A vörös liliom

By Anatole France

A Nobel-díjjal kitüntetett Anatole France jelentős regényei sorába illőn(Thaisz, Lúdláb királynő, Angyalok lázadása),nám nálunk kevésbé ismert műve,nA vörös liliomnegyaránt szerelmi regény, korrajz és az író személyes problémáit feldolg

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633449820

Anatole France

Anatole France (1844–1924) was one of the true greats of French letters and the winner of the 1921 Nobel Prize in Literature. The son of a bookseller, France was first published in 1869 and became famous with The Crime of Sylvestre Bonnard. Elected as a member of the French Academy in 1896, France proved to be an ideal literary representative of his homeland until his death.

Book preview

ANATOLE FRANCE

A VÖRÖS LILIOM

Regény

Fordította

SALGÓ ERNŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Dick Mano • Budapest, 1917

Borító: Papp Norbert

978-963-344-982-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

Egy pillantást vetett a karosszékekre, melyek a kandalló elé voltak tolva, a teásasztalra, mely kicsillogott a homályból és a nagy, sápadt virágnyalábokra, melyek túlborultak a kínai vázák peremén. Benyúlt a virágzó fagyöngyágak közé, hogy szétrázza ezüstös bogyóikat. Azután elmélyedt figyelemmel vizsgálta végig magát egy tükörben. Oldalt fordult, fejét kissé félrehajtotta, hogy követhesse karcsú termetének vonalát a fekete atlaszhüvelyben, melyre lenge szövetű, tompa fényben reszkető gyöngyökkel behintett tunika volt borítva. Közelebb lépett a tükörhöz, hogy lássa, milyen ma az arca. Az üveglap nyugodt kifejezéssel tükrözte tekintetét, mintha az a szeretetre méltó asszony, kit vizsgálat alá vett és akit nem talált tetszése ellen valónak, szilaj öröm és mély nyomorúság nélkül élte volna életét.

 A tágas és nesztelen szalon falain a kárpitok alakjai, melyek elmosódók voltak, mint az árnyak, lankadt kellemmel halványultak antik mulatozásukban. Mint ezek, úgy a vékony oszlopokon álló terrakottaszobrocskák is meg a vieux Saxe-csoportozatok és a sèvres-i festett porcelánok, melyek az üvegszekrényekben sorakoztak, elmúlt dolgokról beszéltek. Finom művű bronzzal kivert talapzaton egy Dianának mintázott, ingerlő arcú, merészen domborodó keblű királyi hercegnő márvány mellszobra szökött elő a tekervényes drapériából, míg a tetőzeten egy Éj, hajporosan, mint valami márkiné, és Ámoroktól környezve hintette a virágokat. Minden szunnyadozott, és csak a tűz ropogását meg a fátyolszövetre felvarrt gyöngyök halk kocódását lehetett hallani.

Arrább lépve a tükörtől, felemelte egy függönynek a csücskét, és az ablakon át, túl a rakpart fekete fáin, a sápadt napvilágban a Szajnát látta, ahogy sárgán görgeti fényt játszó vizét. Az ég és a víz unalma visszatükröződött világosszürke szemében. Kibukkanva a Pont de l’Alma egyik íve alól jött a hajó, a „Fecske", szerény utasnépével, akiket vitt Grenelle és Billancourt felé. Tekintetével követte útját az iszapos áramban, azután visszahullatta a függönyt és elfoglalva megszokott helyét a díványon, a virágpamatok alatt, felvett egy könyvet, mely a keze ügyében feküdt az asztalon. A szalmaszín vászontáblán aranybetűkkel ragyogott a cím: Szőke Yseult, írta Vivian Bell. Francia versek voltak, melyeket egy angol nő írt és amelyeket Londonban nyomattak ki. Találomra felütötte és olvasta:

Midőn az estharang imádkozik s dalol,

És küld az ég felé Üdvözlégy Máriát,

Sétálva kert ölén, az almafák alól

Sietni hírnököt a szűz remegve lát;

Hírnök kezében egy vörös liljom-virág,

Melynek ki illatát beszívja, halni vágy.

A kertben áll a szűz, s míg az est zizeg,

A lelkét érzi ajakán gyülemleni;

És látja életét mint tiszta érvizet.

Fehér melléből halk fonálban ömleni.{1}

Közömbösen, szórakozottan olvasott, várva látogatóit és kevésbé gondolva a versekre, mint inkább a költőnőre, Miss Bellre, ki talán a legkellemesebb barátnője volt és akit jóformán sohasem látott, ki, valahányszor nagy ritkán találkoztak, „darling"-nak nevezte, megölelte, sebtében arcon csókolta és körülcsacsogta, csúnya és lebilincselő, kissé szinte nevetséges és tökéletesen elragadó mivoltában esztéta és bölcselő módjára élt Fiesoléban, mialatt Anglia legkedvesebb költőnőjét ünnepelte benne. Mint Vernon Lee és Mary Robinson, ő is rajongott a toszkán életért és művészetért és félbehagyva Tristan-ját, melynek első része álmodozó akvarellekre inspirálta Burne-Jonest, provence-i és francia versekbe formált olasz gondolatokat. A kísérő levélben, mellyel megküldte Szőke Yseult-jét, meghívta „darIing-ot. hogy töltsön nála egy hónapot Fiesolében. Azt írta neki: „Jöjjön, a legszebb dolgokat fogja látni a világon, és még szebbé fogja tenni azokat.

„Darling" pedig azt mondta magában, hogy nem megy, hogy Párizsban kell maradnia. De a gondolat, hogy viszontláthatná Miss Bellt és Olaszországot, nem hagyta közömbösen. Ahogy lapozgatott a könyvben, szeme véletlenül megakadt e soron:

Testvérek az igaz szív és a szerelem.

És egy csipetnyi és igen szelíd iróniával azt kérdezte magában, vajon Miss Bell volt-e már szerelmes és mifélék lehettek Miss Bell szerelmei? Fiesolében volt egy cicisbeója, Albertinelli herceg. Nagyon szép férfi volt, de kissé nagyon is tagbaszakadt és köznapi, semhogy tetszésére legyen egy esztéta-teremtésnek, ki a szerelmi vágyban az Angyali Üdvözlet miszticizmusát kereste.

– Jó napot, Teréz! Alig állok a lábamon.

Seniavine hercegné volt, aki belépett fürgén prémbnrkolatában, mely mintha hozzátartozott volna barna és szilaj tónusú bőréhez. Ledobta magát egy székbe, és érdes, de mégis behízelgő hangján, mely részint férfinak, részint madárnak a hangjára emlékeztetett, folytatta:

– Gyalog mentem végig az egész Bois-n Larivière tábornokkal. A pletykasorban találkoztam vele és elvittem egész az argenteuil-i hídig, hol a kerülőtől mindenáron meg akart venni a számomra egy idomított szarkát, mely egy kis puskával egzecírozott. Minden csontom össze van törve.

– De hát miért gyalogoltatta a tábornokot az argenteuil-i hídig?

– Mert panaszkodott, hogy köszvény van a nagyujjában.

Teréz mosolyogva vont vállat:

– Pazarolja a gonoszságot. Tékozló teremtés.

– Holott takarékoskodnom kellene a jósággal meg a rosszasággal, ugye, hogy majd legyen, ha komoly célokra kell?

Felhajtott egy pohárka tokajit. Ziháló lélegzetének lármáját követve, súlyos léptekkel belépett Larivière tábornok, kezet csókolt a két nőnek és megátalkodott, elégült arckifejezéssel, szemében csupa élénkséggel és halántékának minden kis ráncában derűvel telten leült közéjük.

– Hogy van, Martin-Bellème úr? Folyton sok a dolga?

Teréz azt hiszi, a kamarában van, sőt ma éppen beszél is.

Seniavine hercegné, miközben kaviáros szeleteket harapdált, megkérdezte Martinnétől, miért nem jött el tegnap Meillannéhoz. Színielőadást rendeztek.

– Valami skandináv darabot játszottak. Sikerült?

– Igen. Nem tudom. Én a kis zöld szalonban ültem az orléans-i herceg arcképe alatt. Le Ménil odajött hozzám és olyan szívességet tett, hogy sohasem fogom elfelejteni. Megszabadított Garaintól.

A tábornok, ki sűrűn forgatta a klubok évi jelentéseit és nagy fejében halomra gyűjtötte a hasznos tudnivalókat, e névre hegyezni kezdte a füleit.

– Garain – kérdezte –, az, aki tagja volt a minisztériumnak, mikor a hercegeket száműzték?

– Igen, ő. Roppant tetszettem neki. A szívéről beszélt, hogy milyen elhagyatott, és rémes gyengédséggel pislogott reám. Közbe-közbe sóhajtva tekintett fel az orléans-i herceg arcképére. Azt mondtam neki: „Ön téved. A sógornőm az orléanista, én csöppet sem vagyok az." E pillanatban jött oda Le Ménil, hogy a büfébe vezessen. Nagyban dicsérte a… lovaimat. Azt is mondta, hogy semmi se oly szép a világon, mint az erdő télen. Aztán farkasokról s a nőstényeikről meg farkaskölykekről beszélt. Egész felüdültem.

A tábornok, ki nem szerette a fiatalembereket, megjegyezte, hogy tegnap látta Le Ménilt a Bois-ban. Úgy vágtatott, mintha a nyakát akarná szegni.

Kijelentette, hogy csak az idős urak követik a helyes módszert; a mai fiatalság abban a hibában leledzik, hogy úgy ülik a lovat, mint a zsokék.

– Ugyanígy van a vívással is – tette hozzá. – Azelőtt…

Seniavine hercegné hirtelen közbevágott:

– Nézze csak, tábornok, milyen szép Martinné. Mindig bájos, de most még inkább az, mint bármikor. Mert unatkozik. Semmi se illik úgy neki, mint az unalom. Amióta itt vagyunk, egyebet se teszünk, mint agyonuntatjuk. Nézze csak ezt a borús homlokot, réveteg nézés, fájdalmasan lebiggyesztett száj. Egy vértanú!

Felugrott, viharosan megölelte Terézt és a tábornok csodálkozó tekintetétől kísérve elszaladt.

Martin-Bellème-né kérte a tábornokot, ne hallgasson erre az örült asszonyra.

A tábornok fel is ocsúdott és megkérdezte:

– Mi van a költőivel, asszonyom?

Meglehetősen nehezére esett, hogy megbocsássa Martinnénak vonzódását oly emberek iránt, akik írással foglalkoztak és nem tartoztak az úri világhoz.

– Igen, a költőivel. Hova lett az a Choulette, ki vörös sálban szokott idelátogatni?

– A költőim? Elfeledtek, felém se néznek. Senkire se lehet számítani. Se az, emberek, se a dolgok, semmi se biztos. Az élet az árulások sorozata. Csak az a szegény Miss Bell nem felejtett el. Levelet kaptam tőle Firenzéből és megküldte a könyvét.

– Miss Bell, az a fiatal hölgy, ki bodorított sárga hajával úgy fest, mint valami kis öleb?

Számítgatott magában, és kijelentette, hogy már bizonyosan megvan harmincesztendős.

Egy idős hölgy, ki szerény méltósággal viselte fehér hajkoronáját és nyomban utána egy élénk mozgású, eszes tekintetű kis férfi lépett be: Marmet-né és Vence Pál. Azután, feszes tartással, monoklisan Salomon Dániel, az elegancia fő tekintélye jelent meg. A tábornok odább állt.

A hét regénysikeréről beszélgettek. Marmet-né több ízben volt együtt ebéden a szerzővel, egy nagyon kedves fiatalemberrel. Vence Pál unalmasnak ítélte a könyvet.

– Oh! – sóhajtott Martinné – minden könyv unalmas. De az emberek még unalmasabbak, mint a könyvek. És emellett követelőbbek is.

Marmet-né megjegyezte, hogy férje, kinek nagyon fejlett irodalmi ízlése volt, élete végéig irtózott a naturalizmustól.

Mint a Feliratok Akadémiája egyik tagjának az özvegye, a szalonokban szívesen díszelgett a nagy nevű özvegységgel; egyébiránt szelíden és szerényen festett fekete ruhájában és szép ősz haja árnyékában.

Martinné odafordult Salomon Dánielhez, hogy ki akarja kérni tanácsát egy gyermekcsoportra nézve.

– Saint-Cloud. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik-e önnek? És az ön véleményét is szeretném, Vence úr, ha ugyan nem nézi le az ily csekélységeket.

Salomon Dániel a monoklin át gőgös kelletlenséggel nézett Vence Pálra.

Ez tekintetét körüljártatta a szalonban.

– Szép dolgai vannak, asszonyom. De ez még nem jelentene semmit. Azonban csakis szép dolgai vannak, és amelyek illenek önhöz.

Martinné szemmel láthatólag örült, hogy így nyilatkozik. Egész társaságában Vence Pált tartotta az egyetlen igazán intelligens embernek. Méltányolta már akkor is, amikor könyvei még nem szerezték meg nagy tekintélyét. Gyenge egészsége, komor felfogása, ernyedetlen munkássága távol tartották a társaságtól. Ez a kis epés ember cseppet se volt mulatságos. Martinné mindazonáltal igyekezett, hogy magához édesgesse. Nagyra tartotta mély iróniáját, vad büszkeségét, a magányban kiérlelődött tehetségét és joggal csodálta benne a kitűnő írót, aki egy csomó szép tanulmányt írt a művészetekről és az erkölcsökről.

A szalon lassankint benépesült fényes társasággal. A nagy karosszékkörben olt ültek: Vressonné, kiről rettenetes történetek voltak forgalomban és aki rosszul leplezett botrányokban leélt húsz esztendő után még mindig megőrizte gyermekded tekintetét és szűzleányos arcát: az öreg Morlainné, ki éles visítással bökte ki csípős megjegyzéseit és harcosan, nekivadulva rengette ide-oda monstruózus tagjait, mint valami úszkáló nő, aki egy csomó hólyagot kötött magára; Raymond-né, az akadémikus felesége; Garainné, az egykori miniszter felesége; azután még három hölgy; a kandalló előtt pedig kiegyenesedve állt Berthier d’Eyzelles, a Journal des Débats cikkírója, képviselő, ki fehér pofaszakállát simogatva páváskodott, míg Morlainné feléje sivította:

– A bimetallizmusról szóló cikke – igazi drágagyöngy, elragadó! Különösen a vége, el kell ájulni!

A szalon hátterében ifjú klubtagok álltak, nagy komolyan és suttogva beszélgettek:

– Mit csinált, hogy meghívót kapott a herceg vadászataira?

– Ő: semmit. A felesége: mindent.

Megvolt nekik a maguk filozófiája. Egyikük kijelentette, hogy nem lehet hinni az ígéretekben.

– Nem szeretem ezeket az alakokat: csak úgy csepegnek a szívélyességtől. „Ön be akar lépni a körbe? Reám számíthat. Én fehér golyóval fogok szavazni." Hogyne! Csak várd: fehérrel. És jön a szavazás: Zsupsz, be a feketével! Piszok dolog az élet, ha elgondolom.

– Hát ne gondold el – szólt reá egy másik.

Salomon Dániel, ki hozzájuk csatlakozott, szenvtelen suttogással hálószobai történeteket regélt nekik, és valahány hajmeresztő leleplezést közölt Raymond-néról. Berthier d’Eyzelles-néről és Seniavine hercegnéről, hanyagul mindig hozzátette:

– Mindenki tudja.

A látogatók serege apránként leapadt. Már csak Marmet-né és Vence Pál maradtak.

Vence odafordult Martin grófnéhoz és megkérdezte:

– Mikor mutathatom be Dechartre-t?

Már másodszor kérdezte ezt. Martinné nem szeretett új arcokat maga körül. Mindazonáltal nagy elfogulatlansággal válaszolta:

– Az ön szobrászát? Amikor akarja. A tárlaton láttam tőle néhány medaliont, melyek nagyon jók. De keveset produkál. Csak amatőr, ugye?

– Mondja inkább, hogy kényes. És nincs reá szüksége, hogy a megélhetésért dolgozzon. Szerelmes lassúsággal dédelgeti az alakjait. De ez ne tévessze meg, asszonyom; Dechartre tud és érez; a mesterek között lenne, ha nem élne magában. Gyermekkora óta ismerem. Rosszakaratúnak és könnyen megneheztelőnek tartják. Holott igazában szenvedélyes és félénk természet. Ami hiányzik és mindig hiányozni is fog belőle, hogy művészetében elérje a legfelső fokot, az a gondolkozás egyszerűsége. Nyugtalankodó, töpreng, és legszebb benyomásait is elrontja. Az én véleményem szerint nem annyira szobrásznak, mint inkább költőnek vagy bölcsésznek született. Sokat tud, és csodálkozni fog, mily tartalmas elme.

Marmet-né pártfogó helyesléssel bólintott.

Szerették a társaságban, mert úgy tett, mint aki szeret társaságban lenni. Sokat hallgatott és keveset beszélt. Nagyon előzékeny volt és előzékenységének azzal adott értéket, hogy kissé megvárakoztatta reá az embereket. Akár mert igazán vonzódott Martinnéhoz, vagy pedig mert értett hozzá, hogy minden házban, ahova járatos volt, úgy sejtesse, hogy ott érzi magát legjobban, kedvtelően, mint valami házbeli nagyanya, sütkérezett a hibátlanul XVI. Lajos-stílusú kandalló mellett, mely összeillett elnéző öreg hölgyi szépségével. Csak az öleb hiányzott a térdéről.

– Hogy van Toby? – kérdezte tőle Martinné. – Vence úr, ön nem ismeri Tobyt? Hosszú, selymes szőre van és csókolni való kis fekete orra.

Marmet-né hálásan méltányolta a Tobynak juttatott dicséreteket, mikor egy kis rózsás arcú, szőke, göndör hajú, aranykeretes szemüvege mögött egész a vakságig rövidlátó, kurta lábú öreg, nekibotolva a bútoroknak, hajlongva az üres karszékek előtt és majdnem belelépve a tükrökbe, görbe orrát odatolta Marmet-né elé, aki megbotránkozva nézett reá.

Schmoll volt, a Feliratok Akadémiájának tagja. Fintorogva és kedveskedően mosolygott; Martinnét elárasztotta hízelkedő bókokkal, azon az átörökölt nyers és zsíros hangon, amelyen zsidó ősatyái szorongatták volt adósaikat, az elzászi, lengyelországi és krími parasztokat. A mondatok nehézkesen szövődtek ajkain. Ez a nagy filológus, a francia akadémia tagja, tudott minden nyelven, kivéve franciául. És Martinné mulatott e nehézkes bókokon, melyek be voltak rozsdásodva, mint a zsibárusok kirakataiban látható vasmunkák és amelyek közé be-behullott a görög antológia egy-egy lepréselt virága. Schmoll szerette a költőket és a nőket és elmés ember volt.

Marmet-né úgy tett, mintha nem ismerné, és üdvözletét viszonzás nélkül hagyva távozott.

Miután kimerítette a bókokat, Schmoll elkomorult és elszontyolodott arcot öltött. Szapora kesergésbe tört ki. Bő panaszkodással siratta magát; nem volt se elég kitüntetése, se elég szinekúrája és nem volt elegendőképp ellátva az állam költségén ő, a felesége és öt leánya. Siránkozása nem volt minden nagyszerűség nélkül. Volt benne egy kevés Ezékiel és Jeremiás lelkéből.

Szerencsétlenségre, ahogy orrával majdnem súrolva a lapját, aranykeretbe foglalt szemét végigsétáltatta az asztalon, reábukkant Bell Vivian könyvére.

– Ah! Szőke Yseult – kiáltott fel keserűen –, ön olvassa e könyvet, asszonyom? Nos hát, vegye tudomásul, hogy Bell Vivian kisasszony ellopott tőlem egy feliratot, sőt, mi több, még meg is változtatta a versében! Itt van a 109-ik lapon:

– Szerettelek, elszállt tova,

Ne sírj! Mi nincs: nem volt soha.

– Ó, hagyd a könnyem’ folyni lassan,

Én árny az árnyat hadd sirassam!

Hallja, asszonyom: Én árny az árnyat hadd sirassam. Nos hát, ez szó szerint egy sírfeliratból van, melyet én fedeztem fel és tettem közzé. Tavaly egy ízben, hogy önnél voltam ebéden, az asztalnál éppen Bell kisasszony mellett ültem és idéztem előtte ezt a sort, mely nagyon megtetszett neki. Kérésére másnap az egész feliratot lefordítottam és megküldtem neki. Most aztán itt van, megcsonkítva, elváltoztatva e verskötetben, azzal a címmel, hogy A szent úton!… A szent út, az én vagyok!

És bohókás elszontyolodással ismételte:

– Igen, én vagyok a szent út.

Le volt sújtva, hogy a költő nem említette meg a felirat alkalmából. A nevét ott szerette volna látni a címben, a sorokban, a rímekben. Mindig és mindenütt a nevét akarta látni. És ezt kereste az újságokban is, melyekkel telegyömöszölte a zsebeit. De azért nem neheztelt. Nem haragudott Miss Bellre. Készségesen elismerte, hogy nagyon kiváló hölgy és olyan költőnő, hogy Angliának ma leginkább ő válik a díszére.

Miután távozott, Martin grófné nagy ártatlanul megkérdezte Vence Pált, nem tudja-e, hogy a jó Marmet-né, ki rendszerint annyira figyelmes, miért nézett oly haragos némasággal Schmollra. Vence csodálkozott, hogy a grófné nem tudja.

– Én sohasem tudok semmit.

– De hiszen a Schmoll–Marmet veszekedés, melytől oly sokáig visszhangzott az Akadémia, még ma is híres eset. Nem is szakadt vége, csak amikor Marmet meghalt és kérlelhetetlen kartársa még a temetőben is üldözte.

A temetés napján csak úgy szakadt a havas eső. Csontig áztunk és majd megdermedtünk. A ködben, szélben és esőben Schmoll ott állt a sír szélén, és esernyő alatt olvasta fel kedélyes kegyetlenséggel és diadalittas részvéttel teljes búcsúztatóját, melyet azután egy gyászmeneti kocsin szétvitt a szerkesztőségekbe. Valami ügyetlen jó barát megmutatta Marmet-nénak, aki elájult tőle. De hát csakugyan, sohase hallott erről a tudós és vérengző háborúságról?

Az etruszk nyelv miatt indult meg. Marmet ezt választotta szakmájának. Nem is hívták másként, mint az etruszk Marmet-nek. Se ő, se más nem ismert egy árva szót se ebből a nyomtalanul elenyészett nyelvből. Schmoll folyton mondta is Marmet-nek: „Ön tudja, kedves kolléga, hogy nem tud etruszkul; ez mutatja, hogy ön becsületes tudós és okos ember." E kegyetlen dicsérettől felbőszítve Marmet fejébe vette, hogy tud egy kicsit etruszkul. Az Akadémiában felolvasást is tartott a hajtogatás szerepéről az őstoszkán nyelvjárásban.

Martinné megkérdezte, hogy mi az a hajtogatás?

– Oh! Ha magyarázatokat kíván, sohase jutunk a végére. Elég az hozzá, hogy a felolvasásban Marmet idézett egy csomó latin szöveget, éspedig rosszul. Holott Schmoll nagyszerű latinista és Mommsen után az első epigrafistája a világnak.

Ezért tehát kifogásolta fiatal kartársában (Marmet még nem volt ötvenéves), hogy nagyon is jól tud etruszkul, de nem tud elég jól latinul. Ettől fogva Marmet-nek nem volt többé nyugta. Minden ülésen céltáblája lett Schmoll jókedvű öklelődzésének és annyi kigúnyolást kellett elszenvednie, hogy, bár nagyon jámbor természetű volt, végre is megneheztelt. Schmoll nem haragtartó ember. Ez a tulajdonsága hozzátartozik fajának erényeihez. Nem mérges azokra, akiket üldöz. Egy ízben, ahogy Renan és Oppert társaságában fölfelé tartott az Akadémia lépcsőjén, találkozott Marmet-vel és kezet nyújtott neki. Marmet nem fogadta el, és azt mondta: „Nem ismerem önt. – „Talán valami latin feliratnak néz? – vágott vissza Schmoll. A szegény Marmet kissé ebbe a feleletbe halt bele. Most már érti, hogy özvegye, ki kegyelettel őrzi az emlékét, irtózik férje ellenfelétől.

– És én egyszerre hívtam meg ebédre és egymás mellé ültettem őket. Hallatlan botlás!

– Nos, erkölcsi hibának éppen nem mondható, de mindenesetre kegyetlenség.

– Kedves barátom, talán meg fog botránkozni, de ha mindenáron választanom kellene, inkább követnék el erkölcstelenséget, mint kegyetlenséget.

Egy magas, sovány, hosszú bajusztól felezett barna arcú fiatalember lépett be és mintegy rugóra járó könnyedséggel üdvözölte a grófnét.

– Vence úr, azt hiszem ismeri Le Ménil urat.

Csakugyan, már voltak együtt Martinnénál és párszor a vívóteremben is találkoztak, hol Le Ménil egyike volt a törzsvendégeknek. Tegnap este pedig mindketten ott voltak Meillannénál.

– Ugyancsak unalmas hely – jegyezte meg Vence Pál.

– Pedig hát akadémikusok is járnak oda – szólt Le Ménil. – Nem becsülöm túl az értéküket, de végre is kiválasztott emberek.

Martinné mosolygott:

– Tudjuk jól, Le Ménil úr, hogy Meillannénál ön sokkal inkább a nőkkel foglalkozott, semmint az akadémikusokkal. Seniavine hercegnét vezette a büfébe és a farkasokról beszélt neki.

– Miről? Farkasokról?

– Farkasokról, nőstényeikről, meg farkaskölykökről és a télies erdőkről. Megállapítottuk, hogy oly csinos teremtéssel szemben ez kissé nagyon is zord beszédtárgy.

Vence Pál felállt.

– Tehát megengedi, asszonyom; el fogom hozni Dechartre barátomat. Nagyon szeretné önt ismerni és reménylem, ön se fogja ellenszenvesnek találni. Élénk és eleven elméjű ember. Tele van gondolattal.

Martinné közbevágott:

– Oh! Nincsenek oly nagy igényeim. Azok az emberek, kikben megvan a természetesség és akik olyannak mutatják magukat, amilyenek, ritkán untatnak, sőt néha még szórakoztatnak is.

Miután Vence Pál kiment, Le Ménil figyelve hallgatta lépteinek fogyatkozó neszét, majd az előszoba ajtajának becsapódását, azután odalépett Terézhez:

– Holnap három órakor, nálunk, igen?

– Hát szeret még?

Le Ménil sürgette, hogy feleljen, ameddig még magukban vannak, mire, kissé alamuszian, Martinné azzal válaszolt, hogy már későre jár az idő, nem vár több látogatót és legfeljebb csak a férje jöhetne.

Le Ménil könyörgésre fogta a dolgot és Martinné, anélkül hogy sokat kérette volna magát, beleegyezett.

– Akarod? Jó. Holnap egész nap szabad vagyok. Három órakor ott leszek. Azután pedig majd sétálunk.

Le Ménil köszönő pillantással nézett reá. Azután visszaülve helyére, szembe az asszonnyal, a kandalló másik szélére, megkérdezte, ki az a Dechartre, kit bemutattat magának.

– Nem mutattatom be, csak bemutatják. Egy szobrász.

Le Ménil kifogásolta, hogy új arcokat akar látni.

– Szobrász? A szobrászok általában kissé faragatlanok.

– Oh! Ez oly keveset szobrászol! De ha bántja, nem fogom idebocsátani.

– Engem csak az bántana, ha az emberek elvennék egy részét az időnek, amit nekem juttathat.

– Kedves barátom, nem mondhatja, hogy sokat járok az emberek közé. Tegnap is még Meillannéhoz se mentem el.

– Nagyon jól teszi, ha minél ritkábban megy oda. Az nem magának való hely.

Mindjárt meg is magyarázta, hogy miért nem. Az összes asszonyoknak, kik oda járnak, volt valami kalandjuk, melyről mindenki tud és amelyről beszélnek. Egyébiránt Meillanné még pártolja is az ilyen dolgokat. És bizonyítékul idézett néhány példát.

Teréz ezalatt karjait bájos nyugalomban végigfektetve a szék