Londonból szeretettel

By Sarra Manning

London. Kilencmillió ember, kétszázhetven metróállomás. Naponta több ezer véletlen találkozás, első randi, búcsúzás és boldog viszontlátás.Egy város, ahol egy férfi és egy nő húsz éven át képtelen jól időzíteni a dolgokat.A történet 1986 őszén kezdődik, és huszonöt éven keresztül követi nyomon a szereplők életét. Jennifer és Nick kamaszkoruk óta ismerik egymást. Először barátok lesznek, majd egymásba szeretnek, aztán különválnak. A következő években azonban útjaik valahogy mindig keresztezik egymást.A szerző igazi nosztalgikus időutazásra hívja az olvasót, és a történetben a huszonöt évet meghatározó történelmi események is megjelennek.A könyv a barátságról, a szerelemről, a kamaszkori vívódásokról és a felnőtté válás nehézségeiről, vagyis magáról az életről szól.A Londonból szeretettel az Athenaeum Kiadó Globál sorozatának második kötete. A sorozatba olyan kortárs nemzetközi sikerkönyveket válogatunk, amelyek különböző kulturális közegben játszódnak ugyan, mégis általános emberi történeteket mesélnek el. Szívmelengető, megríkató, vagy éppen felemelő történeteket, amelyek akár a távoli, egzotikus kultúrák világában, akár a világvárosok lüktető forgatagában játszódnak, mégis ismerősek, nagyon is átélhetők a hazai olvasók számára.A GLOBÁL könyvei nyitnak a világra, és megmutatják Földünk kulturális sokszínűségét.GLOBÁL - Benned a világ.A sorozatban megjelent:Stephanie Scott: Ami maradt belőlem.  Előkészületben:Viola Ardone: Oliva Denaro

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Sep 15, 2022
• ISBN: 9789635432608

Book preview

BorítóGLOBÁL – Benned a világ

Sarra Manning

Londonból szeretettel

Athenaeum

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Sarra Manning: London with Love

First published in Great Britain in 2022 by Hodder & Stoughton

An Hachette UK Company

Copyright © 2022 by Sarra Manning

Hungarian translation © Sárossy-Beck Anita, 2022

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 260 8

ISSN 2939-5623

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Molnár Eszter

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borító: Földi Andrea

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Ezt a könyvet a megboldogult Sarah Hughesnak ajánlom,

aki tudott egy s mást arról, milyen a külvárosban felnőni úgy, hogy közben a nagyváros utcáiról álmodozol.

Nagyon hiányzol.

„London utcáinak megvan a térképe;

de szenvedélyeink feltérképezetlenek.

Mivel találkozunk szembe,

ha befordulunk ezen a sarkon?"1

Virginia Woolf

Első rész

1986

1.

1986. szeptember 9., kedd

High Barnet Station

A High Barnet az utolsó megálló volt a metróvonalon. A Northern Line-on. Bár inkább olyan benyomást keltett, mint a senki földje. Már nem is Londonhoz tartozott.

Jen a High Barnet megállóból felvezető lejtős utcán baktatva igazi büszke londoninak vallotta magát. Lényének szerves része volt londoni mivolta, ugyanúgy, mint kék szeme vagy az a tény, hogy az uborkán és a paradicsomon kívül más zöldséget nem evett meg. Jóllehet, az apja megtanította arra, hogy a paradicsom valójában gyümölcs, az anyja pedig arra, hogy az uborka nagy része vízből áll, és nem sok tápértéke van, ezért megkóstolhatná esetleg a cukkinit is, amely hasonlít az uborkához, de sokkal nagyobb a C-vitamin- és káliumtartalma. Amire Jen rendre úgy reagált, hogy ha C-vitaminra lenne szüksége, akkor inkább narancsot enne. (Az okoskodás szintén lényének szerves részét képezte.)

Ami a londoniságot illeti, bár Jen szeretett úgy gondolni magára, mint aki a belváros silány utcáin és a Soho szűk sikátoraiban nőtt fel, a szomorú igazság az volt, hogy London egyik külvárosában lakott. Mill Hillben. A városrész ugyan londoni irányítószámmal rendelkezett, csakhogy az 1930-as években épült sorházak, amelyekben Jen egy fedél alatt nőtt fel az apjával, az anyjával és két megátalkodott ikeröccsével, gyakorlatilag London utolsó utcájában álltak, mielőtt a szomszédos terület Hertfordshire-é lett.

És miközben Jen Londonba járt iskolába, az érettségijét már a Barnet College-ban tette le, az pedig Hertfordshire-ben található. Ám Jen úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy ez határozza meg őt.

A nyári szünetben mindig rengeteg új tervet szőtt, amelyek középpontjában rendre saját maga megújulása állt.

Egyik nyáron például Jenniferből megváltoztatta a nevét Jenre.

Jen.

Volt ebben a névben valami rendíthetetlen, mégis titokzatos. Az a három határozott betű mi mindent hordozhatott! (Legalábbis Jen reményei szerint.)

Az iskolába tizenhét Jennifer nevű lány járt, de mindegyiküket Jennynek hívták, akár akarták, akár nem. Jen az osztálytársai nagy részének csak Jenny R. volt, míg a barátnői körében „Jenny, a vöri", akik mindent megtettek, hogy Jennel elfeledtessék, az iskolai évek az ember életének legszebb időszakát jelentik. Jen még csak nem is vörösesszőke volt. Inkább vörösesbarna. Sötét vörösesbarna. Az árnyalat hasonlít a bükkfa vagy inkább a vadgesztenye színéhez, csakhogy az efféle kifinomult különbségekre nem szokás rámutatni, amikor öt lány koslat az ember után egy fertőtlenítő- és főtthús-szagú folyosón, vagy a nevét kántálják az öltözőben, ahol egy szál törülközőben vacog, vagy amikor egy buszmegállóban a sarokba szorítják.

Ezek után nem is csoda, hogy Jen az összes szakirodalmat elolvasta a reumáról, majd elhitette a testneveléstanárral, hogy porckopás van a térdében, és a röplabdázás vagy a tollasozás helyett hasznosabban el tudja tölteni az idejét olvasással az iskolai könyvtárban.

De ez már mind a múlté. Az iskola csak egy emlék maradt. Kellemetlen események sorozata, amelyet Jen már kezdett átértékelni, míg nem lett belőle más, mint egy rakás szórakoztató történet, amelyek elfedték kamaszkorának fájdalmait és magányát.

A Tudor-stílusú ház apró szobájának falai között Jen most már az lehetett, aki akart, és a hétköznapok nyugalmát csak a kert végéhez közel eső autópálya morajlása, meg az azon túli vasút zakatolása törte meg.

Új személyiségét imádott könyveiből merítette – a Balettcipők és Az üvegbúra volt a két kedvence –, valamint azokból a dalokból, amelyeket a John Peel-show-ban rendszeresen hallgatott aprócska tranzisztoros rádióján a paplan alatt. Az új Jen alig néhány napja ébredt önmagára egy bevásárlókörút után, amit a bébiszittelésből megspórolt pénzből, valamint egy edgware-i fénymásolóban ledolgozott nyári munka bevételeiből finanszírozott. Időnként érkezett egy kis ruhapénz a szülőktől is, akik tisztában voltak vele, hogy megnyerték a főnyereményt legidősebb gyermekükkel, egy szem lányukkal. Mert bár Jen valóban szeretett vitázni, és egészen fiatal korától fogva volt jellemző rá, hogy kiviharzott a szobából, feltrappolt a lépcsőn, aztán becsapta a szobája ajtaját, de ennyi. Elviselte a kisöccseit, Martint és Timet, egyedül járt haza az iskolából, és miután megírta a leckéjét, még a vacsorát is elkezdte előkészíteni (zöldségek nélkül). És mivel az iskolában senkivel nem sikerült mélyebb barátságot kötnie, ritkán járt el hazulról. És mivel a vele egykorúak nem gyakoroltak rá bomlasztó hatást, Jen soha nem ivott alkoholt, nem dohányzott, és nem lógott a fiúkkal parkokban és vasútállomásokon. Sőt, teherbe sem ejtette egyik sem.

Éppen ezért az anyja nem is nagyon ellenezte Jen iskolai ruhatárának alapdarabjait. Egy féltve őrzött Levi’s 501-es kétszer felhajtva, hogy jobban kilátsszon alóla a nyolcszegecses, fekete Dock Martens bakancs, két csíkos póló, néhány ízléstelen mintájú, adományboltban vásárolt szoknya és ruha, a nagymamája szerzeményei, hogy épp valahol térd és combközép közöttig érjenek, ahogy a legelőnyösebb. A ruhatárhoz tartozott még egy, az apja szekrényéből elcsent, bő Aran kardigán és egy Crombie kabát, amelyet az apja még kamaszkorában hordott. Az átváltozást pedig egy Bootsban vásárolt Seventeen sminkkészlet tette teljessé (nem használta többé a karácsonyra kapott Marks & Spencer palettát), valamint egy sztenderd iskolakezdő készlet: ceruzák, tollak, füzetek és mappák.

Jen ma is épp a Dock Martens bakancsát és a Levi’s farmert meg a The Smiths feliratos pólót viselte, és enyhén verejtékezve sétált el egy trendi üzlet, a bíróság épülete és egy újságárus pavilonja mellett. Szeptember eleje volt, és kissé meleg a vastag és sűrűn kötött kardigánhoz, de Jen elhatározta, hogy az első benyomás fontos. Mert a mai nap valóban az élete következő fejezetének kezdetét jelentette. A középiskolát már maga mögött tudhatta.2 Jen előtt most az előkészítő lazább, személyre szabottabb évei álltak. Itt már nem volt órarend, nem volt névsorolvasás, és senki nem üvöltött utána, ahogy végigsietett a folyosón.

Ez egy merőben új kezdet volt. Vagy legalábbis annak kellett volna lennie, csakhogy egy órával később, amikor az angol irodalomra járó csoport épp gyülekezni kezdett a főépületben, Jen láthatatlannak érezte magát. Mintha senki nem figyelt volna föl rá, pedig még egy Jó reggelt, búbánatot is magával hozott eredeti francia nyelven, amelyet kifejezetten úgy tett le az asztalára, hogy mindenki lássa. Egy adományboltban lelt rá Paddingtonban, és bár mindig is jó volt franciából, eléggé küzdött vele, hogy megértsen valamit a les travailles de Cecile-ből. De mégis mi értelme volt úgy tenni, mintha a Jó reggelt, búbánatot olvasná franciául, ha senki sem látja, és nem gondolja azt magában: Uramisten, ez a lány annyira rejtélyes és érdekes, igazi egyéniség! Azonnal össze kell barátkoznom vele!

A korábbi iskolai padokkal ellentétben, amik régimódi tintatartókkal felszerelve és rendezett sorokban álltak az osztályteremben, itt az asztalok és a székek véletlenszerű elrendezésben, nagyjából patkó alakban vették körbe az elöl ülő professzort (itt már nem tanárok tanítottak). Összesen húsz diák volt, asztalonként kettő – Jen a sajátján Miguellel osztozott, egy magas, félvér fiúval, aki könnyed, elnyújtott amerikai akcentussal beszélt, és úgy fordította el Jentől a székét, hogy közben a szomszéd asztalnál ülő haverjaival kedvére cikizhesse a többieket.

Jen a tekintetét a másik könyvére szegezte, a Longman English egyik kötetére, amely az 1900 és 1975 közötti évek költészetét gyűjtötte csokorba. A kipostázott orientációs csomagban arra kérték a diákokat, hogy válasszanak egy hozzájuk közel álló verset egy antológiából.

Jen állát a kezébe támasztva hallgatta, ahogy a többiek John Betjemen egyik versének ritmikáját és rímeit elemzik. Igen népszerűnek bizonyult a Fiatal tiszt szerelmes éneke. Rob, egy csontos, vastag szájú fiú, homlokába lógó hajjal, ragaszkodott hozzá, hogy felolvassa Philip Larking egy versét, bár az nem tartozott az ajánlott művek közé, mivel az egyik sora úgy szólt, hogy „anyám és apám jól elbasztak engem".

Jen keze idegesen remegett az asztal alatt, ahogy egy csinos lány hangosan, elfúló, teátrális hangon felolvasta T. S. Eliot Átokföldjéből a Tűzbeszédet. A lány bizonyára drámatagozatos volt, abba a csoportba járt, amely iránt Jen különös affinitást érzett, habár inkább hajlandó lett volna érzéstelenítés nélkül végigfeküdni egy végbélműtétet, mint hogy valaha színpadon szerepeljen.

– Jen, te mit hoztál ma nekünk?

A soron következő Jen hátratolta a székét, és felállt a tizenkilenc, teljességgel érdektelen társa és Mary szenvedő tekintete előtt. Mary huszonéves tanársegéd volt, csomó szépséges, lenge, virágos ruhával, és aki már a barátjáról is mesélt a többieknek. Azzal a fajta látszólagos tekintéllyel bírt, amit Jen igazán tisztelt.

– Én a Lady Lazarust szeretném felolvasni Sylvia Plathtól.

Jen fejben képes volt a legtehetségesebbekkel is felvenni a versenyt, a valóságban azonban inkább szeretett volna túllenni az egészen, és monoton hangon, alig hallhatóan kezdett neki a versnek. Különösen úgy, hogy Mary közben összeszorította az ajkát, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani, amely ott csillogott a szemében. Mintha minden évben jönne egy könyvmoly lány, aki senkivel sem tud összebarátkozni, és aki úgy érzi, Sylvia Plath közel áll a szívéhez. Mintha Jen csöppet sem volna különleges.

De a Lady Lazarus akkor is Jen kedvenc verse volt a kedvenc költőjétől, és miközben olvasott, és a szavak pehelykönnyedséggel hagyták el az ajkát, a hangja egyre hangosabb és tisztább lett. Végül csak úgy lüktetett az érzelmektől, egyfelől a meg nem értett nő miatt, akit úgy megaláztak és földbe döngöltek, hogy elvette a saját életét, miután ezt a verset megírta, de az érzelmekben benne volt minden más is, amit egy tizenhat éves lány érezhet. Jen ráadásul vörös hajú volt, akárcsak Sylvia, és ugyanúgy tragikus alaknak képzelte önmagát.

Hét másodperces csönd következett (Jen fejben számolta), aztán Mary megszólalt:

– Igazán remek. – Majd összeszorította a száját, mintha csak egy újabb mosolyt igyekezne leplezni.

Jen előbb a székére roskadt, aztán megpróbált magába roskadni, az asztal fölé hajolt, megtámaszkodott a könyökén, a kezével szinte az egész arcát eltakarta.

Jen egyáltalán nem flörtölt a fiúkkal, nem az a fajta volt. Mert miért akarna valaki olyan lenni? Azért egy hajtincset az ujjai között tartott, hogy ha kell, harapdálni tudja – ezt akkor csinálta, amikor ideges volt, és ezt a szokását még nem nőtte ki.

Már csak egyetlen vers maradt felolvasásra, mégpedig egy fiútól, akit úgy hívtak, hogy…

– Nick! – szólította fel Mary. – Te nem vettél részt múlt héten az orientáción.

– Nem – válaszolta Nick.

Jen annyira izgult a saját felolvasása alatt, annyira magába mélyedt a haját rágcsálva, hogy eddig észre sem vette a fiút. Most azonban senki mást nem látott rajta kívül. Mintha a teremben a többiek megszűntek volna létezni. Megmaradtak tölteléknek. Háttérzajnak.

Nick magas volt, és sovány, inas karját egymásba fonta, hosszú lábát kinyújtóztatta maga előtt. Bőrdzsekit viselt, méghozzá igazi bőrt, amilyenben James Dean volt egy képeslapon Jen szobájának falán, szűk farmerrel és hegyes orrú csizmával. Nick sötét haja épp elég hosszú volt ahhoz, hogy ujjaival eltűrje az arcából, és felfedje elegáns arccsontját, amilyenről Lloyd Cole énekelt a Perfect Skinben. Szája felett, a jobb oldalon volt egy apró anyajegy. Jen számára elég volt egyetlen röpke, de mindent magában foglaló pillantást vetni rá, hogy tudja, az idők végezetéig csókolni akarja azt az ajkat.

Ezután lángvörös arccal elfordította a fejét, nem mintha bárki őt nézte volna, mivel minden tekintet Nickre irányult. A fiú egyszerre hordozta magában a veszélyt és a szépséget, és még Maryvel is képes volt vitába szállni, pedig ő azért tekintéllyel rendelkező személynek számított.

– És mi van akkor, ha egyetlen vers sem szólított meg? – kérdezte Nick a füle mellé emelve a könyvet, ahogy azokat a kagylókat szokás, amelyekben a tenger morajlását hallani.

– Hát, én erre azt mondom, nem próbálkoztál eléggé – válaszolta erre Mary.

Jen enyhe elégtételt érzett magában, amikor Mary újra összepréselte az ajkát, mintha minden évben lenne egy ilyen fiú is: jóképű és öntudatos, aki a kötelező szövegeket megkérdőjelezi. Talán ez a nő diákbingót játszik a többi előadóval ebédszünetben. Igen, hozzám jött egy Sylvia Plath-lány, úgyhogy öt pont jár nekem.

– Mit szólnál Louis MacNeice egyik verséhez? Egy nap majd, évekkel később értékelni fogod a munkáját.

– De most nincs évekkel később. – Nick lerakta a könyvet, és az asztal alól előhúzott egy kazettás magnót. – Létezik másfajta költészet is. Ezt most bekapcsolom, oké?

Meg sem várta Mary válaszát, amely egy szórakozott „csinálj, amit akarsz"-ban merült ki, csak körülnézett, és megkereste a legközelebbi konnektort. A konnektor közvetlenül Jen mögött volt, de ő szándékosan nem nézett hátra, pedig a többiek mind megfordultak, és a nyakukat nyújtogatva, szégyentelenül bámulták a földön guggoló Nicket, amint bedugta a készüléket a falba.

Jen el sem tudta képzelni, mi lehet az, ami ennek a fiúnak megfogja a lelkét. Esetleg Allen Ginsbergtől valami? Nem! Nick inkább olyan Rimbaud-típusnak tűnt. Vagy inkább Baudelaire lehet az ő világa. De akkor miért nem tudta felolvasni valamelyik versét, ahogy a többiek?

Határozott kattanás hallatszott, ahogy Nick benyomta a lejátszás gombot. A készülék kicsit recsegve, süvöltve kezdett játszani egy csörgődobos ritmust, majd felcsendült mellé egy Jen által jól ismert, lágy dallam, végül egy nő erős német akcentussal énekelni kezdett. I’ll Be Your Mirror, a The Velvet Undarground & Nico album második oldalának harmadik száma. Egy szerelmes dal. Egy dal arról, hogy valaki látja és szereti mindazt, amit elrejtesz a világ elől, szeret téged…

Jen hátrafordult a székén, és meglátta Nicket, aki továbbra is a földön guggolva ütötte a térdén a ritmust, arcába hulló haja eltakarta a szemét. Jen lágyan felsóhajtott. Nick felnézett, mintha ez a halovány légáramlat odaért volna hozzá, aztán sötét szeme megállapodott Jen arcán, aki képtelen volt másfelé nézni, amíg a mellette ülő Miguel fészkelődni nem kezdett, majd a könyökét bevágta az asztal szélébe.

Miguel halkan káromkodott, a szám befejeződött. Nick egyik szemöldökét felvonta Jenre, mintha valami kihívást intézne felé, aztán a pillanat elillant.

Jen azt kívánta, bárcsak soha ne is történt volna meg.

– Akkor mára ennyi lesz. Szeretném, ha csütörtökig írnátok nekem két oldalt a választott versetekről – közölte Mary, miközben mindenki szedelődzködni kezdett, papírokat és tollakat gyömöszöltek a táskájukba. – Rob és Nick, nektek az előkészítő verseskötetéből kell verset választanotok.

Jen sietve indult az ajtó felé, hogy minél előbb bejusson a női mosdóba. A két óra közötti szünetben mindig nagy volt a tülekedés, de viszonylag hamar kiürült a helyiség, és Jen kedvére bámulhatta magát a tükörben. Nemrég kipróbált egy zöldes árnyalatú korrektort, amellyel kissé tompított a bőre pirosságán, de valahogy soha nem sikerült rendesen eldolgoznia, így általában maradt egy epés szín az arcán. Egy kis púder azonban mindent helyre rakott. Jen a Bootsban vásárolt fehér púderrel pamacsolta be magát, de még így is egy pirospozsgás, holdvilágképű arc nézett vissza rá a tükörből. Kicsit jobban kihúzta a szemét, felkent még egy kis szempillaspirált, bár nemigen tudta, milyen hatást akar elérni, csupán azt, hogy még nem sikerült.

Ahogy nagy műgonddal applikálta magára a Miners jeges lila szájrúzsát, kinyílt a mosdó ajtaja, és belépett rajta az a lány, aki az Átokföldjéből olvasott fel. Amikor megpillantotta Jent, úgy tett, mintha nem várta volna, hogy ott találja a mosdóban, a tükör előtt. Végül biccentett a fejével Jen felé, aki megvárta, amíg a lány bemegy az egyik vécébe, aztán megnyitotta a csapot, hogy egyikük se érezze magát zavarban.

Jen úgy tervezte, azonnal távozik, csakhogy késleltette az elkent szemfesték meg a vécéből kiszűrődő hang:

– Na, mi a véleményed erről az egészről?

Furcsának tűnt, hogy valaki pisilés közben kezdeményez beszélgetést. Valahányszor Jen a nagymamájával a West Endre ment, a mama a John Lewis áruház vécéjében a szomszédos fülkéből kiabált át Jennek, amit ő iszonyatosan cikinek tartott.

– Miről mi a véleményem?

– Arról a fiúról, Nickről. – Kattant a zár, majd kinyílt a vécéajtó, és a lány a tükörben újra ránézett Jenre. – Szerintem iszonyú beképzelt. Különben is, mi volt az a szám?

– Az I’ll Be Your Mirror a The Velvet Undergroundtól. Az a lemez, aminek egy banán van a borítóján – magyarázta Jen.

A lány úgy ingatta a fejét, mintha ez egyszerűen nem lenne igaz. Kecsesen vékony volt, fekete-fehér csíkos topot viselt, és egy Levi’s 501-es farmert fekete, vastag talpú bakanccsal. Fényes fekete haját lófarokba kötötte, és sötétbarna szemét nem kellett vastagon kifestenie szempillaspirállal és szemceruzával ahhoz, hogy hatalmas, kifejező őzikeszemet csináljon magának, mert eleve azzal áldotta meg a sors.

– Soha nem hallottam róluk – jegyezte meg lenéző hangon egy olyan bandáról, amelyikről a New Musical Express minden számába írt.

Jen annak idején arra számított, hogy hangos, dallamtalan zenét játszanak, de amikor megkockáztatta, hogy az ötfontos születésnapi utalványát rákölti egy banánborítós lemezre, tizenegy olyan számot talált rajta, amelyik kifejezetten a lelkéhez szólt. Na jó, lehet, hogy csak tízet, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyik címe Heroin volt, ami Jen számára egyértelműen a nemleges táborba tartozott.

– Majd megkérdezem Robot. Rob nagyon ért a zenéhez. Állítólag John Peel összes műsorát meghallgatja.

Én is meghallgatom John Peel összes műsorát! – szólalt meg üvöltve Jen tudatalattija. De közben csak bólintott.

– Ám még mindig nem mondtad el, mi a véleményed róla. Nickről – faggatta tovább a lány. Az arcán kíváncsi kifejezés ült, mintha Jen véleménye mindent a helyére tenne.

Jen visszagondolt Nickre, ahogyan egész közel ment el a széke mögött. Ahogyan a levegő finoman meglegyintette. És nem mert ránézni, miközben fájdalmasan tudatában volt a jelenlétének. Gondosan memorizálta annak a bizonyos aprócska anyajegynek a pontos helyét a felső ajka felett, az arccsontja görbületét, és azt, ahogy a haja eltakarta, majd félresöpörve felfedte a szemét, amelyben Jen szeretett volna mélyen elmerülni.

– Nem az én esetem – bökte ki végül, mert ez volt az igazság. Nick idősebbnek tűnt a többi fiúnál, és míg Jen látta és felfogta, hogy Rob mennyire jólfésülten sármos, és tisztában volt a homlokába lógó haja és a The Smiths póló szemiotikájával, Nick iszonyatos félelmet váltott ki belőle. – Az ilyen fiúk nekem nem jönnek be…

– Túl hatásvadász? – forszírozta tovább a lány.

Nick több volt, mint hatásvadász, habár egy angolirodalom-órán a The Velvet Underground egyik számát lejátszani Siegfried Sassoon szonettjének felolvasása helyett kimerítette a hatásvadászat fogalmát.

Még csak nem is arról volt szó, hogy Nick és Jen nem egyenrangú felek.

De volt a fiúban valami nemtörődömség, egyfajta érzéketlen lezserség. Az ilyen fiúk képesek nagyon megbántani az embert. Bár Jennek nem volt tapasztalata az ilyen fiúkkal; valójában egyetlen fiúval sem volt még tapasztalata.

Abban viszont sok jártasságot szerzett már, hogy milyen ember az, aki nem törődik azzal, amit mások gondolnak róla. Pont ilyen lányok voltak az iskolájában, akik az élete utóbbi öt évét enyhén szólva megkeserítették. Sue, a szemközti szomszéd, aki mindig kimondta minden gondolatát, pedig azok többnyire megalapozatlan pletykák voltak másokról, akik az utcának azon a rövid szakaszán laktak, ahol ők. Aztán ott volt Jen nagyapja, Stan, aki mindig lesújtó dolgokat ejtett ki a száján anélkül, hogy átgondolta volna, milyen károkat okoz vele. Jen alig ötévesen parádézott a Southend egyik strandján élete első bikinijében, amikor Stan megjegyezte, hogy olyan, mint egy szép kismalac, és még akkor sem kért elnézést, miután Jen bőgni kezdett, és életében először a saját felesége és lánya is szembeszállt Stannel. Jen ezek után mind a mai napig azt gondolta, hogy úgy fest, mint egy kismalac, valahányszor a tükör elé állt, hogy megnézze magát.

Egyszóval Jen tudott egy s mást a meggondolatlan emberekről, és arról, hogy mennyire meg tudnak bántani másokat, éppen ezért úgy döntött, jobb lesz, ha távol tartja magát Nick bűvkörétől.

– Egyszerűen nem az a típus, akivel valaha is össze akarnék barátkozni – jelentette ki határozottan.

– Én sem. – A lány erősen Jen szemébe nézett, és enyhén összeráncolta a homlokát, amikor a tekintete megállapodott a jeges lila szájrúzson. Aztán bólintott. – Az én nevem Priya. Lóghatnál velünk, gyere!

Jen a kezébe fogta kitűzőkkel kidekorált, fekete vászontáskáját, és a vállára dobta, miközben Priya kinyitotta előtte az ajtót, és türelmetlenül topogott, mint általában mindenki, aki valaha ajtót nyitott Jennek.

– Kik a többiek? – érdeklődött Jen.

A „többiek" Robot és George-ot jelentette, az utóbbi Rob valamivel gyengébb verziója volt, ugyanolyan homlokfürttel és The Smiths feliratos pólóval, csak némileg puhányabb és cingárabb kivitelben. Az arcán széles mosollyal húzta ki a mellette lévő széket az étkezőben.

– Mi a három legkedvencebb The Smiths-számod? – érdeklődött buzgón, amikor megpillantotta a Jen táskáján díszelgő kitűzőket.

Ez az egész teljesen olyan volt, amilyennek Jen megálmodta, miközben leült George mellé, és megbeszélték a kedvenc The Smiths-számaikat, meg azt, hogy miért jobb a The Queen is Dead album a Meat is Murdernél.

Rob egy halovány, de nem túlságosan barátságos mosolyt villantott rá, amikor először odaült hozzájuk, de hamarosan ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Egyedül Priya maradt szótlan, habár Jen igyekezett őt is bevonni a társalgásba.

– És mi a neve az új barátunknak? – szólalt meg Rob, miközben úgy döntöttek, maradnak még egy darabig az ebédlőben.

– Jen vagyok – mutatkozott be határozottan, mintha soha nem is lett volna másmilyen.

***

Így történt, hogy Jennek barátai lettek. Amit a középiskolában öt év alatt nem sikerült elérnie, az előkészítőben egyetlen délelőtt alatt abszolválta.

A hosszabb szünetekben Jen és Priya kiugrottak a Bootsba a főutcán, ahol a kezükön próbálták ki a szemfestékeket, vagy elnéztek az egyetlen kis Topshopba, habár heteken át ugyanazok a ruhák lógtak a fogasokon. Az idejük többi részében az étkezőben üldögéltek, ahol Priya folyamatosan kommentált mindenkit, aki elment előttük. Felsorolta, kiket kedvel, bár a lista meglehetősen rövid volt – gyakorlatilag az összes művészettörténet szakos diákot és még párat a drámaszakos extrovertáltak közül. Ezután áttért azokra, akiket nem kedvel, és ez a lista jóval hosszabbnak bizonyult. Az összes olyan diákot, aki annyira hülye, hogy csak középszintű érettségit tett. Közéjük tartoztak a turizmus és vendéglátás szakos lányok, vagy akik fodrásznak és kozmetikusnak tanultak, és koptatott farmert hordtak. Ide tartoztak továbbá azok a fiúk is, akik villanyszerelőnek vagy vízszerelőnek készültek, verekedősek voltak, és folyton hangos kiabálással végződő, nem is annyira műbalhékba keveredtek.

Priya azonban főként Robról akart beszélni. Például, hogy aznap miben volt. Hogy mit mondott neki. Hogy nézett, miközben mondta. Aztán hosszasan és részletesen taglalta, hogy a fiú szavai pontosan mit is jelentettek.

– Nem azért, mert tetszik nekem. Olyan vastag a szája, mintha gumiból lenne.

Pedig Robnak nem volt gumiszerű a szája. Tökéletesen normális szája volt. Csakhogy Jen ezt nem szándékozta Priya tudtára adni, mert még Jen számára is, aki soha életében nem csókolózott senkivel, és nem volt még együtt fiúval, elég nyilvánvaló volt, hogy Priyának valójában tetszik Rob.

Amikor Jen éppen nem Priyával volt, George-dzsal lógott. A Barnet High Streeten nyolc vagy kilenc adománybolt működött, és kétnaponta mindegyiket felkeresték egymás után. Beugrottak a sarkon az Our Price-ba, csak azért, hogy az ott dolgozó eladókat kibeszéljék. Azután betértek a Harum Records lemezboltba a főutca másik végén, ott a személyzet valamivel barátságosabb volt, és volt egy dobozuk, tele hatvan pennyre leárazott kislemezekkel. Végül beültek egy kávézóba az iskola utcájának túloldalán, ahol felmentek a felső szintre egy sütivel meg egy csésze kávéval. Jen nem szerette ugyan a kávét, de most, hogy tizenhat elmúlt, kötelességének érezte, hogy rászokjon egy olyan italra is, ami nem a forró csokoládé.

– Amikor belekortyolsz, úgy nézel ki, mint aki mindjárt sírva fakad – jegyezte meg rendre George.

Jen úgy érezte, érdemes hatvanöt pennyt kiadni egy keserű löttyre, amely a felnőttesebb italok felé tereli az ízlését, még ha nehezére esett is meginni. Legalább elvonta a figyelmét George-ról, aki ezeket a kávézós csevegéseket arra használta, hogy Priyáról beszéljen. Hogy Priya mennyire szép, és a haja mennyire dús és fényes, és hogy a szülei milyen szigorúak vele, mert bár ő nem rasszista, de az indiai szülők általában elég szigorúak, és talán Priyának megtiltják, hogy fiúja legyen, de ha engedélyeznék neki, akkor vajon Jen mit gondol, mekkora esélye lenne, hogy a fiúja ő legyen.

– Neked nem mondott semmit Priya? – érdeklődött George reménykedve.

Jen ilyenkor ivott egy újabb korty kávét, fintorogva grimaszolt az ízétől, majd megrázta a fejét.

– Nem nagyon szoktunk fiúkról beszélni Priyával. Csak ha esetleg a villanyszerelő-szakosokat beszéljük ki.

Rob nevét soha nem hozták szóba, de George-nak bizonyos fokig tudnia kellett, hogy Priya nem őt akarja. Muszáj volt tudnia.

Időnként Rob is csatlakozott hozzájuk az adományboltos-lemezboltos kalandozásokra.

– Te még nem olvastad? – kérdezgette hitetlen hangon, amikor Jen levett egy könyvet a North London Hospice bolt gurulós polcáról, akár Az éj szelíd trónján, akár a Babák völgye regényekről volt szó. – Úristen!

– Aha, nekem a korábbi dolgai jobban tetszettek – jegyezte meg, amikor George a hétvégi munkával összekuporgatott pénzét (a kórházi étkezőben dolgozott, és az idő nagy részében a műszakjába beosztott idősebb nők ugratták) egy új kislemezre költötte, amelyet az előző esti John Peel-show-ban ajánlottak. – Az a kislemez nem olyan rossz, de azért… kicsit fapados.

A négy jó barátnak megvolt a kedvenc asztala az ebédlőben a falnál, a képzőművészetis diákok mellett, de annyira azért nem a közelükben, hogy úgy tűnjön, mintha felnéznének rájuk. Ám talán kicsit mégis felnéztek azokra a képzősökre, mert idősebbek voltak, és menőbbek, mint ők, pedig még köztük is akadt olyan, aki kevésbé volt menő, de ez Jennek soha nem tűnt volna fel. Ő mindig azokra a lányokra figyelt, akik festékpöttyös overallban jártak, és mintás selyemsállal kötötték hátra simára fésült hajukat. Hát még a fiúk! Bőrkabátot viseltek, és hosszú ujjaik között kátrányos cigarettát szorongattak.

A képzős diákok erősen hasonlítottak Nickre – Jen épp ezért nem volt meglepve, amikor a társaságukban látta a fiút. Priya végzett némi csöppet sem diszkrét kutatómunkát, és kiderítette, hogy Nick az előkészítő első évét egy helyi fiúiskolában járta, ahonnan végül kibukott, mert látványosan elbaltázta az év végi vizsgáit. Most pedig az egész évet meg kellett ismételnie a nála egy évvel fiatalabbakkal, akiknek a létezéséről még csak egy arcrándítással sem volt hajlandó tudomást venni.

Jen a legtöbb napon bringával járt suliba, ami pontosan húsz percet vett igénybe. A biciklijét egy tárolóban lakatolta le a képzős részleg bejárata mellett, a kampusz hátsó felében. Az iskola főépületét egy kisebb füves rész választotta el a biciklitárolótól, és ahogy az idő hidegebbre fordult, és elérkezett az őszi, esős időszak, egyre kevesebb diák heverészett a fűben. Jen reggelente többnyire pár másik fiú társaságában látta Nicket a füves részt szegélyező kőfal mellett ácsorogni órák előtt. Nick a mutató- és hüvelykujja között fogta a cigarettáját, mintha hozzá lenne szokva, hogy bármikor elpöccinthesse, nehogy meglássa valaki. Nem mintha bárkit is érdekelt volna. Az ebédlőben is engedélyezett volt a dohányzás.

Jen is mindig úgy tett, mintha nem érdekelné. Amikor rájött, hogy a következő két évet együtt fogja tölteni Nick Levene-nel az érettségi vizsgára felkészítő angolcsoportban, megkönnyebbült, hogy fejben már egyértelműen eldöntötte: Nick nem az ő esete, ahogyan a zöldborsó vagy a pasztellszínek sem. Elég volt számára annyi, hogy a távolból figyeli. Jent soha nem zavarta, hogy plátói szerelmet táplál bizonyos fiúk iránt, és ezekből soha semmi nem lesz. Épp ellenkezőleg, kifejezetten jól érezte magát a keserédes, viszonzatlan szerelmekben olyan fiúk iránt, akikkel soha egyetlen szót sem váltott. Szóval, ha Jen arca reggelente élénken vöröslött, amikor elsietett Nick és a képzős haverjai mellett, ennek egyszerűen az volt az oka, hogy négy és fél mérföldet biciklizett a hidegben, és nem volt még ideje felkenni a zöldes árnyalatú korrektort. Ennyi.

2.

1986. december 12., péntek

Brixton Station

Az előkészítős napok kellemes egymásutánban teltek. Jen szerette a tantárgyakat, amelyeket az érettségi vizsgához felvett. Szerette, hogy vannak barátai, akikkel együtt lóghat az órák után, sőt még hétvégéken is, amikor épp nem bébiszittelt. Szerette az életét, de különösen azt, hogy végre nem volt benne gyomorgörcs, amikor betette a lábát az iskolába.

Igen, egy darabig minden rendben volt, egészen addig, ameddig a The Smiths be nem jelentette a koncertjét a Brixton Academy épületébe.

A bejutás a koncertre talán még egy katonai hadművelet nehézségét is felülmúlta. Hosszas viták után George-ot és Robot bízták meg azzal, hogy elmenjenek Brixtonba jegyet venni már az árusítás első napján. Jen és Priya ezután hosszú órákat töltött azzal, hogy megtervezzék, mit fognak fölvenni, s végül a hétköznapinál valamivel ünnepibb öltözék mellett tették le a voksot: virágos ruha, fekete harisnya és Dock Martens bakancs. Ennél jobban nem akartak kiöltözni, mert senki más nem tette.

A koncert napján, december tizenkettedikén, pénteken, az Úr ezerkilencszáznyolcvanhatodik évében – a dátumot vésd a szívedbe! –, Jen és George úgy tervezték, hogy korán odamennek a helyszínre sorbaállni, amíg megnyitják a kapukat, aztán befutnak előre (és foglalnak helyet Priyának és Robnak, akik mindketten túlságosan tisztelték a drámatanáraikat ahhoz, hogy lógjanak), és bármi áron is, de ott maradnak.

– A koncert végén talán még a színpadra is fel tudunk menni – tűnődött fennhangon George, amikor ebédidőben kimentek az iskolából.

Ez volt az első eset mindkettőjüknél, hogy ellógtak, de úgy döntöttek, hogy egyetlen történelemórán nem fog múlni a tizennyolc hónappal később esedékes érettségi.

A metrón végig a koncertről beszélgettek. Hogy milyen számokat fognak vajon játszani. És lesznek-e köztük újak. És igaz-e, hogy Johnny Marr nemrég egy autóbalesetben megsértette istentől való, zseniálisan gitározó kezét, és talán nem tud majd játszani. George Priyáról is megpróbált beszélni, Jen azonban gyorsan véget vetett a dolognak. Előző nap, amikor bevitte a hálóholmiját egy táskában Priyának (úgy volt, hogy a koncert után Priya apja megy értük kocsival, és Jen az éjszakát náluk tölti), hogy szabad legyen a keze a koncerten, a barátnője hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy George mennyire az idegeire megy.

– Folyton engem bámul. Nem vagyok beképzelt, Jen, de George és én nem vagyunk egy súlycsoportban.

– Igen, értem – válaszolta Jen semmitmondón, mivel ha Priya tényleg így érezte, akkor azt neki kellett elmondania George-nak. Jen nem akart hírvivő lenni. A hírvivőkkel soha semmi jó nem történik.

Így aztán, amikor George rákezdett a Priya-imádatra, Jen erősen oldalba bökte, és elmutatott a metrókocsi másik végébe.

– Te, figyelj, az ott nem a The Jesus and Mary Chain énekese?

George-nak felcsillant a szeme, és a feje száznyolcvan fokos fordulatot vett. Aztán csalódottan felsóhajtott.

– Nem, de szerintem ez a valaki nagyon, de nagyon szereti a The Jesus and Mary Chaint.

Délután kettő előtt értek oda Brixtonba, és tudatában voltak az összes, rájuk leselkedő veszélynek, ahogy felértek a metróállomásról. Először is azért, mert London déli részén jártak, és London déli része akár egy idegen országnak is tekinthető. Másodszor pedig, mert az előző évben Brixtonban zavargások törtek ki, és mindketten tisztában voltak azzal, hogy egy téli napon még délután kettőkor is lehetnek a környéken olyanok, akik zavargásokat szítanak, Molotov-koktélokat dobálnak meg ilyesmi. Ez itt nem a megszokott tömeg, amelyet az ember a londoni belváros utcáin lát. Bevásárlókocsikat tologató idős nénik. A zöldséges bódé előtt álló két férfi, akik azt kiabálják, hogy: „Hat narancs egy fontért! Gyönyörű szép almák! Paradicsomot vegyenek!" Egy csoport fiú iskolai uniformisban egymást lökdösve.

George a lehetséges zavargásokon kívül amiatt is aggódott, hogy nem fog emlékezni az Academy épületének pontos helyére, pedig ott állt az orruk előtt. George azonnal be akart állni, Jen viszont meggyőzte, hogy még nem olyan hosszú a sor, és a kapukat amúgy se nyitják még sokáig, ezért csak még többet kéne ott is várniuk. Beültek a Wimpybe enni valamit, habár George figyelmeztette Jent, hogy ne igyon sokat, nehogy vécére kelljen mennie.

– A fiúknál ez más – magyarázta George, összehúzott szemmel figyelve, ahogy Jen a hamburgermenühöz (ketchup, uborka és saláta nélkül) járó narancslevet