Rád hangolva

By Jen Klein

Oliver Flagg két lábon járó közhely. Legalábbis June szerint. A srác jóképű, népszerű, élsportoló, és a pomponlányok vezetőjével jár. Ő az amerikai álompasi gimis kivitelben… June köszöni, nem kér belőle. Csakhogy a végzős évükben Oliver viszi mindennap suliba, ami azt jelenti, hogy a lánynak olyasvalakivel kell töltenie a reggeleit, akinek egy összetett mondat megértése valószínűleg komoly nehézséget jelent, a zenei ízlése pedig ugyanolyan fájdalmasan kiszámítható, mint ő maga. Úgyhogy veszekednek. Sokat. Az életről, a gimiről, az együttesekről, a benzinzabáló autókról, mindenről. (Oké, Oliver talán mégis tud összetett mondatokban beszélni.) Az világos, hogy ők ketten tűz és víz. Ami nem világos, miért számít ez egyre kevésbé…

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Feb 28, 2021
• ISBN: 9789634159759

Book preview

cover.jpg

Jen Klein

RÁD HANGOLVA

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:

Jen Klein: Shuffle, Repeat

© 2016 by Jen Klein

Interior spot art © Sarah Coleman, 2016

This translation published by arrangement with Random House Children’s Books, a division of Penguin Random House LLC.

Fordította:

HORVÁTH ESZTER

Sorozatterv:

LONOVICS ZOLTÁN

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Horváth Eszter, 2017

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 415 975 9 (epub)

ISBN 978 963 415 976 6 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Szerkesztette: Szakonyi Csilla

Sorozatszerkesztő: Pavlovic Tijana

Műszaki szerkesztő: Bublik Zita

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

Joshnak

A VÉGZŐS BÁL ESTÉJE

Alighogy leparkol a kocsi a járda mentén, én már pattanok is ki – a parkolóőrnek esélye sincs ajtót nyitni. Életemben nem siettem még ennyire, és nem érdekel, ha ez látszik.

Egyedül rohanok fel a lépcsőn, és egyedül vágok át a szálloda üres előcsarnokán. Ahogy belépek a csillogó bálterembe, a fényfüzérek és fehér abroszos asztalok között megpillantom az embereket, akikkel annyi évet töltöttem együtt. Talán még sosem voltam ennyire magányos, mint most: a végzős bálom estéjén.

Persze az én hibám. Összetörték a szívem, de én tehetek róla. Én szegtem meg az ígéretem.

Mégis emelt fővel lépek a terembe, mert minden okom megvan rá, hogy itt legyek. Egy nagy, romantikus gesztusra készülök, egy beszédre, sőt vallomásra, amiben kiöntöm megbánással teli szívemet.

A parkettet fürkészve kiszúrom őt a táncolók között. A terem szélén áll, ide-oda ringatózik, ahogy általában a srácok szoktak, amikor nem akarnak (vagy nem tudnak) táncolni. Nem keres a tekintetével, de érthető, hiszen valaki mással jött. A lány mellette áll, a kezüket egymásba kulcsolják.

Nem lesz egyszerű menet ez a mai este.

ŐSZ

1. FEJEZET

Annak ellenére, hogy jól látható helyen állok új házunk verandáján, önjelölt sofőröm mégis éles tülköléssel jelzi érkezését. A dudálás még a fülhallgatómból szóló Damned zenéjét is túlharsogja.

Oliver Flagg szereti magára felhívni a figyelmet.

Megvárom, amíg leállítja azt a benzinzabáló szörnyeteget, csak azután kapcsolom ki a zenét, és indulok el kelletlenül az autó felé. Dob és gitár hangja szűrődik ki a kocsiból, de bármit is hallgatott Oliver, kikapcsolja, mielőtt odaérek.

A 165 centimmel teljesen átlagos magasságúnak számítok, mégis szinte nekifutásból kell felugranom a gigászi járgányba. Végül aztán sikerül felkászálódnom az ülésre, ölemben a hátizsákom. Hát akkor tudjuk le ezt a fuvart – és az utolsó évet a suliból.

– Tíz perccel korábban jöttél – mondom Olivernek. Csak azért, mert anyáink legjobb barátok, nekünk még nem kell annak lenni.

– De már készen álltál. Itt vártál teljes harci díszben.

Mivel a szokásos cuccaim vannak rajtam – farmer, tornacipő, egy fekete és egy fehér top –, tudom, hogy ironizálni próbál. Azt is tudom, hogy valószínűleg nincs tisztában az „ironizálni" szó jelentésével.

– Zenét hallgattam. Élveztem az egyedüllétet.

– Most meg élvezheted a társaságomat – villantja rám szabadalmaztatott jó pasi-sportbálvány vigyorát, mielőtt kigördül a Callaway Lane-re. – Egyébként is jobb korábban érkezni az első napon. Ezek életünk legszebb napjai, Rafferty.

– Életünk legszebb napjai – ismétlem a sablonszöveget. Szerintem a gimi egy szükséges rossz: le kell tudni, és kész. Semmi értelme rápörögni a suli túlértékelt hagyományaira.

De most az önfeledten önáltató, fertőzően felszínes Oliver Flaggről beszélünk. Ha petícióról van szó, netán lelkesítő transzparensről, vagy esetleg egy madárnak öltözött csávó tűnik fel valahol (a vörösbegy a sulink kabalája), biztosak lehetünk abban, hogy Oliver benne van a dologban.

Imádja ezeket a baromságokat.

Én pedig utálom. Szívből utálom.

Már Plymouthban járunk, és még mindig néma csendben autózunk észak felé. Legelők, juharfák és régi házak suhannak el mellettünk mindkét oldalon. Őrület, hogy a várostól csupán húsz percre már ennyire vidéken vagyunk.

Az ujjaimmal átfésülöm a hajamat. Se nem barna, se nem szőke, nem egyenes, de nem is göndör. Olyan semmilyen… kicsit, mint én.

Felteszek egy kis szájfényt. Ahogy fészkelődöm az ülésen, véletlenül belerúgok egy üres vizespalackba, amely zörögve verődik egy tucat másikhoz. Végül aztán már nem bírom tovább, és kimondom, ami mindkettőnk csőrét böki:

– Figyu, értem én. Egyikünk anyja sem beszélt velünk erről a remek ötletről. – Oliver rám néz, de mivel nem szólal meg, folytatom: – Semmi gond. Feltételezem, van ennél jobb dolgod is. – Erre már összehúzza a szemöldökét. – Még néhányszor elviszel a suliba, csak hogy anyáink örüljenek, aztán kitalálunk valami kifogást. Majd azt mondjuk, hogy edzésed van reggel, én meg jövök busszal.

– Edzésem? – Oliver szemöldöke egyetlen csodálkozó vonal.

– Dobás, rúgás, cselezés, vagy mit tudom én, mit szoktál csinálni. Nem probléma, tényleg.

A szája félmosolyra görbül.

– Ömm… a „cselezésedzésem" tanítás után van. Szóval nem nagy ügy reggelente érted jönni.

– Buszozni sem nagy ügy.

– Kivéve, hogy másfél óra az út. A busz tesz egy nagy kerülőt, mielőtt a sulihoz érkezik.

Igaza van, de velem akkor se jótékonykodjon.

– Értem én, hogy számos jó cselekedetet vittél már véghez. De azt gondolom, aránytalanul nagy elvárás lenne a reggeli fuvarozásomat is rád testálni. Túlságosan… nagylelkű gesztus. – Megkésve bár, de eszembe jut, hogy Oliver talán nem tud lépést tartani kifinomult szókincsemmel, ezért egyszerűbben fogalmazok, hogy biztosan megértse: – Túlzás.

– Nem érdekes, tényleg.

Próbálok úgy fordulni az ülésen, hogy lássam Oliver arcát. Sok lány az osztályomból most gondolkodás nélkül helyet cserélne velem. Ezek az osztálytársaim nagyra értékelik a bronzos bőrt, a feszes izmokat és Oliver csokibarna szemét (Zoe Smith szavaival élve: „ágyba csábító szemét"). Engem viszont mindez hidegen hagy. Én az észre bukom, nem az izomra.

– Már hogyne lenne. Ki vállalná önként a kötelezettséget, hogy eljuttasson egy másik embert a suliba minden áldott reggel?

Oliverből kibuggyan egy halk nevetés.

– Most, hogy tőlünk öt percre laktok az anyukáddal, szó szerint előttetek hajtok el minden reggel. – Hála az égnek, helyesen használja a „szó szerint" kifejezést. – Úgyhogy nyugi, Rafferty, nem nagy cucc felvenni téged.

A látszat ellenére valóban értékelem a kedvességét, mégsem tudom megtagadni önmagam:

– De azért ez az egész elég fura, nem gondolod?

– Eddig nem gondoltam. – Megint felnevet, áthajt egy zöld lámpán, és máris a sztrádán robogunk Ann Arbor felé. – Tudod mit? Csináljunk úgy, mint minden normális ember.

Szó szerint fogalmam sincs, miről beszél.

– Jó, akkor kezdem én. Melyik tanárral van osztályfőnökid? – kérdezi Oliver.

Ja, most már értem! Beszélgessünk. Oké, végül is tehetünk egy próbát.

– Vintonnal. És neked?

– Webb. Másodikban is ő volt, elég jó arc.

Gondolkodom, milyen közös témánk lehet még, de nem jut eszembe más, mint a suli.

– Milyen faktot választottál?

– Fotó és családtudomány.

Na erre nem számítottam.

– A családtudomány nem egyenlő véletlenül a háztartástannal?

Oliver vállat von.

– Igazából főzésórának is hívhatnánk, de ha ragaszkodsz az elavult kifejezésekhez, miért ne?

– Csak meglepődtem.

Az Oliverhez hasonló izomagyak általában olyan faktra mennek, mint, mondjuk, a röfögés. Vagy nehéz tárgyak emelgetése. Esetleg gólyabefenyítési technikák.

– Engem pedig szintúgy meglep, hogy ilyen szexista vagy – válaszolja.

– Hasonlóképp döbbenetes, hogy tudod, mi az a „szexizmus".

Oliver rám kacsint azzal a bizonyos ágyba csábító szemével.

– Minden nap egy újabb meglepetés.

Azta, egy sportoló, aki értelmes mondatokat tud összerakni.

Szókincsre gyúr, úgy látszik.

– Igazából csak Theo hülyesége miatt vettem fel az órát – folytatja Oliver. – Volt egy fogadásunk. Vesztettem. Szóval most járhatok családtudományra.

– Milyen fogadás?

– Csak egy pasis baromság.

Hátradőlök a bőrülésen. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag születése óta ismerem Olivert, nem „ismerem" őt igazán. Nem sok időt töltöttünk együtt azóta, hogy az oviban Shaun Banerjee ünnepélyesen házastársakká nyilvánított bennünket a mászóka alatt. Eskünket egy ragacsos puszival pecsételtük meg, majd néhány óra múlva, a rajzfoglalkozáson kirobbant vita során fel is bontottuk. Arra emlékszem, hogy ülünk az igazgató szobájában, tetőtől talpig kék festékkel borítva, és várjuk az anyukánkat, hogy tiszta ruhát hozzon nekünk.

Ki gondolta volna, hogy időközben Oliver továbblépett az egy szótagos szavakon?

– Hogy van Itch?¹ – kérdezi.

Kissé váratlanul ér a kérdés. Fogalmam sem volt róla, hogy Oliver tud Itchről. Ráadásul azt sem tudom, mit válaszoljak erre.

– Jól – mondom végül, mert ez a legvalószínűbb.

Valószínűleg jól van.

Remélhetőleg.

Itch – polgári nevén Adam Markovich – a pasim. Azt hiszem… Mielőtt Floridába ment nyaralni, azt mondta, hülyeség lenne egész nyáron csak várni egymásra. Szóval legyünk inkább szabadok: ha akarunk, összejöhetünk valaki mással is. Belementem – mi mást tehettem volna? –, és betudtam ezt a vég kezdetének. Aztán Itch majdnem mindennap felhívott, vagy rám írt, szóval azt hiszem, mégsem kavart más csajokkal. Igaz, én sem vertem nagy dobra, hogy csókolóztam Ethan Ericksonnal a függetlenség napján, szóval lehet, hogy Itch is félrelépett néha.

Persze a fenti információk nem nyilvánosak, ezért azon tűnődöm, vajon mit akar ezzel a kérdéssel Oliver.

– Honnan tudod egyáltalán, kivel járok? – fordulok felé.

– Nyitva tartom a szemem.

– A sisak alatt?

– Kézen fogva mászkáltok a suliban Itchcsel.

Döbbenet. Azt gondoltam, csak a szűk baráti köröm követi nyomon, mit csinálok a kezemmel.

– Nem gondoltam, hogy odafigyelsz ilyesmikre.

– Te is tudod, ki a barátnőm, nem? – von vállat Oliver.

– Ainsley² Powell. – Erre a srác olyan önelégült fejet vág, hogy kénytelen vagyok védekező álláspontra helyezkedni. – De ezt mindenki tudja.

– Figyelj, végzősök vagyunk. Mostanra már mindenki ismer mindenkit.

Próbálok újra kényelembe helyezkedni az ülésen. Ez a kocsi olyan nagy, alig látok ki az ablakon.

– Na ja. Végzősök vagyunk.

Lehajtunk a sztrádáról a Main Streetre: benzinkutak, egy matrac-nagykereskedés, néhány málladozó óriásplakát suhan el mellettünk. Megérzem, hogy Oliver engem néz.

– Egy kicsit sem vagy izgatott? – kérdezi.

– Nem.

– Ez az utolsó évünk. Ez az az év.

Jaj már!

– Nem akarom lerombolni az illúzióidat, de ennek az egésznek semmi értelme. Ez azért még nem az igazi élet.

– Nem, annál sokkal jobb! – vágja rá Oliver. – Most alapozzuk meg az egész további életünket.

Ezúttal rajtam a sor, nem tudom megállni nevetés nélkül.

– Ugyan! Bármit is csinálunk most, annak semmi jelentősége.

Olivernek tátva marad a szája.

– Ugye viccelsz?

– Dehogyis. Gondolj csak bele. – Azzal teljesen felé fordulok. – Az igazi, nagybetűs életben ennek az egy évnek semmiféle jelentősége nem lesz. A mostani barátainkkal eltávolodunk egymástól. A most hozott döntéseink nem számítanak majd. A témák, amiken annyit pörgünk, például hogy ki lesz az osztályelnök, vagy ki nyeri meg a hétvégi meccset, mellékessé válnak. Eljön a nap, amikor ezekre emlékezni sem fogunk. Pontosan háromszázhatvanöt nap múlva, ha felveszed a gimis sportdzsekidet meg az osztálygyűrűdet, te leszel a legnagyobb lúzer a világon.

– Atyaég, de savanyú vagy – pislog Oliver.

– Csak realista. – És ezt komolyan gondolom. Nem utálom az életemet, nem vagyok boldogtalan. Egyszerűen csak tudom, hogy működik a világ. Semmi értelme áltatni magunkat.

Pár percig némán ülünk. Elhaladunk egy tábla mellett, amely köszönt bennünket Ann Arbor belvárosában. Úgy érzem, jobb elsimítani ezt az ügyet. Igaz, nem szabad akaratomból lógok Oliver Flagg-gel, de úgy tűnik, a belátható jövőben együtt fogjuk tölteni a hétköznap reggeleket.

– Nem akartam seggfej lenni – szólalok meg. – Nem gáz, ha jó bulinak tartod a gimit. Csak szerintem nem érdemes többre értékelni annál, mint ami valójában.

Oliver nem szól semmit, némán vezet tovább, miközben egyre sűrűsödnek mellettünk a téglaházak. Fél kilométerrel az üdvözlőtábla után már tényleg olyan, mintha a belvárosban járnánk, mindenfelé éttermek, bankok, emeletes házak, boltok. Néhány háztömb, és máris Madisonba érünk, az egyetemvárosba, ahol a házak nagyobbak, a fű zöldebb, és az autók fényesebbek. Oliver még akkor is hallgat, amikor elhaladunk a stadion, majd a golfpálya mellett. Csak akkor szólal meg, mikor áthajtunk a Robin Gimnáziumot jelző kapun, és megérkezünk a végzősöknek fenntartott parkolóba.

– A miheztartás végett: nem gondolom, hogy seggfej lennél – mondja végül.

– Kösz. – Nem mintha érdekelne, mit gondol rólam Mr. Mindenben Nyertes, de anyukám megtanított, hogy mindig illik válaszolni.

Oliver beügyeskedi behemót járgányát két kisebb, régi kocsi közé, leállítja a motort, és rám néz.

– De mélységesen sajnállak.

– Sajnálkozásod a nagyképűség jele.

– Az a nagyképűség, hogy nagyképűnek nevezel – vigyorog Oliver, bár valószínűleg komolyan gondolja. – Nézd, June… – Szóval a keresztnevemen szólít. Biztos nagyon szeretné, hogy figyeljek rá. – Az iskolák között a miénk elég menőnek számít. Te viszont ahelyett, hogy kiélveznéd, csak túl akarsz lenni rajta. Mindaz, amiről az előbb azt állítottad, hülyeség, valójában nagyon is fontos. Mindennek, amit teszünk, jelentősége van.

Csak bámulok. Idegesítő, hogy Oliver próbálja megmondani a frankót, de azt sosem gondoltam volna, hogy képes ilyen intellektuális diskurzusra. Azt hittem, labdákon meg gólokon kívül más nem tudja lázba hozni. Nem értek egyet a serdülőkor kiemelt fontosságát bizonygató álláspontjával, de ettől függetlenül lehet, hogy ezek a reggelek érdekesebbek lesznek, mint eredetileg gondoltam.

Lenne még mondanivalóm, ám egy hangos puffanás a tetőn a frászt hozza rám. Theo Nizzola – a Robin gimi önjelölt csajmágnese (bár ő egy másik szót használ a „csaj" helyett) – megjelenik a vezető melletti ablakban.

– Herecegem! – És újból rácsap az autóra. – Kiszállsz még ma?

– „Herecegem"? – kérdezem félreérthetetlen megvetéssel a hangomban.

Oliver pillantásában mintha bocsánatkérés bujkálna.

– Ez ilyen theós cucc. Összerakta azt, hogy herceg meg hogy…

– Értem. Kösz a fuvart. – Kinyitom az ajtót, és kimászok. Próbálok minél előbb lelépni, de Theo persze addigra megkerüli a kocsit, és elállja az utam.

– Mizu, Hafferty?

Igen, tudja a nevem. És nem, sosem mondja helyesen.

– Nem sok, Theo.

Kitárja vastag karját, aminek nyomán fűszeres dezodorszag árad.

– Na, miért nem kapok egy jóreggelt-ölelést? – Félreérthetetlen mozdulatokat tesz felém a csípőjével, amit biztos nagyon szexinek hisz.

Mélyen a szemébe nézek.

– Mert undorító vagy, és kicsit debil.

Theo hátraveti a fejét, és felröhög. Mindig ez van, mondhatni, ez afféle régi szokásunk. Theo csinál valami gusztustalanságot, én leoltom, ő meg harsányan felnevet. Ez az egyik oka, hogy nem rajongok úgy Oliverért, mint a többi lány. Akárhogy is nézzük, orkokkal veszi körül magát.

Akarom mondani, herecegekkel.

Theo megtisztel még egy kis csípőriszálással, mielőtt Oliver megkerüli az autót, és belebokszol a karjába.

– Állj már le, hülye gyerek! – Felém biccent. – Akkor holnap, Rafferty!

– Szuper! – Hagyom, hogy előremenjenek, nem akarom az első évet ezekkel a seggfejekkel kezdeni.

img1.jpg

A suli folyosója pont ugyanolyan illatot áraszt, mint tavaly ilyenkor: szépségápoló szerek, új tornacipők és tinédzserhormonok szaga keveredik benne.

Milyen kiszámíthatóak is vagyunk.

Átvágok a tömegen, néha elkapok egy-egy tekintetet, egymásra mosolygunk néhány osztálytársammal. Már majdnem a főlépcsőhöz érek, amikor valaki a nevemet kiáltja a folyosó túlsó végéből. Shaun az. Úgy szökell felém, mint egy gazella, miközben vadul integet.

Imádom ezt a srácot.

Shaun magához ránt egy nagy ölelésre: majdnem leesik a szemüvege, ahogy az arcomhoz nyomja az arcát. Miközben megigazítja, én lecsekkolom az „Első Nap a Suliban" szerelését: fűzős bőrcipő, galléros teniszpóló – csupa puccos cucc.

– Rád jött a vásárlási láz? – kérdezem.

– Tudod, hogy két dolognak nem tudok ellenállni, és az egyik a nyár végi leárazás.

Jót nevetünk a belső poénon, és már épp mondanám a szellemes replikát, amikor Shaun hirtelen megragadja a kezem, a lépcső árnyékba húz, és a falhoz szorít. Egy heteró fiú pont így adná tudtára a barátnőjének, hogy egy kis smárolásra vágyik még az első óra előtt.

– Oké, akkor – kezdi Shaun tárgyilagosan – hogy s mint, imádlak, meg minden… ezeket mindjárt letudjuk. De előbb ezt hallgasd meg! – Itt drámai szünetet tart. – Összejöttem valakivel.

– A burzsujtáborban?

– Ne szívass! Inkább őt csekkold!

Előveszi a telefonját, és a képek közt válogat, majd az arcom elé tolja a képernyőt, amin egy bronzbarna pasi pózol a medence mellett, egy szál felhajtott szárú, khakizöld rövidgatyában. Teljesen olyan, mint…

– Ez egy modell, ugye?

Shaun a fejét rázza, süt róla az elégedettség.

– Nem! De ugye hogy olyan? Kirknek hívják. Elképesztő, nem?

A karjára csapok.

– Az az elképesztő, hogy csak most kell megtudnom!

Shaun eljátssza, hogy méltatlankodik.

– Fontos híreket nem illik SMS-ben közölni!

Próbálok visszaemlékezni, mit is mesélt a közgáztáborról.

– De csak egy hétig tartott a tábor, nem?

– Hat napig, de ezt figyeld! Utána azt mondtam a szüleimnek, hogy meglátogatom Wajidali unokatesómat Syracuse-ban, Kirk meg azt, hogy a nővéréhez megy Queensbe.

Érzem, ahogy a szemöldököm rakétaként emelkedik, és eltűnik sűrű frufrum mögött.

– Hova mentetek valójában? – Manhattanbe, egy melegdiákszállóba. – Shaun halkabbra vált. – Jó, igazából inkább Chelsea-ben volt a hostel, és inkább volt melegbarát, mint kimondottan meleg, de… – nagyot sóhajt – ez az utazás megváltoztatta az életem, June! Szerelmes vagyok.

Elveszem a telefonját, hogy még egy pillantást vessek a fényképre. Nincs mese: Shaun fiúja annyira jó pasi, hogy az már szinte fáj.

– Hallod, én is mindjárt szerelmes leszek.

– Ugye hogy ugye? – Egymásra vigyorgunk, aztán felteszi a kérdést, amelyet már vártam: – Találkoztál Itchcsel? – Megrázom a fejem. – Említetted neki a… – Jelentőségteljesen néz rám, ami nyilvánvaló utalás arra a húsz percre, amit az éjjel-nappali mögött töltöttem Ethan Ericksonnal. Megint megrázom a fejem, és Shaun helyeslően rábólint. – Helyes. Nincs is abban semmi említésre méltó.

– Remélem, hogy így van.

Jelzőt csengetnek, és belém karol.

– Gyere, vágjunk bele ebbe az utolsó évbe!

Felkísér a lépcsőn az emeletre, ahol elválunk, hogy megkeressük a szekrényünket. Az enyém a folyosó közepén van, és mint minden tizenkettedikesét, kék lakk borítja. Az mondják, pont olyan színű, mint a vörösbegytojás héja, de attól tartok, az inkább pöttyös, nem pedig felpattogzott, mint a szekrényen a festék. Berakom a hátizsákom, becsapom az ajtót, elfordítom a zárat, megfordulok…

És ott áll Itch.

A tömegen át megindul felém, mint egy romantikus film végén, mogyorószínű szemét közben le sem veszi rólam. Hullámos fürtjei kissé hosszabbak, mint amikor legutóbb láttam, bőre napbarnított. Egy pillanatra megint elfog az a gyengeség, amit akkor éreztem, amikor előző évben járni kezdtünk. Aztán egyszerre előttem áll, és még mielőtt felfognám, mi történik, átkarol, én pedig már fordítom is felé az ajkam. Az ő ajka puha, a csókja ismerős. Lusta mosollyal néz rám.

– Hiányoztál – mondja.

Úgy döntök, hiszek neki.

img1.jpg

Lily és Darbs már javában ebédelnek, amikor megérkezem a lelátó nyugati oldalára, ahol ülni szoktunk. A középső sorban, de nem középen, mert az a dominancia jele lenne, és nem is az első sorban, mert onnan meg egyenes út vezet Lúzerfalvára. A sor szélén ülünk, de azért eléggé magasan ahhoz, hogy jelezzük: nem vagyunk a társadalom kirekesztettjei.

Ha máshoz nem is, egymáshoz tartozunk.

Lily csak