Függőségben 1

By Renáta W. Müller

Nathaniel Cruz már akkor belebolondult Alexis Woodville-be, amikor a lány a gimnáziumban egy szerencsétlen baleset folytán fejen találta őt egy focilabdával. A cserfes és csábos, vörös hajú lány szó szerint levette a fiút lábáról. Egyikük sem sejtette, hogy a spontán vonzalom életre szóló bilincset tesz a szívükre, de katasztrofális időzítés és egy buta véletlen hosszú időre elszakítja őket egymástól.

Évekkel később Nathaniel már a világhírű futballsztár csillogónak látszó életét éli, szívében azonban még mindig megszállottja Alexisnek. Követve a szívük vágyát, vajon megadják-e magukat a régóta elnyomott szenvedélynek, vagy feláldozzák a szerelmet a felelősségtudat oltárán?

Ez Alexis és Nathaniel érzéki, szenvedélyes története.

Remélem, annyira élvezitek majd olvasni, mint amennyire én az írást élveztem!

• Language: Magyar
• Publisher: Werthmüller Renáta
• Release date: Dec 8, 2015
• ISBN: 9789631242331

Book preview

szerzőtől:

1. Fejezet

Nathaniel Cruz, a St. Andrew’s középiskola legtehetségesebb középpályása, szemeit összehúzva, dühösen rázta meg a fejét Lewis edző szűnni nem akaró kiabálására. Azon a napon még az átlagosnál is jobban idegesítette a mester szüntelen ordítozása, és fel-alá rohangálása a mérkőzés alatt. Nate, bár csak 18 éves volt, határozott elképzeléssel rendelkezett arról, hogy ő az edző helyében miképpen tenné a dolgát sokkal hatékonyabban. Határozott elképzelése volt saját, jövőbeli profi futball karrierjével kapcsolatban is, amihez a magas szintű sportoktatásáról híres St. Andrew’s középiskola kitűnő ugródeszka volt. Az iskola számos élsportolót indított el a profi karrier útján, junior futballcsapata pedig legendás volt sikereiről, melyeket az Angol Iskolai Labdarúgó Szövetség által évente megrendezésre kerülő országos bajnokságon ért el. Nate és a csapat ebben az évben is jó eséllyel haladt a döntőben való szereplés felé.

Mostani ellenfelük, az észak angliai Downhill High középiskola végzőseinek focicsapata kellemetlen ellenfélnek számított, és párviadalaik legtöbbször döntetlenre végződtek. A Downhill edzője által meggyőződéssel alkalmazott passzív védekező taktika, Mr. Lewist, a St. Andrew’s edzőjét kis híján az őrületbe kergette. A pálya közvetlen szélénél, az oldalvonalat át- átlépve rohangált fel s alá, miközben instrukciókat ordítozott a csapatának. A vonalbíró fenyegetően villogtatta felé a szemeit, jelezvén, hogy ha továbbra is megsérti a pálya határait, akkor fenyítésként fel fogja őt zavarni a lelátóra.

A St. Andrew’s a nappal szembeni irányba támadott, ezért a látási viszonyok nem voltak a legmegfelelőbbek. Ez, meg az 1:1-es állás még inkább bosszantotta Nathanielt, akinek az alaphangulata az utóbbi időben amúgy is eléggé harapós volt. A fiú, izzadt homlokát beletörölte királykék mezének ujjába, és fogai között káromkodva fordult ismét a labda felé.

Hétköznap délutánhoz képest elég sokan, vagy kétszázan foglaltak helyet a lelátón, és kísérték figyelemmel a mérkőzést. Az ellenfél széles vállú középhátvédje sportszerűtlen durvasággal taszította félre a St. Andrew’s-os csatárt, aki a lábán a labdával a 16-ost épp átlépni igyekezett. A játékvezető keze azonnal a magasba lendült, és szabadrúgást ítélt a Downhill High ellen. Minden szem várakozón Nathaniel felé fordult. A fiúnak magabiztos kis vigyor ült ki a képére, amikor a helyére tette és megigazította a labdát. Ez volt a specialitása. Szabadrúgás a 16-os környékéről. Akár csukott szemmel, vakon képes lett volna elvégezni a rúgást, annyiszor gyakorolta már az edzéseken ugyanezt. Hátralépett pontosan három lépést, és ekkor már póker arccal bemérte a kapunak mind a négy sarkát, a jobb alsótól kezdve a jobb felsőn át, és így tovább. Annak ellenére, hogy a Nap fénye egyenesen a szemébe tűzött, megnehezítve ezzel a helyzetét, bizonyos volt benne, hogy nem véti el. Megnyalta a szája szélét, és szemeit hunyorítva nekifutott. Érezte és látta is, hogy ideális helyen találta el a labdát, ami precíz ívben repült a kapu bal felső sarka felé. Egy pillanatig még mozdulatlanul várta a végkifejletet, és már ébredt is benne az ismerős, eufórikus örömérzés, amikor valami eltakarta az eddig szemébe világító napfényt. Fejét kissé balra fordította, de azt már nem láthatta, hogy mi okozta a hirtelen támadt teljes sötétséget. Hatalmas ütés érte az arcát, amitől öntudatlanul rogyott a földre.

⁕

Nate-nek fiatal kora ellenére nagy tapasztalata volt a labdarúgás terén. Amióta csak az eszét tudta, megszállott lelkesedéssel rótta a kilométereket a gyepen a labdát kergetve. Kivételes tehetsége hamar feltűnt az edzőinek is. Az édesanyja úgy mesélte – és mivel az anyja szívesen mesélt, a történetet már mindenki kívülről fújta, – hogy annak idején a pelenkáról is a futballnak köszönhetően sikerült lemondania. Úgy három éves lehetett, amikor már szenvedélyesen focizott a kertben, viszont a szobatisztaságra még semmilyen módon nem tudták rábeszélni a szülei. Egy idő után fel is adták a próbálkozást, és várták, hogy a dolog majd csak megtörténik a kellő időben. Egy kósza ötlettől indíttatva, az anyukája egyszer mégis megjegyezte előtte, hogy ő bizony egyetlen egy olyan profi futballistát sem ismer, aki pelenkát hordana. A kisfiú elkomolyodott, és egy ideig elgondolkodva nézett rá. Majd azon a szent helyen, a család konyhájának a közepén, gondos mozdulatokkal letolta a nadrágját, kioldotta enyhén átnedvesedett pelenkáját, és a földre ejtette azt. Édesanyja elképedt ábrázatát látva, egy hároméves határozott meggyőződésével kijelentette, hogy ha a dolog így áll, akkor ezentúl neki sincs szüksége rá. Evelyn Cruz határozottan állította, hogy attól a délutántól fogva valóban soha többé nem kellett pelenkát adnia a fiára. Ahogy múlt az idő, Nathanielből meggyőződéses focirajongó vált, és a játék szabályait már korán kívülről fújta. Fejből ismerte az angol szuperliga csapatainak játékosait, de ugyanígy otthon volt a német Bundesliga, a portugál bajnokság és a brazil profi futball részleteiben is. Nem volt olyan, a sporttal kapcsolatos kérdés, amit a kisfiú ne tudott volna megválaszolni, és amiről ne lett volna saját véleménye. Akárhol is laktak, az első dolga volt, hogy csatlakozott a helyi futball klub junior csapatához. Márpedig a család gyakran költözött. A jelenlegi rossz hangulatát is az okozta, hogy az apja néhány napja bejelentette; új megbízatást kapott, ami neki és az anyjának természetesen megint azt jelentette, hogy költözniük kell. Nate piszokul kiakadt a híren, és csúnyán összeveszett az apjával.

Nate és az apja között gyakran izzott a levegő. José Manuel Cruz brazil bevándorlók gyermeke volt, aki saját erejének és szorgalmának köszönhetően küzdötte fel magát egyszerű munkáscsaládból egészen az angol konzulátusig. A hadseregben nagyon magára talált, és később, hivatásos katonaként egyre feljebb került a ranglétrán. Karrierje csúcspontja a katonai attasénak való kinevezése volt. Anyanyelvi szinten beszélte az angolt és a portugált, és természetesen a spanyollal is remekül elboldogult. Sőt, ha a szükség úgy hozta, akkor az olasz nagykövettel is kedélyesen eltársalgott. Karrierje előrehaladtával párhuzamosan a család gyakran változtatta lakhelyét. A kisfiú Nathanielt ez még nem zavarta, hiszen futballt minden iskolában játszhatott, mióta azonban a profi karrier lehetősége kezdett valós alakot ölteni szemei előtt, egyre kényszeredettebben vette tudomásul az újbóli költözések tényét. A legutóbbi bejelentés pedig teljesen kihozta a sodrából. Úgy érezte, hogy a St. Andrew’s ideális ugródeszka lehetne a számára az U18-as labdarúgó válogatottba való bekerüléshez. A számos tehetségkutató közül, akik az országot járták, nem egy érdeklődött már Nathaniel iránt, így a mostani költözés a lehető legszerencsétlenebbül volt időzítve.

Nathaniel és José Manuel között nem volt túlzottan szoros a kapcsolat, mivel a lobbanékony természetű férfi a munkája folytán rengeteget volt úton. Bár Nathaniel sokat örökölt anyja kellemes alaptermészetéből, azért apa és fiú között gyakran lángolt fel heves vita.

Nate-nek ezzel ellentétben édesanyjával kimondottan harmonikus és bizalmas volt a viszonya. Evelyn Cruz volt az, aki igyekezett a két férfi között fel-fellobbanó parázs vitákat csendesíteni, és a feleket egymással kibékíteni. Evelyn virulóan szép, melegséget sugárzó jelenség volt. Angol lányokra nem igazán jellemző módon fekete haja és barna szeme volt, bőre viszont halvány, szeplőre hajlamos. Gödröcskés arcával, selymes, hosszú szempilláival még idősödő korában is vonzó nőnek számított, nemhogy fiatalon, amikor pedig sorban álltak a fiúk a kegyeiért. Azokban a ritka pillanatokban, amikor José Manuelnek jó volt a kedve és az ideje engedte, felemlegette, hogy fiatal korukban hány rajongót kellett kiütnie a nyeregből, mire elnyerhette Evelyn kezét. Ilyenkor mind a ketten nevettek, és az asszony ráhagyta a dolgot. Nem javította ki és nem mondta el, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz dolga a férfinek, mert onnantól, hogy a mokkabarna bőrű, göndör hajú Manuel udvarolni kezdett neki, számára nem létezett más férfi, és sokáig, még a házasságuk első éveiben is szinte vak volt a szerelemtől. Az ilyen beszélgetések alkalmával látszott, hogy annak minden hibája ellenére még mindig szereti a férjét, és a maga módján a férfi is szereti őt. Evelyn szinte sosem panaszkodott – legalábbis sosem Nate füle hallatára – amiatt, hogy a férjének kevés ideje jutott rá. Spanyolországi kiküldetésük során gyakran kellett megjelennie a férje mellett különböző hivatalos rendezvényeken, ahol szikrázóan dinamikus egyénisége miatt imádták az emberek. Amióta azonban ismét Angliában éltek, Nate-nek úgy tűnt, a nő túl sok időt tölt egyedül. Lektorként és műfordítóként leginkább otthon dolgozott, és talán ennek is volt köszönhető, hogy Nathanielnek mind ez idáig az anyja volt a legmeghittebb bizalmasa. A fiú rajongva szerette őt, azt a pozitív energiát és biztonságot nyújtó légkört, ami körbevette, és meg volt győződve róla, hogy José Manuel Cruz méltatlanul bánik vele, amikor így elhanyagolja. Bár konkrét bizonyítéka nem volt rá, mégis azt gyanította, hogy apja nem hűséges az anyjához. Ez a dolog vérig sértette az akkori tinédzsert. Nem tudta felfogni, hogy az asszony miért nem lép, miért nem tesz valamit a saját védelmében. Annyi bátorsága azonban nem volt, hogy megemlítse az ügyet, és mivel az anyja is hallgatott, így nem beszéltek róla. Jószerével ez volt az egyetlen dolog, amiről nem beszéltek, mert kapcsolatuk egyébként nyitott és őszinte volt.

Evelyn a gyermekkora egy részét a Dél-afrikai Köztársaságban, egy másik részét pedig Madagaszkáron töltötte, ahol szülei a Wycliffe Bibliafordító Társaság alkalmazottaiként éveken át, addig még íratlan nyelvekre fordították a Bibliát. Mindig azt vallotta, hogy gyerekkora idilli, szinte már mesebeli környezetben telt, és az, hogy alkalma nyílt oly sok különböző kultúrájú és vérmérsékletű emberrel barátságot kötnie, segítségére volt abban, hogy a férje heveskedő hangulatait is jól tudja kezelni. Nathaniel mégis úgy érezte, hogy apja igenis sokkal jobban szerethetné az anyját, és jóval hálásabb lehetne, amiért ilyen nagyszerű és vonzó nőt tudhat a feleségének.

Nate külsőre tökéletes keveréke volt a szüleinek. Sötétbarna, göndör haját az utóbbi időben hosszúra növesztette. Markáns szemöldökével, világos aranybarna, mosolygós szemével, mokkabarna bőrével nagyon népszerű volt a lányok körében, de az ő szenvedélye és érdeklődése mindez idáig leginkább csak a focira korlátozódott. Arca egyszerre volt életvidám és komoly, nevető és titokzatos. A kedélyállapotok pillanatonként változtak az arckifejezésén, ami szinte lehetetlenné tette a többiek számára, hogy bizonyosak lehessenek afelől, mi is jár éppen a fejében. Magas volt, és a rendszeres kemény edzéseknek köszönhetően sportosan izmos. Eltökélt célja volt a profi futballkarrier, és mindent meg is tett azért, hogy az álom valóra váljon. Ezért is bosszantotta fel annyira, hogy az apja látható módon még mindig nem vette komolyan a futballal kapcsolatos ambícióit. Képes volt őt a szezon közepén kiszakítani a St. Andrew’s-ból, lehetetlenné téve ezzel, hogy a junior csapat tagjaként sikerrel vegyen részt az országos futballbajnokság további részében. Forrt benne a düh, amiért az apja saját érdekeit ilyen egyszerűen az övé fölé helyezte.

⁕

A fiúk meccsével egy időben a St. Andrew’s másik pályáján a női focicsapat edzett kevés lelkesedéssel. Az odaadás hiánya annak volt köszönhető, hogy a fiatal hölgyek érdeklődését sokkal inkább lekötötte a szomszédos pályán folyó mérkőzés, na meg a focisták. A cserfes Alexis Woodville, akit a tanév közben írattak be a St. Andrew’s-ba, úgy gondolta, hogy könnyebben szerez új barátokat, ha csatlakozik a focicsapathoz. Nem mintha az öntudatos lánynak gondot okozott volna barátokat szerezni. Az iskolában azelőtt is vezéregyéniségnek számított, aki magabiztosan nyilvánítja ki a véleményét. Csapattársai hamar megtanulták értékelni Alex gyorsaságát a pályán, még akkor is, ha labdakezelési technikája jócskán hagyott kivetnivalót maga után. Alexis nem vette túl tragikusan a dolgot, a focit elsősorban rendszeres sportolási lehetőségként kezelte, gyors volt a pályán, és magasról tojt a labdakezelési technikára.

A többi lányhoz hasonlóan edzés közben ő is átpillantgatott a túlsó pályára, ahol a fiúk épp a győzelemért izzadtak, míg Lewis edző a lelket is kikiabálta magából. Az egyik csapattársa nagy erővel Alex felé ívelte a labdát, amit ő még a levegőben próbált levenni, és egyenesen továbbpasszolni a tőle balra álló társának. Teljes erejét beleadta a rúgásba, de a Nap elvakította. A labda gellert kapott a cipője orrán, és megállíthatatlanul repült az ellenkező irányba. Pont oda, ahol Nathaniel Cruz szemöldökét összehúzva meredten figyelte az általa imént elvégzett szabadrúgás eredményét. Az irányát vesztett focilabda teljes erővel Nate arcába csapódott. Alexis rémülten felsikoltott, és amikor összerogyni látta a barna hajú, jóképű fiút, még a lélegzete is elakadt rémületében. Kezét a szája elé kapta, és elkerekedett szemmel, bénultan meredt a földön mozdulatlanul fekvő testre. Egy pillanatra néma, döbbent csend szállt az egész pályára. Elsőnek a játékvezető mozdult a földön fekvő felé, és utána azonnal a csapattársai is mellé rohantak. Mivel szinte mindenki a levegőben a kapu felé ívelő labdára szegezte a tekintetét, csak kevesen látták, hogy mi okozta a középpályás összeomlását. Mire Lewis edző is odaért, és Nathaniel mellé térdelt, a fiú arcát már teljesen elborított a vér. Lewis élénken szólongatta őt, és izgalomtól remegő kezével meg is paskolta az arcát, mire a játékvezető bosszúsan rendre utasította, és kiadta az utasítást, hogy azonnal hívják az iskolaorvost. Nathaniel még mindig nem mozdult és a döbbent arcok tömege egyre sűrűbb lett a földön fekvő körül. Alexis már egy ideje bénultan állt egy helyben, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a fiú végre felkeljen a földről. Andrea odafutott hozzá, és egyik kezét részvétteljesen a vállára tette:

– Remélem tudod, hogy ki az, akit épp az imént intéztél el egyetlen rúgással!

Alexis lassan felé fordult, és tőle szokatlan, zavart arckifejezéssel ingatta a fejét. Andrea nagyot sóhajtott, mely sóhajról nehéz lett volna megmondani, hogy a sajnálat vagy az irigység motiválta jobban. Tekintetét a még mindig földön fekvőre irányítva, ellágyult hangon mondta:

– Nos, szívem, az áldozatod bizony Nathaniel Cruz személyesen.

Alexis még mindig tanácstalanul nézett vissza rá, mire Andrea szemöldök összehúzva, és hallható rosszallással a hangjában folytatta:

– Nate Cruz a St. Andrew’s leghelyesebb sráca, és nem utolsósorban az iskola futball üdvöskéje. A legtehetségesebb játékos, akit holt biztos, hogy hamarosan leigazol egy profi klub. Vagy legalábbis holt biztos volt a dolog két perccel ezelőttig – tette még hozzá némi iróniával, mire Alexis arca holtsápadtra vált. – Mindenesetre…

Nagyon úgy tűnt, hogy még szívesen folytatta volna Nathaniel jellemzését, de hirtelen mégis elhallgatott, mert Alexis váratlanul úgy szaladt el mellőle, mint akit puskából lőttek ki. Mikor látta, hogy a fiú ennyi idő után még mindig a földön fekszik, és Mr. Murphy, az iskolaorvos is futva igyekszik a pálya felé, jéghideg rémület futott végig rajta. A saját szemével akarta látni, hogy mi történt, és eszeveszetten rohant a kis csoport felé. A játékvezető közben a fiúk nagy részét hátrébb zavarta. Alexis mindenre elszántan törte át magát a Nate körül kialakult embergyűrűn, és amint meglátta a fiú vérbe borult arcát, remegő térdekkel, kétségbeesve rogyott le a rezzenéstelenül fekvő test mellé. Mr. Lewis és a játékvezető egyszerre néztek rá, és azonnal el akarták zavarni onnan.

– Nem – jelentette ki Alexis erőteljes határozottsággal. – Látnom kell, hogy mi van vele! Én voltam… Az én hibám volt az egész.

Ebben a pillanatban befutott az iskolaorvos. Nate feje mellé térdelve hátrébb irányította a férfiakat, és fülét a földön fekvő mellkasához tartotta, miközben figyelte annak légzését. Fekete orvosi táskáját maga mellé ejtette a fűbe. Vizsgáló tekintetét le nem véve a páciensről, jobbjával a táskája felé bökött, és higgadt magabiztossággal szólt:

– A sztetoszkópot!

Az emberek zavartan egymásra néztek, és Alexis is felpillantott a férfiakra. Ő volt a legközelebb a földön fekvőhöz, és az orvostól is csupán karnyújtásnyira térdelt. Még egyszer zavartan körbenézett, majd tekintete az orvosi táskára esett. Újra hangzott az előbbi utasítás:

– A sztetoszkópot és a steril fehér kötést a csomagból!

A lány nem volt biztos benne, hogy kinek szólt az utasítás, de mivel ő volt a legközelebb, és a többiek nem mozdultak, ezért remegő kezével kikattintotta a táska zárját, és kiemelte a sztetoszkópot belőle. Az orvos rendületlenül Nate-re szegezte a tekintetét, és anélkül, hogy a lány felé fordult volna, csupán kezét nyújtotta a műszerért. Eközben baljával a fiú szemhéját emelte meg óvatosan, és vizsgálva hajolt föléje. A sztetoszkópot a fülébe helyezte, figyelmesen hallgatott egy ideig, majd megkérdezte:

– Hogyan történt?

Alexis elhaló hangon tájékoztatta, hogy a fiút pont az arcán találta a focilabda, miután egyszerűen összeesett. Az orvos bólintott, majd két kezével nagyon óvatosan Nathaniel nyaka alá nyúlt, és tapogatni kezdte hátul a koponyáját.

– A steril fehér kötést! – hangzott ismét a higgadt utasítás.

Alexis már nem is gondolkodott azon, hogy kihez beszélhet az orvos, hanem egyszerűen belenyúlt a táskába, és kivette a kis csomagot. Feltépte, és az orvos kezébe helyezte azt. A férfi lassan, óvatos mozdulatokkal törölgetni kezdte Nathaniel arcát, így próbálva kideríteni, hogy honnan ered a vérzés.

– Nem látható semmilyen komolyabb sérülés az arcon. Minden bizonnyal az orrát találta el nagyon szerencsétlen módon, és az vérzik ilyen erősen. Váratlanul érhette a dolog – vélte a doktor –, bizonyára nem volt felkészülve rá, ezért nem is próbálta védeni az arcát a kezével.

Na, erre mérget vehetsz! – gondolta Alexis keserűen, és érezte, hogy a gombóc egyre nagyobb lesz a torkában.

Ahogy az orvos a fiú arcát tisztogatta a vértől, egyre több lett látható belőle, bár még mindig meglehetősen maszatos volt. Sötét haja lucskos lett a pálya sarától, és fűszálakkal keveredett hajszálai a homlokába ragadtak. Orrából még mindig csurgott a vér, és szép ívű száján is volt egy kis vágás, ami szintén vérzett. Az orvos utasította Alexist, hogy vegyen magához még pár steril kötést, és tartsa a fiú orrához, amíg ő kikeresi a tamponáláshoz szükséges vattát a táskájából. Alexis bólintott, és a másik oldalról közelebb húzódott a fiú fejéhez. Remegő ujjakkal látott hozzá, hogy megtisztítsa a sebet, melyet ő okozott. Nem mintha félt volna a vér látványától. A legkevésbé sem! Maga is orvos szeretett volna lenni, még csak azt nem tudta eldönteni, hogy az orvosláson belül milyen irányba szakosodjon. Ez a kérdés egyelőre még nyitva állt előtte, de úgy gondolta, van még elég ideje rá, hogy döntsön. Ez a helyzet azonban más