Scary Harry: Csapatban a szellem

By Sonja Kaiblinger

Emberek, én azt mondom, hogy kaszásnak lenni siralmas
egy dolog! Egyedül kell melózni, a futószalag csak pörög,
közben meg folyton csörög a telefon. Nincs megállás,
be kell gyűjteni a lelkeket, hogy átsegítsük őket
a túlvilágra. Halál uncsi az egész, nekem elhihetitek!
Kevés a szabadnap, a fizetés meg temetni való!
Kész szerencse, hogy megismerkedtem Ottóval és
Emilyvel. Ők ugyan emberek, de nagyon jó arcok!
Együtt harcolunk a gonosz ellen. vagy valami ilyesmi.
Most mindenesetre ki kell derítenünk, ki volt az
a megátalkodott, aki elrabolta Otto háziszellemeit!
Üdv, Harold
(kaszásember 520 éve)

• Language: Magyar
• Publisher: Manó Könyvek
• Release date: Nov 17, 2014
• ISBN: 9789634030225

Book preview

cover.jpg

Sonja Kaiblinger

img1.jpg

Fréderic Bertrand illusztrációival

img2.jpgimg3.jpg

Szerző: Sonja Kaiblinger

Illusztráció: Fréderic Bertrand

Eredeti cím: Scary Harry – Von allen guten Geistern verlassen

Copyright © 2013 Loewe Verlag GmbH, Bindlach

Translation copyright © Totth Gitta, 2014

Kiadta a Manó Könyvek Kft., 2014

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Totth Gitta

Szerkesztő: Boczán Bea

Műszaki vezető: Rácz Julianna

ISBN: 978-963-403-022-5

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

img4.jpgimg5.jpg

Éjszakai uborkaszállítmány

Akkor kezdődött minden, amikor Mr. Olsen meghalt.

A Retek utca egyetlen lakója sem lepődött meg különösebben, hogy Mr. Olsen eltávozott az élők sorából, hisz nemrég a 102. születésnapját ünnepelte. Mr. Olsen feledékeny volt, hólyagbántalmak gyötörték, és nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy szenvedéseiről igen részletesen tájékoztasson mindenkit. Még csak kérdezni sem kellett.

A különféle betegségek mellett Mr. Olsennek volt egy másik hobbija: mégpedig a veteményeskertje, abban pedig a retkek. Mintha csak az utca nevéhez igyekezett volna méltó elfoglaltságot találni, szorgosan gondozta, ápolta a kertet, vetette a magot, és nevelte a ropogós retkeket. Miután a nap lement, fogta az öntözőkannáját, meglocsolta a növényeit, és csak ezután reteszelte be az ajtaját, kapcsolta le a villanyt, és tért nyugovóra.

Mr. Olsen ettől a szokásától sosem tért el. Otto pedig minden áldott nap megfigyelhette őt a manzárdszobája ablakában ücsörögve. Oda ült ki esténként egy puha párnára, hogy egy könyvvel a kezében valahogy elüsse az időt.

Míg más tizenegy éves fiatalok tévét néztek vagy a számítógépükön játszottak, Otto legszívesebben rémtörténeteket olvasott. És ha olykor nem bírt elaludni, elővette a távcsövét, és Mr. Olsen kertjét kémlelte.

A Retek utca lakóinak többsége bogaras vénembernek tartotta Mr. Olsent, de Otto kedvelte őt. Az idős úr és a veteményeskertje segített neki, hogy kellőképpen elfáradjon.

Ezen az estén azonban Ottónak feltűnt, hogy valami megváltozott. Nem a szokott rendben zajlottak a dolgok. Miután Mr. Olsen meglocsolta a retkeket, letette a locsolókannát, és tekintetét egyenesen az éjszakai égboltra emelte. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd olyan gyorsan, hogy Otto szinte követni sem tudta a történéseket, Mr. Olsen hanyatt vágódott, bele a retekágyásba. És nem mozdult többet. Tekintetével még mindig az eget figyelte, keskeny ajkán pedig alig látható mosoly jelent meg. Mintha pont így képzelte volna el távozását az élők sorából.

Otto sosem látott azelőtt embert meghalni. És ha bizony rajta múlott volna, szíves örömest lemondott volna az élményről. Élete a Retek utcában amúgy is elég fura volt.

Otto pár pillanatig habozott. Hátha tévedett, és Mr. Olsen igazából mégsem halt meg? A könyvekből csak hozzávetőlegesen tudta, hogyan néz ki egy hulla. Még a tévében sem látott egyet sem, Sharon néni ugyanis megtiltotta neki, hogy krimisorozatokat nézzen. Egyszóval mindenképp szüksége volt megerősítésre.

– Vincent?! – suttogta Otto, majd lemászott az ablakpárkányról, és bekopogtatott a szoba sarkában álló ruhásszekrény ajtaján. – Gyere elő! Ezt látnod kell! Az az érzésem, hogy Mr. Olsennel valami nincs rendben.

A szekrényből mocorgás hallatszott, majd nyikorogva kinyílt az ajtó egyik szárnya, és egy sötétszürke bundájú denevér lesett ki a résen.

Otto a félhomályban is jól látta, ahogy aranysárgán izzott a szeme. Ettől az egy dologtól eltekintve Vincent pont úgy nézett ki, mint bármelyik másik denevér. Na, jó, talán egy kissé kopottasabbnak hatott az átlagnál: a bundája itt-ott lyukas volt, és denevérszárnyainak lyukacsos hártyáján is keresztülsüvített a szél röptében, mint egy régi kalózhajó vitorláján.

– Mr. Olsennel valami nincs rendben… – utánozta Ottót Vincent orrhangon, ami azért eléggé úgy hangzott, mintha gúnyolódna a fiún.

Az apró állat álomittasan emelkedett a levegőbe, majd leszállt Otto ágyának fejtámláján.

– Nagy újság! Most éppen mi történt? Megint túllocsolta a retkeket? – kérdezte Vincent, majd elgondolkodva hozzátette: – Vagy megint előjöttek a hólyagpanaszai? Esetleg bokán pisilte magát? Ja, upszi, az én voltam! Ő biztos a retekágyásba pisil.

Otto komoly tekintettel ránézett, és a fejét ingatta:

– Egyik sem!

– Cöcöcö – fintorgott Vincent csalódottan, és tunyán oldalra billentette bundás fejét. – Akkor mégis minek ébresztettél fel? Pont valami frankót álmodtam.

– Te aludtál? – hagyta abba a bámészkodást Otto, és vizsgálódó tekintettel méregette a háziállatát. – A denevérek tudtommal éjszaka aktívak!

Vincent felszegte az állát:

– Hát a te világodban lehet, hogy így van, okosmókus!

Otto nagyot sóhajtott. Néha eltűnődött azon, vajon miért is engedi még mindig Vincentnek, hogy a szekrényében lakjon. Valami elképesztően idegesítő bírt lenni, ráadásul nem is volt normális denevér. Még csak nem is számított normális állatnak. Nem Angliából származott, nem is Európából, sőt talán még csak nem is erről a bolygóról. Vincent egy olyan világból érkezett, melynek létezéséről Otto ugyan tudott, de ahol sosem járt. És abban a világban más törvényszerűségek vonatkoztak a denevérekre.

– Ha már amúgy is ébren vagy, igazán elárulhatnád, mi történt Mr. Olsennel – vágott vissza Otto, és az ablak felé mutatott. – Azt hiszem, az öregúr…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Vincent kitárta a szárnyait, és az ablakpárkányra siklott.

– …eltávozott az élők sorából – fejezte be a mondatot Otto helyett. – Az öreg nagyapó halott. Hulla. Hullanulla. Úgy tűnik, mostantól alulról szaglássza az ibolyát.

Otto nyelt egyet. Tehát mégis igaznak bizonyult a balsejtelme.

Halott. Hullanulla, visszhangoztak fejében a szavak, és érezte, ahogy az arcából kimegy a vér. Ettől garantáltan nem fogja lehunyni a szemét egész éjszaka. Ébren hánykolódik majd az ágyában. És pont ma, a nagy biológiadolgozat előestéjén! Mr. Walkertől jól megkapja majd a magáét, ha elalszik óra közben, az osztályzatról már nem is beszélve. Pedig a biológia volt a kedvenc tantárgya.

– Ne nézz már így, Otto! Olyan a színed… mint Sharon néni keménytojásainak reggelente… hámozás után.

Vincent a fejét ingatta:

– Ó, ember! Kicsit keményebbnek kell lenni. Azt hittem, időközben hozzászoktál a házhoz, meg az itt lakókhoz.

Otto nem válaszolt. Tudta, hogy már ideje lett volna kiismernie a túlvilági dolgokat, meg ami ezzel kapcsolatos. Röviddel azután, hogy beköltözött a villába Sharon nénihez, barátságot kötött a három házi szellemmel, és időközben egészen jól kijött velük. Sharon néni amúgy mit sem sejtett a létezésükről. Igazából senki sem tudott róluk. Nem számítva Otto legjobb barátját, Emilyt. Sharon néni szellemeit ugyan ő sem látta, de a természetfeletti jelenségek nagyon érdekelték, és ezért Otto minden szavát elhitte.

– Szellem ide, szellem oda, ez most valami más lesz. Mr. Olsen halott – suttogta Otto nyugtalanul. – Vagy hamarosan az lesz, ha senki nem segít neki.

Otto a homlokát masszírozva próbált visszaemlékezni rá, mit is tanultak az iskolában arról, hogyan kell viselkedni vészhelyzetben.

– Most meg hová mész? – kiáltott utána Vincent méltatlankodva, de Otto ekkorra már kisietett a szobából.

Végigszaladt a koromsötét folyosón, majd le a lépcsőn a földszintre, ahol Sharon néni régimódi telefonkészüléke volt. A zsinórja, mint oly gyakran máskor is, teljesen feltekeredett, és Ottónak húzkodnia kellett rajta egy kicsit, hogy a füléhez tudja emelni a kagylót. Sietősen tárcsázta a mentőket, majd lélegzet-visszafojtva várt, míg a vonal másik végén végre valaki bejelentkezett.

– Rendkívüli esemény történt – hadarta a telefonba Otto, hogy szinte alig lehetett érteni, mit mond. – Retek utca tíz. A szomszédunk, Mr. Olsen a veteményesben fekszik. És nem moccan már… – Otto a folyosó végén lévő faliórára lesett – …már körülbelül öt perce – mondta, aztán a válaszra várt.

Egy női hang a vonal végén megígérte, hogy azonnal küld egy mentőautót a Retek utcába. Otto visszatette a kagylót a villára, felszaladt a lépcsőn az emeletre és újból elfoglalta őrhelyét az ablakban.

Egy perc sem telt el, amikor brummogó motorzúgás és kerékcsikorgás hallatszott fel kintről. Egy autó közeledett őrült sebességgel.

– A mentők – fülelt Otto, és egy kicsit még büszke is volt, hogy ilyen komoly lélekjelenlétről tanúskodva cselekedett.

A kattogás-csattogás egyre közelebb ért, és a sarkon nagy csörömpöléssel befordult egy fehér szállítójármű. Mikor a kerekei csikorogva megálltak Mr. Olsen kerítése előtt, szürke gázfelhő távozott a kipufogócsövén. A jármű úgy nézett ki, mintha már egyetlen métert sem bírna megtenni, és a roncstelepre vágyakozna, hogy ott térhessen örök nyugalomra.

Vincent az orrát az ablaküvegnek nyomta.

– Jól látok, vagy csipás a szemem? Akiket várunk, azok nem nénózva szoktak közlekedni? Ráadásul négy keréken!

Otto a szemét meresztette. Vincentnek igaza volt. A Mr. Olsen háza előtt álló rozoga csotrogánynak csak három kereke volt, és a vezetőfülke is olyan apró, hogy egy felnőtt ember alig-alig fért el benne. Viszont hátul jó nagy rakodótere volt, melyre takarófólia lett kifeszítve.

img6.jpg

– Nézd csak ezt a fura alakot, aki a mocit vezeti! Mindig azt hittem, hogy a ti világotokban az orvosok fehér köpenyt viselnek – folytatta Vincent, és a vezetőre mutatott, aki épp ekkor nehézkesen kihámozta magát az ülésből. Fekete, kapucnis köpönyeget viselt, és a gyér éjszakai megvilágításban úgy hatott, mint egy árnyék.

– Wow! Lehet, hogy ez maga Darth Vader? Vagy egy betörő? – merengett Vincent, amikor az alak öles léptekkel átvágott Mr. Olsen gyepén.

– Világos, mint a vakablak! Most, hogy az öreg csókának annyi, kirabolják. Tuti, hogy tele a pincéje zsozsóval! Az ilyen bogaras vénemberek mind ezt csinálják: aranyérméket rejtegetnek a párnájuk alatt, a hűtőben meg aranyrudakat, és…

Otto meg sem hallotta Vincent karattyolását. Mr. Olsen élettelen teste felett ugyanis feltűnt valami, amit azelőtt még sosem látott. Egy fényesen világító piros gömb lebegett a bácsi fejénél. Ottót ez a számítógépes játékok kis piros pontjaira emlékeztette, amik a játékosok életét jelzik, és amiről az osztálytársai szünet nélkül beszéltek.

– …második világháborús régiségeket tartanak a vitrinben, kínai porcelánt rejtegetnek a szekrényben…

– Ssss – pisszegte le Otto a háziállatát, és könyökével kicsit oldalba is bökte. – Nézz már oda, mi lebeg Mr. Olsen feje felett! Az a kis fényes valami. Szerintem pont úgy néz ki, mint…

– Egy tűzgolyó? Egy ufó? Egy törpeüstökös? – találgatott hangosan Vincent.

– Nem elképzelhetetlen – dörmögte Otto elgondolkodva, és azt vette észre, hogy a sötét vendéget is mintha megbabonázta volna az izzó fénygömb. Lassan osonva a harmatos füvön, az alak egyre közelített Mr. Olsen teste és a felette lebegő tűzgömb felé. Közben benyúlt a köpönyege alá, mintha egy fegyvert akarna előrántani.

Otto nagyot nyelt. Próbált rájönni, mi az, ami az orra előtt zajlik éppen. Időközben annyi azért bizonyossá vált a számára, hogy nem a városi mentőszolgálat érkezett meg. A betegápolók egész biztosan nem rohangálnak régimódi kámzsában, és egész biztosan nem hordanak a ruhájuk alatt…

– Ez egy lepkeháló? – szólalt meg Otto.

– Hö!? – kérdezett vissza Vincent. Egyértelmű volt, hogy oda se figyelt.

– A fickónál egy lepkeháló van – ámuldozott Otto.

– Pontosan, jól mondod – értett egyet némiképp meglepődve Vincent. – És figyeld csak… a mi kis besurranó csávókánk is a világító teniszlabdára van rákattanva.

A zord külsejű csuklyás idegen nem egy fegyvert kapott elő, hanem valóban, egy teljesen szokványos lepkehálót. Azzal hadonászott Mr. Olsen előkertjében a világító tűzgömbre vadászva, ami hirtelen elkezdett veszettül ide-oda cikázni. A vörös valami folyton elillant az idegen elől: hol felemelkedett a magasba, hol meg hirtelen lesüllyedt, mintha csak az ijesztő látogatót akarná bosszantani.

Otto akarata ellenére is kuncogni kezdett. Egyszerűen csak nagyon vicces volt, ahogy Mr. Olsen kertjében egy fura fickó ugrándozik ide-oda. Mondjuk, jó nagy lába volt, és néhányszor a retekágyásokon is végigtrappolt. Ha Mr. Olsen még élt volna, akkor most a letarolt retkek látványa miatt üti meg a guta, az biztos!

– Na végre, hálóban a labda! – ünnepelt Vincent, pont ahogy Stan, Otto osztálytársa szokott, amikor gólt szerzett a csapata. – Igen, sikerült neki! A bolond fickó megszerezte a tűzgolyót!

Otto nagyon meglepődött.

– És most mihez kezd vele? – kérdezte.

– A kocsijához viszi – válaszolt Vincent.

Otto fogta a távcsövét, és figyelte, ahogy az idegen a köpönyege ujját óvatosan a háló fölé tartva a jármű felé lépdel, nehogy a tűzgolyó elillanhasson. A következő pillanatban félrehúzta a rakodóteret fedő fekete fóliát, és Otto meg Vincent végre megpillanthatta a rakományt.

Otto élesített a távcsövön. Egy rövid pillanatig azt