Titkok és álarcok – Dublini történet

By Anne Raven

Titkok és álarcok – Dublini történet

Egy lány, aki igazságra éhezik.
Egy férfi, aki soha nem mosolyog.
Titkok, amelyek mindkettőjük életét behálózzák.

Alexa Duval magabiztos, határozott lány, de apja váratlan halála fenekestől felfordítja az életét. Nem marad élő rokona, és a családi vagyon is elúszik, Alexának félbe kell hagynia franciaországi tanulmányait. Új célok által vezérelve költözik vissza Dublinba, munkát kell vállalnia.
Connor Jemison kemény és távolságtartó. Nem érdekli semmi más, csak az üzlet. Nem szereti a meglepetéseket és egyáltalán nincs elragadtatva, hogy Alexa lesz az új tolmácsa. Nem bízik benne, hisz az előző tolmács bizalmas információkat szivárogtatott ki a cégtől. Connor óvatossága arroganciába fordul, amit Alexa jól kezel, mert fontosabb neki az állás, mint főnöke hozzáállása.
A lány furcsának tartja Connor munka iránti megszállottságát, ugyanakkor azt is hamar belátja, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére tetszik neki a jóképű ír férfi. Azt azonban nem érti, a férfi miért viselkedik néha úgy, mintha ő is kedvelné…
Alexa közben arra a kérdésre is választ keres, vajon mi az a Petersen-projekt, amivel kapcsolatban a cégnél mindenki titkolózik. Mi az a hiba, amit Connor korábban elkövetett, amit most túlzott odafigyeléssel kompenzál a Galway-öbölbeli befektetésben? A lány azt is szeretné tudni, apja pontosan milyen körülmények között halt meg, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá a kérdezősködéshez.
A lány akármerre fordul, titkokba botlik.
Vajon itt mindenki álarcot visel?

Anne Raven harmadik regénye mesés szépségű ír tájakra visz el bennünket. Történetében több a csavar és titok, mint valaha, a romantika kedvelőinek polcáról egyszerűen nem hiányozhat!

• Language: Magyar
• Publisher: Anne Raven
• Release date: Jun 30, 2019

Book preview

történet

Első fejezet

Összefűzött karral álltam meg a fehérre mázolt keretű ablaknál, hogy kinézzek az utcára, a beszűrődő hangok ugyanis folyamatosan elvonták a figyelmemet a tanításról. Az időjárás innen nézve tökéletesnek tűnt ahhoz, ami odalent zajlott éppen: enyhe, kicsit napos, ma még esőfelhők sem árnyékolták be az eget.

Az utca még itt, Dublin külvárosának nem túl forgalmas részén is tömve volt Szent Patrik napját ünneplő emberekkel. Ma az egész ország zöldbe borult. A mosoly akaratlanul ült ki az arcomra, amikor egy köpcös pasas haladt el előttem, termetes zöld műfeneket viselve, rajta nagy fekete betűkkel: csókold meg a seggem. Mellette rikító piros szakállal, túlméretezett zöld kalapban ugrált egy fiatal lány. A közeli sörfőzde forgalma a mai napon biztosan megsokszorozódik, estére pedig alighanem lóherével pózoló tömegek sokasága posztolja majd a Facebookon, ahogy őrült partik közepette ünnepelte a nemzet legnagyobb szentjét.

Elmerengve bámultam az utcát elárasztó emberekre és észre sem vettem, hogy hosszú másodpercek teltek el.

– Alexa – szakított ki a gondolataimból Hannah.

– Tessék? Kérdeztél valamit? – fordultam vissza az asztalnál ülő tanítványomhoz.

– Csak szomjas vagyok – mondta franciául, tollát unottan a fogain kocogtatta. – Nem tarthatnánk egy kis szünetet?

– Dehogynem – szedtem össze magam. – Máris hozok neked egy pohár vizet. Csak még az utolsó mondatot ismételd meg, kérlek.

Hannah még csak pár hete járt hozzám tanulni és általában könnyű volt vele dolgozni, de ma ebben a forgatagban nehezére esett koncentrálni, mint ahogy nekem is. Hangosan sóhajtott, de azért maga elé vette a könyvet és olvasni kezdett.

– A fiúk az udvaron játszanak – olvasta fel darabosan, cseppet sem franciásan.

A konyhai csapból vizet engedtem. Leültem Hannah mellé, és odaadtam neki a poharat. Mohón belekortyolt.

– Köszönöm.

Pillantásom a szemközti falra tévedt. A megkopott, halványsárga virágos tapéta előtt analog kvarcóra függött, az óra másodpercmutatója hangos kattintásokkal haladt előre. Azt üzente, nem csoda, ha Hannah szomjas: már egy órája nyúztam a francia nyelvtannal és a példamondatokkal.

– Tudod, mit? Mára befejeztük. Rendben? – mondtam és látványosan becsuktam az előtte heverő könyvet.

– Tényleg? – csillant meg a gyermeki mosoly az arcán. Fekete copfjába kapaszkodott. – Az szuper lenne!

– Azt hiszem, így is elég nagy részt vettünk át – mosolyodtam el.

Egyébként is, az ünnepség miatt Hannah volt az egyetlen diákom, aki nem mondta le a mai órát.

Hannah úgy pattant fel, mint akit puskából lőttek ki. Villámgyorsan felmarkolta a felszerelését és bedobta a táskájába, egy viszlátot dobott még franciául, és egy perc múlva már a bejárati ajtó felé tartott. Eszembe jutott, hogy nem adtam fel házifeladatot.

– Ismételj a következő órára! – kiáltottam utána, de már a lépcsőházból hallottam visszhangozni a lépteit.

Amint egyedül maradtam a konyhaszekrény feletti polchoz léptem és bekapcsoltam a rádiót, halkra állított hangerővel. A tűzhelyet is begyújtottam, hogy megmelegítsem a reggel főzött kávét. Kopogtak.

Ajtót nyitottam. Hannah anyukája, Victoria állt a küszöbön, kezében egy dobozzal, tele kisebb-nagyobb, kék-fehér pöttyös papírba csomagolt muffinnal.

– Gyere – invitáltam beljebb. – Hannah-t már hazaküldtem.

Victoria mintha meg se hallotta volna.

– Neked göndör a hajad? – nézett rám csodálkozva. Tett egy lépést a nappalim felé.

Előrehulló szőke tincsemhez kaptam és megforgattam az ujjaim között.

– Ó, igen. Általában kivasalom mosás után, de ma reggel bedöglött a hajvasalóm. – Elfintorodtam. – Azonnal begöndörödik, ha egy kis nedvesség éri.

– Jól áll.

Elhadartam egy köszönömöt.

– Iszol velem egy kávét?

Victoria bólintott és átnyújtotta a dobozt.

– Csokis-narancsos – mosolyodott el szerényen. – Sajnos nem lettek szépek, de az íze majd kárpótol a látvány miatt.

– Abban biztos vagyok. Ülj csak le – kértem Victoriát, amíg én egy percre hátat fordítottam neki, hogy megtöltsem kávéval a kedvenc bádogbögrémet. Párizsból hoztam, a szebb időkre emlékeztetett, az Eiffel-torony díszítette. Ugyan már ütött-kopott volt, de semmi pénzért nem váltam volna meg tőle. A két főzőlap közül a kisebbre tettem melegedni, közben egy kis tej után néztem a hűtőben.

– Hogy van a lábad? – kérdeztem addig is.

– Kutya baja. Már nem is érzem.

– Megkérhettél volna egy férfit, hogy segítsen neked átpakolni azokat a bútorokat. A lábujjad sem bánta volna.

– Megszoktam már, hogy mindent magamnak kell megoldanom. Egyébként is, az egyetlen férfi a lépcsőházban – leszámítva persze a hetven éves bácsit a földszinten – most költözött be, még a nevét is alig tudom.

Megvontam a vállam.

– Mindenesetre jó tudni, hogy legalább egy igazi férfi lakik abban a lépcsőházban.

– Aha – jött semmitmondó válasza, ami arra késztetett, hogy megforduljak.

Victoria nem engem nézett, barna szeme üresen bámulta az ablakot, vékony ujjait göndör hajába túrta.

– Valami baj van? – kezdtem faggatni.

Mély sóhaj szakad fel a torkából, vállát előregörnyedve tartotta.

– Csak a szokásos – vallotta be, visszafordulva felém. – Az iskolában minden szülő irigykedve néz rám, amiért ilyen fiatalon már ekkora lányom van. Azt mondják, én már azt csinálok amit akarok, hiszen Hannah többé-kevésbé önálló, de azt elfelejtik, hogy egyedül vagyok.

– Hát nem kell, hogy így legyen. Huszonhat éves vagy, bármikor lehet pasid.

Elnevette magát.

– Te huszonhárom vagy és neked sincs.

Lesütöttem a szememet.

– Vagy van?

Victoria homloka összeráncolódott, szemöldöke felszaladt.

– Nem is tudom – kezdtem bizonytalanul.

– Már két hónapja laksz itt és erről egy szót sem szóltál, miért? – emelkedett meg a hangja megjátszott felháborodással. A karját széttárta.

– Mert ez egy bonyolult ügy. Igazából… miatta jöttem el Franciaországból, de szeretnék hozzá visszamenni, cask… jaj, Victoria, ne haragudj, ez olyan komplikált! Nem szeretnék róla beszélni.

– Persze, megértem. Ha egészen Dublinba menekültél átgondolni a dolgaitokat, akkor nyilván nem egyszerű. De… ha gondolod, nekem bármikor elmondhatod.

– Tudom – mondtam hálásan.

Victoria lebiggyesztette az ajkát.

– A fenébe is, ha neked sem sikerül, akkor mit szóljak én? Egy gyerekkel a hátam mögött nehezebb pasit fogni. Már ha nem csak egy éjszakára tervezek vele.

– Oké, nyertél. Fogalmam sincs, milyen úgy pasizni.

Elkészült a kávé.

– Egyébként, Hannah nagyon ügyes volt ma, csak kicsit elfáradt a végére – váltottam témát.

– Nem is tudod, mennyire hálás vagyok, hogy korrepetálod.

Átnyújtottam neki a forró kávét és leültem mellé a konyhámtól kétlépésnyire lévő megkopott kék kanapémra, ahol korábban Hannah tanult.

– Szívesen teszem, és jól jön a pénz, amit kapok érte.

– Nem is értem, hogy éri ez meg neked, szinte fillérekért tanítod.

– Jól megélek belőle, Victoria. Egyébként is tudod, hogy nem fejeztem be az egyetemet, ha akarnék, sem kérhetnék többet.

– Az csak egy vacak papír, Alexa. Anyanyelvi szinten beszéled a franciát. Állítom, több tucat egyetemi tanárnál jobban. Tudom, magam ellen beszélek, de miért pazarlod el a tehetséged korrepetálásra?

Elnevettem magam.

– Először is nagyon szeretek gyerekeket korrepetálni. Másodszor pedig te is jól tudod, hogy jelenleg ez az egyetlen bevételi forrásom. A legtöbb helyről, ahová jelentkeztem, még csak vissza sem jeleztek. Vagy túl fiatal vagyok, vagy túl tapasztalatlan, vagy egyszerűen csak alkalmatlannak titulálnak az állásra anélkül, hogy egyetlen francia mondatot is elmondatnának velem.

Victoria együtt érző pillantást vetett felém, aztán váratlanul felcsillant a szeme.

– Holnap szabadnapos leszek, mi lenne, ha csavarognánk egy kicsit? Van kedved? Elmosolyodtam.

– Nagyon szívesen – feleltem. – Szinte ki sem mozdulok ebből a lakásból.

– Remek. Akkor holnap hívlak, vagy feljövök érted, de most sietek Hannah-hoz. Megígértem neki, hogy megnézheti a felvonulókat.

Victoria letette üres csészéjét az asztalra és elköszönt. A kávémra néztem. Én még bele sem kortyoltam.

Miután kikísértem Victoriát, visszaereszkedtem csöppnyi kanapémra és újra lapozgatni kezdtem az álláshirdetések között. A szemem elkerekedett, amikor észrevettem egyet a Gold Vállalattól: eddig még csak a recepcióig sem jutottam el náluk, azt mondták, ha állást szeretnék, küldjek be önéletrajzot. Megtettem, de ezidáig válaszra sem méltattak. Dübörgő szívvel olvastam a hirdetés sorait. Tökéletesnek tűnt. Hiszen pontosan erre a lehetőségre vártam! Tolmácsot kerestek, azonnali kezdéssel. Elhatároztam, hogy hétfőn az első dolgom lesz felhívni őket.

Kezembe vettem a bögrémet. Mélyen beleszippantottam és hagytam, hogy jellegzetes zamata, intenzív feketekávé illata körbelengjen. Óvatosan belekortyoltam, közben behunytam a szememet és elképzeltem, ahogy a nappalim kopott kanapéja helyett egy hangulatos kávézó teraszán ülök a Szajna partján. A nap süt, a madarak csiripelnek, körülvesz a béke és a legnagyobb problémám az, hogy a fel-alá járkáló turistákat figyeljem a napszemüvegem mögül.

Amikor Victoria megkért, hogy tartsak vele a szabadnapján, nem gondoltam, hogy lejáratja velem a lábamat. Miután leparkolta a szüleitől kölcsönkapott autót, órákon keresztül jártuk az utcákat. Nem mintha nem élveztem volna, Dublin legalább annyira lenyűgözött, mint Párizs. Főleg a Temple Bar: ezt a gyönyörű kerületet választottuk úti célként, ahol rengeteg üzlet, étterem és bár zsúfolódott össze. Imádtam a köves, egységes középkori stílusú utcáit, az épületek sokat látott falait, elegáns lámpaoszlopokkal övezett járdáit. Dublin ezen része egyszerre volt tradicionális kulturális és egyben üzleti központ is: a múltat őrző épületek mögött ott emelkedtek az üveges irodaépületek.

Múlt és jövő tökéletesen összhangban egybegyúrva.

Az utcák, a hidak tökéletes tisztaságban pompáztak, egy-egy pad alatt megbújt, vagy bokron fennakadt lóhere alakú konfetti árulkodott csak az előző napi hatalmas ünnepségről.

– Éhen halok – panaszkodtam az órámra pillantva. Már dél is elmúlt.

Éppen a Ha’penny hídon sétáltunk vissza a Dublin kastélytól. A gyomrom hangosan megkordult, mintha csak megerősíteni akarta volna, amit mondok. Victoria felém pillantott a válla fölött.

– Én is. Láttam egy pizzériát idefelé jövet, beugorhatnánk – vetette fel.

– Semmi kifogásom ellene – vigyorodtam el.

A pizzéria zajos volt, még a teraszon sem árválkodtak üresen az asztalok, hála a kellemes, márciusi időnek. Victoria bent szúrt ki egy üres helyet, széles vigyorral a száján húzott maga után.

Az egyszerűen megterített asztaloknál jobbára családok ültek, a pincérek ki-be mászkáltak a gözőlgő pizzákkal a benti és kinti asztalok között. A pizza jellegzetes oregánós-hagymás illata a levegőben terjengett, már ettől megéheztem volna, ha nem lettem volna egyébként is éhes.

A hosszú pult melletti bárszékek sem árválkodtak üresen, úgy tűnt, a közeli irodaházak munkatársai kedvelik ezt a helyet. Valóban megvolt benne a Temple kettőssége: masszív, hagyományos asztalunkat dizájn lámpás dobta fel, a teraszon pedig hatalmas tuják zöldelltek a divatos rattanszékek mögött, elválasztva az ott ülőket az egyébként arra sétáló emberektől. Ahol a lányok ültek, onnan még éppen ki lehetett látni a kicsit távolabb húzódó Liffey folyóra, a zene pedig nem túl hangosan, kellemes tónusban szólt a hangszórókból.

– Milyen kellemes kis helyet találtunk! – álmélkodtam.

– Hiányzik Párizs? – kérdezte Victoria.

Visszafordultam felé. Ő már az étlapot bújta, amin nagy vörös betűk hirdették a pizzéria nem túl kreatív nevét: Dublin Pizza.

– Ugyan mi hiányozna Párizsból? Az Eiffel torony, a Louvre, a Notre Dame? Á, dehogy – legyintettem színlelt hanyagsággal, miközben hangosan kimondva ezeknek a csodálatos helyeknek a nevét, elfogott a nosztalgia. Victoria várakozó arcába néztem. – Az esős napokon rosszabb – vallottam be végül.

Sajgott a szívem a második otthonomra gondolva. Nagy levegőt vettem.

– Még szerencse, hogy ma nem esik – mosolygott rám Victoria.

– Nem csak a napsütés hiányzik. A levendula illatú levegő, a gondtalan élet, a varázslatos Eiffel-torony, ahogy óriási vasszerkezete lábánál apró hangyává törpülök én is, meg a gondjaim is… a Szajnán úszó hajók látványa és a friss reggeli croissant.

– Folyó itt is van – mutatott Victoria kifelé az ablakon.

Elnevettem magam.

– Ha láttad volna már a Szajnát, nem tudom, a Liffey-t neveznéd-e folyónak – mosolyogtam bocsánatkérően a barátnőmre, és én is kezembe vettem az étlapot. – Tudod, Párizs nekem mindig is a rejtélyek, legendák városa volt, ott élni mindig olyan volt a számomra, mint valami mese. Viszont minden, ami Dublinhoz köt, az valós. A jó és a rossz emlékek egyaránt. Minden itt töltött nap keserédes, de ez legalább nem engedi, hogy felejtsek. – Hangom elhalkult, mire befejeztem.

Kihúztam magam. Nem engedtem, hogy az emlékek megtörjenek. Kinéztem a pizzéria ablakán, merev testtartásom visszatükröződött a tiszta üvegben.

– Miért költöztél vissza?

– Mert még dolgom van itt – suttogtam.

– Hogyan? – kérdezett vissza Victoria.

– Csak