Most először

By Horányi Hanna Zelma

Az első szerelem megismételhetetlen. Az első szerelemhez semmi sem érhet fel. Az első szerelem sosem múlik el. Mindenki tudja, hogy el fog jönni; mindenki tudja, hogy egetrengető lesz; mindenki tudja, hogy ott kezdődik az élet.  Ilyen elvárások mellett nem csoda, hogy az első szerelemre beavatási szertartásként nézünk - de olykor nehéz különbséget tenni ábrándok és valóság között.  Horányi Hanna a tizennégy éves Zsófi szemszögéből mesél első szerelemről, randikról, iskolaváltásról, csalódásokról és új kezdetről.

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789635842735

Book preview

Borítódekor

Horányi Hanna Zelma

Most először

Menő Könyvek

Szöveg © Horányi Hanna Zelma, 2022

Borító © Szabó Vince, 2022

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója.

A Manó Könyvek Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2022

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.menokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Felelős szerkesztő: Kertész Edina

Olvasószerkesztő: Dér Adrienn

Műszaki vezető: Rácz Julianna

ISBN 978 963 584 273 5

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Rozinak

1. fejezet

Itt vagy, angyalbogár?

A hirtelen ébredések rémületével kaptam fel a fejem, és bevágtam a kocsi ablakába.

– Hát jó reggelt! – vigyorgott rám Bálint a szomszéd ülésről. A belőle áradó jókedv zsibbasztotta az agyamat.

– Nem aludtam. Kocsiban sosem tudok aludni – húztam összébb magamat. Szerettem volna normális lenni, de helyette nyűgös voltam és goromba. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Szokás szerint.

Megdörzsöltem a fejem, majd megkockáztattam egy újabb pillantást Bálintra. Felvont szemöldökkel meredt maga elé, az arca unott volt, és megbántott. Mikor találkozott a tekintetünk, védekezőn felemelte a kezét.

– Bocsánatért esedezem. Nem szándékoztalak megbántani.

– Bálint. Nem bántottál meg. Csak…

– …csak épp olyanod volt, mi?

– Nem! – ráztam a fejem, és most már kezdtem valóban ideges lenni. – Fáradt vagyok, oké? … Neked is vannak rossz pillanataid.

– Vannak. De nem óránként.

– Nekem sem!

– Hé, nyugodjatok már le! – fordult hátra az anyósülésről Dávid. Bálint ingerülten az ablak felé fordult, én pedig magamra maradtam az idegességemmel, ami a beálló csendben lassan bűntudattá savanyodott.

Anya tarkóját bámultam. Lassan egy órája vezetett némán. Utoljára akkor szólalt meg, mikor Bálint tiltakozni kezdett egy második Keith Jarett-album ellen, mire Dávid felhördült, és vészjósló tekintettel fordult hátra. Ezt tízpercnyi visszafogott kiabálás követte, amiben a fiúk egymás zenéit leprázták. Ekkor szólt közbe anya, és a határozott „hagyjátok már abba" megtette a hatását: a fiúk először dühösen anyára meredtek, aztán Dávid betette a Clandestinót, ami nálunk olyan alapműnek számított, mint más családokban Gryllus Vilmos vagy, mondjuk, a halászjuditos Varázsfuvola.

Talán nem kellett volna felvennem. Talán ez is csak egy veszekedés volt, mint annyi sok előtte. Én Bálinttal, Bálint Dáviddal, Dávid velem – vége-hossza nem volt az ütközéseknek, vagyis vége pont hogy volt, és általában előbb is, mint az ember várta volna. Én vártam volna. És a családom olyan természetesen lépett tovább: apa nem vett róluk tudomást, anya bevetett egy rendreutasító mondatot, Dávid mosolyogva megrántotta a vállát, Bálint pedig felnevetett – és a vérre menő vita már nem is létezett. Túlélési ösztön volt ez, vagy egyszerű könnyedség? Akármelyik is, tizennégy éves koromig nálam csak a hiánya volt meg.

Anya vetett ránk egy gyors pillantást a visszapillantóban, aztán megjegyezte:

– Apa egy hete megállás nélkül dolgozik, úgyhogy legyetek szívesek, ne azzal indítsatok, hogy végigüvöltitek a lakást.

– Anya, ezt már mondtad – vágtuk rá Bálinttal egyszerre. Bálint rám vigyorgott, amit bizonytalanul viszonoztam; szent volt köztünk a béke. Pedig én bocsánatot akartam kérni, be akartam ismerni, hogy nem volt igazam – nekem szükségem volt feloldozásra. Bálint azonban továbblépett – ez is csak egy vita volt, ugyan már, minek is emlegetni. Kinek.

Anya még egy ideig magyarázta, hogy Budapest nem a Balaton, satöbbi, satöbbi, ja, és apa nem egy strandon ülő néni. Végül hárman egyszerre közöltük vele, hogy volt időnk megtanulni, hogy aki dolgozik, az fáradt. Aztán megérkeztünk.

A lakás, ahova négyéves koromban költöztünk, egy Budapest fénykorából hátramaradt ház harmadik emeletén volt, és nekem magát az otthont jelentette. Dőlt betűvel. Nagybetűvel. CSUPA NAGYBETŰVEL. Költözhetett hozzánk bármi baj, düh, kétségbeesés, ez a hely számomra biztos pont maradt, ahol egy rossz nap után ledobhattam a cuccaimat és az idegességemet; ahol órákat tölthettem anélkül, hogy aztán el kelljen számolnom azzal, hogy mit is csináltam; ahol a családom volt. A régi lakásunkról semmi emlékem nem maradt, pedig elvileg nagyon szép volt, sőt, tartozott hozzá egy egész rendes kert is – míg itt, Lipótvárosban csak egy kisebb szoba méretű zöld területre futotta, aminek a felét anya és egy lelkes kismama foglalta le veteményesnek. (Egyelőre kísérleti stádiumban tartottak.) Itt voltak azonban a kávézók, a park, és a szobám, ami lassan tíz éve követte nyomon az életem kis és nagy (bár, ha már itt tartunk, többnyire kis) történéseit.

A kocsiból kiszállva Dávid előreszaladt pisilni, mi pedig felkészültünk a Nagy Cipekedésre. A csomagtartó dugig volt tömve táskákkal, bizonyságul arra, hogy ismét eltelt egy nyár, amit önkéntes balatoni száműzetésben töltöttünk. A vállamra kaptam a túratáskámat, amit nagyjából fele-fele arányban töltöttek meg ruhák és könyvek, Dávid gitárját (elkerülendő egy „komolyan hagytátok hánykolódni a csomagok között?" kezdetű vitát), aztán, mivel a csomagtartó még mindig kétségbeejtően tele volt, az egészet megkoronáztam egy kosár kajával. Megtapogattam a zsebemet, hogy van-e nálam kulcs, aztán nagy lendülettel nekiindultam, remélve, hogy ha elég gyors vagyok, sikerül elérnem a harmadik emeletet anélkül, hogy összerogynék.

Biztos, hogy ennyi mindent kell vállalnom? Lány létemre?

Lány létemre? Az mit jelent?

Hagyjuk.

Apa épp egy hatalmas bögre kávét ivott, az ebédlőasztalunk mellett állva, amikor betámolyogtam az ajtón. Pár pillanatig csak nézett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy arra vár, hogy köszönjek, azon gondolkozik, hogy mikor álltam be karácsonyfának, vagy csak elszokott attól, hogy embert lásson.

Zavartan álldogáltam, aztán leengedtem a kosarat a földre, és megköszörültem a torkom.

– Szia, apa! – nyögtem.

– Szia – bólintott. Csend. – Milyen volt? Ez az utolsó pár hét.

Megigazítottam a gitártok pántját a vállamon, aztán beletúrtam a hajamba.

– Jó, köszi… Tényleg jó volt. – Csend. – És te? Hogy telt? Ez az utolsó pár hét…

Apa kortyolt egyet a kávéjából, hozzám hasonlóan feszengve és az időt húzva. Hosszúra sikeredett az a korty, és szerintem mindketten hallottuk, ahogy nyelt egyet. A tekintete egy pillanatra elidőzött a szekrény tetején sorakozó kaktuszokon. Aztán megint rám nézett. Na, most.

Most?

A helyzetet a fürdőből kilépő Dávid mentette meg. A nadrágjába törölgette a kezét, aztán rám nézett, és elnevette magát.

– Pff, jól nézel ki – bólintott felém. Próbáltam visszamosolyogni, de biztos voltam benne, hogy az erőlködéstől már teljesen vörös a fejem.

– Ja. Hát, kicsit nehezek a könyveim – nyögtem, aztán várakozva ránéztem. – Öö, itt van a gitárod… Nem akartam, hogy baja essen a pakolásban.

– Oh, kösz, édes vagy – bólintott. A következő pillanatban Bálint is megérkezett, hozzám hasonlóan táskákkal megrakodva.

– Cső, apa! – rikkantotta, majd Dávidhoz lépett, és belebokszolt a hasába. – Nagyon furfangos dolog lelépni és véletlenül kimaradni a pakolásból…

– Mi, már készen is vagytok?

– Hát ja, anya hozza az utolsó táskákat.

– Bocs, nem gondoltam, hogy egy menetben…

– Nemcsak lusta, de alul is becsüli a saját családját – ingatta a fejét Bálint, és egyáltalán nem tűnt idegesnek. Velem ellentétben.

Bevittem a kosarat a konyhába, és kipakoltam a pultra, miközben a fiúk belelendültek a létezésbe. Meséltek, és doboltak az asztalon, és kiabáltak, és birtokba vették a lakást, apa pedig leült egy székre, és, azt hiszem, figyelt rájuk. Közben anya is megérkezett, és fáradtan felsóhajtott, hogy ő próbált szólni a fiúknak, amit apa válasz nélkül hagyott; helyette őt is megkérdezte, hogy milyen volt a Balaton. Megfordult a fejemben, hogy megjegyzem, mit mond anya válaszul, hátha máskor használni tudom, de aztán inkább csak visszacsoszogtam a nappaliba, rámosolyogtam Dávidra, aki épp az új Tarantino-filmről mesélt, amit egy kerti moziban néztünk meg, majd felszenvedtem magamra a táskámat, és bemenekültem a szobámba.

Hát, ilyen volt az én családom: a fiúk és anya határozottak, magabiztosak és elbűvölőek, míg apa inkább rám hasonlított – vagyis én rá: magának való, elvarázsolt, különc. A munkáján és a könyvein kívül egyetlen dolog érdekelte, mégpedig a gyümölcsfái. Mint már említettem, Budapesten nem volt rendes kertünk, a nyaralónkhoz viszont tartozott egy Balatonra néző kert. Az ott álló fák nagy részét még a nagyapám ültette, de apa nem tudta megállni, hogy évről évre ne szerezzen be egy-egy új csemetét. A nyári szabadsága alatt órákat tudott a gondozásukkal tölteni, és ilyenkor – csakúgy, mint munka közben – megszűnt számára minden. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy gyermekeiként szerette ezeket a fákat – ráadásul velem és a bátyáimmal ellentétben a fáknak megvolt az a csodálatos tulajdonsága, hogy egy szót sem szóltak.

Mert hiába volt apa bölcs és tájékozott, a vele folytatott beszélgetéseket csak úgy lehetett jellemezni, hogy nem sikerültek. Talán anya volt az egyetlen, aki szót tudott vele érteni – ő irányban tudta tartani a dolgokat, és elérte, hogy apa a teljes figyelmével jelen legyen, amikor hozzá beszélt. Idővel aztán a bátyáim is találtak megoldást: egyszerűen nem zavartatták magukat, és így sikerült apa fiaivá lenniük; sikerült elérniük, hogy ott legyenek az apa körüli térben. Én azonban túl bizonytalan voltam ehhez – túlságosan olyan, mint apa –, és a szeretet, a tisztelet és a megfelelni vágyás annyira megingatta a mondataimat, hogy végül egytől egyig kisiklottak.

Azt hinni, hogy egy nap varázslatos módon megtanulunk rendesen beszélgetni, olyan lett volna, mint arra várni, hogy egy teknős levesse magáról a páncélját, és felmásszon egy fára. Apával mindkettőnknek szüksége volt egy vezetőre a beszélgetésben – valakire, aki rávesz minket, hogy hátrahagyjuk a gondolatainkat és a csöndet –, kettesben maradva tehát leginkább csak elnéztünk egymás mellett, és hümmögtünk. Sokáig azt hittem, hogy ez örökre így fog maradni, de aztán elkezdtem írni, és egy új, mesés lehetőség tárult fel előttem: mi lenne, ha? … Persze ahhoz még évek kellettek, hogy meg merjem mutatni neki egy soromat is. De a remény akkor is bennem élt, hogy egy nap…

Talán.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, egy ideig csak álltam dermedten, és rémesen kimerültnek éreztem magam. A szobám pár pillanatra teljesen idegennek tetszett, és a tudat, hogy Budapesten vagyok, megrémített. A Balatonon könnyű volt elengedni az időt, ott csak azt lehetett, úszni benne, de itthon szereznem kellett egy életet, ha nem akartam elveszni. Átléptem a szobámon, a táskámat az asztalomnak támasztottam, és előkerestem a laptopomat. Fél kézzel ráhuzigáltam az ágytakarót az ágyamra, ledőltem rá, és bekapcsoltam a gépet. A Facebookhoz nem volt gyomrom, ezért az írás tűnt még a legesélyesebbnek, de amikor megnyitottam a mappát, rájöttem, hogy semmi sincs a fejemben. Egy ideig csak néztem magam elé, a homlokomat simogatva, mintha a jövendőbeli ráncaimat próbálnám eltüntetni. Elindítottam egy Jóhann Jóhannsson-albumot, hogy szóljon valami a háttérben, különféle helyekre mentettem a desktopon felhalmozódott lomot, majd visszatértem az „írós" címre hallgató mappához. Még mindig semmi.

Így akarok íróvá válni?

Így akarok apa mellé kerülni?

Felültem, és kibámultam az ablakon. A túloldalt zajlott a késő augusztusi élet: a napsugarak aranysárgábbak, az árnyékok hosszabbak lettek, a fák pedig ezzel mit sem törődve teljes pompában bólogattak.

– Fák. Ágak. Lombos ágak. Lompos ágak? Ebből még lehet valami… – motyogtam, de aztán csak megráztam a fejem. Hagyjuk már.

Visszadőltem a párnáim közé, és lehunyt szemmel vártam. Egy ihletre. Egy szőke hercegre.

Szőke? Mióta jönnek be nekem a szőkék?

Aztán szép lassan elaludtam.

Másnap reggel a telefonom keltett – pontosabban valaki, aki úgy döntött, hogy nem aludhatok tovább fél tizenegynél. Fél perc vérre menő harc az ébrenléttel, aztán megadtam magam. Ró volt az.

– Hallómhh… – ásítottam bele. Egy rövid ideig néma csend volt a túloldalon, aztán Ró hangja:

– Te jó ég, felébresztettelek?

– Hát. Ja.

– Jaj, bocsi, nem akartam.

– Semmi, most már úgyis mindegy – nyögtem, majd az oldalamra fordultam, hátha attól egy kicsit emberibb lesz a hangom. – Mondd nyugodtan.

Ró egy kis ideig megint várakozott, aztán belátta, hogy tényleg mindegy.

– Hát, csak… most, hogy hazajöttél, nem akarunk találkozni? Napok óta szétunom a fejemet! Tegnap is egész nap anyának kellett segítenem, mert nem tudtam semmit csinálni, ő meg észrevette. Előtte meg rendet raktam a szobámban, aztán egész nap zenét hallgattam, meg olvastam a Semmit. Előtte meg…

– Aha, értem – szakítottam félbe. Veronikával óvodás korunk óta legjobb barátnők voltunk, és időközben megtanultam lelkifurdalás nélkül félbeszakítani a monológjait. – Figyelj, még nem keltem fel, meg minden, de… szerintem… kettő körül?

– Okii. Akkor kettő, és lehet a Moszkva? Csak mert venni akarok borítót a füzeteimhez, meg persze a füzeteket is jó lenne megvenni…

– Aham. Na, puszi.

Kinyomtam a telefont, aztán újra eltűntem a takaróm alatt. Messze volt még az a két óra.

Végül kettő után tíz perccel érkeztem a Moszkvára, kócosan és kótyagosan. Ró boldogan ugrott a nyakamba, aztán magával vitt a Mammutba csomagolópapírt venni. Az utat végigbeszélte, az elmúlt két hét összes eseményét megpróbálta elhadarni, én pedig némán bandukoltam mellette, és egyre jelentéktelenebbnek éreztem magam – mint olyan sokszor Ró közelében.

A barátságunk nagy részben az ellentétek vonzerején alapult, és én képviseltem a negatív pólust. Ró lehengerlő jelenség volt, anélkül hogy különösebb szépség lett volna. Ha mosolytalanul járja a világot, az ember könnyen leragadhatott volna annál, hogy a szemei egy kicsit túl közel ültek egymáshoz, vagy hogy a jobb füle kifejezetten elállt. Ő azonban kész volt ragyogva mosolyogni a világra, és cserébe – legalábbis én úgy éreztem – a világ is visszamosolygott rá.

Persze elég önpusztító dolog a legjobb barátnődhöz hasonlítgatni magad. Meg is próbáltam leszokni róla, mégis újra és újra beleestem ebbe a hibába, ahogy aznap is. Ahogy a Mammuthoz közeledtünk, egyre nagyobb hülyeségnek éreztem, hogy otthagytam az ágyamat egy ilyen katasztrofális napért. Rót pedig le sem lehetett lőni.

– …egész életemben arra készültem, hogy mennyire durva meg ijesztő lesz a nyolcadik, hiszen érted, felvételi, meg minden, ráadásul azt sem tudom, hova menjek, de azért tök király ez az egész. Bár mindig, amikor elképzeltem, hogy nyolcadikos vagyok, azt képzeltem, hogy akkor annyira nagy leszek, de hát igazából nem is vagyok. De attól még iiirtó izgi… – csacsogott, miközben a haját átpakolta a jobb válláról a balra.

– Aham, ja – bólintottam kedvetlenül.

Ró felvont szemöldökkel pillantott rám, amolyan „mi van veled"-fejjel. Egy ideig csak néztük egymást, aztán megállapította, hogy a szokásosnál is halabb vagyok. Mikor erre sem tudtam érdemi választ adni, egy gyors váltással faggatni kezdett, hogy mit csináltunk a Balatonon. Az első gondolatom az volt, hogy rávágom, hogy semmit, aztán rájöttem, hogy az tényleg azt jelentené, hogy a lejjebbnél is lejjebb süllyedtem, úgyhogy megrántottam a vállam.

– Dávid meg Bálint megint rászállt a suli-témára, és naponta összevesztek azon, hogy hova fogok menni. Dávid folyton ismételgeti, hogy a gimijének a csúcsszuper-ilyen-olyan magyar tagozatát nekem találták ki, Bálint meg mindig azzal jön, hogy süt rólam, hogy mennyire élvezem ezt az egész családias cuccot, ami ugye a Hajnal lenne – ami amúgy nem is biztos, hogy igaz…

– Hát, izé, sajnálom – nézett rám szomorúan Ró.

– Tökmindegy. Legalább van, akinek feltűnik, hogy szeretek írni – rángattam tovább a vállam, és szinte viszkettem a saját elviselhetetlenségemtől. Veronika a száját rágva nézett rám, de nem válaszolt. Volt ideje megszokni, hogy az apával való kapcsolatom nem éppen gördülékeny, de ahányszor szóba került, irtó zavarba tudott jönni. Láttam rajta, hogy pillanatok kérdése, és elkezdi simogatni a vállam, amit nagyon nem akartam. Az előző nap után simán elbőgtem volna magam.

Igyekezetemben, hogy eltereljem a témát, felkaptam az első, kezembe kerülő izét, ami történetesen egy zsiráfos füzet volt.

Vajon a zsiráfok be tudják hajlítani a nyakukat?

Egy ideig nézegettem a képet, aztán hitetlenül felnevettem. A lassan huszonnégy órája tartó mélyrepülésem után a hirtelen rám törő nevethetnék reménytelenül fura és felemelő volt, és hiába próbáltam, sehogy sem tudtam megfékezni. Ró furán méregetett, mire az orra alá dugtam a zsiráfokat.

– Basszus, Ró, mi van, ha ezek… nem tudják behajlítani… a nyakukat? – vihogtam. – Mármint, ha csak a végén tudják. És… nem is vágják, ha valaki beáll a két első lábuk elé.

Veronika néhány pillanatig kifejezetten zavartan meredt rám, aztán elkerekedett a szeme, és hangosan nevetni kezdett. Egy ideig csak álltunk ott, vinnyogva és rázkódva, miközben a többi vásárló ijedt-értetlen fejjel kerülgetett minket. Végül Ró felnyalábolta a papírjait meg a füzeteket, és elhúzott a pénztárhoz.

Három órával később, mikor már túl voltunk két-két gombóc fagyin és egy kiadós beszélgetésen a Millenáris egyik padján, Ró egy puszi kíséretében a kezembe nyomta a zsiráfos füzetet. Azt mondta, hogy feltétlenül használnom kell, mert azt akarja, hogy vidám legyek.

2. fejezet

Atanév szeptember másodikán kezdődött, így aki akart, örülhetett neki, hogy egy napot kaptunk ajándékba. Persze hiába próbáltam az utolsó napokban átállni a normális fekvésre-kelésre, ahogy az ágyam szélén ültem, úgy éreztem magam, mint a naposcsibe, aki még a popsiján hordja a tojáshéjat, és másra sem vágyik, csak hogy visszamehessen oda, ahol meleg volt, és kaja. Egy ideig csak pislogtam (csipák és lámpafény), eljátszva a gondolattal, hogy visszafekszem, és nem is kelek fel többé. Aztán:

– Zsófi! Ugye nem akarsz az ágyadból beesni az évnyitódra? – kiabált be anya, aki valószínűleg épp akkor lépett ki a fürdőszobából, készen az új napra. Morogva felálltam, és a szekrényemhez léptem.

A polcaim nagy részét a nyáron hordott, csodálatosan könnyű és világos ruháim foglalták el, amiket most egyesével kellett arrébb dobnom, míg végül a kezembe akadt a hetedikes évzárómon hordott ünneplő: sötét farmerszoknya és felhajtott ujjú fehér blúz. Miután felöltöztem, átvonultam a fürdőszobába fésülködni és fogat mosni, aztán még egyszer ennyi időt rászánni arra, hogy megpróbáljam kifesteni a szemem. Nyáron az állandó balatonozás (és a szinte teljes elszigeteltség) miatt kijöttem a gyakorlatból, úgyhogy a végén nem voltam biztos benne, hogy tényleg elégedett vagyok-e az eredménnyel, vagy csak kifutottam az időből.

Az iskolám a harmadik kerület szélén állt, úgyhogy csak át kellett sétálnom a Margit hídon, aztán fognom egy tizenkilencest, és pár perc múlva meg is érkeztem. Egy röpke pillanatig egészen szentimentálisan meredtem a nagy téglatömbre, ami hozzáértők szerint Óbuda legszebb iskolája volt, aztán megrántottam a táskám vállpántját, és besoroltam egy fehér ing mögé.

A bejárathoz érve az előttem haladó fiú megállt, hogy tartsa nekem az ajtót, én pedig elfojtottam egy mosolyt, és megállapítottam, hogy ezek után már csak jó lehet a napom (vagy pont ezzel adom meg magam a patriarchátusnak?). Mikor azonban felnéztem, hogy megköszönjem, egy idegen arcot láttam.

Új fiú!

Tévedésről szó sem lehetett. Én ugyan nem voltam közösségi ember, de a Hajnal mérete egyszerűen lehetetlenné tette, hogy ne ismerjem arcról a tizenkét évfolyam összes diákját. Márpedig az előttem álló fiú határozottan nem volt ismerős.

Megkérdezzem, hogy segíthetek-e?

Mekkora az esélye, hogy hülyét csinálok magamból?

Akkor viszont abba kéne hagyni a bámulást.

– Ööö, köszi – nyögtem ki, és éreztem, hogy elvörösödöm.

– Semmi – vont vállat a fiú, és már lépett is a portáshoz. A mozdulatban, amivel elfordult tőlem – az első embertől, akivel szót váltott, és akitől így könnyen segítséget kérhetett volna –, annyi magabiztosság volt, amennyit én hét év után sem tudtam felmutatni.

Egy nap, talán.

– Elnézést, meg tudná mondani, hol találom az igazgatói irodát?

Elszakítottam a tekintetemet a fiú hátáról, és megszaporáztam a lépteimet – nem akartam az a lány lenni, aki megbámulja, majd követi az első emeletre. Az osztályteremhez érve megigazítottam a hajamat, aztán a lehető legtermészetesebben (mintha az ilyesmi egyszer is működne) beléptem.

Már szinte mindenki ott volt, és többfelől is mosolyogva köszöntöttek a többiek. Néhányan a nyakamba is ugrottak, amit egyáltalán nem értettem, mert szerintem azért, mert nem találkoztam valakivel két hónapig, nem kell megfojtania.

Végül néhány veszélyesen széles mosoly felvillantása után sikerült eljutnom a hátsó padsorhoz, ahol a sulis barátnőim fogadtak. Valamelyik korán kelő (Dórira tippeltem) lefoglalta az utolsó padsort, és így mind az öten együtt ülhettünk. Viki és Dóri egyből odapattant hozzám, amiért egy-egy esetlen ölelést kaptak ajándékba, a többiek azonban beérték azzal, hogy rám mosolyogtak.

Leültem a legbelső padba, Vikiék mellé, és próbáltam nem túl boldognak tűnni, amiért egyedül ülök – ráadásul az ablak mellett. Kitettem magam elé a Rótól kapott füzetet és egy tollat, amit a következő pillanatban Dóri kis híján le is söpört, mikor felpattant Viki padjára, és nagyot sóhajtva rám nézett.

– Tudod, most mondtam Julinak, hogy most, hogy elkezdődött az év, és egyszerűen jó visszajönni, kicsit lelkifurdalásom van, amiért el akarok menni…

– Mi? … Akkor… most már biztos vagy benne? – kérdeztem, és lopva Julira néztem. Ő megérezte a pillantásomat, és egy elképesztően őszintétlen mosoly erejéig viszonozta is, aztán előrefordult. Valószínűleg tudta, hogy átlátok rajta, de a mosolya így is azt üzente, hogy ne foglalkozzak vele.

– Hát ja. Abba a sportsuliba akarok járni, és ezzel tényleg nem lehet mit tenni. Itt hamar szétunnám magam… És te? Hogy állsz a Nagy Döntéssel?

– Felvételizni biztosan fogok – válaszoltam, de én sem tudtam volna megmondani, miért. Egy szemernyit sem voltam biztosabb a dolgomban, mint addig bármikor, és mégis: azzal, hogy kimondtam, az egész valahogy komollyá vált. Egy pillanatra egészen elkapott a suliváltás-őrület, és az jutott eszembe, hogy lehetőséget felvetni, vagy akár lehetőséget teremteni a változásra fontos lépés a felnőttkor felé. És ha Dóri van elég bátor és felnőttes, hát akkor én is. Százszor is. – Felvételizni biztosan fogok – ismételtem meg, határozottabban. – Én is szeretem a Hajnalt, de én is hamar elunnám magam. Már nem az alacsony fizikai leterhelés miatt – mosolyodtam el halványan, mire Dóri felnevetett.

– Lányok, egyszerűen szörnyűek vagytok – rázta meg a fejét Ágota. – Így kezdeni az évet… Fogadjunk, ha kapnánk valami helyes fiút, rögtön meggondolnátok magatokat…

– Mii, te tudsz valamiről? – egyenesedett fel Dóri, aki rögtön meg is feledkezett a felvételiről.

– Nem, semmiről, de csodák mindig történhetnek…

– Én láttam egy új fiút – szólaltam meg hirtelen, mire mind a négyen felkapták a fejüket.

– Helyes? – nézett Dóri mélyen a szemembe.

Megrántottam a vállam.

– Nem tudom. Inkább fura. De mindegy, mert szerintem inkább kilencedikes…

– Hogy érted, hogy fura? – vágott közbe Viki.

– Nemtom. Mármint… Nem tudom. Nem egy kék szemű herceg, aki most szakadt a tengerpartról, és két nap alatt a suli sztárja lesz…

– Hogy néz ki? – hajolt közelebb Dóri, és bizalmaskodva lehalkította a hangját. – Magas?

– Ja, azt hiszem. És hát… Nem tudom. Inkább érdekes, mint helyes. Az arca inkább… hát, inkább sápadt, a haja viszont nagyon sötét, és… a szeme is sötét. És… nem tudom, van valami az arcában, ami úgy… felkelti a figyelmet… Mármint…

– Úgy látom, a te figyelmedet is felkeltette – vigyorodott el Dóri, mire mélyvörös lettem. Nyitottam a szám, hogy ellenkezzem, de a következő pillanatban belépett az ofőnk, és mennünk kellett az évnyitóra.

Mire odaértünk, a díszterem már félig megtelt osztályokkal, úgyhogy az ofőnk a normálisat messze fölülmúló hangerővel igyekezett minket beterelni a számunkra kijelölt sorokba. Mi, Zoliékkal kiegészülve, bevettük magunkat a leghátsóbb helyekre, és az igazgató úr beszédéig zavartalanul beszélgettünk – utána már csak suttogtunk meg vihogtunk, ugyanis a nagyérdemű férfiú ismét azzal indított, hogy „amikor hatéves voltam", plusz valami nagyon fura anekdotával a tanulás nagyszerűségéről. Még aranyosnak is mondtam volna, ha nem huszonkettedszerre hallgatjuk végig.

– Basszus, én ezt nem bírom – vihogott mellettem Juli, és az a veszély fenyegetett, hogy hangosan felnevet. Megpróbáltam nem figyelni rá, és elfordítottam a székemet. A fémes csikorgásra persze tízméteres körzetben mindenki felkapta a fejét, én pedig megpróbáltam láthatatlanná válni.

– Zsófi! Zsóóófi! – kiabálta suttogva Dóri. Először azt hittem, hogy az akcióm ellen tiltakozik, de amikor ránéztem, az arca izgatott volt, és le nem vette a tekintetét egy mögöttem lévő pontról. – Őt láttad? – nézett rám végre, és állával a sor vége felé bökött. Követtem a pillantását, és a következő pillanatban én is megláttam.

Az új fiú.

Az ajtó mellett állt, a falnak dőlve, és unottan hallgatta az igazgató mély gondolatait. A látvány valamiért egy másodperc alatt eltörölte a