Korai novellák - Vendégek a Palackban

By Mándy Iván

Mándy Iván a 20. századi magyar prózairodalom
mára klasszikusává vált alakja, a próza- és drámaírás nagymestere.
Népszerű novellái és regényei mellett ifjúságnak szánt írások és
dramaturgiai munkájának köszönhetően számos hangjáték is gazdagítja
életművét.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633749241

Book preview

MÁNDY IVÁN

KORAI NOVELLÁK

&

VENDÉGEK A PALACKBAN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-924-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

KORAI NOVELLÁK

HITTEL ÉS HIT NÉLKÜL

Halló, halló, öregem!

Az alacsony, szürkeruhás férfi megáll. Összehúzza a szemöldökét, gyanakodva fölnéz.

Hosszú, vigyori pofa áll előtte. Kockás barna ruha, pillangó nyakkendő, félrecsapott kalap van rajta.

– Mondja, hogy jár maga? Mindig figyelem – kérdezi a szürkeruhás.

– Mi az, hogy hogyan megyek? – Mereven féloldalt ejti a fejét. – Nem mindegy az magának?

– Nem hát! Rossz nézni. Tudja, mi jut az eszembe? Az a báb, akit dróton rángatnak, aztán paff, összeesik! Hát Ön is. Leejti fejét, lógatja karját, vállát behúzza.

– Nézze, kedves Sóhár, az ember egy bizonyos korban… –mentegetőzik.

Sóhár összecsapja a kezét, fölnevet.

– Mit akar attól a bizonyos kortól barátom? Hát mit gondol, hány éves vagyok?

– Harmincnégy. Na mondjuk, hárommal több.

– Ötvenéves, öregem! Annyi bizony. És Ön, ha jól emlékszem, szintén.

– Negyvenkilenc!

– Na látja! Semmi köze annak a korhoz. Hit nincs magában, az a baj.

– Nézze, ha prédikálni akar…

– Ne féljen! Nem tud felülemelkedni, nincs mosolya. Most is, ni, milyen morcos.

– Kérem, én humorista vagyok.

– Hát aztán! Azért még nem kell kétségbeesni. Azt mondja humorista…

– Olvashatta!

– Jó, tudom. Híres. Most mire gondol, hogy mit agyaljon ki? Holnapra rendelték a szerkesztőségbe… Vasárnapi szám… Persze.

A humorista sóhajt. – Igen, asszony, két gyerek. Őértük dolgozom annyit.

– Ezért ír annyit? Hát így nem lehet. Nézzen egy kicsit körül.

– Mit nézzek?

– Hát az embereket, az utcát, hisz nem lát semmit. Menjen a ligetbe. Vagy utazzék a Hortobágyra…

– Ne szavaljon! – Fáradt legyintés. – Ön festő.

– Higgye el, nagyon sokat dolgozom. De akkor magamba szállok. Elmélyedek, gondolkozom. Az ember szeresse, amit csinál. Egy vagyok a munkámmal.

– Igen, az öné gyönyörű mesterség.

– Nem, nem mesterség. Imádkozás. Olyankor nincs feleség, család, azt is elfelejtem, hogy ajtó van. Csak Isten, meg én.

– Ez mind szép, de egy humorista…

– Hát nem mindennek a teteje a humor, a nevetés? Micsoda hallatlan szellem kell ahhoz! Fölülemelkedés. Ez nem megy hit nélkül. A mai emberek felszerelik magukat pénzzel, ruhával, aztán ha nincs, kétségbe esnek. Mert már ők sincsenek. Összes értékük, amit magukra aggatnak, amit a zsebükbe tömnek.

– Azt hiszi, nekem könnyű? – kezdi Sóhár. – Három évig szobafestő voltam.

– No! – ütődik meg a humorista.

– Bizony! Nem tudtam másképp megélni.

– Én mindjárt újságnál kezdtem.

– De Ön mindig csak a munkát, a feladatot látja. Elvégezzük, az ördög vigye el. Essünk túl rajta. Azt hiszi, csak maga? Híres festő. Fölhívják telefonon. Pali bácsi, két akvarell kéne szerdára. – Jó. Mennyiért? Méret? – Megbeszélik. Óra múlva újra csöngetnek. Pali bácsi, baj van, négy kép kéne. Az öreg vakaródzik. – Jó, meglesz. – Bánja is ő, mennyit, csak fizessenek. Hát akkor kérem inkább menjen hivatalba az ember. Áhítat kell mindenhez! Tudja, hogy sírok munka közben?

– Tessék? – mondja a humorista.

– Sírok. Így, ahogy mondom. Mikor Jézust festem. A stigmáknál… csurog a könnyem. Képzelje csak el. A kápolnák csöndje. A nap besüt az ablak mozaikján. Olyan boldog az ember és minden olyan kimondhatatlanul gyönyörű. Egyszer lezuhantam a létráról.

– Semmi baj! Tizenhat métert estem. Azt hiszi, nem töröm ki a nyakam, ha Isten… Vagy mikor egy falusi templom keresztjét aranyoztam. Senki sem mert fölmászni. Hát akkor én, én! Magas? Hát aztán? Annál közelebb vagyok Istenhez!

– Bizony, nekem mosolyogni kéne – szól a humorista. – Csak tudja, úgy lehúzzák az embert azok a mindennapi gondok.

– Azt hiszi, Michelangelónak nem voltak gondjai? De hite is volt, csak ez a különbség. Hitt Istenben és a Művészetben. – Úgy, na persze. Tényleg, miért játsszék az ember tragédiát? Nevetséges.

– Hát csak húzza ki magát öregem. A viszontlátásra!

1940

ÖREG ANYÓ

A kertben ül szemét lehunyva, vékony, barna keze a térdén. Hegyes, sárga arca ráncos. Vékony öltés a szájvonala. Álla előreugrik, mint egy külön kis fej. Előtte a zöld kertiasztalon kávéspohár, félbevágott alma. Feketekeretes pápaszem egy újságon.

Ugat a kutya. Mindjárt rá egy mély hang: Ne voníts…! A nő vaksin pislog. – No, no ki lehet?… – A kert rácsos ajtajához döcög. Vékony, feketeruhás fiatalember áll az ajtó előtt. Hóna alatt szürke füzet.

– Mit akar? – pislog feléje az öregasszony.

– Enni. És ha lehet, aludni is. Diák vagyok, kérem. Aztán így, szünidőben bejárom az országot. Rajzolgatok is.

– Itt nincs semmi érdekes. Mit akar lerajzolni? A kutat, a lugast?

– Nem rajzolok én mindig – mosolyog a diák. – Aztán üres hassal úgyse megy az ilyesmi.– Kezét a kilincsre teszi. A sárgaszőrű, oroszlánfejű kutya dühösen ugat. – Tessék elzavarni!

– Majd magát zavarom el! Azt hiszi, csak úgy be lehet ide törni?

Magas, szőke nő tűnik fel a kerti úton. – Mi van itt?

– Nem hiszik el, hogy enni szeretnék – vonogatja vállát a diák. – Ha az ember ennyit csavarog, bizony megéhezik. Diák vagyok és…

– Azt mindenki mondhatja! – rikácsol az öregasszony. – Aztán ha ellop valamit, hol keressük?

– Jó, mama, azért valamit adhatunk neki. – Elzavarja a kutyát, ajtót nyit.

Az öreg nő arrébb húzódik, sandán néz a belépőre. Hát beengedték. Csak úgy… egy idegent. Igen, már ott ül, ni, az asztalnál. Milyen otthonosan könyököl. A fiatalasszony kenyeret, szalonnát hoz ki. Leül mellé. Mond valamit, a fiú csak bólint. Beszélni nem tud, hisz tele a szája. Az öreg elsomfordál mellettük.

– Pestről jött?

– Igen.

– Meséljen valamit. Itt olyan unalmas. Nyáron nincs színház. A mozi is csak egyszer játszik hetenként.

Ennyit hall a beszélgetésből. Aztán továbbmegy. Leül egy kis lócára, a körtefa alá. Városi ember, gondolja. A lányát meg a menyét néha meglátogatták egy páran a városból. Valami fölényes leereszkedés volt a hangjukban. – Igen, igen hát egész kedves itt nálatok… – De azért annyit ettek! Ez is ilyen, ez a diák. Vékony mint az ujjam. Miért eresztettétek be? Majd elvisz valamit.

A kutya megint ugat, de most barátságosan. Csikordul a kertajtó. Pohos férfi jelenik meg fehér vászonnadrágban. Kezet fog a diákkal. Pakli kártya kerül elő a zsebéből. A fiatalember vigyorogva bólint. Van-e pénz az asztalon? Ilyen messziről nem látni, oda meg nem megy. Utálja azt az idegent, csak küldenék már tovább. Közben szépen beesteledett. A cseléd fehér abroszt terít az asztalra. Tányérok jelennek meg. A férj a diákkal sétál, aki három kártyával valami trükköt mutat.

– Vacsora! – kiált az asszony.

Az öreg nő kérges tenyerével a padot súrolja. Hát persze, hogy itt tartják vacsorára is! Nehézkesen föláll. Na, együnk valamit. Szótlanul ül az asztalnál. Olykor egy-egy sunyi, bizalmatlan pillantást vet a diákra, aki éppen magyaráz valamit. – Mikor tavaly Türingiában jártam…

– Hát ott is jártál? – morog magában az öreg. De odavagy vele. Aztán mit érsz az egésszel? Mégis csak rongyos a nadrágod.

– Az ebédlőben elaludhat – szól a férfi. Igaz, se ágy, se dívány. – Szóljál csak fiam, a leánynak – fordul a feleségéhez.

Az öreg nő csak biccent egyet. Hát éjjelre is befogadják. Pont az ebédlőbe. Az ezüstnemű a vitrinben. Mi lesz, ha ellopja? Szólni kéne a leányának, vagy a férfinak. Ugyan, hallgat is rá valaki!

Lassan mindenki bemegy a házba, ő még egy kicsit marad. A kutyaólhoz vonul. Az állat kedveskedve a lábához dörgölődzik. – Kapd el a nadrágját – súgja a nő. Az idegenre gondol, aki lopni fog és éjjel szökik majd el. Aztán bemegy ő is. Az ebédlőben még ég a villany. Vánkos, terítő a szőnyegen. Rongyosszélű nadrág, elnyűtt kabát a széken. A diák a takarón ül, nagyujját nézi. Sovány alakján vékony, szakadt trikó.

Az öreganyó megáll mellette.

– Mik a szülei? – kérdi egész váratlanul.

– Nincsenek szüleim. Egy barátomnál lakom. Kosztot is kapok. Meg aztán vannak tanítványaim.

– Úgy, no lám, lám…

– Apáról nincs képem. Még meg se születtem és már… Anyáról… – kabátja belső zsebében kotorász. – Tessék. – Kövérarcú nő mosolyog a szakadozott szélű képen.

– Hát ez volt az anyja?

Szeretné megkérdezni, szerették-e egymást a szülei, hogy haltak meg, de érzi, hogy mindez fölösleges. Megsimogatja a fiú fejét.

– Hát csak aludjon.

1940

ÖREGÚR

A csöndes, kis belvárosi szállodában csak annyit tudnak róla, hogy mindig fekete ruhában és magas állógallérban jár. A mozdulatai kimértek, szögletesek, általában mintha nem érezné egészen jól magát ebben a ruhában. A portás szerint katonatiszt lehetett. Ezredes talán. Szobája falán egy komoly, feketeszakállas úr képe, mellette vidámtekintetű szőke nő. Aztán egy valamivel kisebb képen a kolozsvári Farkas utca. Ő maga ritkán tartózkodik otthon. Már korareggel átmegy a Múzeum körúti kávéházba. Haboskávé, két süteménnyel. Így megy ez évek óta. Amint elfogyasztotta a kávéját, a szomszéd asztaltól fölkel egy görnyedt, ősz férfi.

– Jó reggelt, méltóságos uram. – És leül mellé. Egy darabig szótlanul gubbasztanak egymás mellett. Aztán a méltóságos úr – anélkül, hogy a másikra nézne – elkezdi:

– Ismerte Kolozsvárott a Szőllősinét?

– Vendéglője volt – biccent a másik. – Kövér, hatalmas nő. Jóképű, az biztos. Csak úgy, viccből, az arcába csíptem. Akkora pofont kaptam…!

– No, látja – mosolyog a méltóságos úr. – Kellett ez magának?

– Azért tovább is csak oda jártam. Hol kapok olyan rakottkáposztát? Nem tudom, emlékszik-e, méltóságos uram, a lányára?

– Hogyne. Színésznő. Itt Pesten. Úgy tudom, férjhez is ment.

– Egy fogorvoshoz. Derék, magas ember. Olykor meglátogatom őket. Aztán a Szőllősiné egyik fia, a Feri mészáros lett…

A méltóságos úr egy másik nevet említ. Az ősz úr arra is emlékszik. Aztán a diákkorukról beszélnek, a kollégiumról, a tanárokról.

– Az Ács tavaly halt meg. Jó ember volt, de néha úgy odasózott azzal a nádpálcával – bólint a méltóságos úr. – Lent voltam a temetésén.

– Én is leutaztam volna, de… – És csak legyint.

A méltóságos úr mereven előrebámul. Aztán mintha csak magát akarná fölébreszteni, egy kétpengőssel halkan megkocogtatja a poharát.

Ebédig a Duna-parton sétál. Lemegy a rakpartra és a halászokkal beszélget a tavaszi árvízről. Na, akkor nem lehetett ám így sétálni a rakparton. Hatalmas jégtáblák úsztak a megáradt Dunán. Vékony kis fa egy ilyen jégtáblába befagyva. Kérem, olyan furcsa volt nézni, ahogy partjától, mindenétől elszakítva úszott, úszott lefelé…

– Akár az ember – biccent a méltóságos úr. – Szépen berendezkedsz egy helyen, azt hiszed, örökké ott fogsz élni, aztán egyszerre csak jön valami vihar, árvíz… Úgy elsodor, mintha sose lettél volna ott.

Déli harangszóra elbúcsúzik. Egy belvárosi vendéglőben ebédel. Ez – ellentétben a szállodával és a kávéházzal – igen forgalmas hely. A méltóságos úr az ablakhoz ül. Előkelő, finom ételeket rendel. A bőséges ebéd után szivarra gyújt.

Aztán hazamegy egy kicsit szundikálni. Estig olvasgat szépen vagy hegedül. Sokszor csak körmével pengeti a húrokat órák hosszat.

Este a Károlyi-kertben sétál. Szereti ezt a helyet hatalmas fáival. Egyre üresebb, csöndesebb lesz a kert és a méltóságos úr lassacskán egyedül marad. Egy kép jut az eszébe. Parkban ülnek az üvegburás gyertya körül. Valaki a Prikulicsról mesél, aki megtréfálja a havasi pásztorokat. – Megfázol, Géza – hallja az anyját. – Kendőt terítenek a vállára. Ő föl se néz, csak megsimogat egy hosszúkás fehér kezet.

Oldalt billen a feje, ajka mozog, mintha szólna valakihez. Ránéz a Prohászka-szoborra, ellepik szemét a könnyek, aztán öregesen elindul a templom felé, ahol annyi éven át hallgatta őt, hogy szavai ma is átfényesednek még a lelkén.

1940

VAKÁCIÓ

1.

Kis patak a töltés mellett, arrébb szántások, kukoricás, mint szépen egymás mellé tett szőnyegek. A szántások mögött lusta hegyhát. Tetején bárányfelhő, mint valami vattacsomó.

Imre minden évben látta ezt a tájat. Kíváncsi volt, mi kezdődik a hegy mögött. Talán egy nagyon kedves, kis falu pirosfedeles házakkal. Jó lenne ott élni… Aztán továbbrobogott a vonat és ő elfelejtette az egészet.

Az iskolára gondolt, amit egy nyárra megint a háta mögött hagy. Az évzáró ünnepély, ahogy álltak az udvaron… Az igazgató beszélt. Minden évben egyformán. Búcsúzott a nyolcadiktól, az évtől, megemlékezett a halottakról. És közben valahogy olyan volt, mint egy öreg, fáradt diák, aki sose végez. Imre egy vékony, előreszegezett nyakat nézett. A haj egészen lenőtt, a rendes, tiszta ing már rojtosodott egy kicsit. Ez a fiú itt marad a nyáron. Az ünnepély végével egy pillanatra megfogta a karját. A másik ránézett. A szája félig kinyílt, mintha mondani szeretne valamit, de aztán elfordult. Hátul összekulcsolt kézzel végigment a napos udvaron, nadrágszára libegett az enyhe, finom szélben.

Aztán arra gondolt Imre, ami előtte van, ahova megy.

Az anyja…

Kicsit előbbre hajolt, szaporábban vette a lélegzetet. Igen, apa halálával valahogy anya is messzebb került tőle. Miért? Hogyan? Nem, azt igazán nem tudja. Nem a távolság miatt, az bizonyos. Minden vakációra hozzá utazik, és mind jobban eltávolodik tőle. Sokszor elgondolta, így a vonaton, hogy majd mesél anyának az osztálytársairól, a tanárairól és magáról, igen, magáról is. Hisz annyi mondanivalója lenne… Aztán…? Nos igen, nagyon kedvesen elbeszélgettek. A fiú el is mesélte, amit akart, de ez már egész más volt. Anya remek frizuráját nézte, a színes pongyolát és közben meghallotta a saját hangját. Olyan idegenül, olyan hamisan csengett. Ilyenkor valami egész furcsa szégyenkezést érzett. Mintha anya frizuráját szégyellné, a pongyolát, a közben megjelenő barátnőt, a mérgesen csörömpölő telefont és a saját esetlenségét. Fölpillantott apa szerényen mosolygó képére. Ez kissé megnyugtatta.

Igen, tudta, most is így lesz… De most már nem is akar semmit se mondani. Megmutatja a jeles bizonyítványt, anya pedig meglepi egy nyakkendővel, vagy könyvvel.

Egy vörösképű úr kihajolt az ablakon.

– Itt vagyunk.

És megtörölte izzadó homlokát.

A vonat befutott az üvegtető alá.

Imre a csomagja után nyúlt. Közben ahogy hátranézett, megpillantotta anyát egy széleskarimájú szalmakalap alatt. Integetett.

Mikor leszállt, egy magas, szürkeruhás úr is hozzálépett. Kezet szorított vele.

– Az édesanyja nagyon sokat mesélt magáról.

Es úgy nézett Imrére, mint aki meg akar győződni valamiről.

2.

Anya a bizonyítványt nézegette.

–Jeles, mint mindig.

Imre bólintott.

–Jeles.

Az ablakhoz lépett. Kinézett az utcára. Magas, barnakabátos férfi fordult be a sarkon. Innen egész olyan, mint apa.

– Emlékszel, anya…?

– Mire?

– Hányszor lestük így apát az ablakból.

– Emlékszem. Hogyne.

– Integettünk.

– Az ám!

Anya hangja olyan kedvesen, fiatalosan csengett.

– Apa megállt. Fölnézett. És ő is integetett.

– És hogy haragudott, ha nem vártuk az ablakban. Nem mutatta, ó nem, de milyen rosszkedvű volt…!

A fiú megfordult.

Anya föltette a kalapját.

– Mindjárt jön a Zoltán. A szigetre megyünk, jó? – Hirtelen megfogta a fiú karját. – Mondd, mi a véleményed róla? –Vizsgálódva, gyanakodva nézett Imre arcába, mintha a vonásairól akarna valamit leolvasni. Aztán még mielőtt a másik megszólalna: – Sebész. Egész kitűnő sebész. Londonban tanult. – Közben egész görcsösen szorította a fiú karját.

– Igen, anya, igen… Bizonyára kitűnő ember és orvos is… –Elhallgatott. Arra gondolt, hogy beszélt anya előbb még apáról. Milyen kedvesen. Aztán most már…

Anya végre elengedte a karját. Az órára pillantott.

– Fél öt.

Gyors, ideges mozdulattal cigarettára gyújtott.

Csöngetés.

Anya leverte a cigaretta hamuját.

– Azt hiszem, itt van.

A fiú elfordult. Ismét az utcát bámulta. Az ablaküvegen elmosódva, homályosan fölmerült az arca. Mintha valahonnan nagyon messziről, egy másik világból figyelné őt.

3.

Imre a virággruppokat nézte, középen a szökőkúttal. Oly szép, oly békés volt. Úgy érezte sokáig, nagyon sokáig el tudná nézni. Aztán megpillantott egy sima, remekül borotvált arcot.

– Mikor öt évvel ezelőtt Szingapúrban voltam… – kezdte az orvos.

– Mondd csak, tulajdonképpen milyen Szingapúr? – hajolt feléje anya.

– Hisz épp arról akarok beszélni.

Imre figyelte, hogy milyen szépen, simán gördülnek a mondatai. És a kellemesen, férfiasan zengő hang. Bizonyára ő is szörnyen élvezi.

– Hogyan, ön nem angol…? kérdezte a lord…

Anya izgatottan kuncogott. Mint egy bakfis.

– Mit mond? Hogy magyar…? Engedje meg, uram, hogy kételkedjem a szavában… Ezzel a kiejtéssel… Tudniillik – fordult hirtelen Imréhez – mindenki el van ragadtatva a kiejtésemtől. Ez nem túlzás.

– Nem! Nem! – helyeselt anya.

– Tud angolul?

– Egy keveset.

Zoltán egy hallatlanul elegáns mozdulattal színes, kis bőrkötéses könyvet húzott elő a zsebéből. Olvasni kezdett. Anya mosolyogva bólogatott. Közben Imrére kacsintott. Zoltán ölébe eresztette a könyvet.

– Értette?

– Nem túlságosan.

– Egy parkot ír le. Egy fejedelmi parkot. Igazán mondhatom, gyönyörűen. – Azzal zsebre csúsztatta a könyvet.

Imre a szökőkutat nézte. Ez is gyönyörű. És itt van az orrunk előtt.

Az orvos pedig csak beszélt, beszélt. Közben úgy nézett anyára, mint egy kígyóbűvölő.

Imre érezte, hogy elvörösödik. Valahogy nagyon lealázó, értelmetlen ez az egész. Mit akar ez az ember? Hisz hazudik! Minden szava, mozdulata hazugság! És anya, anya egészen…

Fölállt.

– Sétálok egy kicsit.

4.

– Otthon anya az orvosról beszélt. Igyekezett könnyed lenni, de minduntalan elbicsaklott a hangja.

– Tudod, nagyon egyedül vagyok és kell valaki… Hisz már elég nagy vagy. Talán megérted.

– Azt hiszem, értem.

Pizsamájában kuporgott az ágy szélén. Anya arca olyan kicsinek látszott a párnán.

Hirtelen Imre felé nyújtotta a kezét.

– Lehet, hogy feleségül vesz. Mit szólnál hozzá?

Imre megfogta anya kezét. A vékony, fehér ujjakat simogatta.

– Boldog lennél?

– Nagyon.

A fiú apára gondolt. Látta mosolyát, azt a mozdulatot, ahogy átöleli őket, anyát és Imrét. Sokat sétáltak együtt. A ligetben, mindenfelé. Apa a virágokról mesélt, a fákról és, és…

– Nagyon boldog lennék – hallotta valahonnan messziről anyát.

5.

Imre az ajtó előtt sétált. Fölpillantott apa képére. Kicsit közelebb ment hozzá. Így nézte egy darabig, aztán tovább sétált.

Odabent az orvos beszélt. Halk, fátyolozott hangon, mintha beteghez szólna.

– Nem kell mondanom, mennyire szeretlek.

Anya felzokogott.

– Hát akkor…?!

– Hát akkor? Az embernek a jövőjére is gondolni kell. Karrier, egyetem… Tudod, kedves…

– Zoltán!

– No, no, nem kell úgy, nem szabad… Természetesen jó barátok maradunk.

Anya csendesen sírt.

A fiú elképzelte, hogy topog most az orvos anya körül. Simogatja és közben, úgy lopva, a karórára pillant. Be kéne menni, az arcába csapni és… és… Keze már a kilincsen volt.

Az ajtóban megjelent az orvos.

Egy pillanatra szembenéztek. Aztán Zoltán elkapta a tekintetét. Nem köszönt.

Anya a bőrfotelben szipogott. Válla sután, szánalmasan előrecsúszott. Orra valahogy megnyúlt. Hátul a nyaknál vastag, öreges ráncok.

A fiú közelebb ment. Egy szót akart mondani, egyetlen egy szót, amivel megvigasztalhatná. Semmi se jutott az eszébe, állt ott egy darabig, anélkül, hogy anya ránézne. Aztán csöndesen, észrevétlenül, mint ahogy jött, kiment a szobából.

1941

ALBÉRLETBEN

Megint nézhet új szobát. Kicsit megmelegszik valahol az ember, aztán mehet is tovább. Kelemen egy kék fürdőtáskába rakosgatta a holmiját. Könyvek, pár ing, nyakkendő. Most szépen becsomagol, aztán elindul szobát keresni. Nem olyan nagy dolog. Hiszen mindig akad nála egypár gyűrött cédula. – Akácfa utca 7. földsz. 2. özv. Kerekes Józsefné, egyágyas szoba kiadó. Aggteleki utca 3… – Ilyenekkel van tele a tárcája. Akár egy szenvedélyes gyűjtőé. Egy Tóth Árpád-kötetet becsúsztatott két ing közé, aztán lekattintotta a zárat. Körülnézett. Egy kép az ágy fölött. A kápolnai csata. Ezzel már három albérleti szobában találkozott. Aztán egy vékonybajuszos katona ezüst keretben. A Lászlóné fia. Tulajdonképpen ezért kell elmennie. Letelt az önkéntesi éve, hazajön. – Tudja, Kelemen úr, most már nem kell kiadni a szobát. A fiam szépen keres és igazán olyan boldog vagyok, hogy hazajön. – Kelemen csak nézte a kövér kis Lászlónét. Igen, ezzel egész jól megvoltak. Mintha csak a fia lenne, szokta mondani Lászlóné. Kelemen most csak mosolygott ezen, de akkor jólesett. Mégis valaki törődött vele. Ha télen késő este jött haza a tanítványaitól, jó forró teát készített az asszony, bedurrantott a kis kályhába és közben mindenről kikérdezte Kelement. A tanítványairól, az egyetemről Most