A huszonegyedik utca

By Mándy Iván

Mándy Iván a 20. századi magyar prózairodalom
mára klasszikusává vált alakja, a próza- és drámaírás nagymestere.
Népszerű novellái és regényei mellett ifjúságnak szánt írások és
dramaturgiai munkájának köszönhetően számos hangjáték is gazdagítja
életművét.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633749104

Book preview

MÁNDY IVÁN

A HUSZONEGYEDIK UTCA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2005

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-910-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

Gábor megállt az öreg, púpos hátú ház előtt, egy véznán fityegő cédulánál. – Kiadó szoba… – Letette ráncos barna bőröndjét, kalapját feljebb tolta homlokán. Általában mintha sokáig utazott volna hajón, és most még kissé bizonytalanul mozogna a szárazföldön. Friss kenyérillat áradt a homályos kapualjból és az ember szinte várta, hogy egyszerre csak kilép egy félmeztelen pék. Az öreg ház mellett kirakat ragyogott: fonott kalács, sós kifli, kövér, kedélyes kis cipók. Gábor épp olyan figyelmesen nézte a cipót, mint előbb a cédulát. Homlokát ráncolta, bőröndjét felemelte, aztán megint letette. – Nos hát… – Ebben a pillanatban még úgy látszott, mintha valahol várnának rá. Egy kedves, barátságos szobában talán éppen kérdik: – Ejnye, hol késik ez a Gábor? – Jobb kezét sután, ügyetlenül zsebébe csúsztatta, pénzt számolt az egyik ujjával sietve, kapkodva. Közben föl-fölnézett a cédulára. A pénzt visszacsúsztatta a zsebébe, körülnézett, mintha énekelni akarna, hogy a hiányzó pengőket összeszedje. Így állt egy darabig, tétován forogva, aztán egyszerre csak belódult a bőröndjével.

Bent a kapualjban már nem csak a kenyérillatot érezte. Ó, nem, a kapualj nem elégedett meg ezzel az egyszerű becsületes illattal. Öreg cúgos cipők szaga… – szinte látni lehetett a megáporodott, elkeseredett hitelezőket, ahogy mennek fölfelé a széles lépcsőn a vaskorlátba kapaszkodva. Macskabűz, züllött, vén macskáké, akik a kutyáktól se ijednek meg. Meg is jelent egyikük, borzas, nagy fejű, forradással az oldalán. Úgy nézett, mint egy éjjeli szerkesztő, aki már nappal sem tud aludni.

A lomha barna táska fölfelé csúszott a lépcsőn, szinte függetlenül a fiatalembertől. Az egy pillanatra megállt, menekülésszerűen körülnézett, de már vitte a lépcső. Az egyik fordulónál löttyedt, hasas nadrág fogadta ráncosan vigyorgó mellénnyel. Egy vaskampón lógtak az ajtó mellett. Sárga hajú nő lépett ki a nyitott ajtón vizes kefével, nekiesett a mellénynek.

– Mert, hogy valaki vén szamár létére ne tudjon rendesen enni!… Itt van, ni, micsoda foltok… már most hogy tisztítsam ki?

– A szoba miatt jöttem, kérem. Lent olvastam a cédulát.

A sárga hajú nő egy pillanatra elengedte a mellényt, Gáborra nézett, mintha őt akarná kikefélni.

– Úgy, a szoba miatt? Hát akkor csak tessék beljebb… Vagy várjon egy pillanatig, amíg ezt itt… – tovább dögönyözte a mellényt. – Mondja kérem, maga is ilyen, hogy nem tud vigyázni semmire? A mellénye, a nadrágja… mióta ismerem, mást se csinálok, mint… – Félárbocra eresztette a kefét. – Hanem alku nincs! Harmincöt pengő igazán nem sok azért a szobáért. A nőkkel hogy állunk?

– Köszönöm…

– Nézze, nézze ezt a pecsétet! Paradicsomlé, hát persze. Mert ide nem hozhat fel egyet se, gyermekem van. Elég sovány maga, elég sovány; megnősülhetne már tisztességesen! Csak úgy lóg bele a világba… És ha pucerájba adom, akkor kiveszik?! Dehogy! Elkérnek egy csomó pénzt és a folt megmarad. Mi a foglalkozása?

– Egyetemi hallgató, bölcsész.

– Az, az, és a szülei küldik a pénzt! Kuporgatják a garast valahol vidéken, havonta csomag…

– Vannak tanítványaim és nyáron arattam.

– Képzelem azt az aratást! Hát akkor gyerünk be.

A szobában tükrök és régi képek, egy lavórban víz, mintha az új albérlőnek mindjárt meg kéne mosdani. Az asszony beszélt, beszélt, és egyszerre csak az asztalon volt a pénz.

– A kilátás…

Hát igen, a kilátás… akár át lehetett volna könyökölni a szemben levő háztetőre. Az erkélyen két rozsdás galamb csipegette a morzsákat, és odabent, a rosszul elfüggönyözött szobában egy teltkarcsú nő öltözködött. Kalapban volt és rózsaszínű ingben. Cigarettát vett elő a táskájából, rágyújtott, leült egy székre, fújta a füstöt.

– Ha akar, megmosdhat.

Gábor megfordult. A nő a lavór előtt a vízről beszélt, a friss vízről: – Megharagudna, ha nem mosdanék, ez talán valami szokás… – A nő eltűnt, de mintha egy homályos sarokból figyelne. Gábor előszedte a szappant meg a törülközőt, aztán már meztelen felsőtesttel állt a lavórnál. A tükörben megpillantotta az előrenyújtott, sovány nyakát… – akár egy öngyilkos. – Hideg volt a víz, kegyetlenül hideg. Aki ilyen vízben mosdik, egész nap siet. Alig kapta föl az ingét, megjelent a sárgahajú.

– Itt a Szukitsné.

– Á, igen…

– Nem hallja?

Valahonnan kintről bánatos, fátyolozott hang hallatszott… – „de a könnyes, gyűrött párnák reggel mindent elmesélnek…"

– Az udvaron énekel, de egy jobb asszony. Jöjjön, jöjjön!

És már kint voltak a gangon. Lent a mélyben állt Szukitsné, a „jobb asszony". Hullámos fehér hajú matróna fakóbarna bársonyruhában, vállán tépett szőrű fehérróka, karján szatyor. Állt és énekelt oly sértődötten, mint aki mélységesen lenézi a házat és a lakókat. Egy dalt se énekelt végig, a közepén abbahagyta, fölszólt.

– Mondják meg Pintyőkének, hogy ne dobáljon le gombokat!

Tekintélyes orra érzékenyen megremegett. – Kis ablakok nyílnak, egymás után sorban… A vicegyerek szedte körülötte a pénzt, illedelmesen beledobálta a szatyorba. Ő pedig mintha nem is törődne vele. Fölintett.

– Mindjárt jövök, kedves.

– Idejön – mondta a sárgahajú –, majd meglátja, micsoda úriasszony!

Szukitsné feljött, a szatyrot letette a konyhába, aztán bevonult a szobába. Fejét kissé hátravetve leült, puha, kövérkés ujjaival rókáját simogatta. Felsóhajtott.

Gábor is felsóhajtott. – Bizony, bizony…

– Mit tud maga? – Megmerítette kanalát a kompótos tányérban. A sárgahajú úgy állt mellette, akár egy szolgáló. Kompótot hozott, külön kis tányérkán süteményt. Állt és várt, talán valami utasításra.

– A lányom férje nett ember, igaz, nem lehet rá semmit se mondani. Jó állás, rendes lakás, színház, mozi, kérem, mi kell még? De engem elüldözött, elmart az édes gyerekemtől!

– De hát a kedves lánya…

– Ó, ne, ne mondjon semmi rosszat! Szereti a férjét, mit tehet? Olykor elmegyek hozzá, ha tudom, nincs otthon az ura. Néha meg énekelek az udvarukon. Ez a bosszú. Sándor kirohan a gangra. – Mama, jöjjön föl, mama! – Meg se hallom, tovább énekelek. Persze kicsődül a ház. Sándor lenyargal az udvarra, körülöttem táncol. – Jöjjön, mama, jöjjön! – De hát élet ez, hogy nekem így kelljen?!… – Elakadt és csak legyintett.

Gábor hallgatott és mintha feloldódna az álmos délutáni csöndben. Zsongott körülötte a kis szoba, Szukitsné meg a sárgahajú belepottyanva a homályba. Kitágult a szoba, a házat lehetett érezni a lakókkal, az utcát, a teret a kopár őszi fákkal. Aztán megint Szukitsnét hallotta, akárcsak egy alkonyodó erdőből szólna – vízmosás szélén, körülötte nedves, elhullott levelek.

– Hiszen ha az uram élne, ha tudná, hogy én így megyek házról házra…

Nyílt az ajtó és egy kis sárgahajú lépett be, mögötte egy hosszú férfi postásruhában. Nem jöttek közelebb, csak álltak az ajtónál, és Gábor nem is tudta, valóban ott vannak-e, vagy csak ő képzeli. Hirtelen felállt Szukitsné.

– Isten veled, kedvesem, te oly jó vagy. Még átmegyek ide a Lambertékhez, uzsonnára várnak.

– Én is készítettem valamit, egy kis befőttet…

– Ó, befőtt!

Szukitsné eltűnt a sárgahajúval. Azok ott ketten az ajtónál még mindig nem mozdultak. Aztán a postás előrelépett oly mosolytalan arccal, akár egy hivatalos közlöny.

– Brózik vagyok, örvendek. Ön bizonyára az új albérlő. Tehát sikerült megegyezni? Helyes, kérem, igazán örülök. Itt nyugton lesz, nálunk senki se zavarja. A feleségem talán kicsit sokat beszél, de egyébként minden tekintetben… Péter, gyere ide!

Körbenyírt szőke haj, két élénk, figyelő szem. Úgy nézett Gáborra, mintha már régen ismerné. A matrózruha kopottas plasztronjából meghatóan emelkedett ki sovány nyaka. Tömpe ujjain a körmök tövig lenyírva és Gábor szinte látta, amint egy levelet ír kusza, gyerekes betűkkel: jól megy sorom… – Mintha ezt a gyereket látta volna leszaladni a lépcsőn fél lábon ugrálva, átfutni a kocsiúton spirituszos üveggel, állni és várni az üzletben, a pénzt halkan, türelmesen a pulthoz kocogtatva.

Péter átment a másik szobába, és egy kétpengőssel jött vissza.

– Nem kell pénz? Tessék, tedd el, aztán menj moziba.

Gábor hátradugta a kezét. – Nem, nem, kisöreg, van nekem pénzem, meg neked is kell ám. – Maga se tudta, mi ebben olyan sírnivaló; a pénz a gyerek föltartott vékony kezében vagy a köhécselő apa, aki mintha egyik lábáról a másikra állna.

– Ilyen ez a Péter, mindenkinek pénzt akar adni.

Közben visszajött az anya, meggyújtotta a villanyt. – Mit álltok itt? Ernő, igazán leültethetnéd az urat. – Nem akar lepihenni?

– Inkább lemennék valahova vacsorázni.

– A Kék Pipa, a sarkon szolid hely, szolid árak. Odajár Málik úr is, majd meg tetszik ismerni. Fuvaros az utcában, kicsit nagyhangú, de azért… Péter!

A fiú kiszaladt Gábor mellett, úgy futott a lépcsőn, mint egy kedves kis kölyökkutya. – Szénáspincéje van a Máliknak, te is lejössz!

– Menj vissza, Péter!

– Tudod, hogy egyszer megvertek valakit az utcában, mert este énekelt? Még nyáron volt, az ablakból láttam. Kövér ember, fehér ruhában: – nagy hajú. Jött és énekelt, aztán a rendőr ráordított. Ő pedig széttárta a karját és csak bámult. Mondott valamit, a rendőr még dühösebb lett és aztán…

– Jó, jó, otthon elmondod.

– De miért nem szabad énekelni?

Az úttest közepén álltak, fölöttük az utca egyetlen villanykörtéje. Éles, erős fény hatolt be a Körútról, reklámbetűk kölcsöncsillogása. Valahol kinyílt egy ablak.

– Péter, tüstént gyere fel!

– Hallod, hívnak…

A gyerek ujjai lassan, tétován lecsúsztak Gábor kezéről, egy darabig még mellette állt, aztán elfutott. Hallani lehetett a cipője csattogását. És a férfi érezte, hogy egyedül van. Buta érzés – hát nem egyedül vacsorázik évek óta? Az abroszon ugyanazok a szerény pecsétek, széttördelt fogpiszkálók, és a friss újságok is mintha tízévesek lennének. Péter, Brózik Péter… Nem igaz, csak az apád Brózik, te nem! Mert hiszen akkor meg kéne ráncosodnod, kopaszodnod és felhúzni a könyökvédőt.

Nos hát akkor a Kék Pipa a sarkon!…

Magas emelvényen ült a zongorista, a többiek feje fölött. Előtte – a zongorán – egy pohár sör, olykor belenyalt, aztán tovább kalimpált. Vézna, meggörbült hátával fáradt lovasra emlékeztetett. Hirtelen belevágott a zongorába oly elkeseredetten, mintha el akarna vele száguldani.

Gábor végigment az asztalok között egy madárfejű pincérrel. A pincér kinyújtotta a kezét. – Ilyenkor már sokan vannak.

Két szürke arcú nő egyszerre nézett Gáborra, aztán lekonyult a fejük. Széles, vörös arc emelkedett fel és beleordított a füstbe. – Mi az élet?! – Mintha hullámok csapkodnának körülötte. A zajból egy akadozó hang emelkedett ki. – A trigonometriában azért még otthon vagyok. – A pápaszemes, kopasz fej kissé előrebillent, kezét kinyújtotta Gábor felé.

– Ide, ide tessék! Semmi zavarás, micsoda beszéd?! Majd megmondom, mit rendeljen, Sanyikám, hozzon az úrnak…

És Gábor már egy szőke bajuszos férfi mellett ült. – Szellemi olimpiászt játszunk és meg kell állapítanom… – elakadt, a pohárra bámult.

– Melyik a világ legbővizűbb folyója?

– A Nílus!

– Az Amazonasról se feledkezzünk meg. Heltai Pali bácsi vagyok! – A jólfésült ősz férfi felállt, haptákba vágta magát. – Nílus, Amazonas, mind semmi! Igyunk! Te is igyál, hallod-e?

Gábor csak most vette észre azt a vékony kis emberkét az asztal végén. Előtte papír és úgy írt, akár egy rágcsáló mókus. Szabályszerűen felemelte a poharat, ivott, mintha ez is az íráshoz tartozna, aztán megint visszasüllyedt. Sárga ruhás, ragyogó fekete hajú nő ment el az asztal előtt, egy pillanatra megállt.

– Hogy van, tanár úr?

– Csak, csak… – ingatta fejét a kopasz – mikor folytatjuk az angolórákat?

A szőkebajuszos felállt, mint egy vidéki közjegyző. – Sárika, hát már nem is ül közénk?! Bemutatjuk új barátunkat… Feri, Ferikém… – kiáltotta a zongoristának – valami szépet, drága fiam!

A sárga ruhás nő továbbment, szinte úszott a füstben. A szőkebajuszos leesett a székre.

– Adja a nagy hölgyet, aztán a Hibacsekkel is…

– Fogd be a szád!

– Jól van, tanár úr, nem akartalak megbántani. Jól van.

Egy pillanatra csönd lett, csak a ceruza kopogása hallatszott az asztal végéről. A tanár úr bort töltött a poharakba.

– Vae victis! – ki mondta ezt?

– Grenus, gall vezér – a kis mókus föl se nézett az írásból.

– Na, na – emelkedett fel a csontos mutatóujj –, az nincs megállapítva, hogy melyik gall vezér. Egy gall vezér, de hogy melyik?… Ki találta fel a gőzgépet?

– Ki találta fel a bort?! – A bajuszos, puffadt arc szinte súrolta Gábort. – Mit érdekel engem a gőzgép, nem igaz? Hát nem igaz, Heltai Pali bácsi?! Hanem mondok valamit és nem bánom, ha meg is haragszol, tanár úr: én ezt a Sárikát…

De akkor Heltai Pali bácsi megfogta a karját. – Disztingváljunk. – Megismételte a varázsszót. – Disztingváljunk. – Közben a tanár úrra nézett. Az hátradűlt a széken, tenyerét végighúzta az arcán.

Gábor ivott, és a pohara mindig töltve volt. Bólogatott, aztán a hangját hallotta, mintha énekelne. Egy pillanatra a sárga ruhás nőt látta az asztalnál a tanár úr mellett, aztán két gyulladásos szem:

– Nos, uram, elég volt, elég volt az írásból, nem embernek való. Ha megengedi, J. P. Watson, igen, igen, J. P. Watson, több füzetes regény szerzője. Talán olvasta is: „Hajó a ködben, „Lady Schmutterley gyémántja. Nem kell szégyellni!

– Mi az a J. P.?

– És mi az a Watson, uram, mi az a Watson? – meg tudná mondani? Mégiscsak más, mint Habaczeller Jenő. Ki kíváncsi Habaczeller Jenőre a Rottenbiller utcában?… Megjelent a legújabb Watson! Holnapra be kell fejezni, és még a fele hiányzik. Hazamegyek, beesek az ágyba. Rendben van, a feleségem nem szól semmit, az az áldott asszony. De az ágy mellé teszi a vekkert. Két óra múlva berreg… továbbírni vizes törülközővel a fejemen! – Elhallgatott, mintha egy pohárba akarna bújni. – Csak tudnám, hogy hozzam ki őket az erdőből! Már két napja bent vannak, nem lehet tovább, nem lehet! A múltkor egyszerűen befalaztam a nőt, de az más volt.

– Ne törődj vele, igyál! – Heltai Pali bácsi magasra tartotta a poharat.

J. P. Watson ivott. Hátradűlt, kigombolta a mellényét, vörös homloka pedig mintha már várná a vizes törülközőt. Gábor már csak egy-egy ugráló vonalat látott az arcokból. És akkor egy rég elfelejtett név merült fel benne, aztán az arc. Szél vágott mellettük, alakok futottak, a távolban kócos fák és az arc, a lány mozdulatlan arca szinte szállt a két tenyere között. Lehajolt hozzá, a félig lehunyt szempillák megremegtek, érezte a leheletét. A fák meghajoltak a szélben.

– Mi az, öregem, mi az?… – megint a gyulladásos szemek, de most valahogy messziről.

– Fiúk, első a becsület! Védjük a dombot, ha kell, az utolsó emberig. Parancs, parancs!

– Ezt már hallottuk, Pali bácsi.

– Kedves, kedves…

– Mit motyog?…

Gábor válla megrándult, keze az asztalra csúszott. Felállt, mintha zsinóron rántották volna. Egy darabig belemeredt a füstbe, aztán elindult – oly elszántan, mintha többé meg se állna. Valaki utána szólt.

– A konyhától jobbra.

Új, ismeretlen tájak merültek fel. Fehérkötényes férfi két hatalmas kondér között, állt és nézett, mintha most látna először embert. Egy fazékban gőz visított. A fehérkötényes előrejött. Szelíden, határozottan megfogta Gábort és egy diszkrét kis barna ajtóhoz vezette. Az ajtó kicsapódott. Testes, zsíros képű pofa nyomult elő nagy szuszogva. Odabent ceruzával rajzolt kör, abban írás. – Itt voltam. – Gábor a csésze fölött a falhoz dűlt, egy légy döngicsélt mellette. A döngicsélés és a telefirkált fal… – állati nyomorult magány. Hát nincs senki, senki? – ha visszamegy, miért megy vissza?

– Vigyázzon a ruhájára.

Olyan hálás volt ezért a pár szóért. Nem látott senkit, de tudta, hogy valaki van mellette. Valahonnan elomló, bánatos hangok, nyögés, mintha a sivatag közepén ülne valaki. Aztán csak az ajtó nyikorgott. Fölötte tábla. Odament, elolvasta egyszer-kétszer. – Ezen helyiséget oly tisztán hagyjuk el… – Mosoly sugárzott az arcán, boldog, derült mosoly. Kivonult, mint valami nagyszerű hírrel. Az arcok a füstben feléje fordultak.

– Az életet oly tisztán hagyjuk el, ahogy azt elfoglalni kívánjuk. – Ült a széken, maga elé bámult.

– Hogy van ez az élettel?

De ő csak vigyorgott és a kezét lóbálta. – Tölthet, hogyne! Ivás, rendben van!

– Egyszer a feleségemet is megírtam, villanyszékbe ültettem. Villanyszék! Mit szól hozzá?

– Rendben van!

– Te nem iszol, tanár úr? Mit búsulsz? Fel a fejjel,