Okay Days: Nélküled nem megy

By Jenny Mustard

„Inkább egy pocsék nap veled, mint egy átlagos nélküled.”  Londonban beköszönt a nyár, és két fiatal útjai évek múltán ismét keresztezik egymást. Samantha huszonnyolc éves, gondtalan, minden ízében kaotikus, és elsöprő erővel veti bele magát a gyakornoki munkába egy brit marketingügynökségnél. Lucas huszonhét éves, érzékeny, hidegvérű, és próbálja egyben tartani felnőtt élete széteső darabjait. Amikor egy házibuliban újból találkoznak, az évekkel korábban kipattant szikra megint lángra kap közöttük, de tudják, hogy a kapcsolatuk csak rövid időre szól, mert Samnek hamarosan vissza kell térnie Stockholmba.  Az Okay Days egy különbségeken és földrajzi távolságokon átívelő szerelem hétköznapi és bensőséges pillanatait felvillantó, megkapó történet, amely felteszi a kérdést: mikor elég az átlagos, és mit vagyunk hajlandóak feladni az átlagosnál jobb életet hajszolva?  „Magával ragadó... Sally Rooney-ra emlékeztet. Összetett és életteli óda a szerelemről, az útkeresésről és a tévedésekről.” – Stylist. 

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Mar 4, 2024
• ISBN: 9789634528340

Book preview

cover.jpg

Jenny Mustard

OKAY DAYS – NÉLKÜLED NEM MEGY

img1.jpg

A mű eredeti címe

Okay Days

Copyright © Mustard Stories Ltd 2023

Hungarian translation © Szigeti Judit

© General Press Könyvkiadó, 2024

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIGETI JUDIT

ISBN 978 963 452 834 0

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BALÁSSY FANNI

Borító nyomdai előkészítése KISS GERGELY

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Mormisnak és Davidnek

ELSŐ RÉSZ

180 NAP VAN HÁTRA

Sam

A fürdőkádban vagyunk. Lucon fekszem, a hátam a hasához simul. A víz túl forró, ezért megkérem, hogy zárja össze a térdét, és toljon fel. Megteszi. Most már csak félig takar a víz, a hasam, a mellem és a combom hűlni kezd. Az izzó hát és a hűvös has egyensúlyának elviselhetőnek kellene lennie, mégis ideges vagyok. Dudorászom, miközben ő gondolkodik.

– Az ötödik elem – mondja.

Meg akarok fordulni, hogy értelmezzem az arckifejezését, mert ma egy kicsit furcsán cseng a hangja.

– A jövő gyilkosa – felelem inkább.

A Bruce Willis-játékot játsszuk. Rá kerül a sor, és komolyan veszi a dolgot. Valószínűleg veszíteni fogok, mivel már csak egy film maradt a tarsolyomban. A 12 majom. Ez az egyike a kétszáz VHS-kazettás filmnek, amelyet az unokanővérem a tévéből vett fel még gyerekkorában. Van olyan film, ami az ötödik perctől kezdődik, némelyiket pedig húszpercenként reklámszünet szakítja meg. Zizi, Head & Shoulders, banán. Mindegyik kazetta gerincére szépen rá van írva a film címe, és ábécésorrendbe vannak rendezve.

Félig merülök csak a vízbe, de így is túl forró. Érzem, hogy az arcom kipirult, a pulzusom a halántékomon lüktet. A tegnapi sminkem van rajtam, és nem hiszem, hogy elfedné a lángoló arcbőrömet. Az alapozó csak tizenkét órán át tart, és most már lassan huszonnégy is eltelt. Tükörbe akarok nézni.

Hamarosan dél lesz, és mindketten másnaposak vagyunk. Ma reggelre Luc szemhéja megereszkedett, az én szemem pedig felduzzadt.

– A bűn városa – mondja.

Rávághatnám, hogy 12 majom, de hagyom, hogy nyerjen, mert ki akarok szállni a kádból.

Megszáradtam, felöltöztem, és a konyhaasztalnál ülök. Egy kis, kerek antik bútordarab az ablak mellett, talán mahagóniból van, de nem értek hozzá. Ez Diwa észak-londoni lakása, és csak a nyáron lakom itt. A kanapé, a konyhaasztal, a nagy bútorok mind az övéi. Az ágy az enyém. Diwa kemény matracát meg a kovácsoltvas ágykeretét bevonszoltam a szűk tárolóhelyiségbe. Oldalra fordítva éppen beférnek. Azután vettem egy memóriahabos matracot. Ez volt életem legfelnőttesebb vásárlása, bár akciós volt. A földre raktam, nincs kerete, és ez teljesen megváltoztatja a szoba hangulatát. Tartok a penészedéstől, ezért kéthetente megfordítom. Amikor Diwa szeptemberben visszatér, neki adom a matracot.

Luc kinyitja a hűtőt, és elővesz egy üveg behűtött kávét. Azután jégkockát keres, és üveg szívószálat szed ki a harmadik fiókból. Sűrű szójatejet habosít egy tálban, a csuklója megfeszül. Finom szőrzet borítja az alkarját. Amikor koncentrál, egy kicsit kidugja a nyelvét, és körbe-körbemozgatja. Ezt vonzónak találom, ezért nem hozom szóba, nehogy abbahagyja. A habot a jégkockákra önti, majd rá a hideg kávét, végül fahéjat szór a tetejére.

Még csak nyolc éjszakát töltöttünk együtt, de ez már rutinná vált. Felkelünk, zuhanyozunk, vagy szabadnapokon veszünk egy fürdőt, azután jegeskávét iszunk, és tengeri állatokról nézünk videót a konyhaasztalnál. Az ördögrájákat szeretem a legjobban. Luc inkább csikóhaltípus.

Nagyon szép. Tetszik a teste. Se nem alacsony, se nem magas, se nem szőrös, se nem csupasz. Vékony, szálkás, de nem túlságosan izmos, az a fajta, aki törődik magával. A legjobban az arcát szeretem. A gondosan karbantartott testéhez nem illően csibész arca van, aszimmetrikus, lerí róla a huncutság. Rám néz, és azonnal én is huncutnak érzem magam, mintha volna egy örök közös viccünk, bárhol vagyunk is, bárki is a célpontja. Gyakran azt sem tudom, min mosolygunk.

Átlapozzuk a tegnapi metróújságot, és egyetértünk abban, hogy a világ kudarcra van ítélve. Ma nem mosolyog csibészesen. A szemét dörzsöli.

– Lapozzunk tovább a társkeresőhöz, jó?

Hangosan olvassuk a hirdetéseket, először ő, azután én. Próbáljuk hülye hangokkal szórakoztatni egymást, ami nem is vicces, inkább csak azért csináljuk, hogy legyen valami, ami csak a miénk. Egy hölgy egy magas férfit keres, aki vigyázna a macskájára, amikor ő negyedévente elutazik golfozni. Hogy miért kell az illetőnek fiatalnak és magasnak lennie, az nem derül ki. Lehet, hogy a macskának ez az esete.

Ma Luc egy kicsit kedvetlenül olvassa a hirdetéseket, mint valami barátságos hangnemre programozott MI ügyfélszolgálatos robot. Épp csak egy kicsit más. Azt mondogatom magamnak, hogy csak képzelődöm, amikor langyosnak ítélem az előadását, de azóta ideges vagyok, hogy felébredtem, mert háttal aludt nekem, és hozzám sem ért, mielőtt felkelt. Mintha valami nem stimmelne.

A gyomrom korog.

– Menjünk el ebédelni! – mondom.

– Oké, persze. Mihez lenne kedved?

– Bibimbap?

– Az az étterem a csatornánál?

– Igen, azután hazafelé megállhatnánk vásárolni azon a helyen, amit szeretsz.

Luc rám néz. Már bánom, hogy a hazafelé szót használtam. Ez az én otthonom, nem akarom, hogy azt higgye, a közös lakásunkként gondolok rá. Egyébként is ez Diwa otthona. Óvatosnak kell lenni a szemantikával ebben a korai szakaszban. Folyton elrontom, mivel rendetlen ember vagyok, és néha, amikor elalszik, ébren fekszem mellette, és azon tűnődöm, vajon hogyan érez a baklövéseimmel kapcsolatban. Sokkal jobb lenne, ha először én aludnék el.

Az első találkozásunk óta eltelt nyolc éjszakából hatot együtt töltöttünk. Kétszer hazament a lakásába Hackney-ba, hogy nem tudom, mit csináljon. Mindkét alkalommal megkérdeztem, és ő mindkétszer azt felelte: „Valamikor aludnom is kell, nem igaz?" A válaszát mindkétszer kissé homályos, de egyértelmű sértésnek vettem. Gondolom, át kell öltöznie, vagy meg kell locsolnia a növényeit, már ha vannak. De akárhogy is értelmezem, az, hogy máshol tölti az éjszakát csak azért, hogy meglocsolja a növényeket, nekem szexuális inzultusnak tűnik.

Kezdek kifogyni a szép fehérneműkből. Legközelebb, amikor elmegy locsolni, veszek néhányat. Fel kell hívnom Diwát, hogy kölcsönkérjek tőle egy kis pénzt, legalább kétszázat. Ez a sok étteremben evés-ivás és táncolni járás megterheli az amúgy is megcsappant bankszámlámat.

Diwának van pénze. Nem gazdag, de kényelmesen megél. Hat évvel idősebb nálam, hatékonyan osztja be az idejét, jól is néz ki, mint egy ötven-akárhány éves balett-táncosnő, aki a tragikus térdsérülése előtt prímabalerina volt. Szoros kontyba fogott haj, éles könyök, finom kötött ruha a kis melleken. Szigorúnak tűnik, de nem az. Diwa aránytalanul harsányan nevet. Nyerít. És szereti az értéktelen, kilencvenes évekbeli tinivígjátékokat, amelyek a fűről, a házibulikról meg a csúnya stréberről szólnak, aki végül elnyeri a gyönyörű lány kegyeit. Vagy a csúnya stréberből lesz gyönyörű lány, ha éppen ilyen filmről van szó. Ezek politikailag annyira inkorrekt filmek, hogy számomra élvezhetetlenek, és ilyenkor érzem, hogy Diwa idősebb nálam.

Diwa a barátnője, Milly házában tölti a nyarat Görögországban. Most július eleje van, és én szeptember tizenkettedikéig maradhatok itt, amikor visszautazom Stockholmba. Vár rám a lakásom meg a munkám, bár a svédországi ősz nem a kedvencem.

Luckal még nem vitattuk meg a mai alvásrendet, és olyan görcs áll a gyomromba, mintha egy halom nyers tésztát ettem volna, és tudom, hogy ez addig így is marad, amíg nem tisztázzuk ezt a kérdést. De nem hozakodom elő vele.

Furcsa érzés ilyen óvatosnak lenni. Általában inkább túlságosan nyers vagyok, hazaküldöm a fiút az együtt töltött éjszaka után, és nem vagyok hajlandó fárasztani magam a randizás kismillió szabályának betartásával. Óvatos hangnem, szóhasználat és testbeszéd. Megmutatni a rendkívüli személyiségemet, közben megőrizni a bájos különcségemet. Ez a rengeteg számítás túl sok nekem. Inkább Houdinit játszom, elszököm, és visszavonulok, mielőtt bármi elkezdődhetne. De Luc… őt nem akarom elküldeni. Nem válogatom meg a szavaimat, mégis ideges vagyok mellette. És lám, egyensúlyozom.

A konyhaasztal túloldalán Luc tisztának tűnik a vasalásmentes, fehér ingében. A hátrasimított, vizes haja úgy kihangsúlyozza a széles arccsontját, hogy szinte beleszédülök. Szereti a ruhákat, és jól öltözik, úgyhogy én is igyekszem, váltogatom a fiús zakókat a magamutogatóbb ruhákkal és az erős rúzzsal. Ki akarom találni, hogy melyiket kedveli jobban, de egyelőre úgy tűnik, mindennel elégedett.

– Annyira menő vagy – mondta a negyedik este, amikor az egyik klubban tett gyors látogatás után részegen sétáltunk hazafelé.

Jobbra tőlünk egy kis füves terület, balra a csatorna terült el, a magas sarkúm kopogott az aszfalton. A frissen vágott fű és a csatornavíz átható szaga érdekes aromakoktélt alkotott.

Az ég fekete volt, de már beköszöntött a nyár, így nem fáztam a spagettipántos ruhámban. Annyira mély volt a kivágása, hogy tartottam tőle, a mellbimbóm talán kilátszott táncolás közben, de ha így is volt, Luc nem hozta szóba.

– Menő? – kérdeztem.

– Igen, nem is tudom, olyan jól adod elő magad.

– Ez furcsa bók – mondtam nevetve, megfogtam a kezét, és előre-hátra lóbáltam.

– Igen, tényleg az. Mármint…

– Akkor folytasd!

– Jól táncolsz, jól öltözöl, és könnyedén csevegsz. Te vagy a legkevésbé feszengő ember, akit ismerek.

– Te részeg vagy.

– Te is.

– De azért köszi, ezt még senki sem mondta nekem. Jár a pont az eredetiségért.

Néha ilyen szokatlan módon bókol nekem, tükröt tart elém. Ez az ártatlan nagylelkűség váratlanul ért, nem tudtam elrejteni az örömömet. Egészen hazáig szárnyaltam, sasszéztam, merész vicceket meséltem. Ő nevetett, és azt mondta, „ó, most már szemtelen is vagy". Amikor hazaértünk, szenvedélyesen szexeltünk. Meg akartam felelni ennek a nagy felhajtásnak. Nem tudom, neki mi a véleménye, de nekem ez új mércét állított fel. Nem voltam folyamatosan tudatában a testemnek, nem vágtam szexi arcot, és nem hallattam kéjes hangokat. Ehelyett rávetettem magam, ami a rágás nélküli evés szexuális megfelelője. Addig hajtottuk magunkat, amíg elegünk nem lett, majd a hátunkon fekve, lihegve bámultuk a mennyezetet. A keze égette a bordámat. A combom a matracra nehezedett. Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy beszélgessünk.

Később felvettem egy frottírköntöst, és a konyhába mentem. Ő filmet válogatott, amíg én kis kockákra vágtam az epret a fagyihoz. Kora július volt, és végre meleg. Kis tálakba raktam a fagyit meg az epret, és a teáscsészékkel együtt bevittem egy kör alakú tálcán a nappaliba. A kilazult parketta nyikorgott a csupasz talpam alatt, a fa hűvös volt, és hajlékony. Még mindig részeg voltam, és egy kicsit szédültem is. Mint a fantomhullámok, amiket az ember órákkal azután is érez, hogy leszállt a hajóról. Luc hullámait éreztem. Fantomszex.

Hajnali négykor elkezdtük nézni A szobalányt. Amikor véget ért, odakint szemhéjfestékkék volt az ég, a nyitott ablakon át hallottuk a tetőkön rikoltozó sirályokat. Annyira tetszett a film, hogy még egyszer megnéztük. Azután egyenesen dolgozni mentem Luc-illatúan, alkoholízűen.

•

De ma lesz a kilencedik éjszakánk, és még mindig nem tudom, hogy velem tölti-e. Nem hozakodom elő a kérdéssel, és dühös vagyok magamra, mivel a félénkség nem jellemző rám.

Elmegyünk koreait enni. A csatorna vize visszaveri a környező éttermek moraját: tökéletes fehér zaj. Felveszem a telefonommal, hogy meghallgathassam, amikor visszatérek Stockholmba, de azután rájövök, hogy nem akarok visszamenni, úgyhogy megszakítom és törlöm a felvételt.

Lusták vagyunk. A nap kellemesen, lágyan süt. Vasárnap kora délután van, és mindketten egy-egy korsó sört iszogatunk, egyikünknek sincs semmilyen kötelezettsége. Én egy sznob PR-cégnél dolgozom Stockholmban, de ezen a nyáron a legnagyobb londoni marketingügynökségnél vagyok gyakorlaton. Egy egyetemi barátom, Tabatha protezsált be engem. A stockholmi menedzserem nagylelkűen elengedett, részben, mert ez jól mutat majd a szakmai tapasztalataim listáján, részben, mert egy koronába sem kerül nekik. Az ügynökségnél gyakornoki fizetést kapok, ami nem elég arra, hogy bérleti díjat is fizessek, és meg is éljek, ezért Diwa azt mondta, utólag is fizethetek. Bár kétlem, hogy ragaszkodna ehhez, én mégis fizetni fogok neki, amint visszatérek a stockholmi munkahelyemen lévő kis fülkébe.

Marketinget tanultam az egyetemen, ahogy a legtöbb elmélyedt huszonéves, aki túl szétszórt ahhoz, hogy eldöntse, milyen karriert akar, aztán két év nyugtalan szünet után miért ne? alapon dönt. De hogy a mesterképzést miért végeztem el, azt már nem tudom megmagyarázni. Talán rákaptam a témára, az intellektuális kihívásra, amit a problémák megoldása jelent. Azt sem bántam, hogy a Londoni Egyetemen volt a kurzus. Két pompás évig fel-alá járkálhattam London utcáin, angolul beszélhettem, kelet-londoni klubokba járhattam, és dél-londoni kaját ehettem. Órákig dohányoztam Finn-nel, Tabathával lógtam, és nem gondoltam rá, hogy mi következik ezután. De az jött, hogy hazaköltöztem, és elhelyezkedtem az első munkahelyemen Stockholmban, ami jó volt ugyan, de nem túl érdekes, úgyhogy egy éven belül átigazoltam a mostani cégemhez. Most már több mint egy éve vagyok itt, de ha szeptemberben hazamegyek, lehet, hogy ismét elkezdtem bújni az álláshirdetéseket, mivel a londoni ügynökségnél töltött nyár után az irodai fülkém kissé lehangolónak tűnik.

Furcsa arra gondolni, hogy újabb két év telt el a mesterdiplomám megszerzése óta, hiszen most, hogy a nyarat Londonban töltöm, ismét Tabathával dolgozom és Finn-nel dohányzom, és a Stockholmban eltöltött két év egy szempillantásnak tűnik. Egy kis hibának a téridő-kontinuumban. És valahogy hirtelen huszonnyolc éves lettem.

Luc egy butikban dolgozik, ahol harminckét ruhadarab lóg a fogasokon. Darlingnak hívják az üzletet. Gondolom, a név ironikus, de hogy pontosan hogyan, azt nem tudom. Luc a modern, monokróm ruháival jól illik az üzletbe. Még a diákéveiből maradt rá ez a régi részmunkaidős állás, és azt állítja, hogy csak átmeneti. Amikor nem dolgozik, gépészmérnöki állásokra jelentkezik, amihez van egy csomó diplomája, a legutóbbit mindössze néhány hete kapta meg. Ránézésre egyáltalán nem mondaná meg az ember, ugyanakkor semmit sem tudok a gépészmérnökök külső jellegzetességeiről.

Olyan kifinomult, környezetbarát megoldások továbbfejlesztésével akarja a bolygó esélyeit növelni, mint például a pilóta nélküli, napelemes repülőgép, amely ingyenes internetet biztosít a világ teljes lakossága számára. Szenvedélyesen magyaráz arról, hogy az internet által biztosított oktatás emberi jog, és mekkora szükség van az információs esélyegyenlőségre. Szereti azokat a megoldásokat, amelyekkel mindenki nyer, ahol a környezetbarát mérnöki megoldások találkoznak a fenntarthatóságon túl mással is foglalkozó politikával. Én mindezt elképesztően vonzónak találom.

A söröskorsón legördül egy páracsepp, és kellemesen hűvös, ahogy az ujjamhoz ér. Lerúgom a szandálomat, és a lábujjaimmal megcsípem Luc lábszárát. Kedves gesztusnak szánom, de ő nem viszonozza, és mivel napszemüveget visel, nem látom a szemét. Továbbra sincs sehol a huncut mosolya.

Úgy érzem, most már tele vagyok. Kicsit émelygek is.

– Mehetünk? – kérdezi.

– Még nem ittuk meg a sört – felelem, és arra gondolok, mennyit fogok költeni az ebédre abból a kétszázasból, amit még kölcsön sem kértem Diwától.

De látom, hogy Luc már végzett, szóval intek, hogy kérjük a számlát.

– Elmenjünk a boltba? – kérdezem.

Ő azt feleli, persze, feláll, és a zsebébe nyúl a tárcájáért. Azt mondom, hogy ezt én fizetem, mintha cserébe az ebédért tartozna nekem azzal, hogy velem marad éjszakára.

– Biztos vagy benne? – kérdezi.

Kifizetem a számlát.

A bolt valójában egy kávézó. A középen lévő bárpultnál kell rendelni. Körbe a falakon könyvek, magazinok, DVD-k és hanglemezek. A függönyök miatt örökös félhomály uralkodik idebent. Giccses, de nekünk tetszik. Jó a választék, és romantikusnak találom az analóg tartalmat. Van egy régi zenegép a sarokban, olyan, mint egy telefonfülke fejhallgatóval a kagyló helyén. Az ötödik este, egy szerdai napon együtt préselődtünk be a fülkébe, és Dinah Washingtont, Da Bratet meg Dolly Partont hallgattunk. Hosszan csókolóztunk, amíg a személyzet egy tagja bekopogott az üvegen, és megkért, hogy hagyjuk abba. Nevettünk, abbahagytuk, és azóta néha felemlegetjük egymásnak az esetet. Aznap, az ötödik éjszakán elalvás előtt a rosszul sikerült randijainkról beszélgettünk, és elmeséltem Lucnak, hogy az én kapcsolataim inkább a mennyiségről, mint a minőségről szóltak. Rövid és kellemes kalandok, semmi komoly. Nem tűnt meglepettnek, és nem tudtam, mire véljem ezt. Másnap reggel dolgozni ment, majd egyenesen haza, hogy meglocsolja a növényeit, és késő estig nem is írt. Vajon ez megváltoztatta a rólam alkotott véleményét? Lehet, hogy azt gondolta, „ó, tehát ő is az a fajta, kapcsolatokban tapasztalatlan", bármit jelentsen is ez. A hatodik estét otthon töltötte, de a hetediken táncolni mentünk, és hülyére ittuk magunkat. Nem hoztuk szóba a korábbi viszonyainkat, szóval talán mégsem voltak olyan fontosak.

Mostanában a legtöbb este berúgok. Ez nagyon kellemes, közel áll a szabadságérzéshez. Jól megvagyunk Luckal. Két hónap múlva térek vissza Stockholmba, sok napot töltünk együtt, nem kötnek minket különösebb feladatok, és van egy üres lakásunk. De ma Luc nem mosolyog, úgyhogy lehet, hogy mégsem töltünk majd sok napot az üres lakásban. Az is lehet, hogy csak paranoiás vagyok. Remélem, erről van szó.

Miután Luc végignézte a menüt, és rákérdezett az összetevőkre, mindkettőnknek rendelek buborékteát elvitelre, hiszen egy ilyen csilivili helyen ezt kell rendelni. Fekete buborékosat nekem, zöldet Lucnak. Négy ötvenbe kerül darabja, és bár nevetséges, azért jó kis összeg, amit hozzáadhatunk a szimbolikus tartozásához. A DVD-ket nézi, de tudom, hogy nem vásárolja meg egyiket sem, mivel nincs, amin lejátssza. Csak a borítókat nézegeti, és megjegyzi, amit később meg akar majd nézni.

Szürcsölve issza a buborékteáját.

– Hagyd abba – mondom hangosabban a kelleténél, és a csípőmmel meglököm egy kicsit.

Elmosolyodik, de nem érkezik frappáns visszavágás. Egy pillanatra eltűnődöm, vajon hatásos volna-e, ha jól megráznám.

A könyvrészleghez lépek, és úgy teszek, mintha fülszövegeket olvasgatnék. Luc felé pillantok. Háttal áll nekem, leszegett fejjel nézi az amerikai újhullám-szekciót, és látom, hogy a megfeszülő nyakában kirajzolódnak az inak. A karja fehér, a pihék a tarkóján puhák. Ez még csak a kilencedik esténk, de már tudom, milyen illata lesz a bőrének, ha odamegyek, és megcsókolom. Mégsem lépek oda hozzá. Úgy teszek, mintha fülszövegeket olvasnék, és buborékteás tápiókát majszolok.

Háttal állok neki, amikor megkérdezi, mehetünk-e. Nem jön oda hozzám. Nem fonja a karját a bordakosaram köré.

Az utcámhoz közeli metrómegállónál megáll.

– Azt hiszem, én hazametrózom – mondja.

– Locsolni?

– Tessék?

– Semmi – vágom rá, és elfordítom a tekintetem.

A gyomromba kövült, nyerstésztaszerű nyugtalanság kezd felfelé nyomulni. Most már a torkomban van, és félek, hogy eléri a szememet.

– Lehet, hogy most pár napig nem találkozunk – mondja. – Dolgoznom kell, meg mosnom, meglátogatni apát meg ilyenek.

– Én nem bánom, ha koszos a ruhád – felelem, és közel húzom a pólóját. – Vagy használhatod az enyémet.

– Ez kedves ajánlat, de sajnos vissza kell utasítanom. Találkozhatnánk a hétvégén. Szombaton esetleg?

A hétvégén. Az öt nap múlva van. Luc éppen kidob.

A kilencedik estét nem fogom vele tölteni. A kilencedik estén az ágyban fekve alaposan ki fogom elemezni az üzeneteit. Erre nem vagyok büszke.

Közelebb lép hozzám, és megcsókol. Csukott szájjal, túl röviden ahhoz, hogy élvezni lehessen. Az utolsó csókunk, és nem élveztem.

Elfordul, és leszalad a lépcsőn a metróhoz. Az a hát, az a nyak, azok az apró pihék eltűnnek az aluljáróban.

Döbbenten sétálok haza. Mezítláb, lábujjhegyen lépkedek a parkettán. Leülök a konyhaasztalhoz egy pohár vízzel, amiből nem iszom. Szórakozottan átlapozom a tegnapi újságot. Azután a hálószobába megyek, lehúzom az ágyneműt, megfordítom a matracot. Nagy csattanással ér földet. Egy kicsit elengedem magam. Írok neki egy üzenetet:

12 majom.

Ő válaszol:

Bérgyilkos a szomszédom.

164 NAP VAN HÁTRA

Lucas

Leül mellém, és a kezembe nyom egy fülhallgatót. A fülembe teszem, és ő böngészni kezdi a lejátszási listáit, keres egy számot. Meleg van a metrón. Remélem, a hónaljam nem hagy izzadságfoltot, de mivel amúgy sem tudnék mit tenni ellene, nem nézem meg.

A közös metrózásaink meghatározóvá váltak, akárcsak minden más az utóbbi időszakból, amelyek emlékké és különleges, közös hagyománnyá fejlődtek. Bár nem valami okos túlságosan közel kerülni valakihez, akiről tudod, hogy el fogtok válni, de megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy nem leszünk okosak. Olyan közel ülünk egymáshoz, hogy a ruháján át érzem a combja melegét, ahogy rajta pihentetem a kezem. Amikor megérinti a nyakamat, a szőrszálak felállnak rajta, és kábultan lehunyom a szemem.

Elkezdődik a szám. Lendületes dob, gyors zongora. Felismerem az intrót, de nem tudom elhelyezni, pedig híres szám, és ismernem kellene. Mindentudóan mosolygok Samre, mintha azt mondanám: aha, szóval ez az, jó választás.

Azután Nina Simone elkezdi énekelni, hogy o-o-h child, és hálás vagyok, hogy ennyire felismerhető a hangja.

Ilyen a mi különleges metrózásunk. Leülünk, vagy egymásnak támaszkodunk, ő idenyújtja nekem az egyik fülhallgatót, és lejátszik nekem egy számot valamelyik listájáról. Sam az én zenei képzésemnek nevezi ezeket az utazásokat, ami bár vicc, mégsem lesz kevésbé kínos, mivel teljesen találó elnevezés. Ő sokat tud, de nem csinál belőle nagy ügyet, nem érdekli, hogy nekem mennyire megdöbbentően hiányos a tudásom ezen a téren. De engem zavar. Úgy érzem tőle magam, mintha kívülről néznék egy színes akváriumot, és hiába hívnak be, nem tudom, hogyan kell lélegezni a víz alatt.

Az öltözködésem zenei tájékozottságot sugall, boka fölé érő nadrágot és vastag talpú cipőt viselek. Ez összezavarja az embereket, és olyan speciális zenei alműfajokról kezdenek beszélni nekem, amelyekről semmit sem tudok. Sam is egy zenével kapcsolatos kérdést tett fel nekem, amikor sok év után újra keresztezte az utunk egymást. Azelőtt csak egyszer találkoztunk, tizenhét-tizennyolc évesen, és nem tudtam, hogy emlékszik-e rám. A viszontlátás estéjén Sam barátja, Tabatha partit rendezett a tekintélyes dél-londoni lakásában. Épp a hűtőben kerestem valami cukormentes italt, amikor egy hang megkérdezte, mit gondolok a számról, ami szól.

– Ahogy elnézlek, neked való zene – mondta.

Becsuktam a hűtő ajtaját, és ott állt ő. Hihetetlen, de valóban ő volt az. Évekkel később, idősebben, vékonyabban, de egyértelműen ő volt az. Karba tett kézzel, felvont szemöldökkel, szexin nézett rám. A vidám arckifejezése miatt a karba font kéz ellenére is hívogató volt. Fekete haja dús volt, és kócos.

– Igazából nem