Boldogság és egyéb katasztrófák

By Gabriel Bentham

Gabriel Bentham, a 23 éves meleg fiatal felnőtt eddigi életét készül hátrahagyni, és megszökik otthonról. A múlt árnyaitól menekülve, legjobb barátjával együtt vágna neki a nagyvilágnak, de egy izlandi vulkánkitörés keresztbe húzza a számításaikat. Nem marad más választásuk, minthogy mégis szembenézzenek a lezáratlan ügyeikkel.

Ám ez csak a kezdet, a hőn áhított boldogság, amit Gabriel a Grálnak nevez el, nem adatik meg olyan könnyen. A küzdelem a szerelemért, a biztonságot adó otthonért, és az előremutató célokért még csak most kezdődik. Nem is gondolná, de hamarosan meg kell mentenie élete szerelmének a menyasszonyát, majd a ceremónia után egy temetés résztvevője lesz, és a háború is vészesen közeleg, amit az apjával szemben kell megvívnia.

A fiú végre szembenéz a múltjával, analízis alá vonja a jelent, és mindent megtesz azért, hogy a jövőben neki is megadathasson mindaz, amiről eddig még csak álmodni mert. Megtanul bízni és csalódni, de legfőképpen azzal szembesül, hogy a sors a legváratlanabb helyzetekben ír bele embereket az életünkbe, és ugyanilyen váratlanul írja is ki őket. Sőt, néha annak az ideje is eljön, amikor nekünk kell tovább lépnünk, és elhagynunk másokat, akiket szeretünk. Az elvárások tengerében, melyek kívülről, illetve a saját részéről is hullámként ostorozzák, a legfőbb kérdés az, hogy a vágyálmokat hajszolva képesek lehetünk-e igazán szabadon élni.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabriel Bentham
• Release date: Oct 1, 2023
• ISBN: 9786150184975

Book preview

1. Fejezet

Hamu

Kezdjük az elején. 2010. április 16-án. Már régóta nyaggattak, hogy írjam meg az életem eddigi történetét. Manapság divat kiírni magadból a dolgokat, és mindenki ezt teszi. Na, de ki mondta, hogy én mindenki vagyok? Egyszer régebben valaki azt mondta nekem: "Előbb vagy utóbb minden ember rájön, hogy nem különb a többinél". A francba, hát nem igaza lett? Lehet, ám mégsem hiszem, hogy ettől tucatember lettem. Ez csupán egy közös pont. Rengeteg másban nem követem az aktuális trendeket. Persze ebből még nem következik, hogy jobb lennék másoknál. Főleg akkor éreztem ezt igazán, amikor a sors csak szórakozott velem. Azt a bizonyos napot egy blogon is megörökítettem, méghozzá pont így:

‘Nem tudom levenni a szemem a kijelzőkről. Már annyit néztem őket, hogy úgy érzem, ez a kép örökre beleégett az agyamba. Mint, amikor megölelt. Laptop az ölemben, bőröndök mellettem, és a két idegesítően sipákoló koreai néni is tartják a frontot velem szemben. Nem értem miről folyhat a csevely. Nem is vonnék le téves következtetéseket abból, hogy folyton megnyújtják a mondatvégi szótagokat, ami roppant idegtépő egy idő után.

Nem tudom levenni a szemem a kijelzőkről. Azt várom, hogy egyszer csak eltűnik az a fránya hétbetűs szó. De még mindig csak ezt pörgeti ki: Törölve. Pedig milyen szépen indult ez a reggel, olyan izgatott voltam, mint még talán soha. Nem, ez nem igaz. Azon az éjjelen is így éreztem, amikor megcsókolt.

Ma mentem volna Londonba. Ez az út jelentette volna az új kezdetet. Gaby és én is így éreztük. Minden egyes porcikám tudta, érezte, hogy ez a sors hívószava, és nekünk mennünk kell. De a kedves sors szokás szerint gúnyt űzött az elszántságunkból. Az összes járatot törölték egy izlandi vulkánkitörés miatt. A szél éppen Európa felé fújja a hamufelhőt, így életveszélyes repülőgéppel utazni.

Így most itt ülök a váróban. Közben a koreai nénik felszívódtak, és a helyükre turbékoló szerelmespár ült. Zenét hallgatok, és várom, hogy Gaby visszajöjjön. Elment, hogy megtudja mi is a helyzet.

A szerelmespár két szenvedélyes csók között furcsán néz rám. Úgy érzem, hogy kicsit lesajnáló a pillantásuk. Minden okuk meglehet rá. Talán nem ma kellett volna felvennem A szerelem szívás feliratú pólómat. És pont, amikor ismét egymásnak esnek, csendül fel a fülhallgatómban Leona Lewis ‘I See You’-ja. Mintha egy filmet néznék, amiben én vagyok a statiszta. A szükséges háttérember, hogy mégis élethű legyen a jelenet. Statisztának lenni sem rossz, most viszont ölni tudnék egy főszerepért. Ma Londonba utaztam volna. Végre világot akartam látni, ám igazi okom egészen más. Válaszokat akartam kapni. Azokra a kérdésekre, mint Mi az igazi célom az életben? vagy, mint Ideje-e továbblépnem?.

A jelenet forog tovább. Richard és Annie most már csak félig átkarolva suttognak egymásnak pár remélhetőleg őszinte szerelmes szót. Én neveztem el őket így. Statiszta vagyok, és egyben forgatókönyvíró. Bár ebbe a sztoriba most nincs sok beleszólásom. Ahogy úgy tűnik a saját történetembe sem, jelen állás szerint.

Pedig sokszor elképzeltem már mi fog történni Londonban. Ott állok a Hyde-parkban. Előttem a Pán Péter szobor. Egy olyan fiú szobra, aki sosem akart felnőni. Egyetértek vele, de ebbe sem volt beleszólásom. Védjegyemmé vált fülhallgatóimmal állok a csepergő esőben. Az esőcseppek lágyan esnek, és érezni a friss délelőtti zápor illatát. A háttérben Cindy Lauper ‘Time After Time’-ja, és hirtelen megváltozik valami. Az eső illatát felváltja valami. Talán egy parfüm lehet az. Egy olyan parfüm illata hatol be az orromon át a tüdőmbe, melyet ezer közül is felismernék. Most mégis kell egy pár másodperc, hogy ráismerjek. Tudatom azonban nem kapcsol. Teljesen kábult. Nem az illattól, hanem attól a felismeréstől, hogy már hallucinálok. Ezért nem is tulajdonít jelentőséget annak, hogy talán ez a valóság. Pedig az, a színtiszta valóság.

Ott állok a Pán Péter szoborral szemben. Az arcomon végigcsorog egy esőcsepp, és ahogy lassan a földre ér, valaki megérinti a vállamat. Nem ijedek meg. Csak bámulok magam elé. A zene szól, az eső esik, de én egy másik világban vagyok. Ez az illat, ez az érintés visszarepít a múltba. Hirtelen újra ott vagyunk a konyhapultnál. Ő magához húz, mélyen a szemembe néz, és megölel. Ekkor magamhoz térek. A kéz a vállamon van. Megfordulok. Biztos csak álmodom. De nem. Ő valóban ott van. Egymás szemébe nézünk. Ugyanúgy néz rám, mint azon a reggelen. Szemében szeretet, törődés, és egy közös jövő tükröződik. Nem szól, és én sem szólok, szavak nélkül is azonnal megértjük egymást. Az eső eláll, a nap lassacskán kibújik a felhők szorongató fogságából. Így szabadít meg Ő is engem az érintésével minden kétely és rossz gondolat terhétől. Az idő megállt. Nem tudom mióta nézzük egymást. Kezem a kezében, így kezdi azt felemelni, egészen a mellkasa magasságáig. A tenyerem odahúzza a testéhez, és én érzem a szívverését. Mint egy mágnes úgy érintem Őt, miközben keze az én szívemet keresi. Megtalálja, érzi. Pont ugyanúgy, mint azon a reggelen, amikor átölelt. Gondolatom eggyé válik a szíve dobogásával. Észre sem veszem, hogy már ismét a kezemet fogja. Hirtelen átölel, és tudom, sosem akarom Őt elengedni. Azon a reggelen sem akartam. Ott álltunk a konyhakövön. Azóta is ott állunk. Az a pár másodperc örökre annak a térnek a fogságában marad. Annak a térnek, amit úgy hívnak, emlékezet. Ahányszor elsétálok ott, érzem, hogy ott vagyunk. A múlt szellemei örökre foglyok lettek azon a helyen. De ez a fogság édes és kívánatos. Így állunk most a Pán Péter szobor előtt. A dal véget ér, ahogy a jelenet is. Csapó.

Nem érek rá álmodozni, most a statiszta szerepe az enyém. A feladatom most sodródni az árral. Ez az ár gyakran elkap, főleg, amikor valamit szeretettel és odaadással csinálok. Most egyáltalán nem ez a helyzet. Úgy érzem, rá kell jönnöm, nem vagyok fontos. Pedig mindig is azt gondoltam, hogy különleges vagyok. Bizonyára tévedtem. Bizonyára nem miattam tört ki az a vulkán, és semmit nem akar üzenni a sors. A sors játssza a maga főszerepét, és mi mind csak statiszták vagyunk. Míg ő az állandó szereplő, mi idővel kiíródunk a történetből, ami nélkülünk ugyanúgy megy tovább, mint eddig. Ám szellemünk itt marad, ahogy ölelkező árnyunk is ott marad örökre, és folyvást csak ezt visszhangozza: Itt voltunk!.

Megszólal a telefonom. Apu az. Nem veszem fel. Akit ő ismer, már nem létezik. De talán, akit én ismerek, már az sem. Azon a reggelen mindkettő megszűnt létezni. És egy olyan harmadik született meg, mely végre tud szeretni és küzdeni. A nevem Gabriel Bentham. 23 éves vagyok, és a boldogság keresése lett a végzetem. Ha kiváncsi vagy rá, ez az én történetem.’

A blogot sohasem folytattam, a történetem viszont korántsem ért véget.

2. Fejezet

Szellemek

Immáron három teljes órája vártam Gabyra. Nem tudtam elhagyni a várót, mert annyi csomagunk volt, hogy képtelen lettem volna mind magammal cipelni. Tudom, a mobiltelefont is jó régen feltalálták. De ehhez az kellett volna, hogy Gaby bekapcsolja a sajátját. Szétszórt egy lány, ám ezzel együtt is szeretem.

Már mindenféle népcsoport megfordult a váróban. Jobbra és balra mellettem két-két szék üres. Senki nem akart mellém ülni? Talán tudták, hogy ott azok ülnek, akiket nagyon szerettem. Ez most úgy tűnhet, mintha őrült lennék, de csak egy kicsit. Ha rosszra fordulnak a dolgok, szeretem azt hinni, azt képzelni, hogy mellettem vannak azok, akik egykor sokat jelentettek számomra, de a sors már kiírta őket ebből a forgatókönyvből. Így jobbra ott ült a nagymamám, Marie és a fogadott nagyapám, Alexander. Balra pedig a nagynéném olvasott valami orvosi könyvet. Ja, és kihagytam a negyedik karaktert. Ő még nem halt meg, bár jobb volt rá már úgy gondolnom. Csak így tudtam továbblépni rajta. Mondtam, hogy csak egy kicsit vagyok őrült.

Kiskoromban mindig úgy éreztem, hogy különleges kötelék fűz a nagymamámhoz. Nem sok időnk volt együtt. Hat éves voltam, amikor meghalt agytumorban. Nem ezt érdemelte. Szép, hosszú élet járt volna neki, és ezt nem azért mondom, mert önző vagyok, és vele akarok lenni. Bárhol lehetne ezen a világon, a lényeg, hogy éljen. Mindig is élénk volt a fantáziám. Sokszor találok ki történeteket, sőt egész sorozatokat. Egy közös bennük, hogy a főszereplő elvesztette a nagymamáját. Ám valami csoda folytán mégis visszakapja. Általában az a sztori, hogy belekeveredett valami kétes ügyletbe, ezért eljátszotta a halálát, új arcot csináltatott magának, és így tér vissza hozzánk. Mármint a főszereplő sráchoz, természetesen. Merész ötlet, bár ki tudja. Szóval, ha ezt olvasod, akkor várunk haza. És nem számít meddig kell várni, mi itt leszünk. Én itt leszek.

Nem volt túlzottan boldog élete. A nagyapám alkoholista volt, bár én sosem ismertem. Pár éve megkerestem a fotóját egy sportlapban. Más kép nincs róla, mert nagyi minden fotóról egyszerűen levágta. De létezett-e akkor egyáltalán? Biztosan, hiszen ott a kép róla az újságban. Egy idegen képe, egy olyan emberé, akit nagyi úgy akart elfelejteni, hogy kiirtotta az emlékek közül. Sokban hasonlítok rá, félelmetesen sokban. Túlzottan odaadta magát egy olyan embernek, aki sosem érdemelte meg igazán. A nagyapám olyan értéket kapott meg, amiről hallania sem szabadott volna sohasem. Az élet furcsa játéka, hogy mégis megkapta, és ebből újabb érték született, az apám, de róla majd később. Most még nehéz erről beszélni. Miután nagyi szó szerint elmenekült nagyapámtól, egy új férfi került be a képbe. Ő volt Bernard, vagyis közismertebb nevén ‘kurva’ Bernard, ahogy manapság otthon emlegetjük. Azt már most elárulom, hogy nem ő lesz az egyedüli ilyen melléknévvel felruházott karakter a sztoriban. Teltek az évek, nagyi és Bernard összeházasodtak. Legalábbis erről árulkodnak a fotók. Bernard képeit nagyi nem tudta megsemmisíteni, ez a kapcsolat őt magát semmisítette meg. Nincs sok emlékem Bernard-ról, annyi maradt meg, hogy kisgyerekként szerettem, és felnéztem rá, olyan volt, mint a nagyapám. Sokáig nem is tudtam, vagyis nem fogtam fel, hogy nincs közöttünk vérségi viszony. Nagyi és Bernard együtt vittek nyaralni minket Pilarral, aki mellesleg a nővérem, de csak félig. Bonyolult.

Később kezdtem rájönni, hogy miért is szerettem annyira őket. Mellettük kisgyerekként is úgy érezhettem, hogy élek. Annyi közös emlékem volt velük. Talán több is abból az időszakból, mint a szüleimmel. Pedig aztán velük is rengeteg időt töltöttem. Aztán egy nap nagyi sírva jött fel hozzánk a régi lakásunkba. Akkor még nem is értettem, hogy miről lehet szó. Bernard megcsalta valami fiatal titkárnővel, és most el akar válni. A következő kép, amire emlékszem, hogy kisautókkal játszom nagyi kórtermében. Aztán otthon apuék elmondják, hogy már a mennyben van. Pilar hazajön, akkor olyan tizennégy éves lehetett, és odarohanok hozzá: "Marie mama meghalt." Együtt sírunk.

A temetésre nem vittek el. A másik nagymamám vigyázott rám otthon. Aznap valami végleg megszűnt bennem létezni. Apu nemrég azt mondta, hogy miatta, vagyis pontosabban a halála miatt lettem ilyen. Mármint nem meleg, hanem...na mindegy, erről majd később.

Nagyi halála után rendszeresen feljártunk a lakásába, főleg a posta miatt. Mindig olyan volt, mint amikor még élt. Ott játszottam, ahol vele szoktam játszani. Éreztem, hogy ott van. Érzem hogy most is itt van. Az ember furcsán van összerakva. Egy idő után elfelejti halott szerettei hangját. A videokamera talán az egyedüli eszköz, amit igazán tisztelek. Sosem fogom elfelejteni a hangját. Emlékeimben mindig fel tudom idézni, mikor azt mondja, hogy "Gabe, kincsem, gyere, kész a borsóleves!" De nem csak így emlékezhetünk rá. Az ő grízgaluska receptjét csináljuk a mai napig a húsleveshez, és beszélünk hozzá. Vagyis azt csak én szoktam. Sőt, néha még azt is érzem, hogy fogja a kezemet. Talán itt maradt velem, hogy nekem segítsen. Nem lépett át a fénybe, hogy sose érezzem igazán a hiányát. Pedig érzem. Bármennyire is tudom, hogy itt van, nem tud válaszolni, csak támogatni. Az biztos, hogy ő lett volna az első, akinek elmondom a kis titkomat. Ő itt maradt velem, és ezért cserébe méltó örököse akarok lenni. El akarom érni azt a boldogságot, amit neki a zsarnok sors nem engedett.

Így most is ott ült nem messze tőlem. Óvón figyel, és vigyáz rám. Ha végre beteljesítem majd a kívánságát, és megtalálom a boldogságot, akkor talán békében nyugodhat majd, gondoltam. Apu néha megjegyzi, amikor veszekszünk, hogy vajon egyszer is eszembe jut-e. Ha tudná, hogy mennyire közel van hozzám. Itt van legbelül. A szívem egy darabja csak az övé.

Bernard-ot nemrég megpróbáltam megkeresni. Az interneten meg is találtam. Lassan húsz évvel éli túl a nagyanyámat. Egy jó ember meghal, egy rossz éli világát. Nem igazságos ez. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon megéri-e jónak lenni. Aztán rájövök, hogy bármennyire is rossz akarok lenni, a sors valahogy kiküszöböli a lázadásomat. De akkor ez is elrendelt? Nincs igazán szabad akarat? Ez túl nagyívű, hogy ebbe most belemenjek.

Nagyi nem az egyedüli ember, aki mindig velem van. Tizenegy évvel ezelőtt halt meg a fogadott nagyapám, Alexander. Nem árulok el nagy titkot, hogy ő sem a boldog életéről volt híres. Azért fogadott, mert ő igazából Pilar nagyapja volt. Pilar anyu előző házasságából született lánya, és így az én féltestvérem. Szokatlanul, miután anyu és a volt férje elváltak, Alexander és mi tartottuk a kapcsolatot. Nagyon erős volt köztünk a kötelék. Róla szintén nem fogtam fel, vagy egyszerűen nem érdekelt, hogy nincs köztünk rokonsági viszony. Bár Pilar a féltestvérem, vele viszont nincs közeli viszonyom. A vér mit sem számít. Ami számít, az a tettek, semmi más.

Alexander vagy ahogy hívtam, Alex papa múltja mindig is homályos volt. Anyu állítása szerint egyszer neki elmondta, hogy elég valószínű, hogy az apja herceg volt. Ugyanis a szülei egy hercegnek a szolgálatában álltak. És, amikor ő megszületett, szinte együtt nevelték a herceg gyerekeivel. Látszott rajta, hogy nemes. Minden mozdulatában és kijelentésében volt valami előkelő. De aztán ki tudja mi az igazság. Alex papa velünk érezte jól magát. Otthon csak a boszorkány felesége, és a mihaszna két fia várta. Persze a boszi még mindig él. Nem csoda, hogy nem ott kereste a boldogságot. Halála után persze rögtön ment a marakodás az örökségért, és akarata ellenére elhamvasztották temetés helyett. Ott voltam, amikor szétszórták a hamvait, láttam, ahogy egy pillangó repül ki a hamvak közül. Rögtön tudtam, hogy ő az. Egy más életformában született újjá. Akkor viszont hogy lehet, hogy már aznap este beszéltem hozzá? A halál utáni élet még mindig rejtély számomra. A lényeg, hogy ő is ott ült velem abban a fránya váróban. Ahogy Abigail is, a nagynéném. Ő nem mindig van velem. A lánya köti ide, bár Sandra ezt nem érdemli meg.

Abigail apu unokatestvére, Marie bátyjának a lánya. Így igazából nem is a nagynéném, legalábbis nem első fokon, mégis annak tekintettem. Szegény sokat szenvedett az élete során. Folyton valami betegséggel küzdött, és végül őt is a rák győzte le. A sors igazán lehetne kicsit kreatívabb. Na jó, ez morbid volt. Abigail ápolónő volt. Mindig odaadással és szeretettel végezte a munkáját, még úgy is, hogy az orvosok lenézték. Hozzáment egy olyan férfihoz, akitől lánya született, és, aki hamarosan el is hagyta egy másik nőért. Nem árt megjegyezni, hogy a másik nővel ugyanezt tette. Újabb jellemtelen ember éli azóta is szánalmas kis életét. Abigail lánya, Sandra műkorcsolyázó, legalábbis az volt. Iszonyú rossz természet, sőt mondjuk ki, bunkó viselkedése miatt egy helyen sem tud sokáig megmaradni. Abigail halála után egy rövid időre befogadtuk. Aztán ránk is megharagudott valamiért, ahogy mindenki másra is szokott. Nem ártana neki magába néznie, és méltón folytatni anyja örökségét. Azóta összeállt az apjával, aki sohasem foglalkozott vele. A zsák megtalálta a foltját. Csak a jó ember nem élte túl, jellemző.

Abigail azóta is próbálja jó irányba terelni Sandrat, de nem sok sikerrel. Így javarészt velem tölti az idejét. Most is itt ül Da...szóval D. mellett. A rövidítést jobban szeretem. D. még él, és szerencsére úgy néz ki, hogy boldog, aminek bármennyire is nehéz, de szívből örülök.

Ők négyen alkotják társaságom a magányos órákban. Persze nem ők az egyetlenek. De a többiek csupán árnyak, ahogyan az az ölelkező pár is a konyhapultnál. Akik közül az egyik én vagyok.

Ők igazi családot adnak nekem, amikor egyedül vagyok. Az, hogy érzem itt vannak, más értelmet ad mindennek. De mindenképpen annak, hogy jó élni, és érdemes élni. Mert ők azt szeretnék, hogy boldog legyek. Ami nem egyszerű. Hiszen láthatjátok ti is, a rossz embereké a világ. A jók pedig akkora áldozatot hoznak, hogy végül belehalnak abba. Bár igazából nem mondhatok ítéletet emberek felett, mert ahhoz jogom sincs. Viszont amíg azt tudom, hogy egy cseppnyi közük van a szeretteim halálához, addig nem fogom igazságosnak tartani ezt a világot. Nem foglak szeretni, kedves Sors!

Azt hiszem itt az ideje, hogy kicsit szót ejtsek erről a rejtélyes D-ről, aki nem más, mint...Nocsak, Gaby visszatért!

- Mi tartott ennyi ideig? - kérdeztem.

Gaby arrébb tolta az egyik csomagot. Szegény Abigailt találta el vele.

- Nincsenek jó híreim, Gabe - az arca megviselt volt.

- De mégis mi a helyzet? - kérdeztem ismét.

- Nem tudják meddig tart a légtérzár. De minimum négy napig. Semmi esély, hogy elmenjünk Londonba. Sajnálom - mondta.

- Oké - alig bírtam megszólalni. - Az a rohadék sors már megint átvert.

- És akkor most mit csinálunk? Haza nem mehetünk - láttam Gaby arcán a kétségbeesést.

- Legalább most már tudom mit kell tennem - mondtam. És valóban tisztában voltam vele.

- Lehet itt öltönyt venni? - kérdeztem.

- Mi a fenének kell neked öltöny, Gabe? - Gaby hangjában érezhető volt, hogy igazából sejti, hogy miről beszélek.

- A sors azt akarja, hogy elmenjek - feleltem.

- De mégis hova? - kérdezte összevont szemöldökkel.

Én pedig rávágtam:

- D. esküvőjére.

3. Fejezet

Gaby

Gaby megértette, hogy mit is akarok. Fogta a csomagjait, én is az enyémeket, és elindultunk, hogy fogjunk egy taxit. Értette, hogy mit akarok, de ez inkább egy beleegyezés volt. Beleegyezés a totális örültségbe. Gaby már csak ilyen. A legjobb barát, akit csak el tudnék képzelni magamnak.

Ha egy társkeresőn találkoznánk vele, ezt látnánk: egy 22 éves, mosolygós, középmagas, sötéthajú, átlagos testalkatú lány, akinek a bemutatkozó szövege radikálisan ellentétes a képen látottak alapján elképzelt személyiséggel.

Egy évben született velem, csupán két hónappal vagyok idősebb nála. Viszont el kellett telnie tizenöt évnek ahhoz, hogy Gabrielle Pond és az én életem keresztezzék egymást. Azóta azonban el sem tudnám képzelni mindennapjaimat anélkül, hogy ne váltanánk egy-két szót egymással.

Neveink kísérteties hasonlósága mindenkiben azt az érzést kelti, hogy mi vagyunk az álompár. Ami való igaz, csak nem abban az értelemben. Ahhoz, hogy kapcsolatunk erre a szintre jusson, nehéz és hosszú utat kellett végigjárnunk. Mára már nincsenek titkaink egymás előtt. Vagy ki tudja?

Gaby a Pond család harmadik gyermekeként jött a világra. Az öccsét és a nővérét nem igazán ismerem. Annyit tudok, hogy nemrég volt az öccse esküvője valami hárpiával, legalábbis Gaby szerint. Mondjuk megnéztem a Facebook-on a fotóját, igaza lehet.

Vallásos család lévén alapvető volt, hogy egyházi iskolába kerüljön. Gaby édesanyja és apja között sosem volt felhőtlen a kapcsolat, de ennek ellenére nem váltak el. Szerencsére édesanyjával, Delia-val remek a viszonya. Mondhatni, hogy, ha én vagyok a legjobb barátja, akkor Delia a legjobb barátnője. A többi rokonától csak kioktatást a magánéletével kapcsolatban. Örülök is, hogy kikerül abból a közegből, csak az anyukáját sajnálom. Viszont ő van olyan értelmes, hogy a lánya boldogsága legyen a legfontosabb számára.

Gaby és én 2002-ben találkoztunk először. Ő már két éve abba az osztályba járt, ahová újoncként érkeztem. Talán a vele való találkozás az egyedüli jó, ami abból a rettenetes iskolából származott. Egy helyesírás versenyen beszélgettünk először. Közvetlen volt, és vidám. Én visszahúzódó és fura. Apámnak sok köze volt ahhoz, hogy mi kapcsolatba kerültünk. Apám már csak ilyen. Olyan, mint a sors, odadob a végzeted elé. Akkor is ő kezdett el társalogni Gaby-val, és gondolom volt köze hozzá, hogy ez az aranyos lány a szárnyai alá vett. Gaby volt az egyetlen, akivel mindig is felhőtlenül jól éreztem magam, és ez a mai napig is így van. Ez a különleges kapcsolat évről évre vált szorosabbá. Elhívtuk nyaralni, és az iskolán kívül is rengeteg időt töltöttünk együtt. És mindeközben nem is tudtam, hogy mit teszek. Sohasem gondoltam bele, hogy ő esetleg másképpen érez irántam. Kemény hét éven át játszottam meg magam még előtte is. Kitalált álbarátnők és lányok, akik ‘tetszettek’. Minden találkozásra volt valami álhír. De 2009 nyarán valami megváltozott. Az akkor történtek rávilágítottak arra, hogy nem szabad többé hazudnom. Legalábbis neki biztosan nem. Kicsit önző voltam, tudom. Muszáj volt valakivel megosztanom, hogy mit érzek. Az sms-es incidens óta senkivel nem tudtam erről beszélni. Pedig annyi bánatom volt, és egyben örömöm is. Így jószerivel chat-es oldalakon, álnéven meséltem idegeneknek az életemről. Csak megértést vártam, semmi mást. Nem érdekelt, hogy ki olvassa, ha egyáltalán érdekelt valakit.

Így hát tavaly októberben, egy csütörtöki estén meghoztam életem egyik legnehezebb döntését. És mindent elmondtam Gabynak. Pont olyan merengőn nézett a taxiban, mint akkor este, amikor eltűnt köztünk az utolsó pajzs is. Elhívtam vacsorázni, de előtte mindent jól kiterveltem. Arra viszont nem számítottam, hogy nem csak nekem van mondanivalóm. Úton a plázába pont a ‘True Colors’ ment a rádióban. Hát igen, most valóban meglátjuk egymás igazi arcát, és színeit. És így vagy úgy, de ez sem fog szétválasztani minket. Sőt, reméltem kapcsolatunk megerősödését.

Leültünk enni. Hihetetlenül zavarban voltunk. Ő bátrabb volt. Így elkezdte felvezeti a történetét. Rögtön azzal kezdte, hogy nagy marhaságot követett el. Éppen külön voltak a barátjával, de a helyzet percről percre változhatott. Dominic olyan srác, aki képtelen elengedni Gabyt, és mindig eléri, hogy Gaby visszafogadja. Elképzelése nincs, hogy ezzel csak tönkreteszi őt, és Gaby egyfajta tinédzser szerelemmel ragaszkodik még mindig hozzá. Gaby többször mondta, hogy csak úgy tudna tovább lépni, ha lenne valaki más az életében. Hát lett is. Az egyetemen kicsit közelebb került az egyik tanársegédhez.

Gaby titka Donald volt. Viszonyt folytatott a férfival, aki mellesleg nem csak az egyetemen tanított, de házas is volt, bár erről Gaby az elején nem tudott. A hír először sokkolt. Féltettem Gabyt a csalódástól, az emberek véleményétől és magától Donaldtól is. Azonban tudtam, hogy azt kell neki nyújtanom, amit én is elvárok, megértést, támogatást. Ezt kapta tőlem, de azóta is azon vagyok, hogy olyan emberek vegyék körül, akik megérdemlik őt. És én ugyanezt kapom tőle. Nekem csak rá van szükségem egy olyan társ mellett, mint a Nagy Ő. Egy társ, egy barát. Mi hárman, és más nem számít. Vagyis négyen, mert Gaby is meg fogja találni a Nagy Ő-t, ebben biztos voltam.

De most csak ketten vagyunk, és egy esküvőre tartunk. Egy esküvőre, melyen életem szerelme elveszi a nőt, akit szeret. Remegést érzek a gyomromban, pont úgy, mint fél éve azon az estén Gaby-val. Miután elmondta a titkát, azt is elárulta, hogy már szinte mindenki tudja. Én voltam az egyetlen, akinek nem merte elmondani. Mert az én véleményen számít neki igazán, és nem szeretne csalódást okozni. Megnyugtattam, nem okozott. Azon valóban meglepődtem, hogy simán elmondta még pár nem is igazán közeli barátnak, de ez az ő döntése. Ő már csak ilyen, szeret beszélni, de sokszor támadási felületet ad azzal, hogy túl sokat elmond olyanoknak, akiknek nem kellene. Nem vagyok olyan ember, akit érdekel mások véleménye, főképp, ha abszolút semmi közöm hozzájuk. Gaby véleménye viszont száz százalékig érdekel. Így hát elérkezett, hogy én valljak színt.

Azon az októberi estén már úgy mentem haza, hogy tudta. Nem tudtam neki szépen összefüggően elmondani, pedig csak egy alkoholmentes koktélt ittam. Gaby viszont két Margaritat is benyakalt. Ő tudja így oldani a feszültséget, nekem még rendesen berúgni sem megy. Apropó, meséltem már a tequilás sztorit? Ha nem, akkor jobb is. Remélem Gaby sem fog fecsegni róla. Erősem rombolná a reputációmat. Gabyt viszont ez sem érdekli, ahogy azt is simán vette, amikor szinte a szájába adtam a szavakat:

- Szóval, az az sms...elég egyértelműen leleplezett hebegtem.

- Na most akkor két eset állhat fenn - mondta halál nyugodtan. - Vagy egy drogdíler volt, vagy egy szerelmes üzenet egy sráctól.

- Második opció - vágtam rá.

Vagyis nem mondtam ki a szót. Csak körülírtam a helyzetet. És utána már egyszerűbben jöttek a szavak, egy órán át beszéltem. Ugráltam idősíkok, személyek és helyszínek között. Csodálom, hogy tudta követni. Bár volt forgatókönyvem, de teljesen máshogy sikerült elmesélnem a dolgokat. Spontánabbul, és ez pont így volt jó. Mikor a végére értem, kérdezett pár apróságot, és megnyugtatott. Örült, hogy elmondtam neki. És főleg annak, hogy ő lehetett az első, aki megtudja a titkomat, amit akkor már javában tíz éve cipeltem magammal. Megérte várni, de előbb is elmondhattam volna. Tisztességesebb lett volna. Hiszen, ahogy el is mondta, ő igazából mindig is remélte, hogy köztünk egyszer több lesz. És teljességgel hihette is. Minden jel arra mutatott, főleg a sok közösen töltött idő miatt. A nyaralások meg pláne. Apropó nyaralások, egy idő után már nem jött velünk. Ugyanis ez a bizonytalanság arra ösztönözte, hogy inkább ne legyen annyit a közelemben, csak így tudott kiverni a fejéből. Ám most már mindent értett. A kirakós teljes volt. Én mégsem nyugodtam meg, mert mi van, ha én löktem folyton Dominic karjaiba? Mi van, ha arra várt mindig, hogy én leszek, aki majd felszabadítja? Ezt azóta sem kérdeztem meg tőle. Félek, hogy igaz. És bűntudatom van emiatt. Talán ezért is segítettem most, így utólag kiszakadnia abból a mérgező környezetből. Remélem a jövőben jóvá tehetem azt, hogy nem voltam vele őszinte. De akkor még magammal sem voltam túl őszinte, hiszen amire nem gondolok, az nem is létezik.

Gaby egyike azoknak a csodálatos nőknek, lányoknak, akiket ismerek. És mindig is hittem, hogy egykor majd ott leszek az esküvőjén. A tanúja leszek, amikor örök hűséget fogad, és vigyázok majd a kisfiára vagy kislányára. De most nem ez az elsődleges. El kellett hagynunk az országot minél hamarabb. Én vettem rá a szökésre, és következmények nélkül már nincs visszaút. Az anyja meg is ölte volna, ha ott lett volna, miután kiderült, hogy végleg otthagyta az egyetemet csak azért, hogy pincérnő legyen Londonban. De ha mégis elé kell állnia, akkor én ott leszek mellette. Ott voltam, amikor kiadta Donald útját is. Nem volt egyszerű helyzet. Donald csak egy kis laza viszonyt akart, de Gaby túl érzelmes volt, és rájött, hogy jobbat érdemelne annál, minthogy valaki játékszere legyen. Gaby nehéz döntést hozott, mert újra ott állt egyedül, és Dominic csak erre várt. Szegényt még jobban megviselte, hogy pár nappal később Donald már egy másik nővel mutatkozott a kampuszon. Segítenem kellett. Így Gaby lezárta a múltat egyszer és mindörökre. De a vulkán mindent megváltoztatott. Egy helyben toporogtunk, pont, mint a taxi, amiben ültünk. - Minden oké? - kérdeztem. Gaby rám mosolygott, és ezt mondta:

- Esküvőre megyünk. Persze, jól vagyok. De ez a ruha, amit vettünk...

- Te leszel a legszebb az egész templomban, nekem elhiheted - kacsintottam rá mosolyogva.

Megfogta a kezem. - Neked lesz igazán nehéz Gabe. De én ott leszek végig melletted.

Ahogy ezt kimondta, hirtelen nagy zajt hallottunk. A taxi már nem tudott fékezni, így mi is belehajtottunk az előttünk haladó autóba. Mögöttünk már meg tudtak állni. Nem esett bajunk. Nem koccantunk nagyot. Azonnal kiszálltunk. Láttuk, hogy egy kamion fordult keresztbe az úton. Valamiért felborult, és a kocsik szépen belerohantak.

- Nem tudom hogy vagy vele Gabe, de a sors mégsem akarja, hogy ott legyél D. esküvőjén - mondta, miközben néztük a feltorlódott kocsisort.

Ám ekkor valamire figyelmes lettem.

- De pontosan azt akarja. Nézd! - mutattam előre. Egy limuzin állt hét-nyolc autóval előttünk. Eléggé összetört. A hátulján ez a felirat állt: ‘Friss házasok - Margarete és Damien’.

- És most mit akarsz csinálni? - Gaby tudta, hogy készülök valamire.

- Biztosra veszem, hogy benne ül Damien. Megyek, és megmentem - de mire ezt befejeztem, már két kocsival előrébb is voltam.

4. Fejezet

Esküvő temetésre hangolva

Rohantam a limuzin felé, ahogy csak bírtam. Két, keresztben megálló autó elállta az utat előttem. Felpattantam az egyik motorházának tetejére, és csak mentem tovább. A mentőautók sorra érkeztek, alig lehetett valamit hallani a nagy szirénázás közepette. Egy vérző fejű férfi szállt ki abból az autóból, ami mellett elfutottam. Hátranéztem, és láttam Gabyt a távolban. Szinte sóbálvánnyá vált a félelemtől. Ekkor valami furcsa zaj fojtotta el a szirénák hangzavarát, a kamion felrobbant. A robbanást erős lökéshullám kísérte, és hátrarepültem pár métert. A földre estem, minden olyan furcsa lett. Alig hallottam valamit, zúgott a fülem. Néhány repülő alkatrész átsuhant a fejem felett. A vérző fejű férfi megpróbált felállni, de egy alkatrész beleállt a fejébe, sokkoló látvány volt. Aztán visszarázódtak lassan gondolataim a limuzinhoz. Mennem kellett tovább, de nem tudtam szólni Gabynak, hogy jól vagyok, szorított az idő. Meg kellett mentenem D-t, mert nem élném túl, ha valami baja esne.

Végre odaértem, és láttam, hogy a limó eleje teljesen összetört, hangosan szólt a szirénája. Megpróbáltam kinyitni a hátsó ajtót, de nem sikerült, beragadt. Felvettem egy elrepült alkatrészt a földről, és betörtem a hátsó ablakot. Így már ki tudtam nyitni az ajtót. Csak egy valaki feküdt eszméletlenül az autóban. Nem D. volt az, hanem Margarete. Őt kell ma megmentenem. Irónikus, nem? Életem szerelme ma elvesz valakit feleségül, és én mentem meg a menyasszonyát. Otthagyhattam volna, de nem tehettem. Tudod, a jó emberek kénytelenek jót cselekedni.

A kezembe kaptam ezt a fiatal lányt, talpig fehérben volt, a gyönyörű mennyasszonyi ruhájában, és kihúztam a limuzinból. Mondhatni, azért sportolhatna kicsit többet. Már ott voltak a mentősök, és átvették tőlem. Megtaláltam a telefonját a földön, kieshetett a táskájából. Sajnáltam a lányt. Élete egyik legszebb napján, egy ilyen ruhában balesetet szenved. De miért teszed ezt Sors? Én nem akarok bosszút, azt akarom, hogy