyankor a legkevésbé érzékenyek az idegeim, nézett el álmatagon férje válla fölött az asszony. Gyerekkoromban attól féltem, a molylepkék leeszik rólam a ruhát, vágta rá a férfi, miközben az asztal lapját fixírozta.

Hát persze hogy úgy keltek fel az asztal mellől, mintha egy döntetlen sakkjátszmát fejeznének be.

A férfi ellöki magát az ablaktól. Egy darabig tűnődve szemléli íróasztalán az arc nélküli próféta alakját, s arra gondol, arcvesztés nélkül ő sem léphet ki ebből a játszmából. Szórakozottan fordítja meg a könyvespolcon álló homokórát, mintha elkezdődne egy új időszámítás.

Ebben a pillanatban benyitnak a bejárati ajtón. A férfi megfordul, és Irént pillantja meg az előtérben, de benne reked a méltatlankodó számonkérés, amikor szomszédjuk mögött feltűnik felesége vidám ábrázata. Irén egyenesen a férfihoz lép, és minden magyarázat nélkül átnyújt neki egy jókora dobozt. A férfi zavartan veszi át a tárgyat, aztán beles a dobozba a fedőlap hasítékán. Apró állatkák mocorognak odabent, a férfi eddig csak fényképeken látott hosszúszőrű egyedeket. Tengerimalacok, motyogja feleslegesen.

Az ember által nem hallható hangtartományban kommunikálnak egymással, folytat egy bizonyára megkezdett beszélgetést Irén. Ha kibeszélnek benneteket, nem fogtok róla tudni!

Az asszony felnevet, és kiveszi férje kezéből a dobozt. Érthető, hogy a hideg évszak közeledtével a radiátor közelébe helyezi az állatokat. Öt perc sem telik bele, mindhárman a doboz körül kuporognak, és a tengerimalacokban gyönyörködnek, mintha újszülöttek érkeztek volna a családba. Irénnek be nem áll a szája, de a férfit ez most valahogy nem zavarja.

Felesége örömtől kipirult arcát nézi, beszívja az állatok almának illatát, és végtelen hálaérzet tölti el.

Hirtelen akkora őrültség jut eszébe, hogy megrázza a fejét. A következő pillanatban mégis megkéri Irént, válaszoljon valamit Mohamed próféta nevében Gábriel arkangyalnak.

De csak a félnótás nő távozása után meri megnézni, amaz mit firkált a szóbuborékba. Felesége akkor már a tengerimalacokat dédelgeti a kanapén. Figyelmét nem kelti fel férje felcsattanó nevetése sem.

A próféta arca láthatatlan a képregényben, miközben visszanyújtja az üres kávésfindzsát a sápadt Gábrielnek, válasza azonban a szent iratokhoz képest is szokatlanul lényegre törő: „Fizetek, főúr, volt egy feketém!"

aut02

Berta Ádám

Harmincöt hónap

Fogta a csokor friss nárciszt, kivette a kővázából, a kukához ment vele, kicsit megtépázta, aztán kihajította. Ezután eligazgatta a teljesen azonosnak látszó csokor friss nárciszt a kővázában. Még álldogált kicsit a sír előtt, aztán azt suttogta: „Nyugodj békében", megfordult, és hazaballagott.

Igazság szerint kicsit elbizonytalanodott, mielőtt megtépázta és kivágta a csokrot. Neki is feltűnt, hogy ugyanolyan virágot hozott, mint amit a vázában talált. Az ábécé előtt vette a kispiacon. Elbizonytalanodott, mert átfutott az agyán, mi értelme kidobni csak azért, hogy a helyére tehesse a másikat. Egyformák. De aztán győzött a megszokás, megtépázta és kihajította. Mindig így tett. Kezdetben a felháborodás vezérelte: hogy jön ahhoz az a nő, hogy virágot hozzon a megboldogult urának. „Az a nő" – mindig így hivatkozott rá magában. De a felháborodás mostanra megkopott, és most először a két csokor is teljesen egyforma volt. Még ha piros tulipánt rak a sárga nárcisz helyett, annak talán lett volna látszatja. De sárga nárciszt a sárga nárcisz helyébe? Nem tagadhatta le maga előtt a helyzet iróniáját. Ő is mindig olyan virágot vett, ami éppen a keze ügyébe került, meg a másik is. Egy-egy fajta vissza-visszatért, de a választásaik nem szűkültek le annyira, hogy kiszámíthatóvá váljanak.

Juli mindig vasárnap délelőtt ment a temetőbe. Nem tudta, és meg se próbálta kitalálni, Vili özvegye mikor járhat ki. Vili harmincöt hónapja halt meg, és Juli előtte kábé négy évig volt a szeretője. Furán hangozhat, de Vili házassága se tartott sokkal tovább. Második házasság volt, az infarktus előtt nem egész hat évvel vette el Katalint. Juli félig-meddig értette, cirka két évvel az újranősülés után hogyan bonyolódhat egy pasi, nem mellesleg ötvenen is túl, tartós szerelmi háromszögbe. Van, aki nyilván azt se értené, miért vesz el valaki ötvenöt évesen egy nőt, ha utána félrekúr. Nem létezik, hogy ennyire nincs önismerete. Netán direkt élvezi? Persze, akár értetlenkedik az ember, akár Julihoz hasonlóan érteni véli, legalábbis részint, mi játszódhatott le Vili fejében, szívében és életében a 2005-ös, igen zűrös nyár során, az empátia illúziója vagy annak hiánya mindenképpen sematikus megközelítésből adódik. Márpedig Juli meg volt győződve arról – és milyen sok szerelem épül erre az érzésre! –, hogy a kettejük közötti kapocsnak sémákhoz, szabályszerűségekhez semmi köze.

Ezzel együtt tudta, hogy Vili, ha véget kell vetni valaminek, kifejezetten ügyetlen. Nem hűséges típus, de akihez közel került, az iránt felelősséget érez. És ez az érzés a szexuális vágyat meg a rózsaszín gondolatokat is túléli. Juli tudta, hogy a kapcsolat, amely a férfihoz fűzte, egészében különleges volt, mégis szinte biztosra vette: ha Vili jobban értett volna a szálak elvarrásához, nemcsak feleségétől, Katalintól vált volna el, hanem őt, Julit is otthagyta volna. A negyedik évben is szerette Julit, törődött vele, Juli érezte, hogy fontos Vilinek, de kapcsolatuk apránként a mindennapok részévé vált, márpedig Juli tisztában volt vele, hogy Vili örök gyerekként kergeti az ábrándokat. Neki egy mindig megújuló fantázia kellett, és Juli akkorra már túl valóságossá vált. De Juli nem rágódott ezen reggeltől estig, beérte azzal, amit kapott. Tudta, mázlista, amiért Vili ilyen ügyefogyott a szakítás területén.

Azzal is tisztában volt, hogy Katalin a pokolba kívánja őt, de nem Julin múlott, hogy Vili házassága kihűlt. A feleség egyre kijjebb eső hagymahéjra szorult, ahogy teltek a hónapok, az évek. Juli valamivel beljebb elhelyezkedő burokban volt, de 2008–2009 táján már messze nem a legbelső héjon. Amikor Vili 2009. augusztus 29-én holtan esett össze, Juli jó ideje tudta, a férfinak esélye sem lehetett, hogy igazi, kölcsönös, maradéktalan intimitásból részesüljön. Nem szedhetett fel nőt olyan gyorsan, hogy közben ne menjen az idegeire saját viselkedése, a nő, az egész helyzet. Vili nem szerette magát eléggé ahhoz, hogy képes legyen feloldódni az együttlét boldogságában. Rigolyás figura lévén hiába hullott volna ölébe valami csoda folytán egy rugalmas, türelmes, végletesen odaadó partner – még akkor is ott voltak saját faksznijainak tüskéi.

A temetést követően Juli rengeteget sírt. Lassan tette túl magát a tragédián, a férfi hiányán. Aztán berendezkedett a magányos életre, és hetente egyszer, vasárnap délelőtt sétált virággal a kezében a temetőbe. Szülei sem éltek már, de ők messze, az ország túlsó végében nyugodtak. Gyereke nem született.

Azon a héten, amikor harmincöt hónap után először nem vasárnap délelőtt ment a temetőbe, nővére egyetemista korú lánya toppant be hozzá váratlanul. Juli behívta, leültette, végighallgatta a bajokkal küszködő Tamarát. A lány lázasan hadart, Juli belediktált egy teát és két szelet bundás kenyeret.

Délután akarta bepótolni a kimaradt rituálét, de átvillant rajta, mi van, ha összefut Katalinnal a sírnál. Az interneten megnézte a temető nyitvatartását – július lévén 18:45-ig engedték be a látogatókat –, és úgy időzített, hogy fél hét körül érjen a kopott vaskapuhoz. Kívánkozott hamarabb is, öt körül a verandán olyan kellemesen melegítette a nap a hátát, hogy szíve szerint már megindult volna Vili sírjához, de minimálisra akarta csökkenteni az esélyét, hogy Katalinba botlik. Tovább várt, a Nők Lapját forgatta, de elkalandoztak a gondolatai.

A temető felé vezető úton végig Katalin járt az eszében. Próbálta kiverni a fejéből a nő nevét, alakját – tudta, hogy néz ki, hiszen többször látta baráti társaságban, még mielőtt Vili révén áttételesen össze nem kötötte kettejüket az élet. Hiszen nem olyan nagy ez a város. Másra akart gondolni, el akarta hessegetni Katalinhoz vissza-visszatérő töprengéseit, még az is megfogalmazódott benne: ez, hogy a feleségre gondol, valójában növeli annak kockázatát, hogy össze fog futni vele a sírnál.

Aztán nem így történt. Vizet cserélt a kővázában, és betette a csokrot. Hazafelé jutott eszébe, hogy életében egyszer beszélt Katalinnal. Pontosabban akkor is csak Katalin beszélt, ő pedig – megvetően? szégyenkezve? ijedten? – hallgatott. Nem tudná megmondani, miért nem vágott vissza. Túl akart lenni az egészen. Kifordult a kórházi folyosóról, és ha nem lett volna olyan erős benne a késztetés, hogy ügyelni akarjon a látszatra, talán futásnak is ered.

2009 augusztusának utolsó hete volt, és, mint utóbb kiderült, Vili életének utolsó hete. Vakbéllel műtötték, és a lábadozás másfél hetében kimondatlan szokásjog alapján – amelynek kialakulását a férfi irányította a maga passzív módszereivel – Juli tarthatott igényt a délutánokra, és Katalin a reggelekre. Juli már bele is szokott a menetrendbe, mikor hatodszorra látogatóba érkezett Vilihez. A folyosón azonban hirtelen Katalin ugrott elé, aki láthatólag félretette a retiküljéhez és bizsuihoz illő, visszafogott, középosztálybeli modort.

„Megtéplek, ribanc", hörögte, vagy ha nem ezt, akkor valami nagyon hasonlót hörgött, aztán kicsit összekapta magát, és a tettlegesség helyett nekilátott, hogy igazságtalan és túljátszott és önérzetes, mégis olcsó regiszterben beolvasson Julinak. Szavaiban túlhabzott a feleségi öntudat. Juli egy darabig lesajnáló vagy kiismerhetetlen, vagy ki tudja, milyen arccal nézte, egyetlen szót se szólt, nem akasztotta meg a litániát, de nem is várta végig. Egyszer csak hirtelen sarkon fordult, és elszelelt.

Még otthon is kalapált a szíve. Ez jutott most eszébe, amikor nem találkozott a temetőben Katalinnal ezen a délutánon.

Katalin 2012 egyik júliusi hétvégéjén autóval érkezett a temetőhöz. Kiszállt, aztán kivette a hátsó ülésről a bekészített virágot. A sírhoz sétált. Összetett, nehezen elemezhető érzés futott át rajta, amikor látta, hogy a kőváza üres. Szinte reflexszerű mozdulattal nyúlt volna a másik nő virágjához, hogy szétcincálja, és a szemétbe hajítsa, de nem találta a helyén. Nézte a sírra fektetett csokrot, Vili márványba vésett nevét, és az üres kővázát. Rettentő erővel tört rá a magány. Hangosan, zihálva sírni kezdett.

aut03

Csabai László

A lányok és asszonyok is boldogok akarnak lenni

Ködbe fullad a gyár: a fűtőkemencékből a füst dől, a főzőüstökből a pára. Nem csak a biztonsági szelepeken. Pogány Tamás függetlenített alapszervezeti MDP-titkár rosszallóan csóválja a fejét. „Aligha így kell ezeknek működni." De fél, ha lemegy és magyarázatot, intézkedést kér, kiderül, hogy egyáltalán nem ért a konzervgyártáshoz. Amit persze mindenki tud. Mert mit is érthetne hozzá egy volt biztosítási nyomozó?

Pogány amúgy a biztosítási nyomozáshoz sem értett. Ügyvéd nagybátyja (akinek a biztosító egy szívességgel tartozott) dugta be ebbe az állásba. Miközben a bakák és a munkaszolgálatosok ezrével pusztultak a fronton, Pogánynak például azt kellett volna kiderítenie, hogy egy hónapok óta kómában fekvő 98 éves órásmesternek a halálát nem siettette-e a rokonsága. Az esetvizsgálatok során Pogány pénzt nem szerzett a cégének. Magának jó ismerősöket igen. Elvtársakat is. Akik bújtatták a sötét évek legsötétebb hónapjaiban. És állást szereztek neki a háború után, amikor a magánbiztosítókat fölfalta az újszülött népi állam. Melynek Pogány Tamás mégis egyre lelkesebb fia lett. Már nemcsak a feljebbjutás haszna miatt járt a szemináriumokra, gyűlésekre, hanem hitte és vallotta az elnyomásból és szegénységből (bár ő a háború előtt nem volt szegény) való megszabadulás nagy tervét. A ’47. augusztusi választásokon vitorlaként dagadozó fehér ingben száguldott társaival a teherautó platóján, hogy a Párt kék céduláival a legeldugottabb falvakban is érvényre juttassák a dolgozók akaratát. („Áldj meg engem, nagy tettre készülünk!" – kérte anyját az indulás előtt. És a nő, sírásra álló, riadt szemmel keresztet rajzolt a rózsafüzérrel fia homloka előtt a levegőbe.)

Az erőre kapó áprilisi nap lassan felszívja a gyárudvarról a gőzölgést. Megjelennek a dísztribün körvonalai (pár napja, a felszabadulás ünnepén itt tartott beszédet a gyárigazgató, arról beszélt, hogy a tüdőbaj, az írástudatlanság és a rablótőke legyőzése után immár az ellenforradalmi Rajk-klikk ügyködésétől is sikerült megszabadulni), rajta zöld fityulás alakok sürögnek. Nem a konyha személyzetét küldték ki rendet rakni: az egész gyár zöld szakácssapkát visel. Ezt küldte – talán tévedésből – a fővárosi Vörös Meteor Munkaruhagyár, és a szállítmányt nem tűnt célszerűnek visszajuttatni a feladóhoz, elvégre sapka-sapka, ez is megteszi.

Az emelvény díszítéseit, transzparenseit lebontó és óvatosan becsomagoló munkásnőket egy kis pirospozsgás, kerek asszony, Martos Jenőné irányítja. A titkár kedveli Martosnét. Beszédét, mely úgy pattog, mint a kizsírozott serpenyőbe vetett nokedli, ringó járását és határozott karmozdulatait, okos, meggyőző arcát, amikor a brigádgyűléseken előadja a Párt legújabb határozatait. (A titkárnak ilyenkor nem is kell beszélnie, mindent rábízhat.) Legjobban mégis a nő nagy, körteforma, öblösen lehajló mellei tetszenek neki. Pogány imádja bekapni Martosné bal mellbimbóját. Közben a jobb mellét a tövénél megragadva, az azon lévő bimbóval a fülét cirógatja. A férfi ilyenkor köpködve, fuldokolva vonyít az élvezettől, a nő meg harsogóan kacag. Persze csak ha a titkár otthonában találkáznak. Ha a gyár göngyölegraktárában csillapítják gerjedelmüket, muszáj visszafogniuk magukat, hiába volt Dolmány Pista, a raktárvezető tüzér a Don-kanyarban, a nagy duhajkodást még az ő süket füle is meghallaná. De Martosnénak nem könnyű a titkár Takarékpalotában lévő szolgálati lakásába elszökni. Nyárliget szélén, a Simai úton laknak, férje felfigyelne a hosszú elmaradásra. Ám nem azért van az embernek elméje, a Párt emberének meg a néptől származó hatalma, hogy ne használja: Pogány alkalmanként behívattatja éjszakai műszakra Martos Jenőt. Legszívesebben minden éjjelre berendeltetné, de az előkészítő üzem vezetője (itt dolgozik Martos Jenő) van, amikor vonakodik teljesíteni a kérését, mondván, hogy nem tud neki ilyenkor hasznos munkát adni, míg másokat nappal agyongyötör a százalékteljesítésért. És Pogány Tamás ezen érvek előtt általában meghajol. Mert a gyár, a gazdaság, vagyis a nép érdeke mindenekelőtt! Mindenekelőtt!

Az értekezlet a szokásos unalmat hozza a függetlenített alapszervezeti titkár számára. Az igazgató, a főmérnök, a főkönyvelő mindenféle számokkal dobálóznak, és szidják a beszállítást vállaló téeszcséket a késlekedésükért. A tanácskozótermet az egykori tulajdonos-igazgató (Grünfeld Salamon) kaktuszházában alakították ki. Grünfeld imádta a kis szúrós növényeket, közvetlen az irodája mellett tartotta őket, és az értékes vendégeknek adott egyet-egyet. A csupa üveg tanácskozóterem igazán világos, felüdülés télen belépni ide, de ha a nap kiszabadul a felhők közül, ami a tavasz derekához érkezve egyre gyakoribb, pillanatok alatt felhevül. Most is ez van. Pogány izzad, törölgeti a homlokát. És még az unalom is! Kinyitja jegyzetfüzetét, és rajzolgatni kezd. Egy ötágú csillagot. Szeret ötágú csillagot rajzolni. Fel sem kell emelnie a ceruzát: föl-le-balra, fel-jobbra, egyenest-balra le, és már kész is a csillag. Aminek közepébe most egy mindent látó szemet biggyeszt. Amilyen a templomokban szokott lenni. Besatírozza gyorsan, nehogy valaki észrevegye. És a csillag köré kalászkoszorút rajzol, ahogy a népi állam címerében is van. Aztán még egy kalászkoszorút. Csak így meg nem hasonlít semmire. Vagy mégis? Elfordítja a képet 90 fokkal, és elmosolyodik a látványra: egy kitárulkozó női nemi szervet lát maga előtt.

Erről Martosné jut az eszébe. Martosnéról meg Pankotai Gizella.

Gizi még a háború előtt, svájci tanulmányai alatt belebolondult az antropozófiába. Nyárligetre visszaérve euritmia kört alapított. Sokan társultak hozzá. Esténként a sóstói Vigadó teraszán ugráltak, forogtak, hogy kapcsolatba léphessenek a világot uraló nagy energiával. A sóstóhegyi plébános viszont kiprédikálta őket, mivel az egyetlen igaz hittel össze nem egyeztethető eretnekszagú dolgokat művelnek. Ez az „egyházi átok nagyon jól jött Gizinek az új rendszerben. Mint a klérus egykori üldözöttje, le tudta mosni magáról a polgári származás bélyegét. Gimnasztikus szeánszait is folytathatta, persze a metafizikus háttér mellőzésével, immár „Konzervgyári Nők Munkás Testedző Köre néven. Esténként jönnek össze az étkezőben. A gyár vezetői élvezettel figyelik az asszonyok terpesztéseit, hajlongását.

Pogány Tamás most arra gondol, milyen jót tenne Martosnénak, ha egy kicsit jobban tudna tekeregni a testével gyakás közben.

– Pogány elvtárs! – fordul hozzá az értekezlet végén Bartos Jolán, a gyár Feodora Kornyilova Nőbizottságának vezetője. – Lenne néhány dolog, ami már megérett rá, hogy pártszinten is foglalkozzunk vele. Mikor beszélhetnénk?

– Akár most. Fáradjon le hozzám, elvtársnő!

Mikor a konzervgyár nőszervezete felvette a pártfőtitkár feleségének (aki egyúttal az MNDSZ tiszteletbeli elnöke is) a nevét, maga Kornyilova, vagyis Rákosiné jött el díszvendégnek. Nagy fekete autó hozta, s mivel a gyárat és környékét ellepték a fekete öltönyös biztonságiak, mint egy fekete sírhalomra helyezett virágcsokor, ékeskedett a kis jakut nő. S mellette testi-lelki barátnője, a híres művésztanár: Kovács Margit. Nyelvtanilag nagyjából helyesen, ám erős orosz-jakut akcentussal beszélt Kornyilova. De ha nem volt feltétlen szükséges kinyitnia a száját, akkor hallgatott. Csak bólogatott a szép tablók, a Himalájaként égbe törő diagramok láttán. Tiszteletteljesen meghajtotta fejét az üzemben, amikor megtudta, hogy férje 60. születésnapja tiszteletére minden brigád kommunista szombatot vállalt. Aztán mégis mikrofonhoz lépett, és arról beszélt, hogy fontos jól dolgozni, mert azzal épül a nép állama. Majd egy általa készített kerámiát nyújtott át a gyárigazgatónak, mely egy alacsony nőt ábrázolt, amint a fazekaskorongon egy edényt formáz éppen. Bartos Jolánnak pedig egy zománcos kerámiakitűzőt adott. A kitűzőbe is egy népies formájú edény vonalát vésték be. Bartos Jolán ezt azóta a szíve fölött hordja. Most is itt van rajta, amikor Pogány Tamás irodájában az árpakávéját kavargatja.

– Kezdjük, elvtársnő! Nagy a gond? – fordul felé a függetlenített alapszervezeti titkár.

– Nagy, Pogány elvtárs. Gyárunk férfi dolgozói, ami az elvárható társadalmi viselkedési normákat illeti, a morális tudatosság alacsony fokán állnak. („A morális tudatosság alacsony fokán állnak… – mi ez a bikkfanyelv-mánia? »A dolgozóink otromba tuskók« – így kell ezt mondani! – van Pogány fejében.) Nem fogják föl, hogy a nők munkába állásának csodálatos lehetősége egyúttal növeli az asszonyok vállára nehezedő terhet. Ahelyett, hogy a férjek igyekeznének segíteni nekik, ahol csak lehet, mert az asszonyoknak és a lányoknak is joguk van a pihenésre, a boldogságra…

– Igen, igen, erről már sokszor volt szó. Konkrétumokat mondana?

– Például Novákné esete. Négy kisgyermeket nevel. Ápolja magatehetetlen édesanyját. A gyárban is megállja a helyét. Erre nincs olyan hét, hogy legalább egyszer ne kék-zöld foltokkal jönne műszakba. Próbálja szerencsétlen elrejteni az ütések nyomát, de…

Bartos Jolán nem tudja azt, amit Pogány Tamás tud: Novákné ügyében már próbáltak intézkedni. A szakszervezeti titkár telefonon beszélt a rendőrkapitánnyal, aki megígérte, hogy gondjuk lesz a férfira. De ehelyett hamarosan visszahívta, hogy a Novákné veréséből nem lehet ügyet csinálni. Ez pedig valószínűleg azt jelenti, az asszony férjének olyan kapcsolata van a – még a rendőrség számára is kifürkészhetetlen működésű – államvédelemmel, ami megvédi minden támadástól. Bár olykor az efféléket is elsodorja egy tisztogatási hullám. De ezeket a hullámokat csak felülről kelthetik.

– Igen. Ez felháborító. Felírtam magamnak, megnézem, mit tehetek.

– Aztán itt van Pórné Erzsó.

– Őt is veri a férje?

– Nem. De fűvel-fával csalja. Az a szerencsétlen nő egy kész idegroncs. És betegesen sovány. Zörögnek a csontjai, ha sír.

– Hol dolgozik a férje?

– A cipőosztály vezetője az Állami Áruházban. Ott, az osztályon, azokkal a könnyűvérű kis nőcskékkel… – A titkár arcára irigykedő mosoly kerekedik ki. El kell fordulnia, nehogy a másik észrevegye. – Erzsó bement az áruházba, beszélt az igazgatóval. De az bevallotta, hogy nem tehet semmit, Novák a szép szóra nem hallgat, ki meg nem rúghatja, mert az ő osztálya van mindig élen a munkaversenyben. Azt a kollektívát nem szabad megbontani.

– Hát igen. Kényes helyzet. Mérlegelni kell – dünnyögi a titkár, és már megbánta, hogy lehívta magához Bartos Jolánt.

– Martosné helyzete meg épp ennek a fordítottja.

– Ma-a-artosné? Miféle helyzete? – remeg meg Pogány hangja a név hallatára.

– Nem tudja lerázni a mihaszna férjét. Pedig szeretne az új párjához költözni. Persze, előtte tisztességgel megesküdni.

– Miféle új párjával?

– Hát… Én csak egyszer láttam. Szép szál ember. Mérnök a vasútnál. A háborúban egy szilánk levitt a vállából egy darabot, de kitömi a zakóját, és így nem látszik.

Pogány lehajtott fejjel nagy levegőket vesz. Tehát nem ő szórakozott a kis nővel, hanem az vele. És így kell megtudnia. Ettől a fonnyadt vénlánytól. Akin látni is, hogy tudja, miről van szó. De megjátssza magát. Legszívesebben lekeverne neki egy méretest. Legszívesebben.

– Lárifári! – mondja mérgesen Pogány Tamás.

– Hogyan? – kérdez vissza pislogva a nőbizottság vezetője.

– Morális tudatosság meg közös teherviselés a családban meg a többi marhaság! Mert csak egy dolog számít: a gyakás!

– A gyak…

– Gyakás! Baszás! Üzekedés! Hogy mondjam még? Miért veri Novák a feleségét? Mert nincs ereje a nőnek, hogy este az ágyban a férfi kedvére tegyen! Miért csalja Pórnét az ura? Ugyanazért! És miért hagyja el Martosné a férjét? Mert az ipse minor! Nem kell neki úgy a nő. „Ebből rájöhet, hogy közöm van Martosnéhoz" – fut át a titkár fején, ezért gyorsan folytatja. – Kielégíteni a másikat az ágyban: ez a lényeg! Minél többször! Akkor menni fog a munka is! Akkor teljesülnek a tervek. Ha nem sikerül kielégülni, tovább kell állni! Minél hamarabb!

– És a felelősség? A családi sorsközösség?

– Frászt! – kiált Pogány, és a másik megrökönyödő arckifejezése valóságos mámorba kergeti. Rácsap az asztalra. – Ezek még mind az elnyomó burzsoá-klerikális erkölcs maradványai. A nagy Szovjetunióban már rég túl vannak ezeken. Csak mi szajkózzuk állandóan. A szovjetek a Fekete-tengernél külön üdülőket hoztak létre arra, hogy a dolgozók nyugodtan bujálkodhassanak. Zenekar, étel, ital, minden ingyen van! A kölykök sem zavarnak. És akiknek nincs párja, azoknak kerítenek. Egy hegesztő-brigádot összehoznak egy varrónőbrigáddal.

– Igen. Mi is beszéltük már a nőszövetségben, hogy a sok munka miatt kevés ismerkedési lehetősége van a fiataloknak. És elhatároztuk…

– Összejönni kevés. Mert nem tudnak egymással mit kezdeni! – Pogánynak eszébe jut néhány rosszul sikerült aktus, amikor a nő olyan volt közben, mint egy jeges holttest. – Áh, de mit beszélek, maga úgysem érti, miről van szó.

– De értem, igenis értem!

És a nő arca fellángol, a düh, a sértés keltette indulat elűzte félénkségét és megdöbbenését.

A titkár azonnal felfigyel erre a változásra.

– Érti? – és Pogány közelebb lép a nőhöz. Egészen közel.

Bogárfalván a hajadonok huszonegy évesen lettek vénlányok. Addig az anyák éjjel-nappal azt figyelték, nehogy elveszítse a lány a fejét, és elvonuljon egy legénnyel, mert ki venne el egy megbecstelenített lányt? Ha pártában érte meg a huszonegyet, akkor már nem figyelték annyira. Mert mire őrizgesse az magát? Majd pont vénlányt fog elvenni az a kevés legény, aki visszajött a frontról, mikor pedig jut minden ujjára fiatal, ropogós is!

Bogárfalva mindig is józan, takarékos község volt. Itt nem vert fészket a dzsentrik flancolása, lóimádata. Egy jó tehenet többre tartottak akármilyen paripánál. Tejet adott a boci, amin megélt a család, kisborjút fialt, amivel lehetett pénzelni, ganét adott, amivel dúsult a föld, szántáskor meg hordáskor pedig ő volt az igaerő. Kész Isten-ajándéka! Ám a bogárfalviak még a jól tejelő marhánál is többre tartották a vénlányt! Mert annak nem kellett házrészt, telekrészt, földrészt vagy egyéb örökségnek valót kihasítani. Dolgozni viszont dolgozott látástól vakulásig. Napszám nélkül. Enni evett, de hát ahol kettőre főznek, ott jut a harmadiknak is. Egy zugot elfoglalt a házban, de a meleget nem szívta el, külön fűteni nem kellett rá. Amikor pedig megöregednek a szülők, ugyan ki viselje a gondjukat, ha nem a velük egy fedél alatt lakó gyermekük? És ha meghalnak, ki más tartsa rendben a sírjukat? Ráadásul ha a vénlány meghal, a házat nem viheti magával, azt szépen megkapják a testvérei, hogy a vénlány igazán hasznosan fejezhesse be földi pályafutását.

Bartos Jolán azonban egyszer, mikor apja szennyes alsóneműjét mosta a nyárikonyhában, úgy döntött, nem fogadja el a világ – és szülei – által rá kimért sorsot. Bejelentette, hogy Nyárligetre utazik, és ha kap munkát, el is költözik a városba. „Tudtam, hogy ebben a lányban van valami hiba" – gondolta az anyja, a kegyetlen döntést meghallva, de csak annyi válaszolt:

– Itt tisztességesen élhetnél. Nyárligeten már minden a bolsevistáké.

Jolán megrántotta a vállát.

– Hé, tán csak nem te is annak készülsz? – mordult fel az apja.

Jolán megint megrántotta a vállát. Minek következtében apja és anyja soha többet nem szóltak hozzá.

Jolánt felvették a nyárligeti konzervgyárba, a munkásszálláson egy fekvőhelyet kapott.

És igen, beszippantotta a Párt. Aztán a nőszövetség. És boldogan adta át magát a feladatainak, mint ahogy nem vonakodott esténként a Sóstói erdőben (ide jártak Nyárligeten, akiknek nem volt – és ugyan kinek volt? – nyugalmas szobájuk a légyottra) átadni magát partnerének.

A nő felfedezte, hogy a gyárbeli férfiak számára ő még nem vénlány, és hogy előbb-utóbb minden lány beadja a derekát az udvarlójának, és mégsem rontják ezzel férjhezmenési esélyeiket. Jolán két férfinek adta oda magát. Az elsőnek egyszer. Ekkor elcsodálkozott, miért csinálnak olyan nagy ügyet ebből a dologból Bogárfalván. A másodikkal, Torkos Gézával, rendszeresen találkozgatott. A nőnek jólesett, hogy valaki az ő megjelenését lesi, hogy krémest és selyemharisnyát kap tőle. De amikor az erdőben egymásba olvadtak, Bartos Jolán soha nem érezte