A million kisses in your lifetime: Egymillió csók egy életen át

By Monica Murphy

Wren Beaumont-ról sok mindent elmondható.
Gyönyörű.
Okos.
Édes.
Ártatlan.
Az elit Lancaster középiskolában imádják a lányok. Mindenki a barátnője akar lenni. Csak én látok át rajta..
Egy elnyomott kis szüzecske, aki olyan erősen fojtja el az érzéseit, hogy majd' szétrobban. Azt képzeli, valamennyiünk felett áll.
Még felettem is.
Nem kellene vonzódnom hozzá. Nem a zsánerem.
Amíg aztán egyszer az órákon közös munkára nem kényszerülünk, és rá nem jövünk, hogy több bennünk a közös, mint eredetileg gondoltuk. És nem telik el sok idő, hogy a megszállottja legyek. Bármit megtennék ezért a lányért, hogy belém szeressen.
Bármit.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Oct 19, 2023
• ISBN: 9789635802371

Book preview

cover.jpg

MONICA MURPHY

A MILLION KISSES IN YOUR LIFETIME

EGYMILLIÓ CSÓK

EGY ÉLETEN ÁT

A mű eredeti címe: Million Kisses in Your Lifetime

Fordította: Weisz Böbe

Copyright © 2022 by Monica Murphy

Hungarian Translation © Weisz Böbe, 2023

Hungarian edition© Művelt Nép Könyvkiadó, 2023

ISBN 9789635802371

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

LEJÁTSZÁSI LISTA

Pretty – Coco & Clair Clair, Okthxbb

I Hate U <3 – Slush Puppy

Did We Change – From Indian Lakes

pink bubblegum – lavi kou

yeahyeahyeah – Scotch Mist

dream boi – tara-bridget

Deep in Yr Mind – James Wyatt Crosby

I’m Not in Love – Kelsey Lu

Are You In The Mood? – Bay Fraction

Forever – Night Tapes

A teljes Egymillió csók egy életen át lejátszási listát

itt találod: spoti.fi/3McPHVu

Ő volt a karácsonyreggel,

bíbor tűzijáték és

születésnapi kívánságok.

Raquel Franco

ELSŐ FEJEZET

CREW

HÁROM ÉV, NÉGY HÓNAP, két nap és pár óra telt el azóta, hogy először szemet vetettem rá.

A legszebb lányra, akit valaha láttam.

Életem abszolút megkeserítőjére.

Az első tanévünk első napján érkezett a Lancaster bentlakásos középiskolába, és senki sem tudta róla, kicsoda. Új volt és ismeretlen, nyitott és elfogadó azzal az átkozott mosolyával, amely mintha örökre az arcára tapadt volna. Az osztályunkban minden lány rögtön a hatása alá került. Követték, bárhová ment. Kétségbeesetten igyekeztek összebarátkozni vele, még veszekedés is kitört a hőn áhított legjobb barátnő címért. Másolták könnyed stílusát, és az egész iskola felbolydult, mint

a méhkas, valahányszor új frizurával jelent meg, vagy ha csak új fülbevalót viselt, az ég szerelmére…

Még a felsőbb osztályokba járó idősebb lányok is odavoltak érte. Teljesen rabul ejtette őket ez a látszólag ártatlan zöld szemű lány, aki összesen ha tíz szót szólt eddig hozzám azóta, hogy ebbe a suliba jár.

Többen is mondták, hogy megijesztem. Hogy fél tőlem. Mindent megtestesítek, amitől tarthat, és jól teszi, ha fél.

Felfalnám. Egyben lenyelném – és élvezném minden egyes másodpercét.

És ezt ő is jól tudja.

Minden lehetséges módon különbözünk, mégis kimondatlanul egyenrangúak vagyunk. Ez amúgy kibaszottul fura.

Vezető, akit mindenki követ, és némán uralkodik az iskola felett, ahogyan én is. Bár az ő koronája könnyebb. Üvegszálból készült, légies csillámokból, és nulla elvárásból. Míg az enyém nehéz és kényelmetlen, és a családom iránti kötelességeimre emlékeztet. A nevem iránti kötelességeimre.

A Lancasterek iránti kötelezettségeimre…

Az ország egyik leggazdagabb családja vagyunk. Örökségünk több generációra nyúlik vissza. Ez az iskola és benne mindenki a tulajdonom – szó szerint. Egyetlen személy kivételével.

Aki még csak rám nézni sem hajlandó.

– Miért bámulsz úgy?

Arra sem veszem a fáradságot, hogy a legjobb haverom, Ezra Cahill felé nézzek, amikor felteszi ezt a hülye kérdést. Ott állunk az iskola főbejáratánál a hálaadásnapi szünet utáni hétfőn. A kora reggeli levegő olyan csípős hideg, hogy még a vastag gyapjúzakómon is áthatol. Melegebb kabátot kellett volna felvennem. De az kurvára biztos, hogy nem megyek be. Még nem.

Szinte minden reggel ez a menetrendem: várom a királynő érkezését, és a napot, amikor végre méltóztatik észrevenni.

Jelenleg nullaszázalékos az észrevételi rátám.

– Nem is bámulok – mondom végül Eznek unottan. Közömbösen.

Kifelé vetítek, mintha leszarnék mindent és mindenkit. Higgyétek el, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy totál közhelyes a viselkedésem, de nekem jó így. A másik lehetőség a sebezhetőség beismerése lenne, és ebben az egész kurva suliban én vagyok a legkevésbé sebezhető. Rólam aztán minden lepereg. Tőlem soha senki nem vár el semmit. A bátyáim szerint mindünk közül én vagyok a legmázlistább, de szerintem ez nem így van.

Őket legalább következetesen észreveszik. Azt hiszem, hogy az apám néha el is felejti, hogy létezem.

– Megint őt keresed.

A fejemet Ezra irányába kapom, a tekintetem kemény és hideg, bár ő oda sem figyel rám, egyedül gúnyos mosolya árulja el, hogy képben van.

– Mert mikor nem? – kérdezem éllel. Mint egy pofon, nem mintha Ezrát érdekelné.

A rohadék még ki is röhög.

– Baszod, mióta is várod, hogy észrevegyen? Inkább beszélj vele!

Átteszem a testsúlyomat a másik lábamra, de továbbra is a hideg oszlopot támasztom. Az egész testem ellazítom. Nincs itt semmi látnivaló. De mélyen legbelül olyan vagyok, mint egy feszes rugó, a tekintetem megint a lányt keresi. Újra meg újra.

Mindig.

Wren Beaumontot.

A járdán ballag az iskola bejárata felé. Felém. Arcán békés mosollyal fényt áraszt magából, sajátos sugara mindenkire rávetül, aki csak elhalad mellette, és megdelejezi őket. Mindenkinek köszön – kivéve nekem – azon a magas hangján. Bájosan jó reggelt kíván, mintha ő lenne a kibaszott Hófehérke. Barátságos és édes, és olyan brutálisan szép, hogy szinte fáj túl sokáig nézni.

Tekintetem a bal kezére rebben, ahol a vékony aranykarika fonja körül a gyűrűsujját, közepén apró gyémánttal. Fogadalomgyűrű, amelyet valami elcseszett ceremónián kapott, ahol egy csomó serdülőfélben lévő, diszkrét szabású pasztell ruhakölteményekben feszítő, ígéretes első bálozót közszemlére tesznek. Sehol egy botrányosan kivillanó bőrfelület.

Apuci a kísérőjük, csupa fontos szerepet betöltő ember, akik imádnak birtokolni, tárgyakat, nőket, mindent. Még a saját lányukat is. Valamikor az este folyamán átterelik őket azon a fájdalmasan kínos ceremónián, amikor is az apjuk felé fordulnak, és szüzességi fogadalmat tesznek előttük, miközben apuci az ujjukra húzza a gyűrűt. Mintha esküvő lenne.

Kurvára bizarr, ha engem kérdeztek. Örülök, hogy az apám nem kényszerítette rá ezt a szarságot a nővéremre, Charlotte-ra. Az tuti, hogy apám imádta volna.

A mi kis Wrenünk szűz, és még büszke is rá. A suliban mindenki tudja, milyen hegyi beszédeket tart a többi lánynak arról, hogy őrizzék meg magukat jövendőbeli férjüknek.

Kibaszottul szánalmas.

Amikor fiatalabbak voltunk, az osztályunkba járó lányok hallgattak Wrenre, és egyetértettek vele. Meg kell magukat őrizniük. Értékesnek kell tartaniuk a testüket, és nem szabad odadobni nekünk, ezeknek az undorító, semmirekellő alakoknak. De aztán mind kicsit idősebbek lettünk, jöttek a párkapcsolatok vagy a kavarások. És a barátnői egymás után veszítették el a szüzességüket.

Míg negyedikre ő maradt közöttük az egyedüli szűz.

– Csak az idődet pazarolod vele, Lancaster – mondja a legjobb haverom, Malcolm. A rohadék még istennél is gazdagabb, ráadásul Londonból jött, szóval az összes csaj letépi magáról a bugyiját, ha meglátják, hála a brit akcentusának. Még csak kérnie sem kell. – Igazi prűd, és ezt te is pontosan tudod.

– Félig ez az oka, hogy meg akarja kapni – nevet fel Ezra, mert tudja az igazat. – Alig várja, hogy megrontsa. Hogy elrabolja azt az elsőt a mitikus jövendőbeli férjtől, akihez egy napon feleségül megy. És a faszi le sem fogja szarni, hogy szűz-e, vagy sem.

A barátom nem téved. Pontosan ezt akarom tenni. Csak hogy elmondhassam, hogy megtehetem. Minek őrizgesse magát valami kamupasasnak, aki úgyis csak csalódást fog neki okozni a nászéjszakán?

Mekkora baromság.

Malcolm végigméri Wrent, amikor megáll, és beszélgetésbe elegyedik néhány lánnyal. Mind fiatalabb nála. Mindegyikük úgy repdes körülötte, mintha ő lenne a madáranyuka, ők pedig a kis fiókái, akik csak egy morzsányi figyelmet szeretnének kapni tőle.

– Én is szívesen rástartolnék – jegyzi meg Malcolm, és összeszűkült szemmel bámulja tovább.

Gyilkos pillantást vetek felé.

– Ha egy ujjal is hozzáérsz, kinyírlak.

Malcolm hátraveti a fejét, és felnevet.

– Ugyan már! Nem érdekelnek a szüzecskék. Én azt szeretem, ha a csajomnak már van egy kis tapasztalata.

– Az tuti nem jön be, ha félnek a pénisztől – teszi hozzá Ezra, és nyomatékul megmarkolja a farkát.

Ügyet sem vetek a nevetésükre, csak nézem Wrent, és a tekintetem lassan végigvándorol rajta. Tengerészkék blézert visel, rajta a Lancaster-címer, alatta gombos inget, telt mellén megfeszül az anyag. A kockás rakott szoknya épp a térde fölött ér véget. Mindig szemérmes ez a mi kis Wrenünk. Bokájára fodros fehér zokni simul, lábán pántos Doc Marten félcipő.

A lázadás egyetlen jele nála – és annak is elég gyatra. A Lancaster gimibe járó lányok mind totál rápörögtek erre a cipőre, amikor Wren ebben jelent meg a suliban, még elsőben, miután visszajöttünk a téli szünetről.

A csajok totál odavoltak érte. A Lancasterben mindenki zárt félcipőt hordott. Kimondatlan szabály volt.

Míg Wren fel nem rúgta.

Mire elkezdődött a második évfolyam, a Lancasterbe járó lányok szinte mindegyike pántos félcipőt hordott, vagy Doc Martent, vagy más márkát. Fura, hogy egyikük sem hat rám úgy, mint Wren, pedig ugyanolyan cipőt viselnek.

A szemre ártatlan cipő és a kislányos zokni. A rakott szoknya és a kipirult arc, és ahogy ebédszünetben vagy tanítás után az iskola területén járkál azzal a kibaszott nyalókával a szájában, a cukortól piros, fényes ajkával. Meglátom a Blow Popot az ajka közt, és lelki szemem előtt azonnal megjelenik Wren, ahogy előttem térdel.

A keze a farkamra simul, ahogy hívogató szája felé vezeti, és az idióta gyűrűje, amit a drága apucitól kapott, megcsillan a fényben.

Ezt akarom. Hogy Wren ott térdeljen előttem és könyörögjön a farkamért. Sírjon érte, amikor visszautasítom. Mert végül vissza fogom utasítani. Kell a francnak párkapcsolat. Az ember kiszolgáltatott lesz tőle, és erre semmi szükségem. Látom, ahogy apám a bátyáimmal bánt, amikor nőket hoztak haza, hogy bemutassák a családnak. Ott volt Grant és a barátnője, aki éppenséggel neki dolgozik – apa természetesen bepróbálkozott nála. A másik bátyám, Finn inkább nem is viszi a család közelébe a csajait.

Nem mintha nem lenne érthető.

És ott van a nővérem, Charlotte. Apám eladta annak, aki a legtöbbet ígérte érte, és most egy olyan férfi felesége, akit nem is ismer. Rendes faszi, de azért bassza meg…

Az kizárt, hogy hagyjam az apámnak, hogy beleszóljon a kapcsolataimba. És hogy lehet ezt a legjobban elkerülni?

Nem bonyolódom kapcsolatokba.

Eszembe jut az unokatestvérem, Whit. Ő is a Lancaster gimibe járt, és az utolsó évben kisebb botrányba keveredett egy lánnyal, akit nemsokára feleségül is vesz. Még gyerekük is van – házasságon kívül, ami egy Lancaster számára a botrányok csúcsa. A saját anyám Whit feleségére csak mocskos kis kurvaként utal, de hát ez történik egy olyan családban, mint amilyen a miénk.

A hírnevünk megelőz minket, és időnként folt esik rajta.

Ami azt illeti, elég sokszor.

És Whit menyasszonya nem is kurva. Summer szerelmes az unokatesómba, és nála jobban senki sem viseli el Whit szarságait.

Wren közelebb lép, és én kihúzom magam, próbálok a szemébe nézni, de mint rendszerint, kerüli a tekintetem. Majdnem elnevetem magam, amikor odaköszön Malcolmnak. Aztán Ezrának.

Hozzám egy árva szót sem szól, hanem csak elsétál mellettem, belép az épületbe, és hátra sem pillant.

A fiatalabb lányok a nyomában. Na, ők viszont mind odalesnek rám nagy őzikeszemekkel, kivétel nélkül.

Amint becsukódik mögöttük az ajtó, Ezra megint nevetni kezd, és nyomatékul még a térdét is csapkodja.

– Mióta is próbálod felhívni magadra a csaj figyelmét, de még mindig magasról szarik rád? Inkább add fel!

A kihívás az, ami tovább hajt, hát nem látják? Nem fogják fel?

– Bulit szervez, tudod? – mondja Malcolm, amint Ezra nevetése elhal.

– Minek? – kérdezem ingerülten.

– A születésnapjára, jesszus. – Malcolm a fejét rázza.

– Ahhoz képest, hogy elvileg odavagy Wren Beaumont­ért, nem tudsz róla valami sokat, mi?

– Nem vagyok oda érte. – Ellököm magam az oszloptól, közelebb lépek a haverjaimhoz, mert minden részletet tudnom kell. – Mikor lesz az a buli?

Még három hét van a téli szünetig, keményen dolgozunk a projektjeinken, és végzősként készülünk az utolsó őszi félévünk vizsgáira, és már totál ki vagyunk készülve. Laposra ülöm a seggemet olyan jegyekért, amelyek nem is számítanak, mert abszolút nem tervezem, hogy egyetemre menjek érettségi után. Amikor szeptemberben betöltöttem a tizennyolcat, hozzájutottam a rám szálló három vagyonalap közül az elsőhöz. Ráadásul a bátyáim azt akarják, hogy nekik dolgozzam az ingatlanos cégüknél. Minek menjek egyetemre, amikor dolgozhatom azért, hogy megszerezzem az ingatlanos engedélyt, aztán leigázzam a világot azzal, hogy luxuslakásokat vagy nagyvállalatokat értékesítek. A bátyáim cégének van lakossági és kereskedelmi részlege is.

Én inkább egy-két évig járnám a világot érettségi után. Egy napot sem dolgoznék. Magamba szívnám a kultúrát, és finomakat ennék. Élvezném a tájat, megismerném az adott hely történelmét. Aztán visszatérhetek New Yorkba, megszerezhetem az ingatlanos engedélyemet, sőt akár be is léphetek a testvéreim cégéhez.

Vannak opcióim, függetlenül attól, hogy az öregem mit gondol.

– A születésnapja pont karácsony első napján van, de azt mondta, másnap lenne a buli. Nálunk az a Boxing Day – magyarázza Malcolm. – Az ünnep legkevésbé becsült napja, teszem hozzá.

– Ez egy kamuünnep a briteknek, hogy több szabadnapot kapjanak, ha engem kérdezel – morgom.

– Ez a fekete péntek brit megfelelője – jegyzi meg Ezra vigyorogva.

Malcolm mindkettőnknek beint erre.

– Mindegy, ha buli van, tuti megyek.

– Én is – vágja rá Ezra.

Összevonom a szemöldökömet.

– Titeket is meghívott?

Malcolm fúj egyet.

– Naná. Ezek szerint téged nem?

Lassan megrázom a fejem, és az államat dörzsölöm.

– Hozzám sem szól. Nyilván a születésnapi bulijára sem hív meg.

– Tizennyolc és még sosem csókolózott – Ezra elvékonyítja a hangját, próbál lányként affektálni, de csúfos kudarcot vall. – Be kellene surrannod a bulijára, és elkapnod, Lancaster.

– Csak szeretne olyan mázlista lenni – morgok, de tetszik az ötlet.

Túlságosan is.

– A Beaumont család kurva gazdag – hívja fel a figyelmemet Malcolm. – Úgy bebiztosítják azt a bulit, hogy olyat te még nem láttál, amennyi értékes műalkotás függ a falaikon. Különben is, az apja minden lépését figyeli, mint valami kibaszott sólyom. Ezért van az ujján a fogadalomgyűrű.

Ezra borzongást tettet.

– Para, ha engem kérdezel. Odaígéred magad apunak? Ezek után érdekelne, mi folyik abban a családban…

Utálom, amerre a gondolataim kanyarodnak Ezra megjegyzése után. Kurvára remélem, hogy nem folyik semmi fura… khm, mondhatni vérfertőzés a Beaumont család otthonában. Erősen kétlem, de nem ismerem sem Wrent, sem a családját. Csak annyit tudok, amit látok, és közel sem látok annyit, mint amennyit szeretnék.

– Sok lány járt ide, akiknek ott volt az ujján a fogadalomgyűrű, amit az apjuktól kaptak – mondja Malcolm. – Mind Wrent utánozták. Emlékszel? Egy rakás lány az évfolyamunkon, meg akik akkor voltak elsőévesek, amikor mi másodévesek.

Ingerültség fog el.

– Az a trend lassú, fájdalmas halált halt.

Egészen biztos vagyok benne, hogy Wren az egyetlen, aki még mindig viseli azt a gyűrűt.

– Igaz – mondja Malcolm perverz vigyorral. – Most már mind ócska ribanc, akik faszért könyörögnek.

Felnevetek, bár nem tartom túl viccesnek, amit mondott. Malcolm elég gyakran sértegeti a nőket, amit extra idegesítőnek találok. Igen, mi meg egy rakás nőgyűlölő seggfej vagyunk, amikor együtt lógunk, de egyikünk sem ribancozza le a lányokat úgy, ahogy Malcolm.

– Ez nagyon sértő kifejezés – jegyzi meg Ezra, és mindketten odalesünk rá. – A kurvát jobban szeretem, a ribanc olyan… undok.

– És a kurva nem? – nevet Malcolm.

Kezdünk eltérni a tárgytól. Muszáj visszaterelnem a beszélgetést Wrenre.

Az édes kismadárra, aki fél az undok és goromba, éles fogú macskától.

Ez lennék én.

– Ha tényleg születésnapi bulit tart, nekem is kell meghívó – közlöm velük határozottan.

– Nem tudunk csodát tenni – közli Ezra, és unottan vállat von. De miért is érdekelné? Őt már meghívták.

– Talán érdemes lenne finomabb megközelítéssel próbálkozni Wrennél. Most az egyszer legyél kedves, ahelyett hogy ilyen seggfej módra, mérgesen nézel rá.

Amikor meglátom Wrent, automatikusan elkomorulok. Hogyan lehetnék kedves, amikor mást sem akarok, mint megdugni? Úgy értem, ájultra dugni. Meglátom, és azonnal elönt a kéjvágy. Már attól feláll a farkam, hogy meglátom az ajkai közt a nyalókát. Mindenki másnak ő az édes, bájos Wren.

Én másképp tekintek rá. Másképp vágyom rá.

Nem is tudom rendesen elmagyarázni.

– Már attól is mérgesen néz, hogy rágondol – jegyzi meg Malcolm.

– Crew reménytelen eset. Add fel, haver! Wren nem neked való.

Mi a francot tud ő erről? Lancaster vagyok, az ég szerelmére!

Bármit elérhetek.

Mondjuk… megdughatok egy szüzet.

MÁSODIK FEJEZET

WREN

ABBAN A PILLANATBAN, hogy a kétszárnyú ajtó kattanva becsukódik mögöttem, hátralesek a vállam felett, hátha meglátom Crew Lancastert a tejüvegen át. De csak a sötétszőke haját tudom kivenni és a haverjai fejét, akikkel mindig ott vár. Malcolm és Ezra.

Ők nem olyan félelmetesek, mint Crew. Malcolm imád csajozni, és határozottan undok a stílusa. Ezra pedig mindig viccelődik.

Crew viszont csak áll ott mogorván. Ez az… izéje.

Nem szeretem az izéjét.

Erre a gondolatra összevonom a szemöldökömet – ez az utóbbi kissé illetlennek tűnt, és nekem nem szoktak ilyen gondolataim lenni…

– Wren, odaülsz hozzánk az ebédszünetben? – kérdezi az egyik lány.

Ó! Amint eszembe jut Crew, elfeledkezem a környezetemről. Például arról a tényről, hogy jelenleg négy elsőéves jár a nyomomban, akármerre megyek.

Halványan rámosolygok a lányra, aki az ebédről kérdezett.

– Jaj, annyira sajnálom – szabadkozom –, de ma az ebédszünetben megbeszélésre kell mennem. Esetleg máskor?

Tapintható a csalódottság, amit éreznek, amikor visszautasítom a meghívást, de azért csak mosolygok rendületlenül. Mind vonakodva és egyszerre bólintanak, majd összenéznek, és otthagynak, még csak el sem köszönnek.

Fura, hogy rajongóim vannak, pedig semmit sem csinálok, csak… létezem.

Reszketve fújom ki a levegőt, és elindulok a folyosón. Időnként elviselhetetlen a teher, amit ezek a lányok tudtukon kívül a vállamra helyeznek azzal, hogy tökéletesnek kell lennem. Olyan magas piedesztálra állítanak, hogy elég egy kis megingás, és máris lepottyannék. Mindenkinek csalódást okoznék, és ezt a legkevésbé sem akarom. Sőt, ez az, amit ők is a legkevésbé akarnának.

Fenn kell tartanom a rólam kialakult képet, és időnként ezt…

Lehetetlennek érzem.

Rengeteg felelősséggel jár, ha valaki ennyi hozzám hasonló nő példaképe. Csupa gazdag családból származó, elveszett lány. Olyanok, akik csak be akarnak illeszkedni, és tartozni szeretnének valahová. Normálisnak érezni magukat, és tipikus gimnáziumi életet élni.

Persze igaz, hogy exkluzív magániskola vagyunk, ahová csak a társadalom felső rétege íratja be a gyerekeit, ezért semmi normális nincs az életünkben, de akkor is. Igyekszünk, hogy a lehető legnormálisabb legyen az életünk, mert köztünk is van olyan, aki szenved, mint mindenki más. Gond van az önbizalmunkkal, nehezen megy a tanulás, és a család, a barátok, a tanárok elvárásai alatt görnyedünk. Láthatatlannak érezzük magunkat, akiket nem is ismernek.

Tudom, mert én is ilyen voltam.

És néha még most is.

Jelenleg ez az életcélom – segíteni a többieknek, hogy jobban érezzék magukat a bőrünkben, sőt akár megtalálják önmagukat. Amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, talán ápolónő szeretnék lenni, de apám lebeszélt erről a szakmáról. Egyre csak arról papolt, hogy az ápolónők rengeteget és éhbérért dolgoznak.

Mármint szerinte éhbérért. Harvey Beaumont gazdag – alig harmincévesen vette át az apja ingatlanos cégét, és felvirágoztatta. Ma már milliárdos. Micsoda szégyen lenne rá és a Beaumont névre nézve, ha az egyetlen lánya ápolónőnek állna.

Ilyesmi eszembe sem juthat. Nem számít, én mit akarok.

Bármit szeretnék is lépni, ahhoz előbb apu engedélyét kell kérnem. Az egyetlen gyereke vagyok, az egy szem lánya, és mégsem bízik bennem, hogy mindig a helyes döntést hoznám.

Elindulok a terem felé, ahol az első óránk, az emelt szintű irodalom lesz. Az utolsó évfolyamon csak húszan vehették fel ezt a tárgyat, és persze Crew is ott van közöttünk. Amióta a Lancaster gimibe járok, több órám is volt vele, de sosem kellett mellette ülnöm, sem közvetlenül szóba állni vele, aminek nagyon örülök.

Vagyis még sosem beszélgettem vele. Nem hiszem, hogy kedvelne, tekintve, hogy mindig mintha vicsorogna, amikor engem figyel.

És nagyon sokszor figyel.

Nem értem, miért. Kerülöm vele a szemkontaktust, amennyire csak lehet, de időnként, amikor belenézek abba a fagyos kék szempárba, nem látok benne mást, csak undort.

Csakis gyűlöletet.

Miért? Mégis mit ártottam neki?

Crew Lancaster túl sok. Túl mogorva és túl komor és túl csendes. Túl jóképű, és vonzó és okos. Nem tetszik, ahogyan érzem magam, amikor engem néz. Fura borzongás jár át. Az érzés teljesen ismeretlen számomra, és csak akkor jelenik meg, amikor a közelében vagyok, és ennek az égadta világon semmi értelme.

Befordulok a folyosóra, ahol az angol tanszék is van. Korán akarok érkezni, hogy elfoglalhassam a megszokott helyettem az első sorban, pont középen. Amikor a barátaim is belépnek a terembe, mindig úgy alakítom, hogy mellettem üljenek, így ne jusson hely nemkívánatos személyeknek. Mint amilyen Crew.

Ismerve Crew-t, ha esélye lenne ilyen közel ülni hozzám, megtenné. Csak azért, hogy kiakasszon.

Szerintem élvezné.

A tanárunk, Mr. Figueroa nem jelölt ki ülésrendet, és elég lazán viselkedik az órákon. Tekintve, hogy utolsó évesek vagyunk, és minden egyes diákot ő maga válogatott be az emelt szintű csoportjába, mielőtt elkezdődött a tanév, bízik bennünk, hogy nem okozunk problémát. „Formálni akarja ifjú elménket", ahogy mondani szokta, minden megszorítás és korlátozás nélkül. Ő a kedvenc tanárom, és megkért, hogy a tavaszi félévben legyek az asszisztense.

Természetesen azonnal igent mondtam.

Belépek a terembe, de rögtön meg is torpanok, amikor meglátom, hogy Figueroa nagyon ölelget valakit. Egy diákot, mert a lányon az iskolai egyenruha van, rakott szoknya és kék blézer. A haja sötét rézvörös, ezt az árnyalatot jól ismerem, és amikor a tanár megböki,

a lány kiugrik a karjából, és felém fordul.

Maggie Gipson. A barátnőm. Az arca könnyes. Szipogva pislog rám.

– Ó, szia, Wren.

– Maggie… – Odamegyek hozzá, és halkan beszélek, hogy Fig ne hallja. Ő kérte, hogy így szólítsuk, bár az összes srác röhög a háta mögött ezen a becenéven. Fing. Füge… Gondolom, csak mind féltékenyek, hogy ilyen jó a kapcsolata velünk, lányokkal. – Jól vagy? – kérdezem Maggie-t.

– Igen. – Megint szipog, és megrázza a fejét. Ami elárulja, hogy a legkevésbé sincs jól, de nem akarom faggatni. Itt a teremben semmiképp. – Csak tegnap este megint összevesztem Franklinnel.

– Jaj, ne! Annyira sajnálom. – Franklin Moss a barátja, de hol együtt vannak, hol szakítanak, és a srác elég követelőzőnek tűnik. Állandóan nyaggatja Maggie-t, hogy bizonyos… szexuális jellegű dolgokat csináljon vele. Maggie-nek csak nagyobb meggyőződésre lenne szüksége, hogy nemet tudjon mondani Franklinnek, és komolyan is gondolja.

De sosem mond neki nemet. Már többször is lefeküdt vele, de ez sem számít. Franklin nem szereti úgy, ahogyan azt Maggie szeretné.

Szerintem azért, mert Maggie túl hamar odaadta magát neki, de nem hallgat rám. Amint elkezdődött a harmadik gimis évünk, és a szex egyre jobban elharapózott, a barátnőim egymás után áldozták fel magukat a fiúk kedvéért, akik elég kitartóan könyörögtek érte. Legalábbis apám ezt a szót használta erre – áldozat.

A többségüknek persze a szerelmi bánaton kívül nem sok jutott, és az „én mondtam" mindig ott van a nyelvem hegyén, valahányszor panaszkodnak nekem, ami nem túl gyakori.

Már nem.

Tudják, mit gondolok erről az egészről. Azt is tudják, mit fogok mondani. Inkább messziről elkerülnek, mint hogy hallják az igazságot.

– Minden rendben lesz, Maggie. Fel a fejjel! – mondja Fig gyengéden, és a szeme csillog, ahogy végigméri Maggie-t.

Nézem a tanárt, és feláll a hátamon a szőr, ahogy hol az egyikre, hol a másikra nézek. Ahogy Fig ezt mondta, és ahogy ránézett – nagyon ismerős.

Túl ismerős.

Lassan elkezdenek szállingózni a többiek is, hangosan, lelkesen beszélgetnek. Leülök a helyemre, kinyitom a hátizsákom cipzárját, kiveszem a füzetemet és a ceruzámat, és felkészülten várom, hogy elkezdődjön az óra. Maggie is így tesz, de a tekintetét le sem veszi Figről, aki megkerüli a tanári asztalt, és leül a székére. Néhány lány odamegy hozzá beszélni vele. Mind kacarásznak, amikor Fig mond valamit. A fülemet bántja a hangjuk.

Figyelem Maggie-t, ahogy figyeli Figet. A szemében féltékenységet látok. Hm.

Ez sem tetszik.

Malcolm és Crew a becsöngetés alatt esnek be a terembe, mint szokásuk. Van, hogy el is késnek, bár Fig sosem írja be nekik a késést.

Az utolsó pillanatban kapom el a tekintetemet, nem akarok szemkontaktust létesíteni Crew-val, de hasztalan. Crew elkapja a tekintetemet, kék szeme mintha áthatolna rajtam, és a kelleténél egy pillanattal tovább bámulom. Hirtelen kiszárad a szám.

Mintha csapdába kerültem volna, ahogy nézem. Szinte félelmetes, mekkora hatalma van egyetlen pillantásának.

A neve ott díszeleg az épület falán. A Lancaster gimi több száz éve áll a családja tulajdonában. Ő a suliban a legprivilegizáltabb diák. Bármit akar, megkapja. A lányok mind szeretnének belőle egy darabkát. Itt minden fiú a barátja akar lenni, bár ő szinte mindenkit kerül. Még a lányok többségét is.

Nem szívesen ismerem el, de egy kicsit hasonlítunk, Crew és én. Csak épp másképp telnek a napjaink.

Ő kegyetlen és kíméletlen, miközben én végtelenül kedves vagyok. Igyekszem mindenkivel az lenni, akivel csak találkozom, és mind szeretnének belőlem egy darabot. Crew undok és kekeckedő, de a többiek mindig visszatérnek, hogy kapjanak még.

Fura.

Végül sikerült elkapnom a tekintetem Crew-ról, amikor Fig odaáll a fehér tábla elé, és zengő hangjával magára vonja a figyelmemet, miközben elkezdi az előadását a következő olvasmányunkról, ami A nagy Gatsby. Még semmit sem olvastam Fitzgeraldtól, és alig várom, hogy nekikezdhessek.

– Wren, itt tudnál maradni egy kicsit az óra után? Mindenképp adok róla igazolást – mondja Mr. Figueroa, amint átnyújt nekem egy kopottas példányt a kötelező olvasmányból.

– Persze – bólintok és mosolygok.

Viszonozza a mosolyt.

– Akkor jó. Volna pár dolog, amit szeretnék egyeztetni veled.

Kíváncsian nézem, ahogy távolodik. Mégis miről akar velem beszélni? Még három hét van a téli szünetig, vagyis több mint egy hónap addig, hogy az asszisztense leszek a tavaszi félévben.

Nem igazán értem, mi megbeszélnivalónk lehet.

– Mit akar tőled?

Maggie-re pillantok, aki összeszűkült szemmel néz rám.

– Úgy érted, Fig?

– Igen, úgy értem, Fig. Ki más? – A hangsúlya undok. Mintha mérges lenne.

Hátradőlök a széken, szükségem van egy kis távolságra.

– Csak megkért, hogy maradjak itt az óra után. Pár dolgot egyeztetni szeretne velem.

– Valószínűleg velem kapcsolatban, meg amit láttál

– Maggie cinkosul néz rám. – Valószínűleg megkér, hogy ne beszélj róla. Nem akarja, hogy bárki is megtudja.

– Mit? – Persze sejtem, hogy mire céloz, de az kizárt, hogy Maggie és… szóval hogy összejöjjön a tanárunkkal, nem igaz? Több mint egy éve jár Franklinnel. Elég komoly a dolog, bár mostanában elég sokat veszekednek. Maggie azt mondja, a kapcsolatuk minden tekintetben végtelenül szenvedélyes, és úgy állítja be, mintha ő is így szeretné.

De miért lennél együtt egy sráccal, akit egyformán gyűlölsz és szeretsz? Nekem ez egyáltalán nem logikus.

– A barátságunkról, te buta. – Figyeli, ahogy Fig visszamegy az asztalához. Kissé álmodozó a tekintete. Olyan, amit rendszerint csak a pasijának tart fenn, nem a tanárunknak. – Úgysem értené meg senki.

– Az biztos, hogy én nem értem – jegyzem meg.

Maggie erre felnevet.

– Naná. Tudod, Wren, elég ítélős tudsz lenni.

Ez szíven ütött. És egyáltalán van ilyen szó?

– Szerinted ítélkező vagyok?

– Előfordul – von vállat Maggie. – Olyan rohadtul tökéletes vagy mindenben, és mindenkitől ugyanezt a szintet várod el, ami lehetetlen. Jók a jegyeid, sosem okozol bajt. A tanárok, a személyzet imádnak téged. Minden adandó alkalommal önként jelentkezel, és az összes lány azt hiszi, hogy képtelen vagy a rosszra.

Mindezt úgy sorolja fel, mintha hiba lenne, nem pedig jó tulajdonság.

– Pontosan mit gondolsz rólam? – Felkészülök, mert érzem, hogy nem fog tetszeni, amit hallok.

Felsóhajt, és elgondolkodva méreget.

– Szerintem egy nagyon naiv lány vagy, akit egész életében a széltől is óvtak. És amikor a való világ végre rendesen a seggedbe harap, akkor jó nagy meglepetés ér majd.

A csengő pont ezt a pillanatot választja, hogy megszólaljon, és Maggie nem habozik. Máris felpattan, felkapja a hátizsákját, és beledobja a könyvet, majd minden további nélkül kiviharzik. El sem köszön tőlem vagy Figtől.

A többi diák is sietve távozik, még Crew is, aki nem néz felém. Túlságosan lefoglalja, hogy valamin vigyorogjon, amit Malcolm mondott neki.

Valamin, ami egyáltalán nem érdekel, az biztos.

A helyemen maradok, hirtelen ideges leszek, hogy Mr. Figueroa miért akar velem beszélni. Az asztalomra teszem a hátizsákomat, becsúsztatom a kopottas A nagy Gatsby kötetet az első zsebbe, és sietve megnézem a telefonom. Apu küldött üzenetet.

Hívj fel, amint van időd!

A gyomrom görcsbe rándul. Amikor ír, hogy hívjam fel, az rendszerint nem ígér jót.

– Lyukasórám lesz. – Fig öles léptekkel odamegy a terem nyitott ajtajához, és becsukja, elvágva a folyosóról beáradó zajt. Kísérteties a csönd. – Szóval ez tökéletes alkalom arra… hogy beszélgessünk.

A kezemet a hátizsákomon nyugtatom, félszegen rámosolygok a tanárra, de közben egyre idegesebb leszek.

– Jó.

Odalép a padhoz, ahol Maggie ült, és meleg tekintete elidőzik rajtam. Mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam, hogy Fig a segítségen kívül nem akar tőlem semmit. Bár az évek során hallottam, hogy mit sutyorognak róla és egyes diáklányokról, nálam egyszer sem próbálkozott.

Fignek ennél több esze van.

– Miről akart beszélni? – kérdezem, mivel nem folytatta. Bosszant, hogy ilyen rekedtes a hangom. Mintha flörtölni próbálnék vele, miközben ez a legutolsó, amit akarok.

Oldalra dönti a fejét, és végigmér.

– Jövő hónapban töltöd be a tizennyolcat, ugye?

Csak pislogok, meglep, hogy ezt tudja. Persze megnézhette az adatlapomon, de miért érdekelné? Egyáltalán hozzáférhetnek a tanárok?

– Igen. December 25-én. – Lassan gördülnek le ajkamról a szavak, és kérdőn nézek Figre.

Mégis hová akar ezzel kilyukadni?

Nyájas mosoly ül az arcára.

– Karácsonyi baba. Milyen aranyos.

– Igazából a legrosszabb. Élénkpiros, télapós papírba csomagolt ajándékokat kapok. – Istenem, olyan hálátlannak tűnök, de csak az igazat mondom.

– Ez talán főbenjáró bűn? – A szemöldöke felszalad, a szeme csillog. Biztos vagyok benne, hogy ugrat, de nem érti, hogy valójában ez mennyire rémes!

Senki sem érti, hacsak nem neki is fontos ünnepre esik a születésnapja, mint nekem.

– Azt nem mondanám, hogy annyira rossz. Csak nem olyan vicces, hogy a születésnapom és karácsony ugyanakkor van. Az ilyen születésnap sosem olyan különleges, mint azé, aki, mondjuk, júniusban tartja

– magyarázom.

– Az biztos – bólint, a hangja komoly. – Nos, Wren, örülök, hogy a következő félévben te leszel az asszisztensem. Alig várom.

Hálás vagyok, hogy témát váltott. Nem akarok semmi személyesről beszélni, ami rám vonatkozik.

– Én is várom már. – Csak hálás vagyok, hogy a következő félévben lesz pár lyukasórám. Azt hallottam, elég könnyű az asszisztensének lenni. Nem kér túl

sokat.

– Maggie helyét fogod átvenni. Ezért sírt az óra előtt. Elmondtam neki, hogy többé nincs rá szükségem asszisztensként.

Megszólal bennem a vészcsengő. A vér megfagy az ereimben.

– Ezt hogy érti? Azt hittem, minden félévben két asszisztense van.

– Igen, és továbbra is így lesz. Maggie csak… nem vált be. – Áthajol az asztalon, egészen közel hozzám. Annyira, hogy akaratlanul is hátrahúzódom. – Időnként kissé rámenős.

Halkan beszél, mintha egy titkot osztana meg velem.

Egyre jobban feszengek.

– Hogyhogy rámenős?

Amikor Fig habozik, meg is bánom, hogy feltettem ezt a kérdést. Talán nem is akarom tudni.

– Megadtam neki a telefonszámom. Vész esetére, vagy ha muszáj beszélnie velem. Nem gondoltam volna, hogy ekkora gond lesz belőle.

Ha ő mondja. Szerintem ez rémes ötlet. Egy tanár megadja a számát a diákjának? Ezt a határt valószínűleg nem kellett volna átlépnie.

– És állandóan üzenget. Ez kezd… egyre komolyabb probléma lenni – folytatja.

Ezt a problémát magának köszönheti, legszívesebben ezt mondanám neki. De befogom a szám.

– Remélem, ha mi számot cserélünk, amikor te leszel az asszisztensem a következő félévben, nem fogsz így viselkedni. Olyat keresek, aki kevésbé… temperamentumos. Ha érted, mire célzok. – A mosolya, az egész viselkedése laza, mintha ez nem lenne nagy ügy.

De feszültséggel teli, ott lapul a felszín alatt. Csak nem akarja felfedni.

Nem szívesen egyeznék bele abba, amit kérni próbál. Nem tervezem megadni neki a számom. Soha. Ez nem helyes. És a sima tanár-diák viszonyon kívül nem érdekel vele semmilyen kapcsolat.

Emiatt elgondolkozom azon, vajon pontosan mi történhetett Maggie és Franklin között – és hogy Fignek bármi köze lehet-e hozzá.

– Mennem kell. – Felállok, fogom a hátizsákomat, és átvetem a vállamon. – Nem akarok sokat késni a második óráról.

Már majdnem az ajtónál járok, amikor Fig utánam kiált. Megdermedek, a kezem a kilincsen, de lassan hátrapillantok a vállam felett. Fig ott áll közvetlenül mögöttem.

Rettentően közel.

– Ne felejtsd itt az igazolást! – átnyújtja az ismerős kék papírcetlit. – Nem akarom, hogy beírják neked a késést.

Teljesen felé fordulok, kihúzom ujjai közül a papírt, és bosszant, hogy egy másodpercre megszorítja, hogy muszáj legyen megrántanom. Amivel közelebb húz magához. Végül engedi, hogy elvegyem az igazolást. Az ajka mosolyra húzódik, a tekintete átható.

– Köszönöm – cincogom, és az ajtó felé fordulok.

– Szia, Wren! – szól utánam, amikor kinyitom az ajtót.

Nem válaszolok neki, csak kimenekülök.

HARMADIK FEJEZET

WREN

A NAP TOVÁBBI RÉSZE A SZOKOTT mederben fo­lyik. Már előre ideges vagyok, hogy az ebédszünetet Maggie-vel kell töltenem, de végül Franklinnel ebédel, ezért nem kell a faggatózását hallgatnom a Figgel való beszélgetésemről.

Ami nagyon felkavart. Mintha kimondatlan szavakkal próbált volna kommunikálni velem. Célzott valamire, de egészen mást mondott. Nem tetszett a hanghordozása. A közvetlensége. Pontosan tudja, mik az elveim.

Tudja, hogy nem érdekelnek a fiúk, sem a piálás, sem a szex. Ez nem az én világom. Soha nem is volt. Jó kislány vagyok.

Ezek a dolgok… megijesztenek.

Amikor bemegyek a hetedik órára, ami aznap az utolsó, tele vagyok lelkesedéssel. A pszichológia a kedvenc tantárgyam. Imádok arról tanulni, hogyan viselkednek és gondolkodnak az emberek, milyen motiváció hajtja a tetteiket. Annyira érdekes. Ms. Skov ma fogja bejelenteni a félév utolsó projektjét, és rendszerint csoportfeladatot ad. Van pár lány ezen az órán, akikkel már csináltam közös csoportprojektet, és tudom, hogy könnyű lesz újra együtt dolgozni velük. Ők legalább ugyanúgy kiveszik

a részüket a munkából, mint én.

Crew már itt van, ez a másik óra, ami közös vele, meg Ezrával és Malcolmmal. Mindhárman ott ülnek a terem végében, lányok gyűrűjében. Lányok, akik annyira felhajtják a szoknyájukat, hogy gyakorlatilag kivillan a fehérneműjük, és olyan erősen sminkelik magukat, hogy meglep, hogy egyáltalán rendesen ki tudják nyitni a szemüket. A vastag szempillafesték szó szerint lehúzza a szemhéjukat.

Tényleg nem kellene ilyen undok dolgokat gondolnom. Ez nem valami kedves tőlem. A hétfőt hibáztatom érte. A feszültséget Maggie és köztem – és Maggie és Mr. Figueroa között. A beszélgetést Figgel.

Az egész annyira felkavaró.

– Rendben, ifjak, figyelem! – Skov becsapja maga mögött az ajtót, amint belépett a terembe, és elindul az asztala felé. Könnyed a mozgása, ritmusosak a léptei, és a csuklóján lévő karkötők csilingelnek, amikor megmozdítja a kezét. És nagyon szereti mozgatni a kezét.

Elcsendesedünk, előrefordulunk a padban, és figyelünk.

Mindenki tiszteli Skovot. Vicces és érdekes, és felkelti bennünk a tanulás utáni vágyat, ami ritkaság – még egy