Melletted az élet

By Julia RedHood

"Tizenhét éves koromig ötvenkét törésem volt. Floridában eltörtem a csuklómat, a kulcscsontomat, a combcsontomat és a bordámat. (...) Pár évig nem hagytam, hogy kezeljenek, a lázadó kamasz időszakomban, ezért megsüketültem az egyik fülemre és törékenyebb lettem. (...) Hatéves koromig azt hittem, mindenki törik. Aztán rájöttem, hogy csak én. Aztán arra jöttem rá, hogy nem csak én, de én szerencsésebb vagyok, mert úgy nézek ki, mint bárki más, majd kamasz lettem, és utáltam magam. A kóma után rádöbbentem, értékelnem kell az életem, mert benne volt a pakliban, hogy sosem kelek fel... "

Mit tennél, ha egy baleset teljesen felforgatná az életed? Vajon mi kellene ahhoz, hogy ismét rátalálj önmagadra? Mi történne, ha gyökeresen megváltozna az a valaki, akit mindennél jobban szeretsz?

Damien és Jacob élete egy szempillantás alatt összeomlik, amikor kis híján megfulladnak az óceán vizében egy viharos napon. Damien magához tér, ám Jake-et altatásban tartják a kórházban, és kiderül, hogy súlyos sérülése következtében kerekesszékbe kényszerül.
A két kamaszfiút hatalmas kihívások elé állítja a sors. Fel kell épülniük a traumából, és muszáj megküzdeniük új énjükkel. Damien már megszenvedte Jacob legtöbb nehézségét, saját ritka betegsége miatt. Egymáshoz való ragaszkodásuk és közös céljaik segítenek nekik abban, hogy reménnyel nézhessenek a jövőbe. Érzelmes pillanatok, lelki vívódások és töretlen kitartás teszik egésszé ezt a történetet, két fiúról, akik együtt indulnak el a boldogság felé és a gyógyulás rögös útján.

• Language: Magyar
• Publisher: Julia RedHood
• Release date: Oct 13, 2023
• ISBN: 9798215051092

Julia RedHood

Az írás gyerekkorom óta az életem része. Az első történetemet tizenhárom évesen írtam. Széles az érdeklődési köröm, ezért több zsánerben is kipróbáltam magam. A kedvenc műfajom a regény, kisregény és novella.Húszévesen vettem fel a Julia RedHood nevet. Második regényemmel oklevelet nyertem egy pályázaton.Nyomtatásban megjelent egy kisregényem és egy novellám.A történeteim kamaszoknak, illetve fiatal felnőtteknek szólnak.

Book preview

ÚJ ÉLET

Háromszor állt le a szívem egy éven belül. Egyszer akkor, miközben műtöttek, mert eltört a bordám, a csont pedig belefúródott a tüdőmbe. Ezután nem ébredtem fel az altatásból, és kómába estem. Kicsit több mint egy hét elteltével végre magamhoz tértem, ám zaklatott és zavart lettem, ezért ismét megállt a szívem. Teljesen kikészültem attól, hogy egy kórteremben vagyok és fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Pár hónapra rá Colin lelökött a mólóról, és belezuhantam a hideg óceánba.

Kapálóztam, de a víz belefolyt az orromba és a számba, nem kaptam levegőt. Sosem tanultam meg úszni, mert a csonttörékenységem miatt apa nem engedte. Nem a medencéktől féltett, hanem az élő vizektől, pontosabban attól, hogy nekiütközök valaminek vagy rálépek valamire, ami csontomat töri. Semmit sem tehettem, ami egy kicsit is veszélyes lehet rám. Se görkori, se bicikli, se kosárlabda.

Miután kihoztak a partra újra éltem. Rengeteg vizet köhögtem ki. Először a vakító kék eget pillantottam meg a homokban fekve. Persze eltört a karom, amíg öntudatlanul hánykolódtam a hullámokon. Miért is ne? Már nem érdekelt! Annyi törésem volt életem során, hogy szinte megszoktam ezt az érzést.

Gyorsan felültem, bár szólt a vízimentő, hogy lassabban tegyem. Körbenéztem, homályosan láttam a partot. Az első dolog, ami eszembe jutott:

– Hol van Jake?

Tudtam, hogy mellettem kellene lennie, mert megsérültem és vele járok. Sosem hagyott egyedül, ha baleset ért, és együtt voltunk a mólón is. Ekkor mintha észrevettem volna őt, de későn reagáltam. Amikor felugrottam már csak a lábfejét láttam a mentőautótól, mert hordágyon feküdt és épp akkor tették be. Elindultam felé, megszédültem és hányingerem lett. Remegtem a nedves ruhákban. Odaértem a piros-fehér járműhöz, ám valaki akkor csukta be az ajtót.

– Gyere! – Megfogta a karomat a férfi, aki újraélesztett. – Kórházba kell menned!

Kórház. A második otthonom volt. Sokáig utáltam azt a tipikus tisztaságszagot, a fehér köpenyes embereket és a komor arcokat, de ahogy a töréseket, ezeket is megszoktam. Egy éve laktam akkor Floridában, és a városban lévő kórházat szintén jól ismertem már. Többször feküdtem bent műtétek miatt, és idejártam fizioterápiára.

Aggódtam Jake-ért a mentőben ülve. Amikor megérkeztünk azonnal röntgen, vizsgálatok, majd begipszeltek. Két lábon járó csoda voltam. Legalábbis ezt mondták az orvosok. Néhány hónapon belül annyi rossz történt a nem túl erős testemmel, hogy más ebbe belerokkant volna.

Nancy, Jacob édesanyja, fel-alá járkált a folyosón. Sírt, nem engedte, hogy megvigasztalják, olyan volt, mintha ki akarna futni a világból. Nem értettem miért ennyire zaklatott. Azonnal a legszörnyűbb dolog jutott eszembe: Jacob lehet, hogy...

– Damien! – jött oda apa. – Jól vagy?

– Ja. Jake?

Az apám, Leonard, megérintette mindkét vállamat, komoly tekintettel. Simogatott, ami nem igazán volt jellemző köztünk, ugyanis legtöbbször morogtam érte. Nem szerettem az ilyen érzelmes pillanatokat.

– Jacobot bevitték a műtőbe – válaszolt apa.

– Mi történt?

Akkor tűnt fel, hogy Colin is itt van. Szinte ellöktem apát, hogy nekironthassak. A srác egy fejjel magasabb és kétszer akkora volt, mint én. Ő is tizennyolc éves, de egy kisiskolásnak tűntem hozzá képest. Mindenem remegett előtte állva. Belenéztem a szemébe, amiben kétségbeesést láttam.

– Te faszkalap! – kiabáltam rá.

– Jól vagy? – kérdezte, és lehajtotta a fejét.

Nem feleltem, mert nem én voltam a fontos. Apa már mögöttem állt készenlétben, hogy megakadályozzon, ha hülyeséget csinálnék.

– Beszélgessünk! – kérte, és az egyik székhez kísért.

Leültünk, megfogta a kezemet. Miért? Ez olyan ciki! – futott végig az agyamon.

Apa csendben nézte a földet, amíg összeszedte a gondolatait. Inkább máshová pillantottam, mert nagyon zaklatottnak tűnt, és zavarba hozott ezzel. Nancy a könnyeivel küzdött, az egyik vizsgáló fehér ajtaja mellett a falhoz dőlve. Carter, Jacob édesapja, tenyerébe temetett arccal ült a szemben lévő sárga, műanyag széken.

Elengedtem apa kezét, ökölbe szorítottam egészséges ujjaimat, és vártam, hogy végre beszéljünk. Komoly dolog történhetett, ami annyira meghatotta apámat, hogy alig talált szavakat.

– Jacob sokkal jobban megsérült nálad – mondta, majd vett egy nagy levegőt.

– Mi?

Jobban? Ő, aki mindig erősebb volt, aki mellettem sziklának tűnt.

– Segíteni próbálnak rajta a műtőben, de az orvos szerint nem lehetünk biztosak abban, hogy mit eredményez a beavatkozás.

– Érthetőbben nem lehet? – kérdeztem, és felrántottam az egyik szemöldökömet.

– Egy hullám nekisodorta a mólót tartó oszlopnak. Könnyen lehet, hogy nem fog lábra állni többé.

– Miért jött be a vízbe? – kérdeztem remegő hangon.

– Meg akart menteni téged. Ezt mondta a barátod.

Apa nem is sejtette, hogy más valaki miatt estem le a mólóról. Persze Colin nem kötötte az orrára, hogy ő lökött le. Senki sem tudta. Fel sem fogtam rendesen, hogy miről beszélünk. Hallottam a fülemmel, viszont az eszem nem bírta megérteni. Csak ennyit sikerült válaszolnom:

– Ő nem a barátom.

Mozdulatlanul ültem, a szemem megtelt könnyekkel, de nem sírtam. Bámultam előre szótlanul.

Akkor Jacob és én egy éve jártunk együtt. Megváltoztatta az egész életemet. A nálam pár hónappal idősebb fiú magas és edzett volt, mert versenyszerűen úszott évek óta. Éppen ezért is nem értettem, hogy sérülhetett meg pont a vízben. Bár emlékeztem a szélre és a hatalmas hullámokra, úgy tűnt vihar lesz, de végül mégis elvonult. Jake ügyesen úszott, ám ez semmit sem ért a természet erőivel szemben. Miatta keltem fel minden áldott reggel, és most nem tudtam, hogyan tovább. A társaságában elfelejtettem az összes törésem emlékét. Az ilyen tipikus lángoló kamaszszerelemre csak egy szó létezik: varázslat.

Bent tartottak megfigyelésen egy napig. Befektettek egy kórterembe, ahol rajtam kívül még ketten tartózkodtak, de én nem ott akartam lenni, és egyébként sem történt komoly bajom. Csak ültem az ágyamon, amíg apám Nancyvel volt, és bosszankodtam.

Amikor hosszú idő után végre bejött hozzám apa, addig idegesítettem, amíg nem mondta meg, hogy hol van Jacob. Meg akart engem óvni, de rájött, hogy szembesülnöm kell a helyzettel.

Együtt mentünk az intenzív osztályra. A kórterembe nem léphettem be, viszont kintről is láttam, az ablakon át, a fekete hajú szépfiúmat. Az édesanyja zöld overálba öltözve és maszkot viselve ült mellette egy széken.

Carter fel-alá sétált a folyosón és azt várta, hogy ő is bemehessen a fiához. Sosem láttam felnőtt férfit így remegni és könnyeivel küzdeni.

Meredten álltam és figyeltem Jake-et. Minden egyes szívdobbanás mintha mellkason ütött volna. Jacob az ágyon feküdt fehér takaróval betakarva. A száját és orrát befedte a lélegeztetéshez szükséges maszk, amiből fehér cső vezetett a gépig. Infúzió és katéter is be volt kötve neki. Így nézett ki a négy órás műtét után. Még ma sem tudom kitörölni az emlékezetemből ezt a képet.

– Mi lesz vele? – kérdeztem, hátat fordítva az ablaknak.

– Nemrég beszéltem a dokival – közölte apa. – Stabilizációs műtétet végeztek. Többet nem lehet tenni ilyenkor.

– Én ezt nem értem...

– Eltávolították a törött csigolyát, pótolták és csavarral rögzítették.

– Törött csigolya... – mondtam, hogy könnyebb legyen tudatosítanom.

– Az utolsó háti csigolya tört. Megsérült a gerincvelő is. Azt mondta az orvos, hogy ilyenkor próbálják az éppen nem működő, de élő funkciókat visszaállítani. Mivel Jake altatásban van, még nem tudjuk, hogy pontosan mit mentettek meg.

– Mikor fog felkelni?

– Egyelőre nem kelhet fel, mert kibírhatatlan fájdalmai lennének. Tíz napig altatják.

Volt még apa száján néhány szó, ám lenyelte, és inkább elfordította a fejét. Talán megint meg akart óvni, ahogy egész életemben, és pont ezzel a féltéssel tette tönkre a gyerekkoromat. Mégsem haragudtam rá, mert ő nevelt fel. Végülis meggondolta magát, vagy megint rájött, hogy muszáj beavatnia:

– Amikor Jake-et kihozták a vízből, és újraélesztették vért köhögött fel. Belső sérülése is volt, a gerinctörésen kívül. Nem tudni, hogy minek ütközött még neki, amikor eszméletlenül hánykolódott a vízben. Lehetett szikla is. Bármi. Egy percre felkeltették, mielőtt betették a mentőbe. Csak annyit bírt mondani, hogy nem érzi a lábát. Folyamatosan mozgott a vízben, és valószínűleg ez okozta, hogy súlyosabb lett a sérülés és...

Apa nem állt közel Jacobhoz. Ritkán beszélt vele, annak ellenére, hogy Nancy párja lett, és együtt is éltünk négyen. Mégis elakadtak a szavai, amikor a legfontosabb dologhoz ért. Egyikünk sem akarta kimondani.

– Nem fog...? – Elkezdtem a kérdést, viszont a szorítás a torkomban nem engedte, hogy befejezzem.

– Nem tudni pontosan, mely érzékelések maradtak meg, de az biztos, amire gondolsz. Egyelőre hagyják pihenni.

Megjelent lelki szemeim előtt Jacob, miközben tekeri a biciklit, majd láttam őt úszni, és ahogy fut az iskolabuszhoz. Aztán láttam mosolyogva, és azt mondta, hogy hamarosan megszerzi a jogosítványt. Az volt az egyetlen vágya, hogy autót vezessen. Egyszerű vágy, de az övé. Ott állt előttem a fejemben elképzelve, és bár nem voltam alacsonyabb, én mégis nagyobbnak éreztem magamnál, a százhetvenöt centijével, és erős karjaiban kicsi lettem, amikor átölelt. Gyakran röplabdázott a barátaival Melbourne Beach-en. Lebarnult a bőre néhol, ám nem szabályosan, leginkább a vállain és a mellkasán. Jake egyszerűen tökéletes fiú volt. Átlagos, félénk és tökéletes.

Szótlanul állva a folyosón ennek a fiúnak a képe lebegett előttem, aztán megfordultam, megpillantottam a csöveket, és visszhangoztak az agyamban a szavak: nem fog járni.

Carter felkelt a székről, odajött hozzánk. Pontosabban hozzám.

– Te... – mutatott rám. – Te miattad ugrott bele a vízbe.

– Nem szándékosan estem bele – mondtam.

– Téged akart megmenteni. Te miattad fekszik most ott! – kiabálta.

– Állj le Carter! – lépett elém apa. – Baleset volt. Tudom, hogy hibáztatni akarsz valakit, de nem a fiam tehet erről.

Egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Nemcsak azért, mert Jake apjáról volt szó, hanem azért is, mert pontosan ugyanaz a tekintet és arcvonás meredt rám. Ugyanaz a kerek, kék szem, ugyanaz a szájmozgás, még a hajuk is egyformán nőtt. Mintha Jacob üvöltözött volna velem.

– Mr. Sullivan? – szólt Carternek az egyik ápoló. – Most már maga is bemehet.

Sosem kedveltem az ápolókat és orvosokat, de most megnyugtatott a fehér ruhás férfi jelenléte.

Még egy pillantást vetettem Jacobra, láttam Nancyt is, ahogy jön kifelé. El akartam tűnni onnét, egyébként is apámnak a párjával kellett foglalkoznia.

Visszasétáltam a kórterembe egyedül. Leültem az ágyam szélére. Hallgattam a csendet, majd a többiek szuszogását. Mások jobb híján aludtak, viszont én egyetlen percre sem bírtam volna álomba merülni. Besütött a fény, és a nagy ablakokon pálmák lombjának zöld tükröződése látszott. Szép látvány a pálmafa, szép egy város, ahol folyton nyár van, szép a napsütés. Minden olyan szép volt, még ott is lehetett érezni, hogy mellettünk van egy üdülőparadicsom és az óceán, de én semmit se érzékeltem ebből. Csak a csendet, amit néha megtört a szuszogás.

Én tehetek erről? – gondolkodtam el. – Nem szándékosan ugrottam bele a vízbe, de ha aznap visszavágok Colinnak, és a veszekedés végén felülkerekedek rajta, vagy csak nem foglalkozunk vele és elmegyünk... Ha erősebb vagyok...ha tudtam volna úszni...ha nem lennék beteg...ha...ha...

Kicsit több mint egy évvel a baleset előtt költöztünk Melbourne-be. A nebraskai Lincolnban születtem. Leonard és a neje fogadtak örökbe. A nő meghalt, aztán apa és én kettesben maradtunk. Épphogy tizenhét lettem, amikor kiderült, hogy apám megismerkedett Nancyvel, Jacob anyjával, ezért elköltöztünk. Nancy már külön élt Cartertől.

A bordatörést a költözésünk után pár hónappal szenvedtem el. Amikor felébredtem a kómából kiderült, hogy kitörlődött egy teljes év az emlékezetemből. Rengeteg eseményt elfelejtettem, köztük Jacobot és a szerelmünket is, aztán megtudtam, hogy együtt járunk, és visszatért pár emlék. Ismét elválaszthatatlanok lettünk, de a kapcsolatunk jelentős részét nem tudtam felidézni. Sem a megismerkedésünket, sem az első csókunkat, sem az első alkalmat, amikor szeretkeztünk. Ami nekem az első, neki a sokadik alkalom volt.

A bordatörés előtt lefeküdtem Ameliával. Jacob és én rövid időre szakítottunk, ezért idiótán viselkedtem és engedtem, hogy a velem egyidős, gyönyörű lány elcsábítson. Biszexuális vagyok, vonzódom mindkét nemhez. Tehát a „kilóg a sorból" kifejezés több szempontból is rám illik.

Tizenhét éves koromig ötvenkét törésem volt. Floridában eltörtem a csuklómat, a kulcscsontomat, a combcsontomat és a bordámat. A csonttörékenység orvosi néven Osteogenesis Imperfecta, amit én csak OI-nak hívok. Az enyémnél csak súlyosabb változatai vannak. Én egyes típusú beteg vagyok. A betegségemre való kezelés a fizioterápia és a biszfoszfonát tartalmú gyógyszerek szedése, amik nem engedik, hogy leépüljenek a csontok. Pár évig nem hagytam, hogy kezeljenek, a lázadó kamasz időszakomban, ezért megsüketültem az egyik fülemre és törékenyebb lettem. A halláskárosodás egyébként is benne van a pakliban az egyes típusnál.

Miután összeszedtem magamat a kómát követően, a családom elárulta, hogy Amelia gyermeket vár tőlem, és a baba örökölte a betegségem egy súlyosabb változatát, a hármas típusú Osteogenesis Imperfectát. Én úgy nézek ki, mint te. Csak kék a szemem fehér része, vagyis a sclera. De a lányom egészen más. Az ő teste szó szerint olyan, mint a porcelán.

Mielőtt balesetet szenvedtünk Jacobbal igyekeztem felkészülni az apaszerepre, viszont éretlen eszem nem engedte, hogy olyan komolyan vegyem, ahogy venném ma, évekkel később. Csak annyit tudtam felfogni, hogy gyerekem lesz, de csak Jake-el és a szerelmünkkel foglalkoztam. Folyton vele voltam, és nem gondoltam a tizennyolc éves lányra, aki császármetszésre vár a kórházban. Be sem akartam menni hozzá, inkább a mólón napoztunk.

Ekkor történt a baleset.

Emlékszem, hogy sütött ránk a nap, mi fürdőnadrágban és napszemüvegben süttettük magunkat. Sokáig csendben hallgattuk az óceán sodrásának hangját. Néha felcsapott a víz a móló elejére.

Rettegtem a nyílt víztől, amiért nem tudtam úszni. Akkor nem féltem, ha Jacob is velem volt, nem estem pánikba és nem vert úgy a szívem, mintha meg akarna fojtani. Jacob kiváló úszó volt. Itt született, ezen a felfoghatatlanul csodálatos helyen, ami tele van turistákkal, szállodákkal, pálmafákkal, és persze a legszebb a horizont, a napfénytől csillogó hullámok. Szerencsésnek gondoltam őt, amiért mindig is ez a város volt az otthona.

Jake mellettem ült a mólón. Kissé hátradőlve, a kezén támaszkodva, kinyújtott lábakkal élvezte a napsütést. Le sem vettem róla a szememet. Lebarnult mellkasán selymes volt a bőre, imádtam nézni, de legjobban hozzásimulni szerettem. Ha közel voltunk egymáshoz megteltem az illatával. Jólesett elgyengülni két erős karja között, azonnal az övé akartam lenni, nem csak az illatával megtelni, arra vágytam, hogy érezzem őt magamban, a testemben és a lelkemben.

– Be kellene menni Ameliához a kórházba. Nem gondolod? – kérdezte.

– Majd akkor, ha megszületett a baba.

Jacob fekete haján megcsillant a napfény, rózsaszín ajkán kifutott egy sóhaj. Élvezte a semmittevést. Meg akartam csókolni, és nem érdekeltek a távolabb strandoló turisták. Mégsem csókoltam meg, mert idegenek előtt féltünk felvállalni egymást. Túl sokan tudták, hogy együtt vagyunk, és kevés embernek tetszett. Még szerencsésnek is mondhattuk magunkat, hogy a szüleink nem bántottak érte.

Az égre pillantottam, feltűnt, hogy szürke felhők gyűlnek fölénk, és hirtelen felerősödött a szél. A víz nagy csattanással mosta végig a mólót.

Jacob szétnézett. Észrevette a közeledő Colint és az egyik haverját. Mindketten felálltunk, Jake levette a napszemüveget.

– Takarodjatok innen, ez a mi helyünk – morogta Colin. – Mocskos buzik vagytok. Nem szívok veletek egy levegőt.

– Fogd be a pofádat! – vágott vissza Jake.

Colin és a másik srác még közelebb jöttek. Mi ketten hátráltunk a móló vége felé.

– Te nyomorék vagy – nézett rám Colin, gyűlölettel a szemében.

– Nem félek tőled, te szerencsétlen! – böktem oda neki gúnyosan.

Colin gyűlölt, és nemcsak azért, mert más voltam, hanem mert teherbe ejtettem a lányt, akibe belezúgott.

Ekkor történt. Colin nekem rontott, meglökött.

Egy másodperc...

A zuhanást nem éreztem, csak a jéghideg vizet, ami azonnal megbénított.

Süllyedtem. Süllyedtem. Eltompultak a hangok, nem láttam. A testem önkéntelenül válaszolt a hullámokra, kapálóztam. Ösztönös menekülés volt. Összenyomott az óceán és a pánik. Harcoltam egy nálam erősebb dologgal, közben tudtam, hogy veszíteni fogok.

Istenem, meghalok! – ismétlődött a fejemben a gondolat.

A torkom és az orrom tele lett vízzel.

Egyszerűen megszűntem létezni, mintha hirtelen elaludtam volna. Nem tudtam mikor történt, csak megtörtént.

És már a parton keltem. Jacob nélkül.

*

Ha tudtam volna úszni, akkor nem jön utánam.

Jake vigyázott rám, még akkor is, ha nem örültem neki. Haragudtam, amikor röplabdázáskor nem engedett játszani, aztán rondán beszóltam neki. Általában egy barom voltam vele. Pedig ő csak attól féltett, hogy megsérülök. Most pedig meg akarta menteni az életemet, de majdnem a sajátjával fizetett érte.

Ha tudtam volna úszni...

Nem hagyott békén ez a gondolat. Az ágyamon feküdtem otthon. Éjszaka volt, csak a felettem lévő ablakon jött be egy kevés fény az utcáról. Jólesett a sötét és a némaság. Hasalva öleltem a párnámat, ami nedvessé vált a könnyeimtől.

– Damien... – kopogott be apa. – Ébren vagy még?

Kinyújtottam gipszben lévő karomat, aztán lassan a másikat is, elterültem, és a párnába nyomtam az arcomat.

Apa bejött. Lesüllyedt mellettem a matrac, tehát leült. Csak annyit mozdítottam a fejemen, hogy kapjak levegőt.

– Ne hidd azt, hogy a te hibád Damien! Carternek szüksége van valakire, akit hibáztathat. Magyarázat kell neki arra, ami a fiával történt, különben nem bírja feldolgozni. Pont így éreztem, amikor műtét után kómába estél.

Ezután apa magamra hagyott. Bírtam a határozott beszédstílusát. Tudom, hogy sok dolog kibillentette már a lelki békéjéből, kezdve a mostohaanyám halálával és folytatva a rengeteg törésemmel. Megszilárdult tőle a lelke, és egyetlen mosolya sem volt valódi soha, a szőke hajú, inget viselő komoly fickó bőrébe bújva. Sok kis tüske tette ilyenné.

Én is így éreztem. Minden balesetem, mind az ötvenkét törésem belém szúrt egy tüskét. Az összes külső törésemhez tartozott egy belső, lelkemet ért törés, és a gyógyulás után egy új embert hagytak maguk után. Ezt észre sem vettem, mert gyerek voltam. Elrejtettem a tüskéket magam elől is. Felvettem egy nagyképű és magabiztos álarcot másokkal szemben, ahogy Colinnal szemben is azon a napon, de közben rettegtem, hogy újabb törésem lesz. Ezt senki sem láthatta, én sem láthattam. Akkor döbbentem rá erre, az ágyamon fekve, mert most olyan nagyon eltörtem, és ezt már képtelen voltam álarc mögé rejteni. Nyitva volt a szemem, és pislogni is csak ritkán tudtam. Élveztem, ahogy körbevesz a sötét