Szent Péter esernyője / Különös házasság

By Nógrádi Gergely

A Szent Péter esernyője és a Különös házasság című regények Mikszáth Kálmán életművének talán legjelentősebb és legnépszerűbb alkotásai, mindkettő élvezetes, fordulatos. izgalmas cselekményű olvasmány, melyek méltán emelték a ,,nagy mesélőt" halhatatlan szerzőink sorába.
A Manó Könyvek Klassz!-sorozatában Nógrádi Gergely az eredeti
cselekményt követve, ám rövidebb formában meséli újra a klasszikus irodalom gyöngyszemeit, azzal a céllal, hogy a remekművek a mai fiatalok számára is érthető és szerethető olvasmányok legyenek. Ugyanakkor a kiadó nemcsak a nagy nemzeti legendák megismertetéséért, de az értékes írói örökség megóvásáért is síkra száll: a sorozat köteteit számos, az eredeti
regényekből kiemelt szövegrészlet gazdagítja.

• Language: Magyar
• Publisher: Manó Könyvek
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789634030904

Book preview

cover.jpg

MIKSZÁTH KÁLMÁN

SZENT PÉTER

ESERNYŐJE

img1.jpg

KÜLÖNÖS

HÁZASSÁG

Szerző © Nógrádi Gergely 2015

© Manó Könyvek 2014

A borítót tervezte: Szabó Levente

Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., 2015

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Mikszáth Kálmán eredeti regénye alapján újramesélte: Nógrádi Gergely

Felelős szerkesztő: Pásztor Csörgei Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-963-403-090-4

MIKSZÁTH KÁLMÁN

SZENT PÉTER

ESERNYŐJE

img1.jpg

KÜLÖNÖS

HÁZASSÁG

img2.jpg

NÉHÁNY SZÓ

AZ OLVASÓHOZ

img1.jpg

Harminc könyv szerzője vagyok. Ötszáz író-olvasó találkozón vettem részt iskolákban. Húsz éve írok neked.

Ismersz, ismerlek.

Tudom, hogy nehéz a klasszikus nagyregényeket olvasnod. Ha bele is kezdesz az egyikbe, előfordul, hogy már két oldal után leteszed.

Hidd el, másnak is meggyűlik velük a baja! Csodálatos művek, de régen íródtak. Régies nyelven, régi olvasóknak.

Úgy döntöttem, újramesélem neked a világirodalom legszebb történeteit.

A te nyelveden, izgalmasan, de megtartva az eredeti regények hangulatát.

Nem én találtam fel a spanyolviaszt. Évszázadok óta mindenütt újramesélték a remekműveket. Még a Bibliát is. És Shakespeare drámáit. És a németek Goethét, a spanyolok Cervantest, a görögök Homéroszt, a franciák Victor Hugót. És sok-sok évvel ezelőtt Karinthy, Móricz, Kosztolányi és Bródy is újramesélte mások regényeit.

Amit újramesélnek, megmaradhat. Amit nem, az bármily ragyogó remekmű legyen is, lassan bizony feledésbe ­merülhet.

Szomorú dolog ez. Ám azzal, hogy most a kezedben tartod ezt az újramesélt változatot, egy újabb regény kap esélyt a megmaradásra.

Ehhez azonban te is kellesz. Igazándiból hárman kellünk hozzá. Az író, az újramesélő, és te, aki elolvasod.

Nem azt akarom, hogy azért ismerd a nagy nemzeti legendáinkat, mert dolgozatot kell írnod belőlük.

Azt szeretném, hogy azért ismerd a nagy nemzeti legendáinkat, mert egy magyar ember nem nőhet fel úgy, hogy nem tudja, ki volt Bornemissza Gergely, Baradlay Jenő.

A KLASSZ sorozatban a legszebb regényeket olvashatod el újramesélve.

Ha a KLASSZ-könyveket bújod, még az is megeshet, hogy a sorozatban megjelenő regényeket olvasva az eredeti mesterműhöz is kedvet kapsz – ezért is találsz az újramesélt változatokban részleteket az eredeti alkotásokból.

Egy egészen biztos: a KLASSZ sorozattal klasszabb ember leszel.

Barátsággal: Nógrádi Gergely

SZENT PÉTER

ESERNYŐJE

TITOK MARAD A TITOK

img1.jpg

Az ódon, sötétbarna tölgyfa kapu nyikorogva engedett utat az alacsony termetű, rőt szakállú Gregorics Pálnak.

– Anna… – tántorgott a ház felé az öreg a piros esernyőjére támaszkodva. – Ancsura, segíts!

Fekete kötényes asszony jelent meg a verandán. Simára fésült barna haja oldalt már kissé őszes volt, sápadt arcából fekete szempár fénylett elő.

– Megint a nyakamra jöttek, pénzt kunyeráltak – nyújtotta karját elgyötört arccal Gregorics. – Egész életemben pojácát csináltak belőlem, most meg az örökségemre áhítoznak. Gyere, Ancsura, segíts bemennem, hadd feküdjek az ágyra.

Az asszony szó nélkül az öreghez sietett, átkarolta, és úgy kísérte a ház felé. Semmit sem kérdezett: tudta, hogy megint a féltestvérei, Gáspár és Boldizsár miatt gyötrődik.

– Azt mondták, azért nem adok nekik kölcsön, mert mindent annak a zabigyereknek tartogatok! Zabigyereknek nevezték a kisfiunkat, Anna!

A fájdalom kínja eszelőssé tette Gregorics Pál tekintetét. Erős szúrást érzett a mellkasában, halántékán kidagadtak az erek.

– Bemocskoltam a Gregorics nevet, mondták, mert összeálltam egy cselédlánnyal.

Az asszony arca megrándult, de hang nem hagyta el az ajkát.

– Bemocskoltam a Gregorics nevet, mi? – csattant fel keserű gúnnyal a rőt szakállú öreg. – Csak nőjön föl az a gyerek, az az egy Wibra György többet ér majd, mint száz Gregorics! Ők persze arra számítanak, hogy ha majd nem leszek, kisemmizik a kis Gyurkát…

Odabent az asszony lefektette az öreget, megigazgatta a vánkosait, és aggódó arccal leste a kívánságát. Gregorics Pál haja égnek állt s a homlokán halálos verejték gyöngyözött. Az asszony egy kendővel törölgette.

– Érzem, hogy végem van – hörögte a beteg utolsó erejével, s a szemében valami kísérteties, tompa homály jelent meg. – Táviratoztam Gyurkának, hogy jöjjön, mert nem vagyok jól, de nem tudom,… nem tudom megvárni, míg,… míg hazaér… Anna, te mindig mellettem álltál,… a fiú,… a mi fiunk,… édes kicsi Gyurkám,… nem hagyom kifosztani,… Anna,… hallgass ide,… elmondom neked a titkot,… csak te fogsz tudni róla,… jól figyelj,… itt,… itt,… itt van ez az,… ez az…

Az öreg test megrázkódott, majd örökre megmerevedett.

Az ágy csupa vér volt, s Gregorics ott feküdt holtan, fehéren, nyitott, üveges szemmel. Egyik keze lelógott, és a piros esernyőt szorította görcsösen.

VERONKA ÚTRA KEL

img1.jpg

Ugyanazon a napon, amelyen Gregorics úr visszaadta lelkét a Teremtőnek, a halápi tanító özvegye is átlépett a túlvilágra. Hogy mi maradt utána? Semmi. Illetve valami mégis maradt, bár ennek kevesen örültek a faluban: egy kislányka. Bélyi Veronka, merthogy így hívták a gyermeket, hamar árvaságra jutott. Az apja meg sem érte a születését, az anyja is csak két évet lehetett vele.

– Hát most mi legyen a kicsivel? – kérdezték a bírót a községi tanács tagjai.

– Semmi – vonta meg a vállát a bíró. – Mindennap másnál lesz a kis Veronka.

Persze ő is tudta, hogy ez nem mehet így sokáig. Ezért amikor tíz nap múlva Billeghi Máté Besztercebányára vitte eladni a búzáját, a bíró kapott az alkalmon.

– Glogova útba esik, ugye?  – kérdezte Billeghi uramat.

– Glogova? Nem, dehogy! Legalább egynapi kerülő.

– De arra esik, ha azt mondom – förmedt Billeghire a bíró. – Úgy hallom, ennek a Veronkának a bátyja most foglalja el Glogován a papi hivatalt. Vigyétek el neki a gyereket.

Nem lehetett ellenvetés: egy szerdai napon föltettek Billeghi uram szekerére, a zsákok tetejére egy kosarat, s abban Veronkát, meg egy libát. A falu asszonyai pogácsát és fánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra, és teleraktak egy tarisznyát aszalt körtével meg szilvával. Amikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, akit talán sosem látnak többé.

Vékony kilátások voltak ezek a jövőre nézve. De csak mégis megnyugodott apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette őket egy imádsággal. Az imádság volt a domíniuma, örökké termő földjével; minden percben mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt, vigasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához, hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyicán, egy iskolatársát fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers, egyenes szavú, de jószívű. Urszinyi segíté némi kölcsönnel.

– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi. – Hja, biz az nem a nyitrai püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is csak birkák.

– Akiken nincsen gyapjú – jegyzé meg a tisztelendő nevetve.

– Még az is van, de neked nincsen hozzá ollód.

Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsönvett pénzzel, és egy szép őszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni, s milyen édes álom esett tulajdon ágyában – azokon a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az édesanyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen: lefekvés előtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, miről fog álmodni.

Minderről persze semmit sem tudott Bélyi János, aki épp ezekben az órákban ismerkedett a glogovai papi hajlékkal. Hogy mi hozta a fiatalembert ebbe a szűk völgyben meglapuló faluba, amelyet még az országút is elkerült? Nem a pénz, az már egyszer biztos. Szegénység és nyomor áradt a csúnya viskókból, s a falubeliek a papjuknak se fizettek eleget a tisztes megélhetéshez.

– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristené – mondogatták a glogovaiak. – Mindenki a maga szolgáját fizesse.

Pedig ráfért volna Bélyi tisztelendő úrra a segítség. Minden vagyona egy festetlen deszkaláda volt egy csomó ágyneművel, továbbá két bot meg néhány pipaszár, madzaggal összekötve. Ezekkel költözött be a düledező paplakba.

Mivel János atya nem volt benne biztos, hogy nem hal éhen az ötszáz lelkes kis faluban, érdeklődve kérdezte a tanítót, Szlávik Pétert és a legtehetősebb glogovai polgárt, Gongoly Mihályt, hogy vajon mire számíthat.

A derék férfiak elsorolták, mennyi fa jár, mennyi gabona, s hogy mennyi pénz ütheti a markát egy esküvőért. A fiatal pap pedig egyre szomorúbb és szomorúbb lett.

– Bizony kevés – mondta végül lehangoltan, amihez Gongoly uram hozzáfűzte:

– A halálesetek után nem mindig jár pénz a papnak, mert a lakosság egy része sosem kerül a temetőbe. Ugyanis fölfalják őket télen a farkasok.

János atya nagyot sóhajtott. Szerencséjére a szomszéd faluban, Kopanyicán felfedezte egy iskolatársát, aki kisegítette némi kölcsönnel. Így valamelyest rendbe hozhatta a paplakot, és végre felhőtlenül örülhetett annak, hogy annyi év után a maga ura lehet.

Egek, ha tudta volna, hogy már útban van felé egy szekér, tetején egy pirospozsgás kislánnyal, akiért mostantól ő, a bátyja a felelős!…

A VÉGRENDELET

img1.jpg

A rokonok és a szomszédok közt gyorsan híre futott Gre­gorics Pál halálának. A testvérek tudták, hogy Anna nevére van íratva a ház, de már másnap az asszony nyakán voltak.

– Csak a négy fal a magáé – vicsorgott Gáspár úr a megszeppent Annára. – Minden más a miénk. Takarodjon innen, amíg kipakolunk!

Szerencsére Sztolarik közjegyző úr már korán reggel elküldetett a rokonokért, hogy jöjjenek csak el az irodájába, mert aznap felbontják a végrendeletet, így nem nyúltak hozzá bútorokhoz..

– „Én, Gregorics Pál ép elmével és szabad akarattal a következőképpen rendelkezem… – olvasta a megboldogult sorait a közjegyző. – A besztercebányai 9083-as számú, Sztolarik János közjegyző úrnál letétbe helyezett betétkönyvben szereplő ötezer forintot a Tudományos Akadémiára hagyományozom."

– Ez helyes! – bólogattak savanyú képpel a rokonok.

– „Ugyanezen betétkönyv maradék ötszáz forintját hűséges szolgámra, Szricka Mátyásra hagyományozom" – folytatta a közjegyző. A rokonok morogtak, Wibra Anna azonban mosolyogva fordult Matykó felé. Matykó szemében megcsillant egy könnycsepp.

– A család marad utoljára? – pattant fel indulatosan Gáspár testvér.

– Üljön le, kérem! – villant Sztolarik János szeme, majd ismét a végrendeletbe pillantott: – „Besztercebánya hatszáztizenegyes helyrajzi számú telkemet és az azon fekvő házamat Wibra Annára hagyom. Wibra Györgyöt Isten és ember előtt fiamnak vallom, gyámjául Sztolarik János közjegyzőt nevezem ki."

Sztolarik itt elhallgatott.

– Na, tessék továbbolvasni! – nógatták türelmetlenül a rokonok.

– Nincs tovább – hajtotta össze a végrendeletet a közjegyző.

– Micsoda? – lépett oda hozzá fenyegetően Gregorics Gáspár. – És a pénz? Hol a pénz?

– Úgy van! – állt mellé Boldizsár testvér. – Mi van a csehországi uradalommal? Mi van a bécsi házzal meg a földbirtokkal? Biztosan titokban eladta azokat!

– A pénzt meg bankba tette a fattyának, mi? – csapott az asztalra dühödten Gáspár.

– Hát a bútorokkal mi lesz? – állt fel türelmetlenül egy nőrokon.

– Holnap nyilvános árverésre bocsátjuk a Wibra Annára hagyott ház berendezési tárgyait, mivel azokról az elhalt nem rendelkezett. A befolyó összeg Wibra Györgyöt illeti, aki a felnőttkort elérve juthat a pénzhez.

Másnap megtartották az árverést. A Gregorics testvérek roppant összegeket kínáltak a bútorokért. Azt hitték, valamelyikbe dugta el Pali azt a rengeteg pénzt. Még a helyszínen nekiálltak egy fejszével szétverni a szekrényeket, ágyakat, asztalokat. Persze semmit sem találtak. Az árverés végén, kétforintos kikiáltási áron Gregorics Pál úr személyes holmijait is vételre kínálták: egy sétapálcát, egy pipát, egy papírvágó kést, a piros esernyőt – a testvérek szemében csupa kopott, értéktelen kacatot. Végül egy töpörödött, szakállas vénember adott egy forintot az egészért, másnak nem kellett a sok limlom.

TÚLVILÁGI BOSSZÚ

img1.jpg

A testvérek természetesen nem nyugodtak bele, hogy feleslegesen adtak ki egy kisebb vagyont Gregorics Pál bútoraiért. Prágába utaztak, hogy a csehországi birtokok után nyomozzanak. Majd Bécsbe mentek, hogy ott szaglásszanak. Csak Matykó tudta, hogy a gazdájának se Csehországban, se Bécsben nem voltak birtokai. Amikor annak idején azt híresztelte a megboldogult, hogy külföldre utazik, valójában Szegedre vagy Kolozsvárra látogatott, ahol a Gyuri fiú tanult.

Ó, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta szegény rokonait!

Az öreg persze Matykóval sem volt teljesen őszinte. Bécsben ugyanis volt egy háza, amit ugyanakkor adott el, amikor a privoreci birtokát. Azt azonban csak az Úristen tudta, hogy Gregorics Pál hova tette az eladásokból befolyt negyedmillió forintot (ami akkoriban hatalmas összegnek számított).

Azt a testvérek is látták, hogy a pénz nem lehet Ancsu­ráéknál, hiszen akkor az asszony nem adta volna bérbe az örökölt házat, s nem költözött volna el egy rokonához. Szegény Gyurkát se vetette fel a pénz szegedi kollégistaként. Valahol azonban mégiscsak lennie kellett egy legényes összegnek, hiszen Gregorics Pál gazdag ember hírében állt.

Egy nap érdekes szóbeszéd ütötte meg Gáspár és Boldizsár fülét: öccsük a halála előtti napon állítólag egy nagy üstöt vásároltatott a rézművesnél.

– A kutya mindenit! Ez az üst nem szerepelt a hagyatékában! – néztek egymásra a Gregorics testvérek. – Nyomon vagyunk!

Csakhamar Matykónál termettek.

– Igaz, amit az üstről beszélnek? – vonták kérdőre szegény megrettent szolgálót. – Beszélj, mert rács mögé juttatunk hamis tanúzásért!

Matykó félelmében bevallotta, hogy a gazdája nemcsak egy üstöt, de két kőművest is hozatott vele a halála előtti estén. A mesterek ötven-ötven forintot kaptak, mert beépítették a ház falába az üstöt.

– Biztosan abban az üstben volt a rengeteg pénze! – horkant fel Gáspár.

– De melyik szobába falaztatta? – ragadta meg Matykó gallérját Boldizsár.

– Istenemre, azt nem tudom, uram! – felelte félelemtől remegve a szolgáló.

– Kik voltak a kőművesek?

– Nem ismerem őket.

– Hogy néztek ki?

– Nem emlékszem.