Madagaszkári küldetés

By Farkas Gabriella

Madagaszkár, más nevén a „vörös sziget” Afrika legnagyobb szigetországa, de ha valaki odautazik, megdöbbenve tapasztalja: ez nem Afrika, ez egy másik világ. Nincsenek oroszlánok, zsiráfok, elefántok, zebrák, viszont vannak helyettük makik, fosszák, kaméleonok, és ami még különlegesebbé teszi az országot: az afro-ázsiai gyökerekkel rendelkező vendégszerető emberek. Farkas Gabriella egy hónapot töltött Madagaszkáron egy humanitárius misszió önkéntes tagjaként, ahol az alternatív módszereken alapuló oktatási tevékenysége mellett rendkívül sok színes élménnyel gazdagodott. Megismerte a helyi emberek szokásait, megtanult néhány szót malagaszi nyelven, valamint megtapasztalta, hogy a malagaszi gyógyvíz versenyezhet a magyar gyógyvizek jótékony hatásával. A Madagaszkári küldetés című könyvet azoknak az olvasóknak ajánlom, akik szívesen belevágnának egy kalandtúrába, netán érdekelné őket az önkéntes munka, vagy csak egyszerűen szeretnének betekintést nyerni eme csodás szigetország mindennapi életébe.Randrianasolo Lalarison Richard, Madagaszkár Köztársaság Tiszteletbeli Konzulja
„A poros sikátorba lépve a házakból ezerszám szalad elénk a sok gyerek, a legkisebbtől a legnagyobbig, kíváncsi szüleik utánuk. Pár négyzetméteres házakból tízen, tizenöten bújnak elő. Szívszorongató látvány a cipő nélkül, szürkére piszkolódott fehér rugdalózóban felénk tipegő kisbaba; a mezítláb, bugyi nélkül kisingben guggoló kisfiú, kinek az eső ellen nejlonzacskót húztak a fejére.”Farkas Gabriella

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449486

Book preview

FARKAS GABRIELLA

MADAGASZKÁRI KÜLDETÉS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-948-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Farkas Gabriella

Apám falfehérré vált az ebédlőasztal mellett, korábbi étvágya látványosan elillant. A bejelentés, hogy harminc napra Afrikába megyek, egyszerűen és azonnali hatállyal megakadályozta további falatok lenyelését. Jó néhány percbe került, mire a sokk hatása alábbhagyott, és lassan megindult a párbeszéd családom tagjai között. Kistestvérem tért észre a leghamarabb, és az ilyenkor szokásos kérdéseket feltette: mikor, hova, és miért. Azonnal előkerült a világatlasz, és Afrika térképén az ebédlőasztal felé hajolva izgalommal bámultuk a szigetet, az úti célt, Madagaszkárt. Jómagam azért izgultam, mert napok óta készültem bejelenteni a hírt, tudván, hogy nem fogok osztatlan sikert aratni újabb, rendhagyó ötletemmel – önkéntesként Afrikába menni –; a többiek izgatottsága pedig egy egészséges szülői, testvéri aggodalomból fakadt. Gyors helyzetjelentésként tisztáztuk, hogy Madagaszkár ugyan az afrikai kontinens része, mégis teljesen különálló szigetet alkot.

Madagaszkár úgy ötvenmillió évvel ezelőtt leszakadt az afrikai szárazföldről, és négyszázötven kilométerre attól önálló szigetet alkotott. A Vörös Sziget a Föld negyedik legnagyobb szigete, amit az indonéz szigetvilág tengerészei, malájok, polinézek Krisztus születése után népesítettek be. Területe hatszor, lakossága kétszer nagyobb, mint hazánké. A repülőút Párizsból indulva is tizenegy óra. Messze van.

Az ezredfordulót követő második évben szerencsém volt az afrikai világba betekinteni, és azonnal szerelmese is lettem. A magnóliafa virágának illatát a mai napig érzem, ha rágondolok; melegséggel tölt el, ha szemem előtt a képzeletemben megjelenik Afrika vörös földje, az utazók pálmája, a maszájok harci tánca. Afrika iránti szerelmem olyan erős, hogy hatása alól azóta sem tudtam magam kivonni, erősen visszavágytam ebbe a világba, és az első adandó alkalommal, amikor erre lehetőségem nyílt, újra elindultam Afrikába. A lehetőség egy humanitárius misszió képében jelent meg, ahol az általában megszokott orvosi misszió feladatköre kiegészült oktatási tevékenységgel. Barátaim tudták és tudják, hogy szerettem volna visszamenni Afrikába gyerekeket tanítani, mert ezt tartom a leghasznosabb segítségnek. A misszió tagjaként feladatom a malagaszi – merthogy így nevezik magukat a madagaszkári afrikaiak – gyerekek körében felmérni, hogy milyen alternatív tanulási, tanítási módszerrel lehet hatékonyabban elősegíteni az oktatást az adott körülményekhez igazítva. Évek óta foglalkozom innovatív képzéssel, oktatással, így a feladat igazán nekem való volt, a lehetőség pedig kihagyhatatlan. Bár az útiköltség megfizetéséhez szükséges anyagi forrást maguk az önkéntesek állták, ennek fedezetét saját megtakarításokból, családi, baráti támogatásból hamar összeszedtem.

A malagaszi tanulók némelyike órákat gyalogol, mire az iskolába ér, így arra építeni, hogy majd házi feladatként hozzáolvas, hozzátanul az iskolában elhangzottakhoz, szinte lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy nem sok ismerettel rendelkeztem a gyerekek kreativitásáról, logikai képességükről és egyéb készségeikről. Amit tudtam, azt a magyarországi tiszteletbeli konzultól és a missziót indító szervezet elnökétől tudtam, akik életvitelszerűen mindannyian Magyarországon élnek.

Napokba telt, mire összeállítottam a programtervet, és elkezdtem a hozzá való eszközöket, segédanyagokat beszerezni. Azt tudtam, hogy egy tanuló egy évben egy füzetet és egy tollat kap, ha a füzet betelik, akkor nincs másik, a papír drága, a nép szegény. Arról, hogy az eszközök helyben beszerezhetőek vagy sem, nem sok információm volt. Bár a konzul lánya mondta, hogy minden kapható, ezt azért én fenntartással kezeltem. Az orvosok is szkeptikusak voltak néhány gyógyszer, orvosi eszköz tekintetében, így megegyeztünk, hogy a gépre feladható két-két, egyenként huszonhárom kilós bőröndök egyikét mindannyian az eszközök kiszállítására vesszük igénybe. Rendszeres utazó vagyok, így a tizenkét kilónyi úti felszerelés összeállítása soha nem okozott még gondot, általában fél-egy óra alatt be szoktam csomagolni a bőröndömet. Álmomba nem gondoltam, hogy bőröndök becsomagolásával egy egész napot el lehet tölteni. A becsomagolás, mérlegelés, újrapakolás, újrarendezés teljességgel ki is merített. A végeredménnyel azonban mindannyian elégedettek voltunk, minden bőrönd pont huszonhárom kilót nyomott és minden eszköz a bőröndökben volt. Útra készen álltunk.

November elején a misszió tagjaival elindultam. Bár a Budapest–Párizs, majd Párizs–Antananarivo repülőút hosszától már önmagában is rázott a hideg, mégis kellemes bizsergéssel töltött el, hogy vágyam beteljesülhet, újra afrikai földön járhatok, és ismét beszippanthatom Afrika illatát.

Az utazás gyakorlatilag simán ment, leszámítva néhány apróságot. Mire Párizsba érkeztünk, a nők havi öröme tiszteletét tette nálam. Remek, a következő etap csupán tizenegy órás repülés. Miközben a madagaszkári járat az induláshoz tolatott, olyan émelygés, gyomorégés és hányinger kapott el, aminek kénytelen voltam utat engedni. Így az egész napos repülést sikerült többórás rosszulléttel megtoldanom. A stewardess néhány lépésre tőlem kőbe merevedett tekintettel hívott segítséget, így egy steward egy kis cukros kólával igyekezett a problémát megoldani, nem sok sikerrel. Nem emlékszem a felszállásra, csak arra, hogy körbefújtak bennünket –különösen engem – valami elképesztően büdös fertőtlenítőszerrel, ami megtette hatását, újabb zacskót sikerült felszentelnem. Talán az izgalom, talán a félelem a repüléstől, rosszullétem mindenesetre orvosi segítséget igényelt. Még szerencse, hogy orvosi misszió tagja voltam, így hamar gyógyszerhez és állandó felügyelethez jutottam. A misszió egy szem férfi tagja, doktor Imre néhány pirulával ellátott, így a Párizsból a madagaszkári fővárosba vezető utat gyakorlatilag szinte átszenderegtem.

Éjjel, sötétben érkeztünk meg Antananarivóba. Az első dolgom a család értesítése volt: mobiltelefonomat bekapcsolva azonnal volt vétel, és így megérkezésünket követő pár percen belül hazaküldtem üzenetemet: Rendben megérkeztem. Tizenegy óra jócskán elmúlt, mire az összes csomagot leszedtük a szállítószalagról. Leltárba véve, hogy mindenünk megvan, megindultunk a határőrök felé; útlevél, vízum, oltások rendben. Kilépve a repülőtérről háromtagú bizottság fogadott bennünket és egy kisbuszhoz invitáltak. A busz nyolcszemélyes, mi kilencen vagyunk, számoltam ki nagy hirtelen. Helyi szokásnak megfelelően néhány reptéri, határozottan vékony testalkatú munkás, hordár már kapott is mosolyogva a csomagok után, némi borravalót remélve. A mosoly az arcukról hamar elillant és feszült kifejezéssé torzult, amint az akkurátusan huszonhárom kilóra megtöltött bőröndöket megpróbálták a kisbusz tetejére felhelyezni. Ekkor szembesültünk először a malagaszi logika rejtelmeivel: ahogy esik, úgy puffan. Gyakorlatilag Budapestről Párizsba lehet érni annyi idő alatt, mire a csomagok a helyükre kerültek. Persze ezt a tempót erősen segítette doktor Imre logisztikai irányítása, és fizikai erőbedobása. A kisbuszt végül csak sikerült megtömni a tizenkét bőrönddel, a hat-nyolc kézipoggyásszal (egyenként tizenkét kiló), valamint velünk. Szinte alig tettem meg az első lépéseket Madagaszkáron, és igyekeztem nagy levegőt venni, mélyen beszívni a vágyott Afrika-illatot, amikor bal fülemhez settenkedve a kisbusz vezetője – Antsirabe város polgármesteri hivatalának alkalmazottja – halkan és bizalmasan üdvözölt, és kijelentette, tudja, hogy beszélem az orosz nyelvet – mindezt oroszul. Meglepetésemben majdnem elfelejtettem kifújni a mélyen vett levegőt. Nem is annyira a tény, hogy oroszul beszél egy malagaszi, sokkal inkább az, hogy honnan tudja, hogy én beszélek. Első gondolatom az volt: lekádereztek. Mindenesetre néhány udvarias szóváltás után javasoltam, hogy térjünk vissza olyan nyelvre, amit a többiek is beszélnek. Ez vagy francia, vagy angol. Nekem kizárólag az utóbbi megy.

Sötétedés után nem tanácsos közlekedni Madagaszkáron, éjszaka lévén a mi utunk is egyenesen egy fővárosi szállodába vezet. Három szobát foglaltak hatunknak, nem különösebben figyelve a nemek arányára. Hamar egyezségre jutunk, hogy én már úgy is bekerültem a doktor úr felügyeletébe, egyébként is a perszonális körülményeim megakadályozzák, hogy nagy kárt tegyen bennem, így hát az első madagaszkári éjszakát egy számomra teljesen idegen férfival egy ágyban töltöttem. Ami kifejezetten vidámra sikeredett, és alapvetően meghatározta egymáshoz való viszonyunkat, egy bizalomra épülő barátság kezdetét.

Határozottan állíthatom, hogy a repülőgép elhagyását követően azonnal magamhoz tértem, és hoztam a szokott formámat. Életem során sokszor előfordult, hogy osztoznom kellett ellenkező nemű kolléga vagy csoporttárs társaságával egy-egy éjszakára, így különösebben nem tartottam attól, hogy nem tudok majd aludni. Jólesett lezuhanyozni, és végre vízszintesbe helyezni magam. Mielőtt Imre az ágyon térdelve a feje felett lévő kislámpához nyúlt – közel kétméteres pali, igen hosszú testrészei vannak –,  megkérdeztem tőle:

– Úgy kapcsolod le a lámpát, mint fel?

Döbbenten, majd öblös nevetésbe torkollva kérdezett vissza:

– Mi máshogy lehet még?

Beszólásom a nap mottója lett. A legtöbb szállodában ugyanis az ajtó melletti kapcsolóval is lehet a világítást le és felkapcsolni, és az én fejemben az járt, hogy hozzám az közelebb van, lekapcsolom. Mivel azonban én már a takaró alatt feküdtem, nem ugrottam fel, hanem előbb kérdeztem. Feleslegesen hetvenöt százalékos páratartalom és közel harminc fok mellett nem kapkod az ember.

Az éjszaka jelentős részét átnevetgéltük, mert álmosság hiányában igyekeztünk a részünkre összeállított malagaszi szavakat, kifejezéseket elsajátítani. Reggelre mindketten tudtuk malagasziul a számokat egytől tízig.

Madagaszkáron az évnek ebben az időszakában öt óra előtt néhány perccel kel fel a