Karamellás kétszersült

By Anna Völgyi

Völgyi Anna kötete nem egy furcsa ételkülönlegességeket taglaló szakácskönyv, hanem egy szellemes, fiatalosan könnyed, néhol borúlátóan romantikus történet, amely a főhőst kíméletlenül szembesíti a rossz döntéseivel. Csongor elmeséli, hogyan ingázott a város és az agglomeráció, az egyetem és a borozó, költészet és valóság, szerelem és társtalanság között. Megtudjuk, hogy a versek mindent képesek helyrehozni és elrontani. Láthatjuk, hogy múzsának lenni sem könnyű, és egyáltalán: hogy lenni néha nehéz. Vajon a tragédiák közelebb hoznak két embert egymáshoz vagy szétszakítják őket? Milyen ízű a karamellás kétszersült? A regényben ezekre a kérdésekre is választ kapunk.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Mar 25, 2022
• ISBN: 9786156409454

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Palágyi László

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Völgyi Anna, 2022

© Napkút Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6409 45 4

Tá­mo­ga­tónk

A kö­tet meg­je­le­né­sét tá­mo­gat­ta

a Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Alap

Mind­járt ott va­gyunk. Hogy bí­rod? Egyet­ér­tek. Ro­kon­szen­ve­sebb Ze­be­gény, mint egy sö­röző. Mi­kor fu­tot­tunk össze utol­já­ra? Nem si­ke­rül fel­idéz­nem, bocs, nem va­gyok rá büsz­ke. Ál­lan­dó idő­hi­ánnyal küz­dök, foly­ton ro­ha­nok, de így is ké­sek a me­ló­ból, a ta­lál­ko­zó­im­ról. Passz, jó kér­dés, le­dob­tam-e pár ki­lót. Meg­lep­ne, fekvő­tá­ma­szo­zom es­tén­ként, és jáz­minrizzsel kom­bi­ná­lom a csir­ke­mel­let. Apám is a fe­jem­hez vág­ta, hogy hat­van kiló va­gyok va­sággyal, biz­tos nem eszem ren­de­sen, hi­á­ba haj­to­ga­tom, hogy fe­hér­je, szén­hid­rát, zsír, min­den ját­szik az ét­ren­dem­ben, gon­do­lom, ak­kor is fe­les­le­ge­sen kop­tat­nám a szá­mat, ha trip­la izom­nö­vesztő gén­kész­let­tel lát­tam vol­na nap­vi­lá­got. Stí­lus­vál­tás? Az mi? Aha, szó­val a Fa­ce­bo­o­kon. Jövő hé­ten tör­löm a pro­fi­lo­mat, egyéb­ként meg ősidők óta a nagy­apám ba­rett­sap­ká­ja a véd­je­gyem. Azt mond­ják, úgy né­zek ki, mint va­la­mi al­kesz brit ut­camű­vész, de a bo­ros­tá­mat ak­kor is di­csé­rik. Időről idő­re srá­cok is be­pró­bál­koz­nak ná­lam. Le­vegős el­vi­leg az or­gá­nu­mom meg fur­csa a csuk­ló­tar­tá­som. Nem vic­ces. Örü­lök, hogy klap­pol­nak a dol­gok az es­küvő­tök óta. Nem, nincs sen­kim. Ugyan, le­köt, hogy ma­gam­ba öl­jek ener­gi­át ke­res­gé­lés he­lyett. Ön­is­me­ret, egyé­ni fejlő­dés, egyen­súly, igyek­szik az em­ber. Volt pár rossz dön­té­sem, jó da­ra­big emészt­get­tem is őket. So­kan a sze­mem­re ve­tik, hogy nem lé­te­zik rossz dön­tés, csak dön­té­sek van­nak, ta­nu­lá­si fá­zi­sok, ösz­tön és tu­dat pár­ba­ja, de én so­sem adom alá­juk a lo­vat. Leg­alább annyim hadd le­gyen, hogy an­nak ti­tu­lál­jam a bak­lö­vé­se­i­met, ami­nek lá­tom őket, nem? Rá­érsz? Me­sél­he­tek. Nyu­gi. Nem erről aka­rok a hegy­tetőig szö­ve­gel­ni.

* * *

Első

1

Min­den a bal ka­rom zsib­ba­dá­sá­val meg a kel­le­met­len nyo­más­sal kezdő­dött a mell­ka­som­ban. Igen, csak húsz vol­tam, ám ad­dig­ra több cikk is a ke­zem­be akadt tisz­tá­zat­lan ere­detű, ko­rai szív­ha­lál­ról. Lát­szó­lag egész­sé­ge­sek is ál­do­za­tá­ul es­het­nek, nincs ki­mu­tat­ha­tó oka, egy­szerűen csak be­kö­vet­ke­zik. El­jön ér­ted a ka­szás, és át­evez ve­led az al­vi­lág fo­lyó­ján.

Mi­vel ti­pi­kus tü­ne­tek is kí­noz­tak, egy­re job­ban be­pa­ráz­tam, in­fark­tus ez, nincs mese. El­lenő­riz­ni akar­tam a pul­zu­so­mat, de ami­kor nem ta­lál­tam a lük­tető kis pon­tot a csuk­ló­mon, a pá­nik­han­gu­lat át­vet­te fe­let­tem az ural­mat. Ad­dig ta­po­ga­tóz­tam, míg ér­zé­kel­tem némi pul­zá­lást, bár eszem­be ju­tott, hogy ta­lán csak az ujj­be­gyem apró ere­iből szár­ma­zik. Meg­szá­mol­tam, há­nyat ver per­cen­ként a szí­vem. Száz­öt. Túl sok. Le­vegő be­szív-ki­fúj. Újra le­csek­kol­tam a pul­zus­szá­mo­mat. Száz­nyolc. Száz­ti­zen­öt. Mind­járt az enyé­szet­be ol­va­dok. Vé­gül le­ros­kad­tam az ágy­ra, ahol azon­nal álom­ba ta­szí­tott az ér­tel­met­len ki­me­rült­ség tes­tem rej­té­lyes túl­pör­gé­se mi­att.

Ahogy fel­vet­tek a BKF-re lo­gisz­ti­ka szak­ra, és fel­köl­töz­tem Fe­hér­vár­ról Pest­re, a nap­ja­im egy­re gyak­rab­ban tel­tek az in­fark­tus­sal és a sztrók­kal töl­tött küz­de­lem­mel. Lég­szomj is gyö­tört, ér­zé­kennyé vál­tam a fény­re, a zaj­ra, dél­utá­non­ként al­fá­ban pi­hen­tem egy-két órát, hogy ne zsong­jon úgy a fe­jem, mint­ha cin­tá­nyér­ral csap­tak vol­na a fü­lem­re. Va­la­mi azt súg­ta, hogy né­zes­sem meg a pajzs­mi­ri­gye­met, de el­ve­tet­tem az öt­le­tet.

A ko­lis szo­ba­tár­sam sem­mit nem vett ész­re, csend­ben har­col­tam a meg­szű­nés­sel. Amúgy is meg­volt a maga baja. Ha nagy rit­kán du­mál­tunk, oda lyu­kadt ki, hogy rosszul vá­lasz­tott pá­lyát, szí­ve­seb­ben áll­na ker­tész­mér­nök­nek, a gyü­möl­csö­kért ra­jong, nem a ka­mio­no­kért, és én biz­tat­tam, hogy je­lent­kez­zen át a Szent Ist­ván­ra.

Le is lé­celt, így szo­ba­inas­nak hasz­nál­hat­tam a szé­két, mert a ko­li­ve­zető nem vet­te a fá­rad­sá­got, hogy pó­tol­ja a meg­üre­se­dett he­lyet. Pár na­pig nyo­masz­tó volt a csend, fel is idéz­tem a leg­jobb pil­la­na­ta­in­kat: ami­kor össze­dob­tunk pár fo­rin­tot aszalt szil­vás csir­keto­kány­ra, amit a fo­lyo­só­vé­gi kony­há­ban sü­töt­tünk meg, vagy ami­kor mű­vész­fil­me­ket aján­lot­tunk egy­más­nak, más­kor meg a ta­ná­rok előa­dá­sa­i­ról pa­nasz­kod­tunk.

Az egye­dül­lét mi­att azon­ban meg­könnyeb­bül­tem. Tar­tot­tam tőle, hogy agyá­ra me­het­tem a la­kó­tár­sam­nak, hi­á­ba nem pá­ni­kol­tam a je­len­lé­té­ben. A szo­bánk egy ter­me­tes ju­har­fá­ra né­zett, ezért gyak­ran kö­nyö­köl­tem a pár­kány­ra, hogy ami­kor a nap a tetők fö­lött betű­zött a kol­lé­gi­um ke­le­ti ab­la­ka­in, újabb és újabb ver­se­ket ötöl­jek ki a baj­szom alatt mor­mol­va. Ilyen­kor ef­fé­le kér­dé­sek­kel áll­tam elő:

– Mi­lyen mel­lék­név jut eszed­be, ha rá­né­zel erre a fára?

– Te­re­bé­lyes.

– Hi­he­tet­len, hogy ez az egyet­len ép­kéz­láb le­hető­ség egy fa ki­né­ze­té­nek le­írá­sá­ra.

– Fura vagy – ál­la­pí­tot­ta meg a szo­ba­tár­sam.

Nem is egy­szer. Ta­lán iga­za volt, nem tu­dom, a maga mód­ján min­den­ki fura. Min­den­eset­re nem okol­tam, ami­ért egy­re in­kább me­ne­kül­ni akart a su­li­ból és a ko­li­ból. Biz­tos re­mény­ke­dett, hogy leg­kö­ze­lebb olyan la­kó­tár­sat sor­sol­nak mel­lé, aki nem bom­báz­za szo­kat­lan kér­dé­sek­kel.

Pe­dig a túl­pör­gé­se­i­men túl a li­dérc­nyo­má­sa­im­ról is hall­gat­tam. So­sem osz­tot­tam meg sen­ki­vel, mennyi­re gyak­ran tűn­tek fel az ál­mom­ban a tes­te­men hem­zsegő kul­lan­csok, pi­ó­cák, száz­lá­bú­ak, más­kor meg az ágyam tö­vé­ben osz­la­do­zó, vég­tag nél­kü­li, em­be­ri-ál­la­ti te­te­mek.

Ki akar­tam mász­ni a gö­dörből. Két­ség­be­eset­ten igye­kez­tem el­te­rel­ni a fi­gyel­mem, alig vár­tam, hogy be­le­üt­köz­zek va­la­ki­be, aki vég­re el­té­rít az ökör­sé­ge­imtől. Bár nem volt ez tu­da­tos. Hó­na­pok­kal később fej­tet­tem csak meg, mi­lyen rossz tak­ti­kát vá­lasz­tot­tam. Le is fö­löz­het­tem vol­na az ener­gi­á­i­mat az­zal, hogy a fe­les­le­get ta­nu­lás­ba ölöm, de gya­nús­sá vált, hogy az én éle­tem­be sem a lo­gisz­ti­ka hoz­za el a fényt.

Még­sem mor­zso­lód­tam le, át­csúsz­tam a zé­há­kon, de a köz­ér­ze­tem to­vább rom­lott. At­tól tar­tot­tam, ha élet­ben is ma­ra­dok, előbb-utóbb be­kat­ta­nok. Rá is szok­tam a lő­dör­gés­re, olyan­kor fé­lig-med­dig le­hig­gad­tam. Mi­vel a ti­zen­ne­gye­dik ke­rü­let­re rá­un­tam, sűrűn száll­tam busz­ra. A ki­vi­lá­gí­tott te­rek, hi­dak kö­zött ci­káz­tam a bel­vá­ros­ban, a ko­szos ut­cá­kat rót­tam a túl­mé­re­te­zett ka­bá­tom­ban, össze­ha­son­lít­gat­tam az épü­le­tek hom­lok­za­tá­nak jel­leg­ze­tes­sé­ge­it, ke­rül­get­tem az il­lu­mi­nált tu­ris­tá­kat a bu­li­ne­gyed­ben. Rug­dos­tam a kó­lás fla­ko­no­kat, az el­szórt pisz­tá­ci­a­hé­ja­kat, és ami­kor a tal­pam már fájt a me­ne­te­léstől, vissza­dö­cög­tem a ko­li­ba, hogy össze­füg­gés­te­len mon­dat­tö­re­dé­ke­ket kör­möl­jek fé­lel­mem­ben-vi­lág­fáj­dal­mam­ban az egyik vas­tag jegy­zet­fü­zet után a má­sik­ba.

Az­tán meg­is­mer­tem Borit. A cso­port­tár­sam volt, de tu­dod, hogy van ez, ele­in­te egyet­len nyo­mo­rult szót sem vál­tot­tunk. Hogy mi­ért? Le­het­tem akár­mi­lyen fura, ami­óta az esze­met tud­tam, ódz­kod­tam a han­gu­lat­em­be­rektől. Az én fu­ra­sá­gom ki­szá­mít­ha­tó és per­ma­nens volt, ezért kü­lö­nö­sen za­vart, ha va­la­ki­nek vál­ta­ko­zott a ke­dé­lye – Bori ér­zel­mei pe­dig csak úgy hul­lám­zot­tak, mint a Duna, ami­kor nyá­ri szu­per­cel­lák sö­pör­nek vé­gig a par­ton. Néha olyan sa­va­nyú arc­cal tűnt fel az első előa­dá­son, mint­ha éb­re­dés után kávé he­lyett cit­rom­lé­vel tért vol­na ma­gá­hoz, más­kor meg vé­gig­sut­tog­ta-kun­cog­ta Grét­ivel, a ba­rátnő­jé­vel a szü­ne­te­ket. Össze vol­tak nőve.

Ked­vel­tem, hogy Bori sö­tét ha­ját laza konty­ba csa­var­ta, ahogy az a nap vé­gé­re szét­csú­szott, és a fürt­jei a sze­mé­be lóg­tak. Ma­gas hom­lo­ka, igéző, dió­bar­na sze­me volt és egész meg­hök­kentő öl­töz­kö­dé­se. Rit­kán néz­tem meg, mi­ben il­le­ge­tik ma­gu­kat a lá­nyok, nem is iga­zán ér­de­kelt, de Bori le­o­párd­min­tás gu­mi­csiz­má­ján és ne­on­sár­ga pó­ló­in min­dig el­idő­zött a sze­mem. Egy­szer azt mond­ta Gré­ti­nek, min­dent a Zarában sze­rez be, így azon­nal el­dön­töt­tem, hogy so­sem té­rek be oda.

Úgy tűnt, mint­ha előbb­re tar­ta­na az éle­té­ben, mint mi. Nem cím­kéz­ném ko­ra­vén­nek, noha nem a szü­le­i­vel élt, nem is al­bi­ban, egye­dül la­kott egy isa­sze­gi ház­ban, ahon­nan va­la­mi régi Sko­dá­val járt az egye­tem­re. Ro­kon­szen­ves­nek tűnt a füg­get­len­sé­ge, rá­adá­sul a fü­lem­be ju­tott, hogy a mentő­szol­gá­lat­nál ön­kén­tes­ke­dik. Talp­ra­esett­nek kép­zel­tem egy ko­pott vá­lyog­ház bir­to­ko­sa­ként, rá­adá­sul se­be­ket kö­tö­zött, és egy há­rom­aj­tós, szo­ci tra­gaccsal csa­pat­ta a sztrá­dán. Ez igen, ez va­la­mi, kár, hogy olyan édes­bús a mo­do­ra, egyéb­ként ha­mar ran­diz­ni hív­tam vol­na.

Minő­ség­me­nedzs­ment előa­dá­son tört meg a hall­ga­tá­sunk jege. Egy új vers­sza­kon agyal­tam, a bu­szon ug­rott be, épp ide-oda to­lo­gat­tam az első két sor­ban a sza­va­kat, ami­kor ki­zök­ken­tem a me­ren­gésből. Ir­dat­lan csat­ta­nás, bosszú­san hát­ra is for­dul­tam. Kí­ván­csi vol­tam, ki unja ná­lam is job­ban az órát – de csak Bori haja me­re­de­zett száz­fe­lé a pad alatt, fél­han­go­san mor­co­gott, mi­köz­ben a föl­dön ma­ta­tott:

– Fa­szom bele most már, ko­mo­lyan mon­dom.

Ki­pi­rult arc­cal fel­egye­ne­se­dett, ki­ráz­ta a