Mindenképp

By Anne Raven

„Felkaptam a táskámat és kiviharzottam az irodából. A magas, széles vállú férfi felé vettem az irányt, aki nekem háttal állva bámult kifelé az ablakon. Abban a pillanatban fordult meg és lépett felém, amikor odaértem hozzá – így hirtelen alig fél méter távolság maradt csak köztünk. Megéreztem kölnijének illatát, és azonnal tudtam, hogy bajban vagyok.”

***

 

Miért van az, hogy amikor kellesz valakinek, hirtelen a régi barátod is felbukkan?

Clare Cleveland belvárosában ingatlanközvetítő, szakítása óta csak a munkájának él, és egy komoly befektetői megbízásra koncentrál. Nem engedhet meg magának egyetlen rossz döntést sem, mégis sorozatos hibákat vét, miután egy kínos éjszaka során összetalálkozik Ethan Walls építési vállalkozóval.

Veszélybe kerül nem csak a karrierje, amiért olyan keményen megdolgozott, de fenekestől felfordul az élete is. Ethan gazdag, sikeres és fölényes. Viselkedése cseppet sem vonzó, a nők mégis a lába előtt hevernek egyetlen pillantásától, és még azt sem bánják, hogy ennek a férfinak mindig csak egy éjszakára kellenek.

Clare viszont pontosan az efféle férfiaktól akarja távol tartani magát. Munkakapcsolatuk ennek ellenére hamar nem várt utakra téved, elsodorja őket a szenvedély. A vágy, a szükség minden korábbi kétejük ellenére hajtja őket a másik felé. A lány viszont hiába néz szembe a félelmeivel és adja oda magát a férfinak, az mégsem képes viszonozni az érzéseit. Valami visszahúzza, megállítja, mintha képtelen lenne szeretni – de elengedni sem képes a lányt. A férfi múltja sötét árnyékot vet a kapcsolatukra, ezért Clare egyre inkább tudni akarja, mi az, ami közéjük áll. Ám minél közelebb kerül az igazsághoz, annál zűrzavarosabbá válik minden, és a titok, amelyet olyan bőszen kutat, lehet, hogy végül az életébe kerül…

• Language: Magyar
• Publisher: Anne Raven
• Release date: Jan 8, 2019
• ISBN: 9786150041902

Book preview

Anne Raven

Mindenképp

Jogtulajdonos: Anne Raven

Borító: Anne Raven, Darázsi Tamás

A szöveget lektorálta: Nadasi Krisz

Szerkesztette: Nadasi Krisz

Kiadja: Anne Raven

copyright © 2018. Minden jog fenntartva!

Ez a könyv fikció. A nevek, szereplők, helyek és események a szerző képzeletének szülöttei, vagy a valóság átköltései. Bármilyen hasonlóság élő vagy meghalt személyhez, megtörtént eseményhez, csupán a véletlen műve.

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. Sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikus vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

ISBN: 978-615-00-4190-2

Mindenképp

1.fejezet

– Ne haragudj, nem volt más választásom. Egyszerűen nem hagyott békén – hadarta legjobb barátnőm a vonal másik végén –, azt mondta, csak bocsánatot akar kérni, aztán már megy is. – Sarah levegőt vett, és máris folytatta. – Itt van Clevelandben, és találkozni szeretne veled. Először én is elküldtem a fenébe, de megsajnáltam.

Nem válaszoltam. Az egyik hajtincsemet húzkodtam és azon törtem a fejem, hogy mi a fenét akar tőlem ez a pasas ennyi idő után.

– Clare, ott vagy?

– Nem akarom, hogy tudja, hol lakom – mondtam, a levegőt hosszan kifújva.

– Nem is kell – nyugtatott Sarah. – Gondoltam, elkérem a számát és akkor meg tudtok beszélni valahol egy találkozót.

Frusztráltan kerestem egy jegyzetlapot, hogy felírjam a Sarah által diktált telefonszámot. Mire befejeztük a beszélgetést, annyira remegtek az ujjaim, hogy csak másodszorra sikerült kinyomnom a telefont.

Azóta nem hallottam Dave-ről, amióta eljöttem. Még a számomat is lecseréltem, hogy ne is tudjon hívni, mert egyáltalán nem akartam tudni róla. Miért akar ennyi idő után bocsánatot kérni? Nem akartam hallani felőle. Szerintem a számát is azért nem a telefonomba írtam, mert nem akartam őt az ismerőseim közt tudni. Meg aztán így nagyobb esélyem volt rá, hogy elhagyjam valahol a papírfecnit…

Sarah hívása után három napig rágtam magam. Képtelen voltam elfelejteni, hogy a telefonszám ott figyel a táskám belső zsebében, egyik délután elővettem hát. Lesz, ami lesz.

– Istenem, de örülök, hogy hallom a hangod! – mondta Dave, ahogy

bemutatkoztam. – Tudom, hogy nem akarsz beszélni velem, de van valami, amit meg kell hogy hallgass.

– Van még valami, amit nem mondtál el? – kérdeztem. Magam is meglepődtem rajta, milyen vádló hangnemben szólaltam meg.

Dave nem tudott meggyőzni róla, hogy meg kellene hallgatnom még egy bocsánatkérést, de egyszerűbbnek tűnt beadni a derekamat. Közvetlen munka utánra beszéltük meg, hogy megiszunk egy kávét. Egy kieső helyet választottam, nem akartam, hogy a lakásom vagy a munkahelyem közelében találkozzunk. Megadtam a címet és elindultam én is.

Zsúfolásig megtelt parkoló fogadott, amitől egyáltalán nem voltam boldog. Kétségbeesetten pásztáztam a kocsikat. Képes voltam eladni egy túlárazott ingatlant, megfőzni egy ötfogásos vacsorát – de parkolni, azt nem tudtam. Úgy éreztem, soha nincs elég helyem, folyton attól rettegtem, meghúzom a kocsit; és ez a félelmem nem volt alaptalan, aminek ékes bizonyítéka volt a lökhárítómon díszelgő karcolások hada.

A nyakamat nyújtogattam, rágtam az ajkam, de egyik helyet sem találtam elég szélesnek. Már majdnem bepánikoltam, amikor épp előttem kistartolt egy fűzöld terepjáró egy családos helyről. Hát van Isten! Innentől már csak azt reméltem, hogy gyorsan túl leszek ezen a kellemetlen beszélgetésen.

Abban a pillanatban, ahogy felléptem a rattan bútorokkal berendezett teraszra, csörögni kezdett a telefonom. Majdnem elejtettem, annyira ideges voltam. Meg sem néztem, ki keres, lenémítottam a mobilt; majd később foglalkozom vele. Ide-oda forgattam a fejem; annyi vendég volt, hogy azt sem tudtam, merre induljak el. A táskámat szorongattam, és azon gondolkodtam, megfordulok és megyek innen, el, messzire, amikor…

– Clare!

Dave integetett felém: egy távoli asztalnál ült egy pálmafa alatt.

Semmit sem változott. Pontosan olyan jóképű volt, ahogy emlékeztem rá. Amint odaértem hozzá, felállt. Ártatlan csókot nyomott az arcomra, és megérintette a könyököm.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta kedvesen.

– Nem szívesen tettem. És nem szeretnék sokáig maradni, programom van – hazudtam.

– Már rendeltem neked, a kedvencedet. – Dave az asztalon lévő tejeskávéra mutatott. Én egy pillanatig csak bámultam a drappszínű folyadékot a karcsú üvegpohárban. Csak arra tudtam gondolni, hogy Dave már megint helyettem döntött. Kérdőn húztam fel a szemöldököm.

– Szóval… bocsánatot szeretnék kérni. Rájöttem, milyen csúnyán viselkedtem veled.

– Ne is mondd. Biztos téged is dobtak, pont úgy, ahogy annak idején te tettél ki engem – vágtam rá.

– Ne is beszéljünk a múltról. Tudom, hogy hibát követtem el – folytatta. Csak néztem rá merően, egy percig egyikünk sem szólalt meg.

– És most miért jutottam eszedbe?

Dave az asztalra tette mindkét kezét és kavargatni kezdte a kávéját.

– Miután eljöttél Pittsburgh-ből, nem tudtam, hol keresselek. A számodat is lecserélted… Apád sem tudta megmondani, hol vagy. Jól elrontottam a dolgot: akkor jöttem rá, mit veszítettem, amikor már nem voltál ott. – Dave rám nézett, egyik kezével megpróbálta megfogni az enyémet, de én elhúztam. Éppen nagy problémáim támadtak az irányban, hogy ne törjön ki belőlem az elnyomott harag. Vettem egy nagy levegőt.

– Nem jött be a csaj?

Nem is tudom, honnan jött belőlem ez az irónia. Én nem ilyen vagyok. Sőt. Azzal hízelgek magamnak, hogy minden helyzetben ügyesen visszafogom magam és magamban tartom az érzelmeket. Máshogy nem is boldogulnék az ingatlanszakmában. De Dave kihozott a sodromból – és végül is nem ügyfél, nem igaz?

– Én csak... csak egyszerűen nem tudtam megbecsülni azt, amim volt és nem küzdöttem érte, mert nem gondoltam, hogy megéri – habogta. – De már tudom, és bármit megtennék, ha újra mellettem lennél.

– Ez most komoly?

Dave bólintott. Nem hittem a szememnek. A mindig gőgös Dave meghunyászkodva ült előttem. Lehet, hogy igazat beszél?

– Elkéstél ezzel a vallomással – sóhajtottam.

– Van valakid? – kérdezte lassan, az arcomat fürkészve.

– Ne haragudj, de ez nem tartozik rád – mondtam, és felálltam. – Jólesett, amit mondtál és köszönöm, hogy megtetted, de én továbbléptem és nem akarok visszafelé haladni, csak előre. Ég veled.

Nem vártam meg, hogy reagál; megdöbbent arcának hátat fordítva kisétáltam.

Pár órával később útra készen álltam mezítláb a konyhapultnál, nem túl kényelmes, de annál szexibb ruhámban, amit Sarah erőltetett rám. Alig tíz perc volt hátra a taxi érkezéséig, bármennyire is szerettem volna, már nem volt időm átöltözni.

 – Csak azért megyek el veled, mert erőszakos vagy – mondtam, miután Sarah jelent meg a konyhában vadító, pezsgőszínű ruhájában. Barátnőm elképesztően nézett ki a vállára lazán hulló vörös hajzuhatagával. Biztosan állt előttem magassarkújában, pedig a pulton lévő pezsgősüveg tartalmából ítélve már egy ideje készült az esti kiruccanásunkra. Komoly képet szerettem volna vágni, de pezsgőtől csillogó szemébe nézve képtelen voltam rá. Elnevettem magam. 

– Aha – jött frappáns válasza. Gyanakvón méregetett élénken kifestett zöld szemével.

– Oké – vallottam be – nekem sem árt egy kis lazítás.

Őszintén szólva a Dave-vel való találkozásom után nem volt ellenemre a gondolat, hogy lecsússzon egy-két pohár ital.

– Akkor igyál. – Mutatóujjával a pezsgősüveg felé bökött, mint aki pontosan tudja, mi jár a fejemben.

– Tudod, mit? Miért is ne – mondtam, és Sarah már nyúlt is, hogy töltsön nekem. – Mire igyunk?

– Természetesen arra, hogy ilyen csodás vagyok és előléptettek – húzta fülig érő mosolyra száját és koccintásra emelte poharát.

– Természetesen – értettem egyet.

– És mert megérdemlem.

– És mert szerény vagy? – kérdeztem viccelődve. Bár kétségtelen nagy dolog reklámszakemberként kitűnni annyi ember közül.

– Ha szerény lennék, akkor ma egy savanyú ábrázatú barátnővel kellene együtt buliznod – mondta büszkén felszegett állal. – Így viszont csak nekem kell pár hétig elviselnem az irigy Juliet arcát, aki meg volt róla győződve, hogy az öve lesz ez az állás.

Felsóhajtottam.

– Irigyellek, amiért ilyen lazán tudod kezelni.

– Csak az a titka, hogy előre kell nézni. Most megalapozhatom a jövőmet, ő meg majd túllesz a dolgon. – Letette üres poharát. – Erről jut eszembe, mi volt Dave-el? Elküldted a fenébe?

– Furcsa volt őt újra látni – vallottam be. – Felkavart ez az egész... Még mindig haragszom rá. Őszintén szólva megviselt, még sosem láttam ilyen emberinek.

– Remélem, legalább bocsánatot kért?

– Azt mondta, megbánt mindent, és hogy újra velem akar lenni, mert…

– Ugye nem gondolkodtál el rajta egy percig sem? – vágott felindultan a szavamba –, hónapokig tartott, mire túl tudtad tenni magad rajta, eszedbe se jusson… – Monológját, szerencsémre, hangos dudálás zavarta meg. Ó, hála Istennek! Nem akartam most Dave-ről vitatkozni, igazából tudhattam volna, hogy így reagál. Elvégre ő volt az, aki végignézte mit tett velem, és ő volt az, aki mellettem volt, amikor Dave nem… Így végiggondolva, nem is értem, miért állt szóba vele egyáltalán, azt meg pláne nem, miért beszélt rá, hogy találkozzak vele.

– Megjött a taxi – mondtam gyorsan, kihasználva az egérutat. Tudtam, hogy igazságtalan vagyok Sarah-val, csak nekem akar jót, de úgy voltam vele, ha már rábeszélt erre az estére, akkor ne rontsa el anyáskodással. 

Felhajtottam a pezsgőmet, majd gondolkodás nélkül nyúltam a táskám után és már indultam is az ajtó felé.

– Clare! – szólt utánam Sarah. Láttam, hogy alig bírja visszatartani a kitörni készülő nevetést.  – Nem felejtettél el valamit?

Zavartan néztem rá. Mégis mit? Táskám megvan, kulcsok, pénz, telefon. Mi kell még? Sarah-ból őszinte nevetés robbant ki, majd lehajolt és a magasba emelte a szandálom.

– Lehet, hogy erre szükséged lesz.

Egy helyi zenei klubba mentünk; korábban már hallottam róla, de még soha nem jártam ott.

Már bejutni is érdekes volt. Úgy araszoltunk egymás mellett, mint heringek a konzervdobozban, mire eljutottunk a bejáratig. A hely zsúfolásig volt tomboló, fűtől és alkoholtól túlfűtött fiatalokkal – épp ahogy vártam. Sarah úgy törte az utat, és húzott maga után, mintha mi sem lenne természetesebb a számára, én viszont pánikszerűen állapítottam meg, hogy már nagyon-nagyon régen nem voltam ilyen helyen. A fények vibrálva cikáztak végig a sötét padlón, és ahogy egyre beljebb haladtunk, már látszott, hogy a hatalmas „L" alakú bárpultnál sem lesz könnyebb dolgunk. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, egy kisebb tömeg tombolt körülöttünk, a fülembe dübörgött a basszus, az alig pár lépésnyire mellettem szórakozó emberek szinte összenyomtak. Úgy éreztem, ha nem szorítanám Sarah kezét, bármelyik pillanatban elsodorhatnának mellőle, és a botladozásom csak még jobban tetőzte az érzést.

– Nagyon rossz ötlet volt ez a cipő, Sarah – próbáltam túlkiabálni a zenét.  – Nem látom, hogy hová lépek, ki fogom törni a nyakam!

– Nem – rázta a fejét. Feltűnően piros topánkámra nézett, majd rám, aztán a vállamra támaszkodott, hogy közelebb hajoljon –, a piros cipő határozottan dögös, kár lett volna kihagyni!

Huncut mosollyal a szemében kacsintott, én meg mérgesen néztem vissza rá, bár nem hittem, hogy komolyan foglalkozna gyerekes ábrázatommal. Nem volt neki elég, hogy felvetette velem a szűk, fekete csipkés miniruháját, még a tűzpiros cipellőjének tízcentis sarkával is meg kellett küzdenem. Megragadta a kezemet és végighúzott a táncolók és pult mellett álló tömeg között. Egy fekete és fehér műbőrrel borított bokszba préseltük be magunkat; nem is értettem, hogy lehet itt szabad bármilyen ülőhely.

Jólesett egy kicsit megpihenni, körülnézni. Megállapítottam, hogy maga a hely tetszik: a berendezés, a stílus, a zene. Most, hogy már ültem, nem is értettem magam. Mitől pánikoltam be az előbb? Talán túl régen engedtem meg magamnak, hogy szórakozzam? 

– Klassz ez a hely! Talán kicsit zsúfolt, de tetszik. Miért nem jöttünk ide már korábban is? – kérdeztem ismét kiabálva. Ha ez így megy, nem lesz hangom az este végére.

– Talán mert valaki munkamániás. – Sarah felém bökte a mutatóujját, de közben vigyorgott.

Egymás után kértük ki az italokat, és ahogy kezdtem felengedni, már egyre kevésbé tűnt rossz ötletnek, hogy eljöttem. Pezsgett a hely, és pezsgett a vérem is. A koktélok és pezsgő kezdte megtenni a hatását... vonzott magához a táncparkett.

– Táncoljunk – mondtam, és felrángattam Sarah-t a helyéről.

Egy órával később csuromvizesen és kimerülve ültünk vissza az eldugott kis bokszunkba.

– Az a férfi téged néz – mondta Sarah, és a bárpult irányába biccentett. Én is arra fordultam.

– Nem hiszem, hogy ennyi nő közül pont engem bámulna akárki is – fordultam vissza.

– Pedig az az öltönyös pasas kiszemelt magának, az tuti, már akkor figyelt, amikor táncoltunk.

– Akkor ma este nem lesz szerencséje, ha rajtam múlik.

– Ne csináld, Clare, legalább nézd meg. Kissé komor tekintetű ugyan, de legalább olyan jóképű, ha nem jobb, mint az a seggfej Dave.

Fintorogtam, és a poharam után nyúltam, de azért újra megfordultam. Sarah kíváncsivá tett. Tekintetemmel végigpásztáztam a rengeteg embert, akik a pultnál ültek, de csak egyetlen férfi volt köztük, aki öltönyt viselt. Nem nézett rám; nekem háttal ült. Ebből a szemszögből csak széles vállát, sötét haját és állkapcsának vonalát lehetett kivenni, semmi mást.

– Hát, ha így is volt, már elvesztette az érdeklődését – mondtam visszafordulva Sarah felé és megvontam a vállam.

Ekkor két férfi lépett oda hozzánk.

– Ezt a meglepetést, nem számítottam rá, hogy összefutunk ma este – mondta a fiatalabbik, szőke férfi, egyenesen Sarah-t bámulva.

Egy teljesen átlagos, könyvmoly kinézetű férfi állt mellette és engem fixírozott. Kelletlenül mocorogtam a bokszban, zavart, hogy ilyen nyíltan bámul.

– Szia Mark, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk – rebesgette szempilláit, és haját idegesen a füle mögé tűrve nézett hol rám, hol a férfira. – Ő itt Clare – fordult felém –, a legjobb barátnőm. Clare, ő itt Mark, a kollégám. Most együtt dolgozunk egy ideig.

Egyszerre mindent megértettem. Sarah hetek óta erről a férfiról áradozott nekem, imádkozva, hogy Mark végre kezdeményezzen, és rettegve, hogy mindezt megbonyolítja az előléptetése.

– Ó, hogyne, Mark! – intettem felé. – Már hallottam rólad.

– Remélem, csak jókat. Ő itt John – mutatott a mellette álló kevésbé szimpatikus pasasra. – Egy volt kollégám. Gondoltuk, megiszunk itt pár sört, aztán lépünk, de ha már így összefutottunk, akár együtt is ihatnánk valamit, persze csak ha nem bánjátok.

Ugyan kettőnknek szánta a kérdést, de Sarah-t figyelte.

– Ó, persze hogy nem! – vágta rá Sarah szinte azonnal, és beljebb csúszott, hogy helyet csináljon maga mellett. – Ugye, Clare, nem bánjuk?

Fülig ért a szám.

– Persze, hogy nem. Éppen Sarah előléptetését ünnepeljük – tettem hozzá, mintegy mellékesen.

– Akkor a következő kört én állom – kiabálta túl Mark a zenét, majd becsúszott Sarah mellé a bokszba. Haverja mellém telepedett le, cigarettájának jellegzetes szaga azonnal megcsapta az orromat.

– Gyakran jártok ide? – kérdezte Mark.

– Nem igazán, de éppen arról beszélgettünk Clare-rel, hogy ezen változtatnunk kellene – mondta Sarah.

– Clare, te is a reklámiparban dolgozol? – fordult felém Mark.

– Ó nem, én ingatlanközvetítéssel foglalkozom. Sarah-val lakótársak vagyunk, nem jártunk egy egyetemre vagy ilyesmi – válaszoltam, Mark pedig visszakérdezett. Nagyon jó fej, közvetlen pasasnak tűnt, kezdtem érteni Sarah vonzódását. Talán a rengeteg alkohol hatására, de úgy beszélgettünk egymással, mint akik ezer éve ismerik már egymást. Talán csak John volt egy kissé szűkszavú mellettem, de őszintén szólva azt meg nem bántam.

 – Emlékszel az első napra, amikor találkoztunk? – kérdezte Sarah Markot.

A férfi felnevetett.

– Elég nehéz lenne elfelejteni. Már az első munkanapon összefutottunk.

– És az miért volt

Reviews for Mindenképp

[Péter Szabó · Rating: 5 out of 5 stars]

Tetszett az erős kezdés, a sodró lendületű cselekmény, az érzékletes leírások...