Vándorünnep

By Ernest Hemingway

Ernest Hemingway klasszikussá vált műve arról az időszakról, amelyet az 1920-as években Párizsban töltött. A szerző egyik leginkább időtálló munkája, amely először 1964-ben, már Hemingway halála után jelent meg. Első pillantásra szilánkos pillanatképek sorának tűnik, de a látszat csal: a mű világa olyannyira egységes, hogy nem tudjuk nem regényként olvasni. A Vándorünnep mindenekelőtt lírai szerelmi vallomás az író első feleségéhez.
A korszak számos kulcsfiguráját megörökíti ez a kötet: többek között F. Scott és Zelda Fitzgeraldot, James Joyce-t, Gertrude Steint, John Dos Passost vagy Aleister Crowley-t. A Vándorünnepben említett helyek, párizsi bárok és vendéglők jónéhány ma is üzemel, felkereshető.
A szöveg alapjául szolgáló jegyzetfüzeteket egyéb iratok társaságában 1928 márciusában raktározták el a párizsi Ritz szálló alagsorában, és a két egyedi, Louis Vuitton által készített láda, valamint tartalmuk 1956-ban került vissza Hemigwayhez.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635683680

Ernest Hemingway

Ernest Hemingway did more to change the style of English prose than any other writer of his time. Publication of The Sun Also Rises and A Farewell to Arms immediately established Hemingway as one of the greatest literary lights of the twentieth century. His classic novel The Old Man and the Sea won the Pulitzer Prize in 1953. Hemingway was awarded the Nobel Prize for Literature in 1954. His life and accomplishments are explored in-depth in the PBS documentary film from Ken Burns and Lynn Novick, Hemingway. Known for his larger-than-life personality and his passions for bullfighting, fishing, and big-game hunting, he died in Ketchum, Idaho on July 2, 1961. 

Book preview

BorítóErnest Hemingway: Vándorünnep21. Század Kiadó

Budapest, 2023

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Ernest Hemingway: A Moveable Feast

Copyright © Hemingway Foreign Rights Trust

All rights reserved.

Hungarian translation © Göncz Árpád örökösei, 2023

Kiadva Göncz Árpád örököseivel kötött megállapodás alapján.

A szerződést közvetítette a Proscenium Szerzői Ügynökség Kft.

© XXI. Század Kiadó, 2023

ISBN 978 963 568 368 0

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Benedek Anna

Előkészítés Tomka Eszter

borítóterv Somogyi Péter

Korrektúra Bérci Ágnes

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Tartalom

Előszó

Megjegyzés

Kávéház a Place St Michelen

Miss Stein intelmei

„Une génération perdue"

Shakespeare és társai

Emberek a Szajnán

Csalóka tavasz

Egy mellékfoglalkozás vége

Jó mester az éhség

Ford Madox Ford és az ördög cimborája

Egy iskola születése

Pascin a Dôme-ban

Ezra Pound és a Bel Esprit

Egy barátság furcsa vége

A férfi, akit eljegyzett a halál

Evan Shipman a Lilas-ban

A Gonosz ügynöke

Scott Fitzgerald

A sólyom nem osztozik

Méret dolga

Párizsnak sosincs vége

Ha szerencséd volt,

és ifjan Párizsban élhettél,

bárhova vetődj életed során,

Párizs veled marad mindig,

mert Párizs vándorünnep

– írta Ernest Hemingway egy barátjának 1950-ben.

Előszó

Ekönyvből, az író tudja, miért, sok hely, sok ember, sok megfigyelés és benyomás kimaradt. Olyasmi is, ami titokszámba ment, olyasmi is, amit tudott mindenki, meg is írt mindenki, s amiről bizonyára még sokat írnak majd ezután is.

Nem esik szó a Stade Anastasie-ról, ahol bokszolók szolgáltak fel a fák alatt az asztaloknál, s a ring kint volt a kertben. A Larry Gainsszal folytatott edzésekről, meg a Cirque d’Hiverben vívott húszmenetes mérkőzésekről. Még az olyan jóbarátokról sem, mint Charlie Sweeney, Bill Bird és Mike Strater, sem André Massonról, sem Miróról. Nem esik szó a Fekete-erdőn tett kirándulásainkról, s egész napos barangolásainkról a Párizst övező, számunkra oly kedves erdőkben. Pompás volna, ha mindez benne volna, de hát nincsen, s így kénytelenek vagyunk most meglenni enélkül is.

Ha az olvasónak jobban tetszik, tekintse e könyvet kitalált történetnek. Hiszen hébe-hóba még az efféle kitalált történettel is megesik, hogy némi fényt derít arra, amit megírtak már.

San Francisco de Paula, Kuba

Ernest Hemingway

Megjegyzés

Ernest 1957 őszén, Kubában fogott hozzá e könyv megírásához, dolgozott rajta az idahói Ketchumban 1958–1959 telén, magával vitte Spanyolországba, amikor 1959 áprilisában odautazott, onnan vissza Kubába, és később Ketchumbe is még ugyanabban az évben késő ősszel. 1960 tavaszán fejezte be Kubában, miután előzőleg félretette, hogy megírja egy másik könyvét, a The Dangerous Summer t, 1 amely Antonio Ordóñeznek és Luis Miguel Dominguínnak 1959-ben, Spanyolország arénáiban zajló vad vetélkedéséről szól. 1960 őszén, Ketchumban még javított rajta egyet s mást. A könyv az 1921 és 1926 között Párizsban töltött éveiről szól.

M. H.

Kávéház

a Place St Michelen

Aztán egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, amikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a Place de la Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret, szélfútta eső csapkodta a nagy zöld autóbuszt a végállomáson, zsúfolt volt a Café des Amateurs, s ablakai bepárásodtak a hőségtől és a dohányfüsttől. Szomorú, csapnivalóan vezetett kávéház volt ez, ahol a városnegyed borisszái verődtek össze, s én kerültem is pállott emberszaga és savanyú részegszaga miatt. Az Amateurs törzsvendégei, férfiak és nők, egész álló nap, vagy ameddig az idejükből telt, részegek voltak, többnyire bortól, amelyet fél literenként, literenként rendeltek. Hirdettek ott sokféle furcsa nevű aperitifet is, de arra már csak keveseknek futotta, akkor is legfeljebb csak megágyazni a bornak. Az iszákos nőket poivrotte -nak hívták, ami nőnemű részeges kancsót jelent.

A Café des Amateurs volt a rue Mouffetard-nak, ennek a Place de la Contrescarpe-ba torkolló csudálatos, keskeny és zsúfolt üzletutcának a pöcegödre. A régi bérházak francia klozetjei, a lépcsőházban emeletenként egy-egy, a maguk cipőforma két cementszigetével a nyílás két oldalán, nehogy megcsússzon a locataire,2 pöcegödrökbe ürültek, a pöcegödröket viszont éjszakánként szivattyúzták ki lovas tartálykocsikba. Nyaranta, amikor tárva-nyitva áll az összes ablak, hallani szoktuk a szivattyúkat, és orrfacsaró volt a bűz. A tartálykocsik barnára és sáfrányszínűre voltak mázolva, és a holdfényben, mikor végigzötyögtek a rue Cardinal Lemoine-on, a kerekeken gördülő lóvonta hengerek Braque képeire emlékeztettek. A Café des Amateurs-t azonban senki sem ürítette, s azokat a sárga falragaszokat, amelyeken a nyilvános részegséget tiltó és büntető törvényes rendelkezések álltak, éppúgy egyszer s mindenkorra elborította a légypiszok, és éppúgy nem vette figyelembe senki, mint ahogy a vendégek és a vendégek bűze sem változott sohasem.

Amint leesett az első hideg téli eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas, fehér házak tetejét, csak az utca nedves feketeségét, s a kis üzletek, a zöldséges, a papírkereskedés, az újságos, a – másodosztályú – bába s a hotel csukott ajtaját, ahol Verlaine meghalt, s ahol a legfelső emeleten levő szobámban magam is dolgozni szoktam.

Valami hat-nyolc fordulót kellett mászni a legfelső emeletig, nagyon hideg volt, s én tudtam, hogy mibe kerülne egy köteg vékony rőzse, három csomag dróttal átkötött, fél ceruzányi hasított gyújtós, meg egy köteg félig száraz keményfa, márpedig erre feltétlenül szükségem lett volna, ha olyan tüzet akarok gyújtani, amely át is melegíti a szobát. Átmentem hát az utca túlsó oldalára, s felnéztem az esőben a tetőre, hogy füstöl-e valamelyik kémény, s hogyan füstöl? Nem füstölt egyik sem, s én azt latolgattam, hogy a kémény nyilván hideg, s így huzata sincsen, csak telefüstölném a szobát, elpazarolnám a tüzelőt, kidobnám rá a pénzemet, tehát folytattam inkább az utamat az esőben. Elmentem a Lycée Henri-IV, majd a St Étienne du Mont ódon temploma mellett, átvágtam a széljárta Place du Panthéonon, befordultam jobb felé, hogy szélárnyékba jussak, végül kimentem a Boulevard St Michel szélvédett oldalára, onnan tovább a Cluny felé, végig a Boulevard St Germainen, ki a Place St Michelre, egy ismerős jó kis kávéházig.

Kellemes kávéház volt, meleg, tiszta és barátságos. Öreg esőköpenyemet felakasztottam a fogasra száradni, ócska, viharvert filckalapomat feltettem a polcra a pamlag fölé, és rendeltem egy café au lait-t. A pincér hozta a kávét, én pedig jegyzetfüzetet, ceruzát vettem elő a kabátom zsebéből, és hozzáfogtam az íráshoz. A Fenn Michiganbent pedzettem, s minthogy aznap barátságtalan, hideg és szeles volt az idő, ilyen idő kerekedett a történetben is. Láttam már az ősz utóját kisfiú koromban, legénykekoromban, férfikoromban, mégis volt, ahol könnyebb volt írnom róla, mint másutt. Ez az, amit önmagunk átplántálásának hívnak, gondoltam, s erre éppen úgy szüksége van az embernek, mint bármi másnak, ami él és növekszik. Az elbeszélésben azonban a fiúk ittak, s erre én is megszomjaztam, s rendeltem egy St. James rumot. Hideg nap lévén pompásan ízlett, írtam is kitartóan, ragyogóan éreztem magam, a jó Martinique rum testemet-lelkemet átmelegítette.

Egy lány tért be a kávéházba, s ült le magányosan az ablak mellé egy asztalhoz. Nagyon csinos volt, arca friss, mint az újonnan vert pénzdarab, ha ugyan vernének esőhamvas bőrű, hibátlan húsból is pénzdarabot, haja hollófekete, s élesen, átlósan metszette az arcát.

Néztem rá, fölkavart és izgalomba hozott. Bárcsak bele tudnám szőni a történetbe, vagy volna valami közöm hozzá, de ő úgy ült ott, hogy az utcát és a bejáratot lássa, s ebből tudnom kellett, hogy vár valakire, így hát folytattam az írást.

A történet íródott magától, s nekem ugyancsak meg kellett dolgoznom, hogy lépést tartsak vele. Rendeltem még egy St. James rumot, s valahányszor csak fölpillantottam vagy a ceruzámat hegyeztem a ceruzahegyezővel, s a ceruza fája a pohár alatti kistányérra fodrozódott, mindig a lányt figyeltem.

„Látlak, szépségem, az enyém vagy most, bárkire vársz is, ha többé soha-soha nem látlak is – gondoltam magamban. – Az enyém vagy, és enyém az egész Párizs, de én a füzetemé meg a ceruzámé vagyok." Aztán írtam tovább, messze elkalandoztam a történetben, és eltévedtem benne. Most már én írtam őt, nem íródott többé magától, föl se néztem, elfeledkeztem az idő múlásáról, eszembe se jutott, hogy hol vagyok, s hogy rendelhetnék tán még egy St. James rumot. Ráuntam a St. James rumra, anélkül hogy gondoltam volna rá. Aztán végére értem a történetnek, és rám tört a fáradtság. Elolvastam az utolsó bekezdést, fölpillantottam, és kerestem a lányt, de már elment. Remélem, derék emberre akadt, gondoltam. De elfogott a szomorúság mégis.

Lezártam a történetet a füzetemben, a füzetet betettem a belső zsebembe, s a pincértől egy tucat portugaise-t kértem, s egy fél kancsóval a száraz fehérborukból. Ha végére értem egy-egy írásomnak, mindig üres voltam, szomorú is, boldog is egyszerre, mintha csak együtt háltam volna valakivel, és mindig biztosra vettem, hogy az elbeszélés nagyon jól sikerült, bár, hogy valóban jó-e, azt csak másnap tudtam megmondani, amikor elolvastam ismét.

Amint az áthatóan tengerzamatú osztrigát eszegettem, s hideg fehérborral öblítettem le alig észrevehető fémes ízét, hogy ne ízleljek mást, csak a tenger zamatát és a kagyló nedvdús szövetét, s amint kihörpintettem a kagylókból a hideg nedvet, hogy fanyarkás bort küldjek utána, megszabadultam az ürességtől, kezdtem magam boldognak érezni, és hozzáfogtam terveket szőni.

Most hogy beköszöntött a rossz idő, elutazhatnánk egy időre Párizsból valahova, ahol nem esik, hanem hó szitál a fenyőfák közt, hó fedi az utat, és a meredek hegyoldalt, ahol elég magasan vagyunk, hogy éjszakánként hazafelé mentünkben csikorogjon a hó a talpunk alatt. Les Avants tövében van egy házikó, ahol csodálatos az ellátás, ahol együtt lehetnénk, magunkkal vihetnénk könyveinket, s éjszakánként megmelengethetnénk egymást az ágyban, míg a nyitott ablakon át beragyognak a csillagok. Ide elmehetnénk. Harmadosztályon nem is volna drága. Az ellátás alig kerülne többe, mint amennyit Párizsban költünk.

Felmondanám a szállodai szobát, ahol írni szoktam, s így csak a rue Cardinal Lemoine 74. bérét kellene fizetni, az pedig alig több a semminél. Attól a torontói laptól, amelynek dolgozom, a járandóságom már esedékes. A cikkeket megírhatom bárhol, bármilyen körülmények között, s máris megvan a pénzünk az útra.

Talán ha nem vagyok Párizsban, magáról Párizsról is tudok írni, mint ahogy Párizsban tudtam Michiganről. Nem tudtam, hogy ez még korai volna, hiszen Párizst nem ismerem még eléggé. Később aztán ez ki is derült. Mindenesetre, ha a feleségem is úgy akarja, elmehetünk. Megettem hát az utolsó osztrigát, lehajtottam a boromat, fizettem, és a legrövidebb úton elindultam hazafelé a Montagne St Geneviéve-re, a domb tetején levő lakásunkra, zuhogó esőben, amely immár helyi időjárási jelenség volt csupán, és nem olyasmi, ami gyökerében változtatná meg az ember életét.

– Apkó, hisz ez csudálatos lenne – vélekedett a feleségem. Finom vonású arca volt, s szeme, mosolya úgy ragyogott fel, amikor ilyesféle elhatározásra jutottunk, mintha drága ajándékot kapott volna. – Mikor indulunk?

– Amint te akarod.

– Ó, én akár már itt se lennék. Nem tudtad?

– Mire hazajövünk, talán már szép idő lesz. Szép itt, mikor tiszta az idő és hideg van.

– Biztosan szép lesz – hagyta rám. – Rendes dolog volt, hogy eszedbe jutott: el kellene mennünk.

Miss Stein intelmei

Mire Párizsba visszaértünk, kitisztult, hideg és remek volt az idő. A város alkalmazkodott a télhez, a szenesnél, az utca túlsó oldalán jó tűzifát lehetett kapni, sok jó kávéházban parazsat tartottak serpenyőben a teraszon, s így az ember odakint sem fázott. Lakásunk meleg volt és vidám. Az égő fára szénporból sajtolt, tojás formájú boulet -t raktunk, s szép volt odakint a téli fény. Hozzászoktunk az ég hátterére kirajzolódó kopár fák látványához, és nagyokat sétáltunk a Luxembourg-kert frissen fürdött kavicsos ösvényein a tiszta és metsző szélben. A lombjuk vesztett fák, ha az ember megbékélt velük, szobroknak tűntek, a téli szelek szabadon száguldoztak a tavak színe fölött, s a szökőkutak vize szikrázott az éles fényben. Most, hogy a hegyek közt jártunk, semmi se volt messze.

Most, hogy a magasságkülönbséghez hozzászoktam, másról észre se vettem a dombok kaptatóit, csak hogy élvezem, és öröm volt fölkapaszkodnom a szálloda legfelső emeletére, a szobába, ahol dolgoztam, s ahonnan el lehetett látni a városnegyed magas dombjának összes tetői és kéményei fölött. A kandallónak