Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez

By Dana Bate

A huszonhat éves Hannah Sugarman szinte mindent megkapott az élettől, amire egy maga korabeli nő vágyhat. Remek állást, jóképű, nagymenő pasit és egy igazán csilivili lakosztályt Washington D. C. egyik legjobb negyedében. Csupán egy a bökkenő: Hannah a pokolba kívánja az egészet. A tudományos konferenciák és a fényűző partik helyett a sütik és sültek világában érzi igazán otthon magát, munkaidőben is recepteket körmöl, titkos lakáséttermet nyit főbérlője tudta nélkül, és a mintaszerű hercegnőt úgy dobja le magáról, akár a felesleges kilókat… hogy a szerelem és a káosz új ízeket vigyen az életébe ­– és mindazokéba, akik megkóstolják a főztjét.Az Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez igazi ínycsiklandó sikerkönyv egy olyan „szomszédlány” főhőssel, aki gyakran hülyét csinál magából a partikon, de pontosan tudja, mitől jó egy répatorta. És bár az álmai néha cukormázosak, azt már megtanulta, hogy az élet legfontosabb hozzávalója: higgy magadban.„Sütiillat, szerelem… ezt ígérte a regény, de sokkal többet adott nekem. Például megerősítést, hogy amikor valamiben nem érzed jól magad, akkor tovább kell lépned. Humoros, nagyon kedves, csoki-, narancs- és fahéjillatú történet az újrakezdésről és arról, hogy sose adjuk fel, mert a gödör aljáról is felfelé vezet az út.” Fejős Éva

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Nov 14, 2013
• ISBN: 9789638982711

Book preview

DANA BATE

Iránytű a szerelemhez

és titkos lakáséttermekhez

Erawan Könyvkiadó, 2013

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Dana Bate: The Girls’ Guide to Love and Supper Clubs

First published by HYPERION, New York

Minden jog fenntartva!

Fordította: Lami Juli

A könyv végén publikált receptekről: a régimódi dinsztelt marhaszegy Kelly Alexander eredeti receptje, amelyet először a Saveur Magazinban publikált, és ebbe a könyvbe a szerző engedélyével került be.

A dinsztelt zöldbab roston sült paradicsommal receptje eredetileg a Washington Postban jelent meg. Copyright Ed Bruske, 2004, aka the Slow Cook. E könyvbe a recept szerzőjének engedélyével került be a leírás.

A konfitált pulykacomb Grace Parisi eredeti receptje, először a Food&Wine Magazinban jelent meg, és engedéllyel került be ebbe a könyvbe. Copyright American Express Publishing Corporation

Copyright © Dana Bate, 2013

Hungarian translation © Lami Juli, 2013

© Erawan Könyvkiadó, 2013

ISBN 978-963-89827-1-1 

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: Szigeti Hajni

A kéziratot gondozta: Rátz Mária

Borítóterv, tördelés: Cantinart Kft.

Borítófotó: Shutterstock

Szüleimnek, akik – hála istennek –

nem olyanok, mint Sugarmanék

1. FEJEZET

Ahogy Adam bekanyarodik a szülei háza felé, pánikba esem: lehet, hogy hiba volt a répatorta. Két nappal ezelőtt még jó ötletnek tűnt. Hiszen mindenki szereti a répatortámat. Mindenki. Még a főnököm, Mark is – aki sajtos szendvicsen és hot dogon él – odavan érte. De Prescotték nem olyanok, mint mindenki más. Ők Lexusszal járnak, a nyarat Toscanában töltik, és névre szóló boroshordójuk van a Capital Grille-ben. Adam anyja valószínűleg vet majd egy pillantást a tortámra, és közli, hogykülönös. Így nevezett engem is egyszer: „különös". Nála ez az udvariasabb formája a faragatlannak.

Valami flancosabbat kellett volna készítenem, mondjuk, csokimousse-t. Vagy Sacher-tortát. Miért nem hallgattam Adamre, amikor azt mondta, a desszert hülye ötlet? Gondolom, mert megszoktam, hogy a sütés iránti szenvedélyem számára – 1. verzió: hülyeség, 2. verzió: őrültség. A kritizálása éppúgy hidegen hagy, mint amikor a szüleim a jövőmről beszélgetnek.

Adam leparkol a macskakövekkel kirakott, kör alakú autófeljárón, a családja georgetowni otthona előtt. A halványsárga villa a város előkelő negyedében épült. A fákkal övezett utca hagyományos tégla- és faházai közül kiemelkedik Prescotték fekete redőnyös kúriája, amelynek falait és tornyait befutja a borostyán meg a lilaakác. Ez az egyik legszebb otthon, amit valaha láttam. Ugyanakkor a legfélelmetesebb is.

Adam végigsimítja bezselézett, gesztenyebarna haját, és rám pillant, miközben kikapcsolja az övét.

– Jól vagy?

– Jól – válaszolom, de természetesen nem vagyok jól. Minden, amiről ez az este szól, a komfortzónámon kívül esik, és azt kívánom, bárcsak most azonnal hazamehetnénk. A mi környékünkön inkább a turkálók, mint az elegáns borbárok tobzódnak. De nincs mese, itt vagyunk, az ölemben pedig egy répatorta lapul.

Kikapcsolom az övem, és belenézek a kocsi oldalsó tükrébe. Katasztrófa. Másfél órát töltöttem azzal, hogy kinézzek valahogy, de hála a júliusi hőségnek és páratartalomnak, a homlokom csillog az izzadságtól, laza hullámaim pedig narancssárga bozonttá göndörödtek. Még egy dolog, amit Prescotték imádni fognak: a lánynak, akivel a fiuk randizik, répafeje van. És répatortát hozott. Tökéletes.

Adam kinyitja a kocsiajtót, én meg beleborzongok a saját gondolataimba.

– Nyugi – mondja –, nincs mitől tartanod.

– Tudom. – De ez nem igaz. Csomó dolog van, amitől tarthatok, és ezt mindketten tudjuk. Nem véletlen, hogy az elmúlt tizenöt hónapban, amióta a fiukkal járok, ez az első alkalom, hogy a szülei meghívnak az otthonukba, pedig egy városban lakunk. Azt is mondhatnám, jobb későn, mint soha, de per pillanat a „soha" jobban tetszene.

– Ja, és el ne felejtsd, a lakásról nem beszélünk – figyelmeztet Adam. – Még nem mondtam el nekik.

– De hát három hónapja együtt élünk!

Adam megvakarja szögletes állát, és ellenőrzi a külsejét a visszapillantó tükörben.

– Kivárom a megfelelő pillanatot.

Bármit is jelentsen ez. Hat hónapja randiztunk, amikor végre bemutatott a szüleinek. Talán akkor is a „megfelelő pillanatot" várta. Ezzel a tempóval lesz november is, mire bevallja nekik, hogy összeköltöztünk. Ha még együtt leszünk akkor. Ugyanis ahogy Adam mostanában viselkedik, nem tudom, mire számíthatok.

Kiszállok a kocsiból, és követem a bejárati ajtó felé, miközben a répatortát egyensúlyozom a kezemben.

– Tudod, hogy képtelen vagyok titkot tartani – mondom neki.

– Csak ma ne. Légyszi! A kedvemért?

– Oké, legyen – sóhajtok egyet.

– Köszi. Semmi szükség rá, hogy ugyanaz történjen, mint a Capital Grille-ben.

Oda mentünk ugyanis ebédelni, amikor a szülei először találkoztak velem, és mondanom sem kell, az este nem úgy alakult, ahogy terveztem. Rögtön kiborítottam őket azzal, hogy véletlenül kilöttyintettem Martin Prescott 1996-os Château Lafite-ját, egyenesen az ölébe, majd megpróbáltam az ágyéka környékét egy szalvétával rendbe tenni, és mellé úgy szentségeltem, ahogy nem illett volna. Mire az ebéd véget ért, elkönyvelték, hogy hiányzik belőlem egy jövendőbeli First Lady tartása és finomsága, amiből egyenesen következik, hogy nem vagyok megfelelő a fiuk számára. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom őket ezért.

Egyik kezemmel a répatortát tartom, a másikkal a nyári ruhámat simítgatom, hogy ellenőrizzem, minden a helyén van-e. A ruha ízlésesen rejti el a domborulataimat, anélkül hogy úgy néznék ki, mint egy apáca – ez stratégiai lépés a részemről, mert bár Adam szeret elveszni a dekoltázsomban, biztos vagyok benne, hogy az anyja nem vágyik erre.

Adam a szokásos öltözékét viseli: sötétkék pólóing, khakinadrág, vitorláscipő. Jelentős mennyiségű zselé tartja kordában a fürtjeit, bőre pedig tejkaramella színű, köszönhetően a hétvégi teniszmeccseknek.

Felmegyünk a lépcsőn, utunkat virágládák és hortenziabokrok övezik, és amint felérünk, kitárul az ajtó.

– Adam!

Sandy Prescott terem a küszöbön. A pasztellszínek, a gyöngyök és a hajfixáló mennyisége szinte sokkol. Átöleli a fiát, arcon csókolja, és csontos kezével megszorítja a vállát. Férje, Martin egyik kezét lazacszínű vászonnadrágjának zsebében tartja, a másikat felém nyújtja. Ahogy elnézem a vitorláscipőjét és Sandy pasztellszínű ruháját, az az érzésem támad, hogy egy elegáns áruházi katalógus fotózását zavartam meg.

– Hannah – mondja Martin, és megragadja a jobb kezem. Addig szorítja, míg zsibbadni nem kezd. Ilyen lehet egy washingtoni lobbista kézfogása is. – Örülök, hogy újra látlak.

– Hasonlóképpen.

Sandy felém int, megereszt egy gyors mosolyt, majd vet egy pillantást a mellemre, amit – úgy tűnik – mégsem sikerült kellőképpen eltakarnom.

– Helló, Hannah! – Tekintetével végigpásztáz rajtam, és alig hallható pisszenéssel jelzi, hogy kiszúrta a műbőr szandálomat. Az első hibapont. Pontosabban a második, ha a számára nem igazán elfogadható anatómiai felépítésemet is beleszámítjuk.

Sandy ezután a pillantását a szandálomról a bejárat felé fordítja.

– Menjünk be!

Adam betessékel az előcsarnokba, ami körülbelül akkora, mint Alaszka, és hasonló a hőmérséklete is.

A belmagasság legalább tizenöt méter, a mennyezeten kristálycsillár lóg, amely úgy csillog a nyári napfényben, mint egy mini-Naprendszer. Ívelt lépcső vezet az emeletre, mellette egy XV. Lajos korabeli asztal, amely a tükörsima márványpadlón áll. Az egész házról süt a gazdagság. Sőt sokkal gazdagabbak, mint feltételeztem, és így már világos, miért dühíti annyira Adam szüleit a washingtoni elit iránt tanúsított kirívó közönyöm.

– Hát ez meg mi? – kérdezi Sandy, és a karomban tartott, alufóliával letakart kupacra mutat. Megpróbáltam a tortát úgy betakarni, hogy a fólia ne érjen hozzá a krémborításhoz – elméletben jobban működött, mint a gyakorlatban –, úgyhogy most már úgy néz ki, mint valami felső tagozatos tudományos kísérlete.

– Hoztam egy kis finomságot – felelem, mielőtt kimondom az elkerülhetetlent. – Répatorta.

Sandy arcán merev mosoly.

– Répatorta – ismétli, és kiveszi a kezemből. – Milyen mókás.

Adam felsóhajt.

– Ez Hannah egyik specialitása. Az elkészítése legalább két napig tart. Igazi kihívás.

Sandy a fóliakupacot méregeti, és összevonja a szemöldökét, miközben a fejét rázza.

– Ez szörnyű nagy tortúrának hangzik egy répatortáért. Attól tartok, az ilyesmit jobb a cukrászokra bízni.

Kapok még egy sokatmondó sóhajtást, végül a tortát a konyhába száműzi.

Ugye megmondtam? A répatorta hiba volt. Tudtam.

Ami ezután következik, nem más, mint óvatosan koreografált tánc, az egyik oldalon velem, a másikon Prescottékkal. Én nem szeretnék az ő lábukra lépni, ők nem szeretnének az enyémre, de mindnyájan boldogabbak lennénk, ha egyáltalán nem kéne táncolnunk. Ami azt illeti, én legszívesebben a parkett szélén ülnék és nézném a többieket, miközben édességgel tömöm a fejem.

De újabb és újabb körök jönnek, és minél hosszabban táncolunk, annál inkább fájni kezd a mosoly, amely már rég az arcomra fagyott. De kitartóan mosolygok, legfőképpen, mert én vagyok Adam barátnője, ők pedig a szülei, és hát azért is, mert elég egyértelmű, ki van a nyeregben. Nem várom el Prescottéktól, hogy a vacsora végére megszeressenek, azzal is megelégszem, ha felhagynak a szokásukkal, miszerint minden héten felhívják Adamet, hogy hangot adjanak a velem kapcsolatos kételyeiknek. Ezalatt a pasim általában elbújik a fürdőben, és úgy tesz, mintha nem a tízlépésnyire lévő közös ágyunkban feküdnék éppen. A dolgok jelenlegi állása szerint talán érthető a célom.

Felbontunk egy üveg Veuve Clicquot pezsgőt, miközben puccos szendvicseket rágcsálunk a teraszon.

A pezsgő – bár megnyugtatja az idegeimet – rontja a koncentrációmat, pedig erősen próbálok Adam és a szülei társalgására figyelni. A beszélgetés előrehaladtával folyton azon kapom magam, hogy le-lemaradok. Mintha Prescotték egy vasárnap délutáni családi film lennének, ami megy a háttérben, én pedig mosok és e-maileket küldözgetek – hallom, amit mondanak, néha én is közbeszúrok valamit, de hosszú percek telnek el úgy, hogy fogalmam sincs, mi folyik itt.

Ahogy hatni kezd a pezsgő, teljesen elvesztem a fonalat, és megtámadnak a depresszív gondolatok: hogy Adam mostanában mennyire közönyös mindennel kapcsolatban, amit csinálok, hogy az összeköltözés miként nagyította fel a köztünk lévő különbségeket, és halványította el a hasonlóságainkat, meg hogy jelen pillanatban úgy érzem, az élet minden területén rossz helyen vagyok: rossz munkahelyen, rossz párkapcsolatban, talán rossz városban is.

Csak az ránt ki ebből a transzból, hogy a nevemet hallom, de hogy ki szólít, azt ha megölnek, sem tudom megmondani. Viszont mindenki engem néz, úgyhogy nagy valószínűséggel kérdés hangzott el felém.

– Tessék?

– A szüleid – segít ki Martin. – Hogy vannak?

– Jól. Októberig Londonban lesznek munkaügyben.

– Csodálatos – feleli Sandy. Átnyújtja üres levesestányérját Juanitának, a család házvezetőnőjének. –

A szüleid munkája igazán érdekes.

A szüleim a pedigrém egyetlen olyan része, amelyet Prescotték elfogadnak. Amikor Sandy megtudta, hogy Alan és Judy Sugarman, a Pennsylvania Egyetem megbecsült közgazdászprofesszorai a szüleim, pislákolni kezdett benne a remény. A családom ugyan nem gazdag és befolyásos, de legalább anyámék rendelkeznek azzal az akadémikus beütéssel, ami jól mutat aNew York Times esküvői rovatában.

– De a te munkád is kezd izgalmas lenni – veszi vissza a szót Martin. – Adam megmutatta az újságot, ahol társszerzőként szerepelsz az új jegybanki politikáról szóló cikkben. Lenyűgöző.

– Köszönöm. De valójában azt a főnököm írta. Én csak a kutatásban segítettem.

– Ne szerénykedj! – simogatja meg Adam a vállam. – Nagyon sokat dolgoztál azon a cikken. És ez látszik is. Nagyszerű lett.

Martin elmosolyodik.

– Nézzenek oda, egy újabb Sugarman professzor ül közöttünk!

Ez az a téma, amitől a legjobban rettegek – és ami persze általában előkerül. Mindenki azt gondolja, arra törekszem, hogy a szüleim nyomdokába lépjek, és hogy minden szakmai döntésemet az a vágy hajtja, hogy egy napon átvegyem a helyüket. A kérdést úgy szegezik nekem, hogy közben azt sugallják, ez az, amit akarnom kéne, és bolond vagyok, ha nem akarom. Szóval mit tehetek, ha egy olyan ember hozakodik most elő ezzel, mint Martin Prescott? Mondjam meg neki, hogy inkább vágok rozsdás kést a nyaki ütőerembe, mint hogy professzor legyek? Hogy valójában cateringcéget szeretnék alapítani, de a szüleim megőrülnének, ha megtudnák? Nem, ezt nem mondhatom Adam apjának, miután nyilvánvaló, hogy az egyetlen dolog, amit Prescotték becsülnek bennem, az a lehetséges karrierem (ami engem teljesen hidegen hagy) és a tudományos örökség (amivel semmit nem akarok kezdeni).

Úgyhogy csak elmosolyodom, és annyit mondok:

– Meglátjuk. – Megfogom a borospoharam, nagyot kortyolok belőle, és a józan észnek ellentmondva hozzáteszem: – De ki tudja? Talán egy napon belevágok valami vadabb munkába, mondjuk, alapítok egy cateringcéget.

Sandy elsápad. Nyilvánvalóan sokkoltam.

– Catering? – Martin kuncog, miközben a poharát körkörösen mozgatja. – Biztos vagyok benne, hogy ennél többre vagy hivatott.

Juanita visszatér az ebédlőasztalhoz, egyik karján három, a másikban egy darab tányért hoz. Ez utóbbit nekem adja – aranyozott porcelántál, amelyen krumplipüré, zöldbab és valamilyen hús terül el.

– Lassú tűzön sült bárány – kommentálja Sandy, mialatt a tányérom tartalmát vizsgálom. Mosolyog. – Úgy terveztem, sertéssült lesz, de nem voltam benne biztos, hogy megeszed.

Ó, persze! Már megint a zsidók rontják el a bulit. Az az igazság, hogy szeretem a disznóhúst. Mindig azt eszem. De nem várhatom el, hogy ezt ő is tudja, és a hangjából ítélve arra következtetek, hogy számára a zsidók éppolyan távoliak, mint a földönkívüliek vagy az ősemberek.

Belekóstolok a bárányba, és a hús csak úgy olvad a nyelvemen, omlós és zamatos a vörösbortól meg a rozmaringtól.

– Hű, Sandy, mivel készítette a húst? Mennyei!

– Ó, nem én csináltam – mondja, miközben apró falatokra vágja a hússzeletet, majd a tányérja szélére rendezi, és betemeti a krumpli alá.

Adam megköszörüli a torkát.

– Anyának saját séfje van.

– Ó – felelem. Persze hogy az van neki.

– Szeretnék főzni – folytatja –, de kinek van arra ideje? Nem engedhetem meg magamnak, hogy két napot töltsek egy torta elkészítésével.

A rejtett üzenet természetesen nem más, mint hogy ilyesmire csak a jelentéktelen embereknek van idejük. Hiába várom, hogy Adam a védelmemre keljen, ő inkább betöm egy falat bárányt a szájába, és belemélyed a tányérjába. Mindig elámulok, hogy valaki, aki politikusi pályára készül, és imád szenvedélyesen vitatkozni a barátaival, mennyire kitartóan kerüli a konfrontációt a szüleivel.

– Nekem is teljes munkaidős állásom van – jelentem ki, és megeresztek egy mosolyt Sandy felé –, de valahogy megoldom.

Erre ő finoman leteszi a villáját, és összekulcsolja a kezét.

– Bocsánat, hogy mondtad?

Elvörösödöm, hirtelen az összes bor és pezsgő a fejembe száll.

– Úgy értem, hogy amit az ember igazán szeretne, arra szakít időt. Ennyi az egész.

Sandy összepréseli az ajkát, és idegesen lesimítja a haját.

– Hannah kedves, én nagyon elfoglalt vagyok. Három jótékonysági szervezet elnökségében is dolgozom, és két gálát vezetek idén. Ez nem arról szól, hogy akarok-e főzni. Egyszerűen sokkal fontosabb dolgaim vannak ennél.

Anyám – a szürke egér, a slampos akadémikus – és Sandy, ez a jól fésült, élére vasalt társalkodónő egyetlen dologban hasonlítanak. Azonos véleményen vannak arról, milyen szerepet kéne a főzésnek egy modern nő életében betöltenie. Számukra a főzés nem más, mint hobbi, amit azoknak a nőknek a szórakoztatására találtak ki, akiknek nincs elég eszük ahhoz, hogy igazi céljaik legyenek, vagy nincs elég pénzük, hogy valaki elvégezze helyettük az unalmas házimunkát.

Sandy Prescott és az anyám nem sok dologban értenének egyet, de mint felvilágosult asszonyok, akik felszabadítva érzik magukat az évszázados teher alól, hogy másokra főzzenek, gyanakodva tekintenek az én gasztronómiai ambícióimra.

Ha nagyobb önuralmam lenne, vagy nem ittam volna több pohár pezsgőt, valószínűleg további replika nélkül hagyom Sandy megjegyzését. De nem ilyen vagyok. Legalábbis ma este nem. Nem akkor, amikor Sandy azt akarja itt lenyeletni mindenkivel, hogy a főzés nem élvezhet elsőbbséget egy komoly ember életében.

– Biztosan tudna rá időt szakítani, ha igazán szeretne – válaszolom. – De nyilvánvalóan nem szeretne.

Martin beledöfi a villát a bárányhúsba, és megigazítja a szemüvegét.

– Hölgyek, biztos, hogy helyénvaló ez a téma?

A helyes válasz nyilvánvalóan a nem. Vitába szállni a barátom anyjával, aki eddig sem kedvelt, tényleg nem helyénvaló. Sőt nem is bölcs. Engem viszont ez már nem érdekel. Csak annyit akarok, hogy vége legyen ennek a vacsorának, és ez minél előbb következik be, annál jobb.

Sajnos azonban a vacsora még két véget nem érő órán keresztül tart, ami számos lehetőséget biztosít, hogy ami eddig csak apró botlás volt, abból egész atomkatasztrófa váljon. És ahogy ismerem magam, pontosan ez fog történni. Kezdve a trágár szitokáradattól, amit a Capital Grille-ben szórtam, miközben Martin ölét törölgettem, a kitörésemig azok ellen, akik steakhouse-ban csirkét rendelnek – ahogy később Sandy is tette –, én mindig csak rosszat mondhatok, amikor Prescotték jelen vannak.

Adam elterelő hadműveletbe kezd: gyorsan belevág egy sztoriba legújabb dicsőségéről, miszerint kiválasztották egy legfelsőbb bírósági ügybe. Alaposan kiszínezi a történetet, sokkal több felelősséget és hatalmat tulajdonít magának, mint ami a valóság, de Sandy és Martin isszák a szavait. Imádják.

Ez az, amiben Adam a legjobb: a jövő politikusa, aki charme-jával képes az egész asztalt megnyerni. Az első pillanattól, ahogy megismertem, odavoltam Adam kifinomultságáért, az intelligenciájáért, az ambíciójáért – akárcsak az összes nő, akinek vér csordogál az ereiben. A karizmája egyenesen magába szippantott. Teljesen az ujja köré csavart.

Amikor elemében van, a társaságában lenni csupa izzás, őrült száguldás, aminek azt akarod, hogy sose legyen vége. Mellette úgy éreztem, érdekes vagyok. Igazán élek. Olyan partikra vitt, ahol a politikai élet döntéshozóival bulizhattam – a fehér házi tudósítók vacsorájának afterpartijára, jótékonysági estekre és harvardos öregdiák-találkozókra. Úgy bánt velem, mintha fontos lennék, mintha számítanék. Csoda, hogy beleszerettem? Ez az ember mágnesként vonz bárkit, aki csak találkozik vele. A mosolyával, a vicceivel és a hófehér fogsorával mindenkit levesz a lábáról.

Mindez csodálatosnak tűnt egészen addig, amíg ma este rájöttem, ezeket a képességeit arra is használhatja, hogy befogja vele a számat. Minden alkalommal, amikor hozzá akarok szólni a beszélgetéshez, felemeli a hangját, és a sztorijaival földbe döngöl, mint egy buldózer. Rugdos, bököd, lefog az asztal alatt, mintha egy eszeveszett ötéves lennék. Teljesen nyilvánvaló, hogy többet nem szólalhatok meg.

Márpedig ez teljesen elfogadhatatlan. Adam régebben odavolt a szókimondásomért. Legalábbis ezt állította. Tetszett neki, hogy más vagyok, mint azok a lányok, akikkel Sandy akarta összeboronálni, az olyanok, akik az első báljukra készültek, és akik aCapitol File című társasági luxusmagazinban szerepeltek.

Persze én is a Borostyán Liga egyik iskolájában végeztem, de a Harvarddal ellentétben én „csak" a Cornell Egyetemre jártam, amit Adam kevésbé borostyánnak tart. Akkora házban nőttem fel, mint náluk az előcsarnok, pénzügyi szabályozásokról írtam cikkeket, hogy megéljek, és a semmiből képes voltam a legfinomabb rétest előállítani. Az ég szerelmére, más voltam! És ettől különleges is.

De ma este nem érzem magam különlegesnek. Ma este azt érzem, amit az utóbbi időben elég gyakran, hogy egy szociális kísérlet része vagyok, ami balul sül el.

Adam előadásának egyik szünetében megjelenik Juanita a répatortámmal, ezzel a húsz centi magas, fűszeres mesterművel, amit karamellizált pekándióval, túrókrémmel és pörkölt kókusszal töltöttem. Csodával határos módon semmi nem ragadt bele a fóliába – egy apró győzelem.

Juanita elkezdi felvágni a tortát, én azonban eltessékelem, és magam szervírozom a művemet. Ha Adam ki akar szorítani a beszélgetésből, legyen, de a saját kulináris művészetemből senki nem túrhat ki.

Átnyújtok egy vastag szeletet Sandynek, akinek kikerekedik a szeme, amikor meglátja a grillázsréteget és a lágyan olvadó pekándiókrémet. Nem tudnám megmondani, hogy eksztázist vagy megrökönyödést látok-e az arcán. Valami azt súgja, az utóbbit.

– Teremtőm – suttogja. Maga elé veszi a tányért, belekóstol, és eltolja magától. Pont ilyennek képzeltem az édességgel való kapcsolatát. – Jut eszembe, Hannah – folytatja, miközben az utolsó szeletet is tálalom –, múlt héten aggasztó híreket olvastam: egyre több a rablás arrafele, ahol laksz.

– Igazán? Én nem hallottam.

– Óvatosnak kell lenned. Columbia Heights sosem volt… hogy is mondjam… túl jó környék.

– Én már nem lakom ott. Adammel találtunk egy lakást a Logan Circle-ön úgy három hónapja. Mi…

Észbe kapok. Adam szeme megtelik rémülettel, miközben engem fixíroz.

– Bocsánat, hogy mondtad? – kérdi Sandy, és vagy százat pislant. – Jól hallottam? Ti együtt éltek?

Egyikünk sem felel.

Sandy hangja remegni kezd:

– Adam, igaz ez? Együtt éltek – három hónapja?

Adam megköszörüli a torkát.

– Nem. Igen. Hadd magyarázzam el…

De mielőtt bármit is mondhatna, Sandy sértődötten megrázza a fejét, feláll az asztaltól, és kiviharzik. Adam utána ered, majd Martin is ledobja a szalvétáját az asztalra, és utánuk fut, otthagyva engem az asztalnál, egyedül.

Vetek egy pillantást a tányérok és szalvéták okozta felfordulásra, a fordítva heverő villákra és az el nem fogyasztott tortaszeletekre. Prescotték gyakorlatilag meg sem kóstolták a tortámat, és a szomszéd szobából kiszűrődő zajok alapján ítélve nem is fogják. Közelebb húzom a tányérom, levágok egy darabot a tortaszeletemből, és beveszem a számba. Nagyon finomra sikerült, hónapok óta a legjobb. A fahéj, a répa, a karamellizált pekándió és a pörkölt kókusz tökéletes elegye. Mestermunka, de rajtam kívül ezt senki nem fogja megtudni. Biztos alakulhatott volna rosszabbul is az este, azonban hiába töröm a fejem, elképzelni sem tudom, hogyan.

2. FEJEZET 

Legyünk őszinték: Prescotték előbb-utóbb úgyis rájöttek volna. Én csak meggyorsítottam kicsit a folyamatot.

És különben is, tulajdonképpen nem az én hibám ez az egész. Elvonta a figyelmem az a rengeteg pezsgő és bor, amihez hozzájött a cukormáz meg a pekándiókrém. Ki ne hozna néhány rossz döntést ennyi alkohol és cukor hatására? Ráadásul Adam igazi pöcs volt, gyakorlatilag egész este. Ez aligha az én hibám.

De valami azt súgja, a barátomat nem érdeklik ezek a kifogások, ugyanis az este további részében totálisan semmibe vesz. Ahogy a Q utcai feljáró felé közelítünk, és felgyorsít, ráeszmélek, hogy egy szót sem szólt, mióta elindultunk a szüleitől. A légkondi csak úgy hasít a Lexus szellőzőiből, és olyanok vagyunk, mint egy hermetikusan elzárt jéghideg buborék a forró nyári estében. Bár már fél tíz van, az égbolton még mindig ott ékeskedik egy halványlila csík, mintha fátyolba öltöztetné a közeledő éjszakát. Régimódi villanypóznák sorakoznak az út szélén, amelyeket zöldellő, virágzó fák vesznek körül. Dupont Circle lakóházainak tornyai pedig gyönyörű sziluettet festenek a horizontra.

Ahogy a híd feljárója felé közelítünk, Adam szorosan megragadja a kormányt, és padlógázt ad. Versenyezni kezd a mögöttünk haladó Priusszal, amely erre ügyet sem vetve elhúz mellettünk. Amint kiürül a szembejövő sáv, Adam áthajt a dupla záróvonalon, lehagyja a Priust, és bevág elé.

– Seggfej – sziszegi, és bemutat a másik sofőrnek.

Fogalmam sincs, miért tesz az valakit seggfejjé, ha gyorsabb nálunk. Szándékomban is áll megkérdezni, de mivel Adam hangjából süt az agresszió, inkább hagyom.

Újra felgyorsít, ahogy keresztezzük a Connecticut Avenue-t. Keresztülszáguldunk Dupont Circle szívén, a nyüzsgő utcákon, én pedig belesüppedek az ülésbe, és behunyom a szemem, mert egyáltalán nem élvezem ezeket az ellenségeskedő manővereket. Még akkor sem, ha az este korábbi részében én még veszélyesebb manőverekbe bocsátkoztam. De akkor sem akarok meghalni pont ma.

Persze azt elismerem, hogy az este tragikusan sikerült. Vajon miért így sül el minden találkozás a szüleivel? Mert én ilyen vagyok, azért. Adam pedig Adam. Én cserfes vagyok és kiszámíthatatlan, ő pedig feszült és óvatos, és ha egy légtérbe kerülünk a szüleivel, mindketten önmagunk legszélsőségesebb verzióját hozzuk, amiből – lássuk be – csak katasztrófa következhet. Én közveszélyes vagyok, ő karótnyelt, és kétségkívül ez utóbbi áll közelebb Prescotték világához.

Nem kéne számítania, mit gondolnak rólam az anyjáék, de számít – mindkettőnknek. Lehet, hogy Adam luxus és kiváltságok között nőtt fel, de mindkettőnket olyan emberek neveltek, akik rengeteg időt és pénzt fektettek belénk, és akiknek a véleményére mindig sokat adtunk, akár az iskolaválasztásról, az egyetemről, a karrierünkről vagy az életmódunkról volt szó. Miért ne lenne fontos a véleményük a partnerünkkel kapcsolatban is? Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek a szüleik óhajait kordában tartani, vagy ha kell, szembe is szállnak velük, és előtérbe helyezik a saját akaratukat. De Adam és én nem ilyenek vagyunk. Ez az egyik, ami közös bennünk.

A szélesebb és kevésbé forgalmas Tizennegyedik utca felé vesszük az irányt, amikor elhatározom, hogy megtöröm a csendet.

– Jól sikerült a répatorta.

Répatorta. Ez minden fegyverem.

– Mintha számítana – mormogja az orra alatt.

– Biztos vagyok benne, hogy hozzá fognak szokni. Hozzánk… hogy együtt élünk.

Adam felhorkant, miközben átrobog a sárgán.

– Arra ne számíts!

Hazáig nem szólalunk meg.

Adam kinyitja ötödik emeleti, loft stílusú lakásunk ajtaját, amely Logan Circle szívében épült. Amikor egyetemistakoromban gyakornok voltam Washingtonban, Logan Circle a fejlődő kategóriába tartozott, és akkoriban még hallottam történeteket prostituáltakról, akik a Tizennegyedik utcán mászkáltak fel-alá. Az elmúlt években azonban üzletek, éttermek és galériák lepték el a környéket, és a Tizennegyedik utca most olyan fiatalokkal van tele, akik tömegesen hódították meg a városrészt. A házunk helyén egykor egy omladozó, roncsokkal teli autószerelő műhely állt, ma viszont egy nyolcvannégy luxuslakásból álló apartmanház – ahol a bérleti díjat Adam havi apanázsa nélkül egyáltalán nem engedhetném meg magamak.

Követem a pasim a lakásba, de hagyok néhány lépés távolságot, miután beviharzik a nappaliba. Ledobja a kulcsát a fémasztalra, a csattanás csak úgy visszhangzik.

– Nem hiszem el, hogy elmondtad nekik – mondja, és elterül a bőrkanapén. Aző bőrkanapéján, tekintve hogy az összes bútoromat eladtam, amikor összeköltöztünk. Akkor jó ötletnek tűnt, most azonban a pozícióm igencsak gyenge – és nemcsak a lakásban, de ebben a kapcsolatban is.

– Nem akartam – nyögöm. – Egyszerűen… kicsúszott a számon.

– Értem. Kicsúszott. Miután kimondottan megkértelek, hogy ne mondd el.

– Figyelmeztettelek, hogy nem tudok titkot tartani. – Adam mozdulatlan, de rám néz. – Legalább most már tudják.

Erre felhördül.

– Igen. Nagyszerű!

– Előbb-utóbb úgyis rájöttek volna…

A tenyerébe temeti az arcát, és nagyot sóhajt.

– Tudod mit? Ezzel most nem tudok foglalkozni. Beszéljünk holnap.

Felpattan a kanapéról, és a fürdőszoba felé veszi az irányt.

Oké, szóval kiborult. Sőt inkább pokoli mérges, legalábbis a fürdőből kiszűrődő zajokból erre következtetek. De ha működőképessé tudjuk tenni ezt a kapcsolatot, végül a szülei is kénytelenek lesznek elfogadni és tiszteletben tartani, hogy együtt élünk. Nem élhetünk hazugságban a végsőkig. Legalábbis én nem lennék rá képes.

Ami igazán aggaszt, hogy kezdem azt hinni, Adam viszont tudna. Az, hogy sosem száll szembe a szüleivel, nem teljesen igaz. Hiszen velem jár. Ez is egy lázadás velük szemben, az ő apró kis ellenállása. Ma este azonban, ahelyett hogy mellém állt volna, inkább meglengette a fehér zászlót, és egyedül hagyott a támadásaikkal szemben.

És mostanában azok a tulajdonságaim, amelyek egykor magukkal ragadták – az, hogy szókimondó vagyok, néha szokatlan, sőt furcsa a viselkedésem –, csak eltávolítanak tőle. Úgy érzem, mintha folyamatosan én okoznék kellemetlenséget.

Régebben nem így tekintett rám. Amikor randizni kezdtünk, úgy mutatott be a barátainak és a kollégáinak, mint az ő kis petárdáját. Így is kezdett hívni a harmadik randink után, amikor Eric barátjához vitt házibuliba. Eric elhatározta, hogy Buffalo-csilit készít, de elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy fogalma sincs, mire vállalkozott. Már két órája tartott a buli, a vendégek mind teletömték magukat tortillachipsszel és pereccel, amikor Eric még mindig a pirospaprikát aprította. Nem hagyhattam, hogy tizenöt ember csalódjon, feltűrtem a ruhám ujját, kimentem a konyhába, és megragadtam egy kést.

Ebből elég, kedves nézőink. Ideje, hogy elkezdődjön a show!

Aprítottam, daráltam és préseltem, mint a villám, és egy szempillantás alatt elkészült a vacsora.

– Ez aztán pufogott, mint a petárda – mondta Eric, ahogy végignézte a munkámat. Így ragadt rám a név.

Egy ideig jópofának is tűnt. Minden alkalommal, amikor szót emeltem a divatos fogyókúrák ellen, vagy kiálltam a fenntarthatóságért a mezőgazdaságban, esetleg azon lamentáltam, milyen szűkös az ételválaszték a város kevésbé frekventált részein, Adam nevetett, és azt mondta: „Ilyen az én kis petárdám." Azt éreztette velem, hogy különleges vagyok, hogy tőlem pezsdült fel az élete. De a szülei elől inkább takargatni próbált, és bár ez zavart, megértettem. Hiszen én voltam maga az anti-Sandy. Ettől váltam vonzóvá. Viszont már hónapok óta nem nevezett a kis petárdájának, és úgy érzem, mindenki elől el akar rejteni. Vajon mikor lett a petárdából gránát?

Bemegyek Adam után a fürdőszobába, és a tükörképét nézem, miközben mossa a fogát.

– Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen velem randizni.

Adam kiköpi a fogkrémet, és alaposan kiöblíti a száját. Kiköpi az utolsó korty vizet is a mosdóba, majd rám néz a tükörben.

– Sosem mondtam ilyesmit.

– De ezt gondolod.

Visszateszi a fogkeféjét a fogmosó pohárba.

– Nem, ez nem igaz. De most tényleg, miért kellett elárulnod a közös lakást?

– Mondtam, hogy véletlen volt.

– És mi volt az a vita anyámmal a főzés körül?

Az is véletlen volt?

Az egyik törülközőnk rojtját morzsolgatom.

– Nem vele vitatkoztam.

Adam felcsattan:

– Pedig úgy hangzott.

– Akkor bocsánat. Úgy tűnik, semmit sem tudok jól csinálni.

– Én nem ezt mondom – megdörzsöli az orrnyergét, és sóhajt. – Oké, rendben, akkor egy másik példa: miért kellett előhozakodnod ezzel az