7 év után: Árnyak a múltból

By Renáta W. Müller

Az egész olyan volt, mint egy tündérmese. Az ég is egymásnak teremtette őket, ám amikor Lana nyomtalanul eltűnik azon az éjszakán, mikor Hayden meg akarja kérni a kezét, gyötrelmes pokoljárás veszi kezdetét mindkettőjük számára.

A férfi sosem volt képes túltenni magát a traumán, ezért a hét sötét és kétségekkel teli év utáni váratlan viszontlátás, a kétely, a gyanakvás és a vad szenvedély örvényébe taszítja mindkettőjüket.

• Language: Magyar
• Publisher: Werthmüller Renáta
• Release date: Jun 16, 2020
• ISBN: 9786150085234

Book preview

sorrendben:

Első fejezet

Hayden Ravensdale, a Ravensdale Publications elnöke, vállával hanyagul támasztotta a falat, és pókerarccal bámulta a tömeget. Sóhajtva nézett az órájára, már vagy századszor az este folyamán, és unottan állapította meg, hogy az idő ólomlábakon jár. A jótékonysági gálákon való részvétel szerves része volt a sikeres vállalkozók üzleti életének, de mivel Haydent a hideg rázta az ilyen, és ehhez hasonló társadalmi pofavizitektől, a legtöbb alkalommal egy munkatársát küldte maga helyett a cég képviseletében. Míg kényszeredett mosolyt eresztett meg egy ismerős felé, képzeletben a falba verte a fejét, amiért ez alkalommal kivételt tett, és maga is megjelent az eseményen.

Flegmán görnyedt tartása sem rejtette el Hayden atlétikus magasságát, de a nők felől érkező elismerő pillantások tökéletesen érzéketlenül hagyták a fiatal üzletembert. Markánsan férfias vonásai, egyenes orra, szögletes álla és telten ívelt ajkai alapján vonzó férfinek lehetett nevezni, de precízen borotvált arcán volt valami oda nem illő, tekintetében valami zavaróan hideg, amely megingatta az első pillantás keltette pozitív benyomást. Alig töltötte be a harmincat, tartását mégis fáradt közöny uralta, aranybarna szemei az érdeklődés legkisebb jele nélkül, hideg-tompán siklottak végig az embereken. Sötétbarna hajába néhány világosabb tincs keveredett, ez azonban egyértelműen a természet játékának volt köszönhető, mintsem szakember keze munkájának. Hayden Ravensdale nem volt az a típus, aki feleslegesen sok időt töltött volna a tükör előtt. Mint általában az élet legtöbb területén, a megjelenéssel kapcsolatban is a praktikusságot tartotta szem előtt. Nyakánál szigorú rövidre volt nyírva a frizurája, a hosszabbra hagyott tincsek viszont az este előrehaladtával önállósítani kezdték magukat, és mostanra lazán a homlokába lógtak. Hayden bőre világos volt, de vonásaiban a brit hűvösség vonzó módon keveredett az érzéki mediterrán hatással. Ezen nem volt csodálkozni való, hiszen édesanyja, Victoria Alvarado gyönyörű, katalán nő volt, aki bár Angliában nőtt fel, nem csak a külsejét tekintve, de viselkedésében is sok mindent magával hozott és megtartott a spanyol tradíciókból. Az Alvarado, ősi nemesi családnak számított Katalóniában, akik a múlt században dohánytermesztéssel alapozták meg vagyonukat. Bár mára földbirtokaik nagy részét elveszítették, azért még mindig jelentős üzleti érdekeltségekkel rendelkeztek.

Hayden összerezzent, és zavartan pillantott körbe, amikor felharsant a taps körülötte, és a neves soul énekesnő testhez tapadó, flitteres estélyijében elhagyta a színpadot, és eltűnt a függöny mögött. Ismét fény gyúlt a kastélyépület impozáns báltermében, amikor John Blake, az International Help In Need alapítvány elnöke fellépett a pódiumra és beszélni kezdett.

– Tisztelt Hölgyeim és Uraim, nagyra becsült vendégeink! Megtiszteltetés számomra, hogy magam és munkatársaim nevében, ez évben is körünkben üdvözölhetem Önöket. Idén már 21. éve annak, hogy alapítványunk ebben a formában köti egybe éves beszámolóját egy nagyszabású jótékonysági gálával… – kezdett bele az idős férfi a beszédbe érdes hangon, mire Hayden fájdalmasan felsóhajtott, és szemével, Christiant kezdte keresni. Meg volt róla győződve, hogy a haverja már megint a szelet csapja valami aktuális promi cicamicának, vagy a Victoria’s Secret modelleket cserkészi be éppen, akiket már a megérkeztükkor kiszúrt.

Az alapítvány évadzáró gáláját minden szempontból a nagyvonalúság jellemezte. Nem volt hiány prominens vendégekben, és számos, TV-ből, moziból ismert sztár is megtisztelte jelenlétével az alkalmat. A nők teljes báli pompájukban ragyogtak. Aki csak egy kicsit is jártas volt a divat világában, felismerhette rajtuk a leghíresebb tervezők darabjait.

– Kemény év áll mögöttünk. Nehéz, akadályokkal és kihívásokkal teli év. De hála az Önök nagylelkű támogatásának… – folytatta Blake, de hangja csak távoli morajlásként hatott el Hayden fülébe. Nem voltak rá hatással, sem a nepáli áradás okozta katasztrófa helyreállítási munkálatai, sem pedig a Közel-Keleti fiatal lányok között végzett felvilágosító munka eredményei. Ő már a megválaszolásra váró e-mailjein gondolkodott, a másnapi tennivalóit tervezgette, és azon agyalt, hogy miképp hagyhatja el rendezvényt feltűnés nélkül minél hamarabb.

Tizenegy felé járt már, mire az est hivatalos része befejeződött, és a program zenével és tánccal folytatódott. A zenekar, amely a vendégek szórakoztatásáról gondoskodott, most hangosabban kezdett játszani, és a terem közepén szabadon hagyott hely alkalmi táncparketté alakult át. Hayden mozdulatlanul állt, lábát keresztbe tette, félig üres poharát két ujja között egyensúlyozta, és a tömeget fürkészte. Csábos szempárok villantak felé, kihívó mosolyok invitálták némán magukhoz, de Haydenen úgy látszott, immunis a csábításra. Egy tucat nőt számolt össze az este folyamán, akit simán haza vihetne magával, ha kedve volna hozzá, de nem volt. Irritáltan forgatta a fejét, és kezdett felmenni benne a pumpa, amiért Christian csak úgy, egyetlen szó nélkül lelépett. Arra jutott, hogy szarik az egészre, elhúzza a csíkot, és majd hétfőn rúgja jól seggbe a haverját az irodában.

Szaftosan káromkodva az orra alatt, elrugaszkodott a faltól, és épp indulni készült, amikor végre meglátta üzlettársát, Christian Mitchellt, amint az épp átvágott a tömegen, két teli pohárral a kezében. Mikor odaért hozzá, arcán tettetett szenvedéssel nyújtotta át az egyik pezsgős poharat barátjának.

– Ha cseppnyi fogalmad volna arról, hogy minek tettem ki magam, mire ezt a két italt megszereztem, legalább egy kis hálás mosoly kiülne a fancsali képedre.

– Fogd be Mitchell! Arról volt szó, hogy melózni jövünk.

A férfi úgy nézett rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.

– Melózni? A pöcsöm se érti miről beszélsz, haver? Ez egy parti, ha nem tűnt volna fel. Vegyülni jöttünk, ismeretségeket ápolni, és újakat kötni – kacsintott rá kétértelműen.

– Vincentékkel beszéltél?

– Ja – bólintott Christian érdektelenül, és kortyolt egyet az italából. – És ha meghallod, hogy mit intéztem kettőnknek ma éjszakára, még a lábam nyomát is megcsókolod.

Hayden követte a haverja tekintetét a bárpult felé, és egyből levette, hogy mire céloz a másik.

– A svéd tyúkokra gondolsz a bárpultnál? – kérdezte felvont szemöldökkel, és állával a modell kinézetű platinaszőke nők felé bökött.

Christian felröhögve kapta rá a tekintetét.

– Ahá, szóval ez a kis részlet azért nem kerülte el a figyelmedet. Ez azért némiképp megnyugtat. Már kezdtem aggódni, hogy nem működik…

– Kussolj, Chris! – intette le Hayden unottan, és sóhajtva az órájára pillantott. – Részemről passzolok. Egyébként is van még egy csomó dolog, amit el kell intéznem hétfő előtt. Pofavizit letudva, úgyhogy nem látom semmi akadályát annak, hogy elhúzzunk a bánatba. A tököm tele van az egésszel, hívok egy taxit, és mehet…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert a másik elképedve vágott a szavába.

– Most szórakozol velem, ugye?! Esküszöm, nem tudom követni a logikádat. Végre túl vagyunk a zsibbasztó részen, most kezdődik csak a java. Érzem, hogy ma itt még lesz valami – dörzsölte össze a tenyerét, és a svéd szőkeségek felé tekintgetett. – A bal oldalit Cecilianak hívják, de őt én viszem. Neked a másikat szántam. Persze ha ragaszkodsz hozzá, engem meg lehet győzni, én benne vagyok a cserében – mondta a férfi, miközben pezsgős poharát a magasba emelve, lelkesen tósztot intett a bárpult felé.

Hayden túl jól ismerte már Christiant ahhoz, hogy komolyan reagáljon az előbbi megjegyzésre. Csupán szórakozottan megrázta a fejét, és közömbös hangon jegyezte meg inkább magának, semmint a haverjának:

– Még meg akarok válaszolni pár sürgős e-mailt, mielőtt beáll a hétvégi zsibbadás.

Annak a figyelmét szemmel láthatóan sokkal jobban lekötötte a két modell, meg a saját tervei az éjszakára vonatkozóan, de Hayden nem haragudott rá. Ha őszinte lett volna magához, be kellett volna vallania, hogy tulajdonképpen még irigyli is a lazaságáért, azért a fajta lezser habitusért, amivel Chris a viszonyaihoz és az egész élethez hozzáállt. Azért a gondtalanságért, aminek ő már nagyon régen nem volt a birtokában. Akadtak ugyan futó kalandjai, de semmi olyan, ami említésre méltó lett volna. Senki, akitől másnap reggel ne akart volna vészes gyorsasággal megszabadulni. A legutóbbi afférja azzal a dögös kis fekete hajúval, akit egy bárban szedett fel, is volt már vagy két hónapja. Egyéjszakás kaland volt, ami gyors és fájdalommentes véget ért, pont úgy, ahogy azt Haydennek megfelelt. Bár a szexuális frusztráció kínozta időnként, most, ahogy a két szőke modellre nézett, a legkisebb izgalom sem kerítette a hatalmába. Aggódnia kéne emiatt? Vajon minden rendben van vele? Igazság szerint semmi sem volt rendben vele, de ez egy egészen más sztori volt, amibe bele sem volt érdemes gondolnia. Amíg Christian kanos karattyolását hallgatta a két nőről, az jutott eszébe, hogy a ’barátság’ kifejezés, a szó valós értelmét tekintve le sem igazán fedte kettejük kapcsolatát, mivel személyes dolgokban nem voltak kölcsönösen bizalmasak egymáshoz. Christian meglehetős szabadsággal beszélt mozgalmas szerelmi életéről, de mivel Hayden alig-alig osztott meg bárkivel is a magánéletére vonatkozó információt, így a kapcsolat ezen része eléggé egyoldalúan alakult. Chris Mitchell közvetlen munkatársa, a jobb keze volt a cég ügyeinek intézésében, és az évek folyamán szinte nélkülözhetetlen segítőtársává vált. Üzleti ügyekben kiváló, kőkemény szakember hírében állt, és rátermettségét nem egyszer bizonyította rázós helyzetekben. A munkából kifolyólag tehát akaratlanul is sok időt töltöttek együtt, ami aztán automatikusan egyfajta haversághoz hasonló viszonnyá alakult kettejük között. A kapcsolat azonban mégis inkább munkatársi, mint bizalmas baráti volt. Christian gyenge oldala a női nem volt. Helyesebben, a túl sok nő egyszerre. Nem egyszer került bajba, féltékeny férjek, védelmező fiútestvérek és apák miatt, amikor például egy időben több hölgy iránt is odaadó érdeklődést táplált. Hayden mindeddig elnézte kisebb-nagyobb botlásait, tekintettel arra, hogy ezek nem voltak kihatással a cégen belül nyújtott teljesítményére. Bár túlkapásai néha idegesítették, nem avatkozott a másik magánéletébe. Ami Hayden szemében igazán számított, az Chris teljesítménye a cégnél, és az üzletben való lojalitása volt.

– Ezt akkor értsem úgy, hogy nem vagy vevő az ajánlatomra? Magamra hagysz a két kicsikével? – kérdezte a férfi, Hayden felé fordulva, aki csak egy irritált szemforgatással válaszolt. – Most komolyan, Den, lazíts már egy kicsit! – folytatta Chris, a barátja unott arcát látva, és egy időre hátat fordított a forgatagnak, hogy teljes figyelmét Haydennek szentelje. – Engedd el magad! Ez itt most nem a cég, és nem is üzleti út. Világos, hogy a főnök nem bratyizhat mindenkivel, de a fenébe is, öreg! Hétvége van! – kezét barátian Hayden vállán nyugtatta. – Keményen dolgoztunk, megérdemeljük a szórakozást. Nézz körül! – intett a kezével félkörívben. – Végy egy mély lélegzetet, és engedd el magad legalább egy kis időre! Élj!

– Élek – jegyezte meg Hayden szárazon.

– Nem az üzleti életről beszélek. Vigyél haza egyet, a csajok közül – bökött a bár felé –, és garantáltan jobban leszel.

Hayden válaszra nyitotta a száját, aztán szemmel láthatóan meggondolta magát, és csupán megrázta a fejét. Ezt a módszert már kipróbálta nem is egyszer. Nem lett jobban tőle.

– Minden oké – mondta, s ezzel vállon veregette barátját. – Ne parázz miattam, minden király, csak fáradt vagyok. Te csak érezd jól magad! Hétfőn majd kereslek, amint lezajlott az első megbeszélésem az amcsikkal. Hívok egy taxit és már itt sem vagyok.

Christian hitetlenkedve a fejét csóválta, amikor kezet fogtak. Nem fért a fejébe, mi okozhatja, hogy Hayden mindig ennyire magának való, és képtelen élvezni az életet, nem tud ellazulni egy éjszakára sem. Képtelen maga mögött hagyni a múlt árnyait – gondolta, szánalommal vegyes értetlenkedéssel.

Christian már azelőtt is ismerte Haydent, hogy az a Ravensdale Publications igazgatója lett volna. Annak idején Chris apja is a cégnél dolgozott, még az öreg Edward Ravensdale idejében, jóllehet, nem olyan magas pozícióban, mint ő most. Hayden sikeres üzletember volt. Mióta átvette apjától a céget, az addig is jól menő vállalat kezdett igazán kiteljesedni. A 21. század vívmányait – melyektől az öreg ódzkodott – a fiatal vállalkozó bátran kamatoztatta cége javára, és a modernizálásba való jelentős anyagi befektetések kezdték meghozni eredményüket. Hayden remek média szakember volt a maga területén, és a szakmai elismerés nem is váratott sokat magára. Nemrégiben elnyerte az Év Vállalkozója címet, az üzlet virágzott, a bevételek sosem voltak magasabbak. Azt persze Christian is tudta, hogy az üzleti siker nem a semmiből táplálkozott. A számlálatlan túlóra, az átdolgozott hétvégék, amiket Hayden az irodában töltött, a rengeteg befektetett energia, a kutatások, és a sok utazás meghozta az eredményét. Drága árat fizetett érte, de a megfeszített munkát siker és üzleti hírnév koronázta. Ha a cégről, üzletről volt szó, Hayden Ravensdale körül pezsgett a levegő. Élmény volt vele együtt részt venni a tárgyalásokon, figyelni, mennyire elemében van egy-egy új ötlet megvalósításakor. Ez volt az ő közege, amiben élt és lángolt, minden energiáját és érdeklődését a Ravensdale Publications ügyeibe fektette. Amint azonban bezárult mögötte az iroda ajtaja, és teret kaphatott volna a magánélet, teljesen magváltozott. Egy zombi automatizmusával tett eleget a privát életben rá váró tennivalóknak. Az üzleti életben betöltött pozíciója megkívánta, hogy rendszeresen részt vegyen különféle társadalmi összejöveteleken, és ő eleget is tett ennek. Sőt, néha még szórakozni is elcsábította azon kevés barátok egyike, akikkel kapcsolatot tartott. Mindezeket azonban igazi érdeklődés nélkül tette. Christian tudott Hayden alkalmi liezonjairól, és azzal is tisztában volt, hogy a férfi egyetlen nőt sem enged közel magához érzelmileg. Kapcsolatait szándékosan a felületesség szintjén kezelte, amit Chris furcsának talált. Volt egy olyan megérzése, hogy valójában nem ez az, amire Haydennek igazából szüksége lenne, de ki volt ő ahhoz, hogy szóba hozzon ilyen személyes dolgokat? Hayden az udvariassági formák ellen sosem vétett, sőt, nőkkel szemben gáláns volt, de igazi lelkesedést a munkán kívül sosem tapasztalt nála. Többen megpróbálták már összehozni különféle jó házból való, és kevésbé jó hírű nőkkel is, de tartós kapcsolat sosem alakult ki ezekből a kalandokból. Christian azt gyanította, hogy Hayden bizalmatlan a hozzá közeledő nők őszinteségét illetően. Az ő társadalmi pozíciójában valóban nem lehetett bizonyos benne, hogy az odaadó érdeklődés saját személyes varázsának, vagy inkább az általa képviselt társadalmi rangnak és anyagi jólétnek szólt-e. Christiant az efféle részletek egy kapcsolatban egyáltalán nem érdekelték, mindaddig, amíg a szex stimmelt. Úgy gondolta viszont, hogy főnöke a rideg külső alatt az a fajta bonyolult lélek kell, hogy legyen, akinél mindig mindennek stimmelnie kell, mielőtt összejön valakivel. Volt néhány dolog, amivel tisztában volt Hayden múltjával kapcsolatban, és voltak sejtései is, melyek itt-ott felszedett pletykákból táplálkoztak, de amint mélyebbre próbált ásni, a miértekre választ kapni, az elutasítás kemény falába ütközött. A múltbeli sérelmekről – ha voltak ilyenek – Hayden nem volt hajlandó beszélni még vele sem. Ha a vallatásra néhány pohárka elfogyasztása után került sor, akkor Hayden rendszerint tréfával ütötte el a dolgot. Ha szín józanul érte a kérdés, akkor egyszerűen pontot tett a beszélgetés végére, és minden átmenet nélkül másra terelte a szót. A múltját sötét köd takarta, amiről bár nem beszélt, de aminek a negatív kihatását a férfi jelenére és jellemére, lehetetlen volt nem észrevenni.

Christian tudta, hogy unszolással úgysem érne el sokat, ezért úgy döntött, mossa kezeit, és átadja Haydent az önsajnálatnak. Búcsúzóul kezet fogtak, ő pedig határozottan megindul a bár felé.

#

Hayden még egy ideig szemmel kísérte barátját, amint az, a táncoló párok között elszántan a bárpult felé törekedett. Egy ismerős arcot meglátva üdvözlést intett poharával, közben pedig azt fontolgatta, melyik kijáraton távozhat a legkisebb feltűnést keltve. Eligazította magán a zakóját, és azt számítgatta, mikorra ér majd vissza a City of Londonba erről az isten háta mögötti helyről. Mielőtt elindult volna, szórakozott tekintete utoljára siklott át a tömegen, amikor valami teljesen váratlan dolog történt. Először azt hitte, nem jól lát. Sőt, egészen biztos volt benne, hogy téved. Amit a szeme látni vélt, az nem lehetett a valóság. Az érzékeim játszanak velem. Hogyan is létezhetne, ennyi idő után, ennyi ember között? Az ital teszi, hogy hallucinálok, hisz éhgyomorra ittam nem is keveset – cikáztak a gondolatok vadul a fejében.

Becsukta a szemét, mélyet lélegzett. Biztosra vette, hogy ha ismét kinyitja, akkor a látomás – mint eddig oly sokszor – eltűnik, és minden megy tovább a maga megszokott útján. Lassan, szinte félve nyitotta ki újra a szemét. Várakozásával ellentétben azonban a jelenség makacsul, szinte még tisztábban és felismerhetőbben tűnt fel előtte. Villámütés szerű fájdalom járta át az egész testét, a gyengeség hullámokban tört rá, olyan elemi erővel, hogy hátával neki kellett támaszkodnia a falnak. Kezével izzadó homlokát törölte, hirtelen a látása is elhomályosodott. Füle zúgott, és verejték csorgott le a halántékán. – Mi a kurva élet? Megőrültem? – mormolta maga elé, nehezen préselve ki a szavakat összeszorított ajkai között.

Mély lélegzett vett, és azzal bíztatta magát, hogy csak valami tévedés lehet a dologban. Ez nem lehet ő, csak valaki, aki hasonlít rá. Fájdalomtól eltorzult arccal kényszerítette magát, hogy megint odanézzen, de amint meglátta az alakot, minden kétsége szertefoszlott. Szédülés vett erőt rajta, úgy érezte hányingere van, és muszáj elhagynia a helyiséget. Minél hamarabb ki akart jutni a friss levegőre.

Az erős férfi, aki az imént még oly magabiztosnak tűnt, most megtörten, görnyedt tartással, kezével a falat támasztva támolygott ki a bálteremből a hatalmas teraszra.

A teraszt terebélyes pálmák, és délszaki növények díszítették. Egymástól kellő távolságban pamlagok és párnás szófák voltak elhelyezve. Itt-ott kisebb büféasztalkák álltak, rajtuk színes frissítőkkel, melyek szintén a vendégek kényelmét szolgálták. Hayden odament az első asztalkához, és gyors egymásutánban két pohárral is magába döntött a kék színű folyadékból, akármi volt is az. Holdkórosként eltámolygott egészen a terasz végéig, és a kőkorlátba kapaszkodva várta, hogy lassan visszatérjen az élet a tagjaiba. Mélyeket lélegzett a kellemesen langyos, tiszta éjszakai levegőből, és hátával a falnak támaszkodva lassan leereszkedett a földre. Fejét a kezébe temette. Kétségbeesetten próbált küzdeni a mélyről előtörő, tagjaiban elhatalmasodó, és régről oly jól ismert fájdalom ellen.

A teraszon tartózkodó vendégek gyanakvóan figyelték a felettébb furcsán viselkedő férfit. A legtöbben jobbnak látták nem beleavatkozni más dolgába, és a megérzésük kétségkívül helyes volt. Egy nagyokos hangosan meg is jegyezte, a társaságában lévő hölgyeknek akarván imponálni:

– Hagyjátok! Szegény ördögnek biztosan megártott a sok pia. Majd helyre jön a friss levegőtől!

A külvilág zaja csupán távoli morajlásként jutott el Haydenhez, mert a saját fejében dübörgő káosz elnyomott minden mást. Évek óta azt igyekezett elhitetni magával, hogy túl van rajta, és a múlt sérelmeit sikerült tudatának legmélyére száműznie. Olyan mélyre, ahonnan azok már nem tudnak fájdalmat okozni neki. Hinni akarta, hogy nincs hatással rá, ami régen történt, hogy teljességgel szabad, most pedig sokkolta a tény, hogy egyetlen másodperc, egy pillantás elég volt ahhoz, hogy vulkánként törjenek elő a marcangoló emlékek. Ki volt az az idióta, aki azt mondta, hogy az idő begyógyít minden sebet? – gondolta keserűen. Amiről azt hitte, hogy a feledés jótékony homályában lassan köddé vált, mindvégig ott forrongott tudatának felszíne alatt, kitörésre várva. Elég volt egyetlen szikra, hogy pusztító tűzbe gyújtsa bensőjét.

Bár homloka még mindig égett a láztól, és a tagjai remegtek, erőt vett magán, felállt a korlátot markolva, és félhangosan, mintegy önmagát bátorítva mondta:

– Szembe kell néznem vele! Ezúttal nem tűnhet el, nem válhat egyszerűen köddé. Nem teszem meg neki ezt a szívességet. Látnia kell, hogy túléltem. Hogy nem tett teljesen tönkre.

Az utolsó mondat egy fanyar mosoly kíséretében hagyta el a száját. S mint aki harcba készül, magát kihúzva, fejét felemelve indult meg, vissza a nyüzsgő bálterembe.

Amint belépett, egyből mellbe vágta a bent uralkodó fullasztó hőség. A terem közepén a táncoló párok szemmel láthatóan jól szórakoztak. Az asztaloknál a vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve iszogattak, beszélgettek. Látszólag nem változott semmi, mióta elhagyta a helyiséget, a felszín alatt dühöngő és kitörni készülő vihart még csak ő érezte. Az ajtótól nem messze állt meg, ahonnan viszonylag jól beláthatta a bálterem nagy részét. A tömegben az emberek vonásai szinte összefolytak a szeme előtt, a tekintete csak egyetlen arcot keresett. Idegesen fürkészte a sok ismeretlent, és egyszer csak megpillantotta őt. Nem ott, ahol az előbb látta, hanem valamivel odébb, az alapítvány egyik kiállító asztalánál beszélgetett egy idősebb úriemberrel. A nő, fejét kissé oldalra billentve néha elnézett beszélgetőtársa feje mellett. A mozdulataiban némi zavar volt felfedezhető, mint amikor az embernek az a fura érzése támad, hogy figyelik, de ugyanakkor igyekszik is elhessegetni magától a kellemetlen érzést. A fiatal nő megjelenéséből természetes báj áradt, valódi, szemet gyönyörködtető szépség volt. Természetből adódóan volt szép, nem kellett érte semmit tennie. Azon kevés szerencsések közé tartozott, aki ugyanolyan bájos volt reggel, amikor álmosan kikelt az ágyból, mint most, a báli alkalomhoz szépítkezve. Hosszú, természetes barna haja az estélyi ruhához illően, laza kontyba volt feltűzve. Bár alacsonynak egyáltalán nem volt nevezhető, megjelenése törékenységet, lénye melegséget sugárzott. Sűrű, sötét szempilla árnyékolta szemeit, melyek természetes fényben sötétzöld színűek voltak, most azonban inkább szürkés-zöld árnyalatban csillogtak. Az a fajta szépség volt, akinek megvolt mindene ahhoz, hogy elrabolja a férfiszíveket. Elefántcsontszínű, egyenes szabású estélyit viselt, amelyet néhány azonos színű, apró, selyemvirágtól eltekintve más nem díszített. A ruha testhez simuló szabása tökéletesen hangsúlyozta a fiatal nő karcsú alakját. Báj és elegancia tekintetében nyugodtan felvehette volna a versenyt bármelyik jelen lévő prominens hölgyvendéggel, ő azonban nem vendégként volt jelen a gálán. Lana Bell, az IHIN részmunkaidős munkatársa volt, így az alapítvány képviseletében vett részt az összejövetelen. Mivel feltűnő jelenség volt, a férfiak sóvárgó tekintete akaratlanul is megakadt rajta. Amint az est hivatalos része véget ért, és kihirdették a tánc kezdetét, a férfiak sorban álltak a kegyeiért, Lana pedig a legtöbb esetben el is fogadta a felkéréseket.

Miss. Bell elragadó külseje alatt több rejlett, mint ahogy azt az ember első ránézésre gondolta volna. Jólszituált, értelmiségi családból származott, anyja tanárnő, apja építészmérnök volt. Gyermekkora idilli volt, szerető, támogató szülőkkel, biztos otthonnal a háta mögött. Odaadással vették körül őt és a bátyját is, és mindig mellettük álltak, ha szükségük volt rá. Szüleik igyekeztek kellő szabadságot biztosítani a gyerekeiknek a döntéseikben, amint arra érettnek találták őket. A szinte már valószínűtlen idill egészen az egyetemig tartott, ahol a lány először ismerte meg a szerelmet, és szembe találkozott az élet keserű oldalával is, ami teljesen kihúzta a lába alól a talajt, és éltre szóló leckét tanított meg neki. Amikor a jogi egyetem elvégzése után Lana fontolgatni kezdte valamiféle karitatív munka végzését, családja ebben is támogatta. Egyéb közhasznú szervezeteknél végzett önkéntes munkák után aztán rátalált az IHIN-re, és a végzettségének köszönhetően a szervezet egyik jogi képviselője lett.

Egy nemzetközi segélyszervezet gyakran ütközik jogi és bürokratikus akadályokba tevékenysége során, így érthető, hogy az alapítvány szívesen fogadta a fiatal, lelkes, és nem utolsósorban hozzáértő szakember munkáját. Az irodai munkán kívül Lana részt vett egyéb, aktuálisan futó projektekben is. Előfordult, hogy hetekre belevetette magát egy-egy iskolaépítő küldetésbe valahol Afrikában, vagy éppen az arab világ egyik országában vett részt a helyi nők részére szervezett felvilágosító munkában. Ilyen esetekben a szülei és bátyja egy ideig nem is hallottak róla. Különösen igaz volt ez, ha olyan ország területén tevékenykedtek, ahol biztonsági okokból okosabb volt a feltűnést kerülni, és a politikai vagy éppen a vallási erők figyelmét nem felhívni magukra. Mindazonáltal Lana hamarosan rájött, hogy pusztán abból a pénzből, amit az alapítványnál kap, nem tud megélni. Az is világos volt, hogy szülei jóindulatát sem illik a végsőkig kihasználnia, és ideje pénzt keresnie. Néhány kevésbé sikeres próbálkozás után végül egy jó nevű ügyvédi iroda alkalmazta, aminek köszönhetően az anyagi gondjai megoldódtak. Szabadidejében pedig az alapítvány ügyeit intézte. Idővel az ügyvédi iroda tulajdonosát, a sztárügyvéd, Tom Masterst is beszervezte az IHIN támogatói csoportjának tagjai közé. Mivel azonban a komoly munka végzése mellett mégis csak fiatal nő volt, szívesen vett részt a mostanihoz hasonló, laza rendezvényeken. Az ilyen alkalmakon végre elengedhette magát, és kikapcsolódhatott a kissé zűrös magánélet okozta bonyodalmakból is. Jelenlegi beszélgető partnere egy kedves, idős úriember, mellesleg gyógyszergyár tulajdonos volt, aki már régóta az alapítvány hűséges támogatói közé tartozott.

Hayden Ravensdale, szemeit a nőre szegezte, és míg szoborrá merevedve állt, a külvilág megszűnt létezni körülötte. A terem, az emberek, a zene, mindez