A bosszú Pradát visel

By Lauren Weisberger

Amióta otthagyta a Runway magazinnál az állását, „amelyért lányok milliói az életüket is odaadnák”, Andyvel igazán jól bánt az élet. Jelenleg, tíz év elteltével az esküvőjére készül, és a saját, sikeres magazinját szerkeszti. De akkor miért nem bír aludni az esküvő előtti éjszakán? Csak ideges lenne, vagy komoly kételyei vannak? És miért kell örökösen a volt főnökére, Mirandára – vagyis az Ördögre – gondolnia?

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789636899479

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Lauren Weisberger: Revenge Wears Prada

HarperCollinsPublishers, London, 2013

Fordította: Sóvágó Katalin

A könyvet tervezte: Malum Stúdió / Szabó Vince

Copyright © Lauren Weisberger, 2013

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2014

Copyright © GABO Kiadó, 2014

ISBN 978-963-689-947-9

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

1. FEJEZET

AMÍG CSAK ÉL

Hidegen, kérlelhetetlenül zuhogott az eső, és mivel a szél összevissza lobogtatta a vízfüggönyöket, úgyszólván semmi hasznát sem lehetett venni esernyőnek, esőkabátnak és esőcsizmának. Nem mintha Andynél bármelyik is lett volna. Kétszáz dolláros Burberry esernyője nem volt hajlandó kinyílni, és eltört, amikor erőltette; a csuklya nélküli, nagygalléros nyúlszőrme kisbunda fantasztikusan kiemelte a derekát, de nem védte meg a dermesztő hidegtől; a mutatós, vadonatúj, velúr Prada tűsarkúnak vidám fukszialila színe volt, de a lábfeje nagyobb részét szabadon hagyta. A csőnadrágban is pucérnak érezte a vádliját, mert a bőr annyit ért a szélben, mint a selyemharisnya. Máris kezdett szürke latyakká olvadni a negyvencentis hó, amely elborította New Yorkot, és Andy ezredszer is azt kívánta, bár ne kellene itt élnie.

Egy taxi, mintha csak őt akarná igazolni, áthajtott a sárgán, és rádudált Andyre, aki elkövette azt a szörnyű bűnt, hogy keresztül akart vágni az utcán. Uralkodott magán, hogy ne intsen be neki – ma már mindenki fegyverrel jár –, inkább összeszorította a fogát, és megmaradt a néma átkozódásnál. Cipősarkának magasságához képest egész szép tempóban tette meg a következő két-háromsaroknyi távolságot. Ötvenkettedik, Ötvenharmadik, Ötvennegyedik… már nincs is olyan messze, és legalább melegedhet egy-két percig, mielőtt visszarohanna az irodába. Egy forró kávé, sőt talán, de csak talán egy csokimorzsás keksz ígéretével vigasztalta magát, amikor váratlanul meghallotta valahonnan azt a csengést.

Honnan jön? Andy körülnézett, de a többi gyalogos mintha nem érzékelte volna a hangot, amely másodpercről másodpercre erősödött. Br-rrring! Br-rrring! Az a csengőhang. Megismerné akárhol, amíg csak él, bár meglepő, hogy még mindig gyártanak telefonokat ilyen hanggal. Egyszerűen csak rég nem hallotta, és… egyszerre jött vissza minden. Tudta, még mielőtt előhúzta volna a táskájából a telefonját, mit fog látni, de még így is sokkolta a két szó a kijelzőn: MIRANDA PRIESTLY.

Nem fog válaszolni. Nem bír válaszolni. Mély lélegzetet vett, kinyomta a telefont, visszadobta a táskájába. A készülék szinte azonnal ismét rákezdte a csörömpölést. Andy pulzusa felgyorsult, és egyre nehezebben kapott levegőt. Kilégzés, belégzés!, parancsolta magának, és leszegte az állát, hogy védje az arcát a havas eső korbácsától. Csak menj! Két sarok sem választotta el az étteremtől – már látta is, mint egy meleg fényben izzó ígéretet –, amikor egy különösen rosszindulatú széllökés megtaszította. Elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen belelépett a manhattani tél egyik legcsúnyább részébe: egy földből, vízből, sóból, és az ég tudja, mi mindenből habart, fekete, kásás pocsolyába, amely olyan piszkos, jeges, és megdöbbentően mély volt, hogy tehetetlenül bele kellett süllyedni.

Mint ahogy Andy is belesüllyedt a járda és az úttest közötti pokolkútba. Kecsesen megállt fél lábon, mint egy flamingó, a másikat imponáló elszántsággal jó harminc-negyven másodperc hosszan tartotta a vizenyős mocsok fölött, miközben fontolgatta, mit tegyen. Az emberek széles ívben kikerülték őt és a szortyogós tavacskát, amelybe csupán a térdig érő gumicsizmát viselő vakmerők gázoltak bele, ám senki sem nyújtott segítő kezet. Miután megállapította, hogy egyetlen irányban sem ugorhat ki a széles tócsából, Andy erőt gyűjtött az újabb hidegsokkhoz, és leengedte a bal lábát a jobb mellé. A jeges víz felrohant a lábfején, és megállapodott a bokája fölött, a lila cipő után még a bőrnadrágból is elnyelve jó tíz centimétert. Majdnem elsírta magát.

A cipője és a nadrágja tönkrement, a lábát el fogja veszíteni, mert úgyis lefagy, a mocsárból nem szabadulhat, legfeljebb ha kilábal belőle, és csak arra bír gondolni: ez a büntetésed, amiért blokkoltad Miranda Priestlyt!

De nem foglalkozhatott a nyomorúságával, mert amint elvergődött a járdáig, és megállt, hogy felmérje a károkat, ismét megszólalt a telefonja. Vakmerőség – sőt fenegyerekség – volt, hogy nem fogadta az első hívást, de nem teheti meg még egyszer. Csöpögve, vacogva, a könnyeivel küzdve rábökött a kijelzőre, és azt mondta: – Halló.

– Ahn-dre-ah? Te vagy az? Egy örökkévalóság óta elmentél. Nem kérdem meg még egyszer. Hol. Van. Az. Ebédem? Nem tűröm, hogy így várassanak.

Hát persze, hogy én vagyok, gondolta Andy. Az én számomat tárcsáztad. Ki más vehette volna fel?

– Ne haragudj, Miranda. Borzasztó idő van idekint, de igyekszem a tőlem…

– Elvárom, hogy haladéktalanul itt légy. Ennyi. – Mielőtt Andy egyetlen szót szólhatott volna, a vonal megszakadt.

Bár a víz a cipőjében az elképzelhető leggusztustalanabb módon cuppogott a lábujjai között, és ebben a tűsarkúban száraz időben is nehéz volt járni, és a felfagyott járda másodpercről másodpercre jobban csúszott, Andy futásnak eredt. A tőle telhető legnagyobb sebességgel megtett egysaroknyi távolságot, és már csak egyet kellett volna, amikor a nevét kiáltotta valaki.

Andy! Andy, állj meg! Én vagyok az! Ne fuss tovább!

Ezt a hangot mindenütt felismerte volna. De hogy kerül ide Max? Erre a hétvégére elutazott valahova az állam északi részébe valamilyen okból, amely elmosódott Andy emlékezetében. Vagy mégsem? Megállt, hátrafordult, kereste Maxet.

Ide, Andy!

És ekkor meglátta a vőlegényét sűrű, sötét hajával, fényes zöld szemével és markáns jóképűségével egy hatalmas, fehér ló hátán. Andy nem szerette különösebben a lovakat, amióta másodikos korában leesett egyről, és eltörte a jobb csuklóját, bár ez egészen barátságosnak tűnt. A férfi látványa olyan önkívületbe hozta, hogy meg sem kérdezte, mit keres Max fehér lovon Manhattanben, egy hóvihar kellős közepén.

Max a gyakorlott lovas hanyagságával ugrott le az úttestre; Andy nem emlékezett, mondta-e valaha, hogy pólózik. Három hosszú lépéssel ott termett a lánynál, és a legforróbb, leggyönyörűségesebb öleléssel szorította magához. Andy elernyedt a megkönnyebbüléstől.

– Szegény szívem – mormolta a férfi, ügyet sem vetve a lóra és a szájtátókra. – Halálra fázhattál már idekint!

Kettejük között felvisított egy telefon – az a telefon. A lány kapkodva szétnyitotta.

– Ahn-dre-ah! Nem tudom, hogy a „haladéktalanul" szó melyik részét nem érted, de…

Andy egész testében remegett, amikor Miranda éles hangja belefúrt a fülébe, de mielőtt megmoccanhatott volna, Max kivette a kezéből a telefont, lenyomta a képernyőn a „vége" szót, azután tökéletes pontossággal célozva beledobta a készüléket a pocsolyába, amely korábban beszippantotta Andy lábát.

– Végeztél vele, Andy – mondta, és egy nagy pehelydunnát borított a menyasszonya vállára.

– Jaj, istenem, Max, hogy tehettél ilyet! Így is késésben vagyok! Még az étteremig sem jutottam el, és Miranda megöl, ha nem érek vissza időben az ebédjével…

– Pszt! – Max rátette két ujját a lány ajkára. – Most már biztonságban vagy. Velem vagy.

– De már tíz perccel múlt egy, és ha Miranda nem…

Max a lány hóna alá nyúlt, könnyedén a levegőbe emelte, óvatosan felültette oldalvást a fehér lóra, amelyet közlése szerint Banditának hívtak.

Andy sokkolt némasággal nézte, ahogy Max leveszi az ő lucskosra ázott cipőjét, és a járdára dobja. Sporttáskájából – amelytől sose vált meg – kiemelte Andy kedvenc, mamusz fazonú, birkagyapjúval bélelt papucsát, és felhúzta menyasszonya vörösre fagyott lábára. A lány térdére borította a pehelytakarót, a saját kasmírsáljával bugyolálta be Andy fejét és nyakát, a kezébe nyomott egy rozsdamentes termoszt, amelyben, mint mondta, különlegesen tömény, forró, fekete csokoládé van. Andy kedvence. Utána fantasztikusan sima mozdulattal felszállt a lóra, és megragadta a kantárt. Mielőtt Andy megmukkanhatott volna, ügetni kezdtek a Hetedik sugárúton, amelyet a rendőri kíséret megtisztított előttük a járművektől és a gyalogosoktól.

Óriási megkönnyebbülés volt érezni a meleget és a szeretetet, Andy mégsem szabadulhatott a pániktól, amiért nem teljesítette Miranda utasítását. Ki fogják rúgni, az fix, és ez még nem is a legrosszabb. Mi van, ha Miranda annyira bedühödött, hogy határtalan befolyását felhasználva megakadályozza, hogy Andy bárhol is munkát kapjon? Mi van, ha elhatározta, hogy móresre tanítja a titkárnőjét, és megmutatja neki, mi történik, ha valaki csak úgy faképnél hagyja – nem egyszer, de kétszer is – Miranda Priestlyt?

– Vissza kell mennem! – kiáltotta bele a szélbe, amikor az ügetés átcsapott vágtába. – Max, fordulj meg, vigyél vissza, nem…

– Andy! Hallasz, édesem? Andy!

A lány szemhéja felpattant. Csak annyit érzékelt, hogy mindjárt kiugrik a szíve.

– Nincs semmi baj, bébi. Most már biztonságban vagy. Csak álom volt, méghozzá úgy látom, borzasztó rossz álom – duruzsolta Max, hűvös tenyerébe fogva a lány arcát.

Andy felkönyökölt. Reggeli napfény szűrődött be a szoba ablakán. Nem volt havazás, se ónos eső, se ló. A lába csupasz volt, de jó meleg a bársonyosan puha paplan alatt, és jólesett odasimulni Max erős testéhez. Mélyet lélegzett, beszívta a férfi leheletének, bőrének, hajának illatát.

Csak álom volt.

Körülnézett a hálószobában. Úgy érezte, mintha félig még aludna, a feje zavaros volt, mert nem a megszokott időben ébresztették. Hol vannak? Mi történik itt? Az ajtóra kellett pillantania, amelyen a frissen vasalt, isteni Monique Lhuillier ruha lógott, csak arról jutott eszébe, hogy az ismeretlen szoba tulajdonképpen az esküvői lakosztály – az ő lakosztálya –, és ezen az esküvőn ő a menyasszony! Menyasszony! Úgy dobta fel magát az ereibe lövellő adrenalintól, hogy Max felkiáltott meglepetésében.

– Miről álmodtál, bébi? Remélem, nem volt köze a mai naphoz.

– Szó sincs róla. Csak a régi kísértetek. – Maxhez hajolt, hogy megcsókolja. Stanley, a máltai pincsijük, közéjük fúrta magát. – Hány óra? Várj csak, mit keresel te itt?

Max azzal a vásott vigyorral nézett rá, amit Andy úgy szeretett, majd lekászálódott az ágyról, és a lány, mint mindig, akaratlanul megcsodálta a férfi széles vállát, lapos hasát. Olyan teste volt, mint egy huszonöt évesnek, illetve annál is jobb: nem az az eltúlzottan izmos fajta, de tökéletesen feszes és atletikus.

– Hat óra van. Két órája jöttem – mondta, és belebújt flanel pizsamanadrágjába. – Rám tört a magány.

– Hát pedig jobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt észrevesz valaki. Anyád szörnyű nagy ügyet csinált belőle, hogy ne találkozzunk az esküvő előtt.

Max kihúzta az ágyból a lányt, és magához ölelte.

– Akkor ne mondd meg neki, de nem voltam hajlandó kibírni egy egész napot nélküled.

Andy bosszankodást színlelt, bár titokban – főleg a lidércnyomás miatt – örült, hogy Max beosont hozzá egy kis összebújásra.

– Na, jó! – sóhajtott színpadiasan. – De meg ne lássanak, amikor visszamész a szobádba! Kiviszem sétálni Stanley-t, mielőtt megrohanna a tömeg.

Max a lány testéhez szorította a medencéjét.

– Még korán van. Ha sietünk, biztosan…

– Indíts! – nevetett Andy.

Max ismét megcsókolta, ezúttal gyengéden, mielőtt kisurrant a lakosztályból.

Andy felkapta Stanley-t, és puszit cuppantott a pincsi nedves orrára.

– Na végre, Stan! – A kutya lelkesen csaholt, és szabadulni próbált; Andynek le kellett tennie, nehogy Stanley összekarmolja a karját. Néhány kellemes másodpercre sikerült elfelejtenie az álmot, de az gyorsan visszatért, teljes valósághű részletességében. Andy mélyen beszívta a levegőt, és elővette a gyakorlati eszét. Esküvői idegbaj. Klasszikus szorongásos álom. Nem több, nem kevesebb.

Reggelit hozatott a szobapincérrel, megetette Stanley-t rántottával és pirítóssal, miközben fogadta az izgatott hívásokat az anyjától, a nővérétől, Lilytől, Emilytől, akik alig várták, hogy hozzáfoghassanak a készülődéshez, azután felcsatolta a pórázt Stanley-re, hogy tegyenek egy gyors sétát a csípős októberi időben, mielőtt túlságosan felmelegszik az idő. Kissé feszélyezte, hogy a leánybúcsújára kapott frottír mackónadrágot kell viselnie, a fenekén a harsogó rózsaszín ARA felirattal, bár titokban büszke is volt rá. Baseballsapka alá rejtette a haját, befűzte a tornacipőjét, magára kapott egy Patagonia pulóvert, és csodával határos módon sikerült úgy kijutnia a hatalmas Astor Court Estate Szállodából, hogy egy élő lélekkel sem találkozott. Stanley olyan boldogan szökdécselt, ahogyan csak bírt a kurta lábacskáin, és húzta a lányt a telek határát jelző fasor felé, ahol már az ősz színeiben lángoltak a levelek. Majdnem harminc percet sétáltak, elég hosszú ideig ahhoz, hogy feltűnjön a távollétük, és noha a levegő friss volt, a dimbes-dombos vidék gyönyörű, és Andyben pezsgett az esküvői izgalom, mégsem verhette ki a fejéből Miranda képét.

Hogy képes még mindig kísérteni? Majdnem tíz éve, hogy Andy elmenekült Párizsból és Miranda titkárnőjének lélekölő robotjától a Runwaynél. Felnőtt az óta a rettegett év óta, ugye? Minden megváltozott, ráadásul jó értelemben. A Runwayt követő első években szabadúszó volt, de büszkeségére sikerült állandó munkatárssá kinőnie magát a Boldogan éltek, míg meg nem haltak esküvői blognál. Pár évvel és több tízezer szóval később sikerült beindítania saját magazinját, a gyönyörű, csillogó, elegáns Plunge-ot, amely immár a harmadik évfolyamot éri meg, és minden baljóslat ellenére nyereséges. Már kezdik felterjeszteni díjakra, és a hirdetők az ajtajukon dörömbölnek. Most pedig, ennyi szakmai siker után még férjhez is megy! Max Harrisonhoz, a néhai Robert Harrison fiához, a legendás Arthur Harrison unokájához, aki rögtön a nagy gazdasági világválság után megalapította a Harrison Kiadóvállalatot, majd a Harrison Médiakonszernné, az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb és legnyereségesebb vállalkozásává fejlesztette. Max Harrison, akit régóta a legkívánatosabb partik közé sorolnak, aki New York Tinsley Mortimerjeivel és Amanda Hearstjeivel meg valószínűleg a húgaikkal, unokatestvéreikkel és barátnőikkel is járhatott, az ő vőlegénye! Délután polgármesterek és cápák jönnek ide, csak hogy megéljenezhessék az ifjú örököst és az új asszonyt. No és mi benne a legjobb? Az, hogy ő szereti Maxet. Max az ő legjobb barátja. Bálványozza őt, meg tudja nevettetni, és becsüli a munkáját. Ugye, milyen nagy igazság, hogy New Yorkban akkor nősülnek a férfiak, amikor készen állnak rá? Max alig pár hónappal a megismerkedésük után szóba hozta a házasságot. Azóta eltelt három év, és ma meglesz itt az esküvőjük. Andy megszidta magát, amiért egyetlen másodpercet is pazarol egy ilyen nevetséges álomra, és visszavitte Stanley-t a lakosztályába, ahol addigra kisebb asszonyhad repesett és kárált fejvesztetten, hogy csak nem szökött meg az ara. Egyszerre és hangosan lélegeztek fel, amikor Andy belépett. Nina, az esküvőtervező tüstént osztogatni kezdte parancsait.

A következő órák egybefolytak; zuhany, főnözés, hajcsavarás, szempillafestés, annyi alapozó, amennyi egy pattanásos kamasz bőrét is kisimította volna. Valaki munkába vette Andy lábkörmeit, egy másik az alsóruhát hozta, egy harmadik a rúzs színéről folytatott megbeszéléseket. Mire felocsúdott, Jill, a nővére már a magasba is emelte az elefántcsontszínű kreációt, a következő másodpercben Mrs. Sachs összehúzta a lánya hátán a finom selymet, majd belecipzárazta Andyt a ruhába. A nagyanyja kotkodácsolt gyönyörűségében. Lily sírt. Emily becsempészett egy cigarettát a nászutaslakosztály fürdőszobájába, mert azt hitte, hogy ott nem veszik észre. Andy igyekezett magába szívni, ami történt. Azután magára maradt. Mielőtt be kellett volna vonulnia a fényes bálterembe, pár percre egyedül hagyták, ki-ki elment öltözködni. Merev tartásban gubbasztott egy vastagon kipárnázott antik széken, és megpróbált vigyázni, nehogy akár egyujjnyira is meggyűrje a ruháját. Nem egészen egy óra múlva férjes asszony lesz, örök hűséget esküsznek egymásnak Maxszel. Szinte felfoghatatlan!

A lakosztályban megszólalt a telefon. Max anyja volt az.

– Jó reggelt, Barbara – mondta Andy annyi melegséggel, amennyi kitelt tőle. Barbara Anne Williams Harrison, az Amerikai Forradalom Leánya, aki a Függetlenségi Nyilatkozat nem egy, de két aláíróját számíthatta az ősei közé, mindazon jótékonysági bizottmányok állandó tartozéka, amelyek számítanak a manhattani jó társaságban, az Oscar Blandivel fésültetett frizurájától a Chanel papucscipőjéig maga volt a tökéletes udvariasság a leendő menye iránt. Tökéletesen udvarias volt mindenkihez. De nem volt érzelmes. Andy igyekezett, hogy ne vegye zokon, és Max biztosította, hogy csak képzelődik. Kezdetben arra gyanakodott, hogy Barbara őt is csak múló szeszélynek tartja. Később meggyőzte magát, hogy Barbara és Miranda ismeretsége mérgezett meg minden reményt, hogy valaha is közel kerülhessen az anyósához. Végül rájött, hogy Barbara egyszerűen csak ilyen: hűvösen udvarias mindenkihez, még a saját lányához is. Andy el sem tudta képzelni, hogy „mamának" szólítsa ezt az asszonyt. Nem mintha az valaha is felajánlotta volna…

– Szervusz, Andrea. Most jutott eszembe, hogy oda sem adtam a nyakláncot. Annyit futkostam délelőtt a szervezés miatt, hogy későn keríthettem sort a fodrászra és a kozmetikusra. Azért telefonálok, mert egy velúrtokban van Max szobájában, annak az utálatos sporttáskájának az oldalzsebében. Nem akartam ott hagyni a személyzet orra előtt. Te talán több sikerrel győzhetnéd meg a fiamat, hogy használjon valami méltóbbat. Isten a megmondhatója, ezerszer is próbálkoztam, de egyszerűen nem akar…

– Köszönöm, Barbara. Azonnal elhozom.

– Nehogy megtedd! – vijjogta az asszony. – Nem találkozhattok a szertartás előtt, az balszerencsét jelent! Küldd oda anyádat vagy Ninát. Akárkit. Rendben?

– Természetesen – válaszolta Andy. Letette a kagylót, kiment a folyosóra. Idejében megtanulta, hogy könnyebb, ha mindenben helyesel Barbarának, utána pedig azt teszi, ami neki tetszik. Vitatkozással nem jutott sehova. Pontosan ezért visel Harrison-ékszert, hogy „valami antik" is legyen rajta, nem pedig azt, amit a saját családjától kapna. Barbara ragaszkodott hozzá. A Harrisonok hat nemzedéke használta már esküvőkön azt a nyakéket. Andy és Max sem tehet mást.

Max lakosztályának ajtaja résnyire nyitva állt, a belépő lány hallotta a fürdőszobából a zuhany suhogását. Jellemző, gondolta. Én öt órája készülődöm, ő pedig csak most áll be a zuhany alá!

– Max? Én vagyok az. Ki ne gyere!

– Andy? Mit keresel te itt? – kiáltotta Max a fürdőszoba csukott ajtaja mögül.

– Csak elhozom a mamád nyakékét. Ki ne gyere, oké? Nem akarom, hogy láss a menyasszonyi ruhámban.

Benyúlt a táska első zsebébe. Velúrdobozt nem talált, csak egy összehajtott papírt.

Krémszínű, vastag levélpapír volt, amelybe Barbara monogramját domborították díszes sötétkék betűkkel. Barbara annyi levélpapírt vásárolt, hogy a Dempsey & Carrollt mondhatni ő tartotta meg a piacon; ugyanazt a típust használta születésnapi gratulációkhoz, köszönőlevelekhez, vacsorameghívásokhoz, kondoleálásokhoz negyven év óta. Régimódian előírásos volt, és inkább meghalt volna, semhogy otromba e-mailt vagy – borzalom! – SMS-t küldjön valakinek. Logikus, hogy a tulajdon fiának is hagyományos, kézzel írott levelet küld az esküvője napján. Andy épp össze akarta hajtani, hogy visszacsúsztassa a zsebbe, amikor megakadt a szeme a saját nevén, és mielőtt átgondolhatta volna, mit tesz, már olvasni is kezdte:

Kedves Maxwell!

Tudhatod, hogy tőlem telhetően igyekszem tiszteletben tartani a magánszférádat, ám ennyire fontos kérdésekben nem hallgathatok. Korábban is szóvá tettem aggályaimat, de te mindannyiszor kérleltél, hogy gondoljam át őket. Most azonban, mivel küszöbönáll az esküvőd, úgy érzem, nem halogathatom tovább, hogy nyíltan és egyértelműen ismertessem álláspontomat.

Könyörögve kérlek, Maxwell, ne vedd feleségül Andreát.

Ne érts félre, Andrea kellemes teremtés, nem kétséges, hogy egyszer majd kellemes felesége lesz valakinek. De te, drágám, annyival többet érdemelsz! Megfelelő családból kell feleséget választanod, nem egy felbomlott családból, ahol Andrea mást sem ismert, csak válást és bánatot. Olyan lányt kell választanod, aki megérti hagyományainkat, életmódunkat, aki segít átadnod a Harrison nevet a következő nemzedéknek, főleg pedig olyat, aki többre tart téged és gyermekeidet a saját önző becsvágyánál. Nagyon meg kell gondolnod, hogy olyan feleséget akarsz-e, aki újságokat szerkeszt és üzleti utakra jár, vagy olyasvalakit szeretnél, aki önzetlenül a magáévá teszi a Harrisonok filantrópiáját. Nem olyasvalakit szeretnél-e inkább, akinek fontosabb a családod, mint az önmegvalósítás?

Megmondtam én neked, hogy előjel volt váratlan találkozásod Katherine-nel a Bermudákon. Ó, milyen örömmel mesélted, hogy viszontláthattad! Kérlek, ne kicsinyeld le ezeket az érzéseket. Még semmi sem dőlt el, még nem késő. Nyilvánvaló, hogy mindig is imádtad Katherine-t, és még ennél is nyilvánvalóbb, hogy tökéletes élettársad lenne.

Mindig olyan büszke lehettem rád. Tudom, hogy apád is letekint most ránk, és szurkol neked, hogy helyesen cselekedjél.

Szívem minden szeretetével:

Anya

A vizet elzárták. Andy összerezzent, a padlóra ejtette a levelet. Amikor utánakapott, észrevette, hogy reszket a keze.

– Ott vagy még, Andy? – kiáltotta Max az ajtó mögül.

– Igen, de… várj, mindjárt megyek – sikerült kinyögnie.

– Megtaláltad?

A lány nem válaszolt azonnal, mert nem tudta, mit mondjon. Mintha kiszippantották volna a szobából az oxigént.

– Igen.

Motoszkálás hallatszott, a kézmosóban megengedték, majd elzárták a vizet.

– Elmentél már? Ki kell jönnöm öltözni!

Kérlek, ne vedd feleségül Andreát. Fülében dübörgött a vér. Ó, milyen örömmel mesélted, hogy viszontláthattad! Most berohanjon a fürdőszobába, vagy kirohanjon az ajtón? Legközelebb akkor látja Maxet, amikor gyűrűt váltanak háromszáz ember – köztük Max anyja – előtt.

Valaki kopogtatott, mielőtt benyitott a lakosztályba.

– Andy! Te meg mit keresel itt? – kérdezte Nina, az esküvőszervező. – Jó ég, tönkreteszed a ruhád! Nem megígérted, hogy nem találkoztok a szertartás előtt? Ha ennyire nem tartod be, akár meg is csináltathatjuk előre a fényképeket! – Andyt az őrületbe kergette Nina örökös kerepelése. – Max, maradj a fürdőszobában! A menyasszonyod úgy áll itt, mint a szarvas az autó fénycsóvájában. Jaj, várjál, már csak egy másodperc! – Odarohant Andyhez, aki egyszerre próbált felállni és megigazítani a ruháját. – Na! – húzta fel a kezénél fogva Nina, majd lesimította a hableány-szabású, térdtől bővülő szűk szoknyát. – Most pedig gyere velem! És nincs több eltűnős szám, világos? Mi ez? – Kicsippentette Andy izzadt tenyeréből a levelet, és felemelte.

Andy szó szerint hallotta a dübörgést a bordái közül. Átfutott az agyán, hogy talán szívrohamot fog kapni. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám ekkor felfordult a gyomra.

– Jaj, azt hiszem…

Nina mintegy varázsütésre, vagy talán tapasztalatainak köszönhetően, épp a megfelelő pillanatban varázsolta elő a szemetest, és olyan erősen odaszorította Andy arcához, hogy a lány érezte az álla alatt a műanyag bevonatú perem nyomását.

– No, no! – Nina hurutos nyávogása most különös módon megnyugtató volt. – Nem te vagy az első izgulós menyasszonyom, nem is te leszel az utolsó. Adjunk hálát a sorsnak, hogy nem ment rá a ruhádra! – Megtörölgette Max egyik pólójával Andy száját, aki ismét öklendezni kezdett a szagtól, holott eddig szerette a szappan és a bazsalikomos-mentás sampon bódító egyvelegét.

Ismét kopogtattak. Bevonult St. Germain, a híres fotós, csinos, fiatal asszisztensével.

– Le kell fotóznunk Max készülődését – közölte affektált, meghatározhatatlan kiejtésével. Szerencsére sem ő, sem az asszisztense nem nézett Andyre.

– Mi folyik ott? – kiáltotta a fürdőszobába rekesztett vőlegény.

– Max, maradj veszteg! – rikoltotta parancsolóan Nina. Andyhez fordult, aki nem tudta, meg bírja-e tenni a hatvan métert a lakosztályáig. – Retusálnunk kell a bőrödet, és… Jézus, a hajad!

– Szükségem van a nyakékre – suttogta Andy.

– Mire?

– Barbara gyémánt nyakékére. Várj! – Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! Mit akart? Mit kell csinálnia? Kényszerítette magát, hogy visszamenjen ahhoz az ocsmány táskához.

Szerencsére Nina megelőzte, feltette a táskát az ágyra, gyorsan végigturkálta a zsebeket, és előhúzott egy fekete velúrdobozt, amelynek oldalára a Cartier szót gravírozták.

– Ezt kerested? Na, gyere, menjünk.

A lány tűrte, hogy kivonszolják a folyosóra. Nina utasította a fotósokat, hogy szabadítsák ki Maxet a fürdőszobából, és határozottan becsukta maguk mögött az ajtót.

Andy nem bírta elhinni, hogy Barbara ennyire utálja. Nemcsak azt nem akarja, hogy a fia feleségül vegye őt, de még választott is neki feleséget, Katherine-t, aki megfelelőbb, kevésbé önző. Aki, legalábbis Barbara szerint, elmenekült a fiától. Andy mindent tudott Katherine-ről. A von Herzog-vagyon örököse, ha jól emlékszik korai, szakadatlan guglizásaira, jelentéktelenebb osztrák hercegnőcske, akit a szülei Max elit connecticuti előkészítő iskolájába küldtek át bentlakónak. Katherine európai történelemből diplomázott az Amhersten, ahova az után vették fel, hogy a nagyapja – osztrák arisztokrata, a II. világháború idején náci szimpatizáns – annyi pénzt adományozott a főiskolának, hogy ott egy kollégiumot nevezzenek el a megboldogult feleségéről. Max azt állította, hogy Katherine túl prűd, túl illedelmes, általában túl udvarias. És unalmas. Túl maradi, túl nagy ügyet csinál a külsőségekből. Hogy akkor miért járt vele hosszabb-rövidebb megszakításokkal öt éven át, azt nem tudta megmagyarázni, de Andy mindig is gyanította, hogy nem ennyiből áll a történet. Úgy látszik, igaza volt.

Max akkor hozta szóba utoljára Katherine-t, amikor fel akarta hívni, hogy közölje vele az eljegyzését. Pár hét múlva érkezett egy gyönyörűen csiszolt Bergdorf ólomkristály tál meg egy kártya, amelyen örök boldogságot kívánt nekik. Emily, aki a férje, Miles révén ismerte Katherine-t, esküdözött, hogy Andynek semmi oka izgulni, mert Katherine unalmas, fád, és noha vitathatatlanul „jó dudái" vannak, Andy minden más szempontból különb. Andy azóta nem nagyon foglalkozott a kérdéssel. Mindenkinek van múltja. Ő talán büszke Christian Collinsworth-re? Szükségesnek tartotta-e, hogy részletesen beszámoljon Maxnek az Alexhez fűződő kapcsolatáról? Természetesen nem! De egész más az esküvőnk napján olvasni a leendő anyósunk levelét, aki azon istenkedik a vőlegényünknek, hogy vegye el inkább a régi barátnőjét. Azt a barátnőt, akit olyan nagy öröm volt viszontlátnia a bermudai legénybúcsún, és akit Max kényelmesen elfelejtett megemlíteni.

Megdörgölte a homlokát, gondolkozni próbált. Mikor írta Barbara ezt a mérgezett levelet? Miért tette el Max? És mi ez, hogy alig hat hete találkozott Katherine-nel, mégsem szólt róla Andynek egy szót sem, habár a legapróbb részletig beszámolt a barátaival közös golfozásokról, pecsenyesütésekről és napfürdőkről? Kell lennie magyarázatnak, kell, hogy legyen! De mi az?

2. FEJEZET

2009. HOGYAN SZERESSÜK MEG A HAMPTONOKAT?

Andy korábban presztízskérdést csinált belőle, hogy lehetőleg ne tegye be a lábát a Hamptonokba. A közlekedés, a tömeg, a nyomás, hogy kiöltözzön, klasszul mutasson és a megfelelő helyen legyen… egyik sem tűnt különösebben pihentetőnek. Bizonyosan nem kínált menekülést a városból. Jobb volt egyedül bent maradni, bolyongani a nyári utcai vásárokon, kifeküdni a Sheep Meadow-ra, biciklizni a Hudson partján. Bármelyik vendéglőbe besétálhatott asztalfoglalás nélkül, új, levegős városrészeket fedezhetett fel. Ha a nyári hétvégeken olvashatott, és jeges kávét iszogathatott mellé, cseppet sem érezte úgy, hogy bármiből kimaradna, amit Emily nem volt hajlandó elfogadni. Minden nyáron egy hétvégére kihurcolta Andyt a férje szüleinek a házába, és ragaszkodott hozzá, hogy Andy ismerje meg a hófehér partik és a pólómeccsek mesés élményét a Tory Burchnél ruházkodó nők társaságában, akik annyian voltak, hogy kitelt volna belőlük Long Island lakosságának fele. Andy minden nyáron megesküdött, hogy sose megy vissza, azután minden nyáron kötelességtudóan becsomagolt, elviselte az iránytaxit, és megpróbált úgy viselkedni, mintha remekül érezné magát ugyanazok között, akikkel hivatalos eseményeken találkozott a városban. Ám ez a hétvége más volt. Ez a hétvége eldöntheti a szakmai jövőjét.

Kurta kopogtatás után berontott Emily. Láthatólag nem tetszett neki, hogy Andy az egyik törülközővel a haján, a másikkal a karja alatt elterül a pompás paplanon, és reménytelenül bámulja a pukkadásig megtömött bőröndöt.

– Hogyhogy még nem öltöztél fel? Minden percben itt lehetnek a vendégek!

– Nincs egy rongyom, amit felvegyek! – kiáltotta Andy. – Nem értem én ezeket a hamptoniakat! Nem tartozom közéjük.

– Andy… – Emily medencecsontja majd’ átszúrta a lenge bíborszín selyemruhát a szorosan megcsavart, háromszoros arany láncöv alatt, amely a legtöbb nőnek a combját sem érte volna át. Barnára süttetett, hosszú, vékony lábán arany gladiátorszandált viselt, a lábkörmeit a ruhájával azonos árnyalatúra lakkozták.

Andy szemügyre vette barátnője tökéletesen főnözött haját, csillogó járomcsontját, halványrózsaszín ajakfényét.

– Remélem, ez valamiféle csillámos púder, nem a természetes ragyogásod – mondta kíméletlenül, és Emily arca felé intett. – Senki sem érdemli meg, hogy ilyen jól nézzen ki.

– Andy, tudod, milyen fontos a mai este! Miles egymillió lekötelezettjét csődítette ide, jómagam teljes egy hónapja vesződöm a virágárusokkal, a szállítókkal és a rohadt anyósommal! Tudod, milyen nehéz volt rábeszélni őket, hogy engedjék náluk tartani a vacsorát? Anyósom úgy sorolta a feltételeket, mintha tizenhét évesek lennénk, és orgiát akarnánk tartani, söröshordóval! Neked annyit kell tenned, hogy odajössz az alkalomhoz illően öltözve, kedvesen viselkedsz, erre tessék!

– Itt vagyok, nem? És mindent elkövetek, hogy kedves legyek. A háromból kettőben egyetérthetünk, nem?

Emily sóhajtott. Andy kénytelen volt elmosolyodni.

– Segíts rajtam! Segíts szegény, stílusfogyatékkal élő barátnődnek, hogy összeállíthasson valamit, ami legalább köszönő viszonyban van az illendőséggel; akkor talán elmegy egy csomó idegen között koldusnak! – Azért mondta, hogy kiengesztelje Emilyt, jóllehet ő is tudta, hogy sokat fejlődött a stílusa az elmúlt hét évben. Remélheti-e, hogy valaha is olyan jól fest majd, mint Emily? Természetesen nem, viszont nem is olyan, mint akit a kutya szájából húztak ki.

Emily felmarkolt egy csomó ruhát az ágyról, és elfintorodott.

– Pontosan mit akartál felvenni?

Andy belenyúlt a kupacba, és kihúzott egy sötétkék vászon ingruhát spárga övvel, egy hozzá illő, telitalpú spárgaszandállal. Egyszerű volt, sikkes, időtlen. Talán egy kicsit gyűrött, de mindenképpen illő az alkalomhoz.

Emily elfehéredett.

– Most hülyéskedsz?

– Nézd már meg ezeket a remek gombokat! Nem volt egy olcsó darab.

– Leszarom a gombokat! – visította Emily, és a falhoz vágta a ruhát.

– Ez egy Michael Kors! Az csak mond valamit!

– Ez egy Michael Kors strandruha, Andy! A modelljei ilyeneket viselnek a fürdőruha felett. Csak nem a neten rendelted a Nordstromtól?

Bosszankodva széttárta a karját, amikor Andy nem felelt.

Andy felsóhajtott.

– Nem lehetne, hogy csak segítesz? Meglehetősen magas a kockázata, hogy itt helyben visszabújok a paplan alá…

Emily azonnal ötödik sebességbe kapcsolt, arról motyogva, hogy mennyire reménytelen eset Andy, noha ő folyamatosan igyekszik iskolázni szabásban, fazonban, anyagban, stílusban… a cipőről nem is szólva! Mert a cipő a minden! Andy csak figyelte, ahogy feltúrja a ruhakazalt, kiemel néhány darabot, pofát vág, és kurtán-furcsán eldobja őket. Öt idegesítő perccel később szó nélkül eltűnt a folyosón, majd pár perc múlva visszajött egy gyönyörű, halványkék jersey maxiruhával és egy pompás, türkizköves, ezüst csillárfülbevalóval.

– Tessék. Ezüst szandálod van, ugye? Mert az enyémbe sose férnél bele.

– Abba sem férek bele – mondta Andy, és gyanakodva sandított a csodaszép ruhára.

– Dehogynem férsz. Eleve egy számmal nagyobbat vásároltam felfúvódás esetére, és a dereka redőzött. Bele kell férned.

Andy felnevetett. Olyan sok éve voltak barátnők Emilyvel, hogy szinte már észre sem vette az ilyen megjegyzéseket.

– Mi van? – Emily nem értette.

– Semmi. Tökéletes. Köszönöm.

– Oké, akkor öltözz! – Odalent, mintha Emily parancsának akarna nyomatékot adni, megszólalt a csengő. – Az első vendég! Rohannom kell. Legyél bűbájos, faggasd ki a férfiakat a munkájukról, a nőket a jótékonykodásról. Ne hozd szóba a magazint, csak ha direkt rákérdez valaki, mert ez igazából nem üzleti vacsora.

– Nem igazán üzleti vacsora? Nem azért tartják, hogy mindenkit feltartóztassunk, és a pénzét követeljük?

Emily ingerülten fújt egyet.

– Igen, de csak később. Előbb úgy kell tennünk, mintha csak csevegnénk és szórakoznánk. Most az a legfontosabb, hogy lássák, mennyire okos, felelősségteljes nők vagyunk egy príma ötlettel. A legtöbben Miles barátai lesznek Princetonból. Egy csomó gazdag pasi, akik imádnak befektetni a médiába. Mondom, Andy, mosolyogj sokat, mutass érdeklődést irántuk, hozd a szokott imádni való formádat, viseld ezt a ruhát, és sínen vagyunk!

– Mosolyogjak, érdeklődjek, legyek imádni való. Vágom. – Andy legöngyölte a fejéről a törülközőt, és fésülködni kezdett.

– Ne felejtsd el, az egyik szomszédod Farooq Hamid lesz, aki nemrég került be az ötven legnyereségesebb befektető közé, a másik Max Harrison, a Harrison Médiakonszern elnök-vezérigazgatója.

– Akinek most halt meg az apja? Valamikor az elmúlt hónapokban? – Eszébe jutott a tévéközvetítés a temetésről, és az újságcikkek, amelyek két napon át dicsőítették és magasztalták azt az embert, aki minden idők egyik legnagyobb médiabirodalmát hozta