The Ravenhood - Falka

By Kate Stewart

"A szíved mélyén, ha nem kellene választanod, megtennéd?"
A tét egyszerű: a tizenkilencéves Cecilia Hornernek egy dolga van - át kell vészelnie egy évet Triple Falls kisvárosában, ahol a családjától különélő apjánál lakik és munkát kell vállalnia az apja gyárában. Cserébe az apja fizeti a főiskolai tandíját, és egy kisebb vagyont is biztosít, amiből Cecilia segítheti egyedülálló anyját.
De minden megváltozik, amikor az első munkanapján megismerkedik a helyi fiúval, a szexi Seannal. Sean összehozza összetartó baráti körével, köztük a titokzatos Dominic-kal. A társaság a saját törvényei szerint él, és ugyanolyan hollót ábrázoló tetoválásuk van...
Cecilia mindig is óvatos volt, de most elvakítják a Sean és Dominic iránti egyre erősödő érzései, és úgy dönt, kiélvezi az utolsó szabad nyarát, és nyit az új élmények felé, repítsék azok bárhova is...
Kate Stewart "Ravenhood" trilógiája elvarázsolta a TikTok közönségét világszerte.
A merész, szexi, romantikus, korunkba átültetett Robin Hood-történet lélegzetelállító fordulatai és elsöprő érzelmei magával ragadnak, és nem eresztenek.
Ez a szokatlan, és tabudöntögető szerelmi történet mindvégig töretlen izgalmat ígér, rejtélyekkel, szexiséggel, függőséget okozó rosszfiúkkal, akcióval és ÉRZELMEK SOKASÁGÁVAL.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Oct 19, 2023
• ISBN: 9789635801817

Book preview

cover.jpg

KATE STEWART

THE RAVENHOOD

FALKA

A mű eredeti címe: The Ravenhood Trilogy 1 - Flock

Fordította: Márton Andrea

Copyright © Kate Stewart, 2020

Hungarian Translation © Márton Andrea 2023

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2023

ISBN 9789635801817

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Ajánlom ezt a könyvet fivéremnek, Tommynak, aki bátran kritizál, akárki is van körülötte. Köszönöm, hogy megtanítottad nekem, hogy szabad kételkedni, de nem szabad túlságosan mélyre merülni benne. Minden szeretetem és tiszteletem a tiéd, kisöcsém!

„A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára… Legalábbis a monda szerint."

{1}

Colleen McCullough: Tövismadarak

PROLÓGUS

MOST

Egyfajta betegségben szenvedek gyermekkorom óta.

Hadd pontosítsak! Abban a hitben nőttem fel, hogy egy igazi szerelemhez mártírnak kell lenni, vagy hatalmas áldozatot kell hozni ahhoz, hogy érdemes légy a szerelemre.

Kedvenc könyveim, szerelmes dalaim, filmjeim mind-mind mély nyomot hagytak bennem; jóval azután is szomorú voltam, miután becsuktam a könyvet, elhalt a zene vagy lefutott a vége főcím.

Emiatt elhittem ezt, mert elhitettem magammal, és a létező legmazochistább romantikus szívű lettem, aminek eredménye a betegségem lett.

Amikor megéltem ezt a történetet, a saját, züllött tündérmesémet, akkor mindezt még nem tudtam, mert fiatal voltam és naiv. Megadtam magamat a kísértésnek, etettem azt a gyilkos szörnyeteget, amely minden csapással, minden ütéssel, minden csattanással egyre éhesebb lett.

Ebben különbözik a fikció és a valóság. Nem tudjuk újra átélni saját szerelmi történetünket, mert mire rájövünk, hogy átéljük, már véget is ér. Legalábbis velem ez történt.

Ennyi év után meg vagyok győződve arról, hogy saját akaratomból született a saját történetem a beteges lelkületem miatt.

És mindenki megkapta érte a büntetését.

Ezért vagyok itt – táplálkozni, gyászolni, és talán meggyógyítani a betegségemet. Minden itt kezdődött, és mindennek itt kell véget vetnem.

Ez a hely most már kísértetváros… ez a hely kísért engem, mert ez a hely hozott létre. Néhány héttel a tizenkilencedik születésnapom előtt anyám elküldött apámhoz, hogy lakjak nála – holott korábban apámmal csak néhány nyarat töltöttem együtt, még kisebb koromban. Miután megérkeztem, gyorsan rájöttem, hogy apám biológiai kötelességtudata nemigen változott, és ugyanazokat a szabályokat követeli meg tőlem, mint amikor kicsi voltam – hogy ritkán lásson és soha ne halljon rólam semmit.

A legszigorúbb erkölcsök szerint kellett élnem, és kiválóan teljesítenem az iskolában, miközben apám életfelfogásának is meg kellett felelnem.

Az ezután következő hónapokban, apám királyságának foglyaként, természetesen ennek az ellenkezőjét tettem

– tönkretettem magamat, és még több foltot ejtettem apám nevén.

Akkoriban semmit nem bántam meg – legalábbis azzal kapcsolatban, ami apámmal függött össze. Csak akkor, amikor kénytelen voltam szembenézni a következményekkel.

Most, huszonhat évesen, még mindig a következményeket nyögöm.

Egyértelmű számomra, hogy sosem fogok túlnőni Triple Fallson, sosem fogom magam mögött hagyni az ott töltött időt. Miután éveken át harcoltam az érzéssel, végül erre a következtetésre jutottam. Most már más ember vagyok, de már akkor is más ember voltam, mielőtt eljöttem onnan. Mindazok után, ami történt, feltett szándékom volt elhagyni a várost, úgy, hogy többé nem térek vissza. Azonban a dühítő igazság az, hogy sosem leszek képes túllépni a történteken. Ezért jöttem vissza. Hogy megbékéljek sorsommal.

Többé nem tudom figyelmen kívül hagyni a mellkasomban dobogó szerv vad követelődzését, sem tudatalattim kínzó piszkálását. Soha nem leszek képes elengedni a múltat, sosem leszek képes hátrahagyni, bármennyire is szeretném.

Az autó kanyarog az utakon, én pedig leengedem az ablakot, örülök a hidegnek. Muszáj lezsibbasztanom magamat. Mióta kiértem az autópályára, az agyamban olyan emlékek kavarognak, melyeket a menekülésem óta napközben mindig megpróbáltam elnyomni.

Az álmaim egyszerűen nem eresztenek, ezek az álmok továbbra is hadjáratot folytatnak ellenem a fejemben.

A veszteség darabokra tépi a szívemet, és arra kényszerít, hogy újra és újra, borzalmas körforgásban átéljem a legnehezebb pillanatokat.

Éveken át próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy a szerelem után is létezik élet. Igen, talán létezik mások számára, de az élet velem nem bánt ilyen kesztyűs kézzel.

Nem akarok többé úgy tenni, mintha lényem legnagyobb részét nem hagytam volna ott, azok között a hegyek és dombok között, a hatalmas erdő fái között, melyek megőrzik titkaimat.

Még így is, hogy a hideg szél az arcomba vág, érzem a nap melegét. Még mindig érzem, ahogy a férfitest elállja előlem a fényt, érzem azt a szurkáló bizonyosságot, amikor először megérintett, és az érintése nyomán a libabőrt.

Még mindig érzem őket, nyári szerelmeimet.

Mindannyian hibásak vagyunk azért, ami történt, és mindannyian vezeklünk érte. Gondatlanok és nemtörődömök voltunk, azt hittük, a fiatalsággal együtt jár a legyőzhetetlenség, ami mentesít minket a bűneink alól, és mégis, megfizettük az árát.

A hópelyhek lassan kavarognak a szélvédő felé, megülnek a fákon és a földeken, ahogy kihajtok az autópályáról. A kocsikerék csikorog a kavicson, amitől a szívem a torkomban dobog, és remegni kezd a kezem. Elhaladok az utat szegélyező végtelen örökzöldek mellett, miközben győzködöm magam, hogy a múltammal történő szembenézés az első lépés afelé, hogy szembeszálljak mindazzal, ami évek óta gyötör. Nem maradt más számomra, mint az, hogy a saját magam építette börtönben kucorogjak. Eldöntöttem, hogy szembenézek azzal, ami a legvégső, a legbénítóbb: az igazsággal.

A legtöbben áldásnak tekintik a mindent felemésztő szerelmet, de én átoknak érzem, átoknak, mely sosem szűnik meg. Sosem élek át többé olyan szerelmet, amilyet annak idején. És nem is akarok. Képtelen vagyok rá. Még mindig attól szenvedek.

Kétségtelen, hogy részemről ez volt. Szerelem.

Miféle más erő lehet ilyen hatalmas? Milyen más érzés sodorhat az őrültséget súroló függőségbe? Hogy olyasmiket tegyünk, amiket én tettem? És most ebben a kísértethistóriában kell élnem, a saját emlékeimben.

Annak ellenére, hogy megéreztem a veszélyt, megadtam magam neki.

Egyetlen figyelmeztetést sem voltam hajlandó megfogadni. Önként és dalolva estem fogságba. Hagytam, hogy a szerelem uralkodjon fölöttem és tönkretegyen. Tágra nyílt szemmel játszottam a szerepemet, és addig kísértettem

a sorsot, míg az végül beteljesült.

Sosem fogok tudni megszabadulni tőle.

Megállok a város szélén az első zöld lámpánál, és fejemet a kormányra hajtva mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak. Gyűlölöm a gondolatot, hogy még mindig tehetetlen vagyok azon érzelmekkel szemben, melyeket ez az út felkavart bennem, még így is, hogy az a nő vagyok, akivé váltam.

Kifújom a levegőt, hátrapillantok a táskára, amit alig néhány órája, a döntésem után hajítottam a hátsó ülésre. Forgatom ujjamon az eljegyzési gyűrűmet, miközben ismét megrohan a bűntudat. Abban a pillanatban, amikor szakítottam, az éveken át dédelgetett, jövőre vonatkozó terveim porrá omlottak. Ő nem volt hajlandó magával vinni a gyűrűt, és most le kell vennem. Keményen szorul az ujjamra, akár egy hazugság. Az itt töltött időm újabb áldozatot követelt, még egyet a többi mellett.

Olyan ember jegyese voltam, aki képes állni adott szavát, aki megérdemli a feltétel nélküli szerelmet és az elköteleződést – egy melegszívű, lánglelkű férfié voltam. És sosem voltam tisztességes vele szemben. Sosem tudnám úgy szeretni, ahogy egy feleségnek szeretnie kell a férjét.

Vigaszdíj volt, és az, hogy igent mondtam neki, azt jelentette, hogy végre gyökeret eresztek. Amikor lemondtam a közelgő esküvőt, egyetlen pillantást vetettem az arcára, és tudtam, hogy megsemmisítettem az igazsággal.

Az igazsággal, miszerint másvalakihez tartozom. Hogy bármi is maradt a szívemből, a testemből és a lelkemből, az egy olyan férfié, aki hallani sem akar rólam.

A vőlegényem arcára kiülő gyötrelem sodort el ahhoz a ponthoz, ahol megtörtem. Nekem ajándékozta a szerelmét, az odaadását, én pedig eldobtam. Azt tettem vele, amit velem tettek. Azzal, hogy nem engedelmeskedtem a szívemnek, a gazdámnak és a szörnyetegemnek, elveszítettem Collint.

Percekkel azután, hogy mindkettőnket felszabadítottam, összecsomagoltam, és elindultam, hogy tovább bűnhődjek. Egész éjszaka vezettem, tudtam, hogy nem érdekel, hány óra, egyáltalán nem számít. Senki nem vár rám.

Több mint hat év telt el, és ismét ott vagyok, ahonnan elindultam. Visszatérek abba az életbe, amiből elmenekültem. Kavarognak az érzéseim, miközben azzal győzködöm magam, hogy nem volt hiba elhagyni Collint – pusztán szükséges rossz volt, hogy megszabadíthassam őt saját hazugságaimtól. Ártottam neki azzal, hogy olyasmiket ígértem, amiket nem tudnék betartani, és semmiképpen nem tehetek több felelőtlen ígéretet –, hogy mellette leszek jóban-rosszban, egészségben és betegségben –, mert nem mondtam el neki, hogy miféle betegség kínoz.

Sosem meséltem el neki, hogy miként hagytam azt, hogy használjanak, tönkretegyenek és időnként a romlottságig lealacsonyítsanak… És hogy minden másodpercét élveztem. Sosem mondtam el a vőlegényemnek, hogy miként véreztettem ki a szívemet – mi több, éheztettem ki – addig a pontig, amíg kénytelen volt egy olyan távoli ritmust felvenni, mely csak egy másik szív dobogásával volt összhangban. Mindeközben megsemmisítettem annak a lehetőségét, hogy felismerjem és elfogadjam azt a szerelmet, ami gyógyít, nem pedig tönkretesz. Életem során nem ismertem és nem vágytam más szerelmet, mint azt, ami betegen tart – beteges vágyakozásban, beteges kéjben, beteges kívánásban, beteges gyászban. Azt a torz szerelmet akartam, ami hegeket és megcsonkított szívet hagy maga után.

Ha nem gyászolhatok annyit, hogy meggyógyítsam magamat az ott töltött időm során, akkor beteg maradok. Ez lesz az átkom.

Lehet, hogy számomra sosem következik el a boldog vég, mert elszalasztottam az esélyét, mivel csak a sötét színeket vagyok képes észrevenni. Ezt szoktam meg, mert az alatt az egy év alatt, amely során megszabadultam a gátlásaimtól, reagáltam az elutasításra és a fájdalomra, elveszítettem mindenféle erkölcsi érzéket.

Vannak dolgok, amiket nem lehet hangosan kimondani. A tiszteletet parancsoló nők az ilyen vallomásoknak sosem adhatnának hangot. Sohasem.

De itt az ideje vallanom, nem csupán magamnak, hanem másoknak is – be kell ismernem, hogy amiatt akadályoztam meg egy normális és egészséges párkapcsolat létrejöttét, mert olyan vagyok, amilyen, és azok a férfiak, akik alakítottak engem, olyanok, amilyenek.

Ezen a ponton csupán szeretnék megbékélni azzal, aki vagyok, bármi is lesz a vége.

Ebben az egészben nem az a legnehezebb, hogy összetörtem a vőlegényem szívét, hanem a tudat, hogy az egyetlen férfi, akihez a szívem valaha is hűséges volt, soha nem lehet az enyém.

Ahogy újabb érzelmek bukkannak felszínre, felindulás vesz rajtam erőt. Még mindig érzem az illatát, érzem, milyen volt, ahogy betöltötte a testemet, érzem ondója sós ízét, látom félig lehunyt szemében a kielégülést. Még mindig érzem azt, ami akkor fogott el, amikor összenéztünk, hallom komor nevetését, érzem, ahogy érintésétől önmagammá válok.

Minél beljebb érek a városba, annál több emlék rohan meg. Egyik éles szilánk a másik után szakad le eltökéltségemről, miszerint végre szembenézek mindazzal, ami kísért. Mert van némi fogalmam arról, milyen is az igazi vég, és többé nem menekülhetek előle.

Talán nem lesz gyógyír, nincs továbblépés, de ideje elrendezni a befejezetlen ügyeket.

Kezdődjön a kísértetvadászat!

ELSŐ FEJEZET

AKKOR

Ahogy odakanyarodok a hatalmas vaskapu elé, beütöm a kódot, amit Roman megadott, és tátott szájjal bámulom az elém táruló, hatalmas kúriát. Ameddig a szem ellát, ragyogó zöld pázsit húzódik, a távolban pedig fák veszik körül az óriási épületet. Minél közelebb érek, annál inkább betolakodónak érzem magam. A palota balján négy autót befogadó garázst alakítottak ki – nem veszem igénybe, inkább a veranda aljánál állok meg, a kör alakú feljárón.

Miután kiszállok, kinyújtóztatom a lábamat. Az autóút nem volt hosszú, de minden egyes megtett kilométerrel egyre nehezebbek lettek a végtagjaim. Ezen a helyen semmi hívogató nincsen, eltekintve attól a földterülettől, amin elhelyezkedik, és szinte érezni a pénz szagát.

Lábammal behúzom magam mögött az ajtót, és körülnézek az előtérben, ahol magányos asztal álldogál nagy, üres vázával, aminek az árából nagyjából egy kocsit lehetne venni. Jobboldalt kanyarog a főlépcső, balra pedig az étkező található. Úgy döntök, nem indulok el egyedül körülnézni, hanem telefonomat a vállam gödrébe szorítva felkaptatok az emeletre. Christy a második csörgésre felveszi.

– Szia, csajszi, megérkeztem!

– Baromság az egész – üdvözöl Christy, én pedig belépek kijelölt „cellámba", és körülnézek. A szobában hófehér baldachinos ágy áll, amit apám hozatott, hozzá illő fésülködőasztallal, éjjeliszekrénnyel és komóddal. A berendezés visszafogott ízlésről tanúskodik, ami egyáltalán nem jellemző rám. Ez persze nem meglepő. Apám nem ismer engem.

– Csak jövő őszig.

– Az egy év, Cecelia, egy egész év. Ez az utolsó nyarunk az egyetem előtt, és anyukád úgy dönt, hogy szabadságolja magát egy kicsit?

Nem ez a teljes igazság, de anyám kedvéért ezt mondtam Christynek, mert még mindig nem tudom, mit áruljak el neki. A szomorú igazság az, hogy anyámnak nagyon súlyos idegösszeomlása volt, ami miatt elveszítette az állását, és már nem is tudja fizetni a számlákat. A pasija felajánlotta, hogy lakjon nála – a lényeg az, hogy csak anyám, a fattyú lánya nem. Anyámmal mindig jóban voltunk, de olyan állapotban van, hogy már én sem ismerem meg. Annak ellenére, hogy mindig is tisztességes lánya próbáltam lenni, anyám hónapokkal ezelőtt teljesen magába fordult, éjjel-nappal White Russiant vedelt, heteken át, míg végül egy nap már nem kelt fel az ágyból. A napi italadag kergetésében egyszerűen nem gondoskodott többé rólam. Bár megpróbáltam, kétségbeesetten, erőszakosan próbáltam kiszedni belőle az okot, válaszokat kikényszeríteni, amiket nem kaptam meg, fogalmam sem volt, hogyan segítsek, így nem kritizáltam őt amiatt, hogy elfogadta apám ajánlatát és feltételekhez kötött lakhatási ötletét.

Rémisztő volt végignézni anyám szétesését, olyan állapotba jutott, hogy nem akartam, hogy valaha is nélkülözzön, főleg úgy, hogy éveken át volt egyedülálló anya. Mivel egyre nehezebb helyzetbe kerültünk, megkértem apámat, hogy ideiglenesen hosszabbítsa meg a gyerektartást, bár a havonta hiánytalanul és pontosan küldött pénz számára csepp volt a tengerben – nagyjából annyi, amennyibe egy méretre készített öltöny került neki. Apám nem volt hajlandó erre, és nem sokkal az érettségim előtt írta alá az utolsó csekkjét. Olyan volt, mintha anyám utolsó fizetését utalta volna ki, mintha az alkalmazottja lenne.

Legvadabb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogyan jöhettek össze, vagy hogyan lehetséges az, hogy ők nemzettek engem, mert ennek a két embernek nem lett volna szabad szaporodni. Olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Anyám szabad lélek volt (legalábbis nem sokkal ezelőttig) számos fogyatékossággal, apám viszont konzervatív ember, aki roppant kritikus mindenkivel szemben, és szinte katonás fegyelmet követel meg. Úgy emlékszem, apám időbeosztása óramű-pontosságú, és ritkán változik. Felkel, edz, megeszik egy fél grépfrútot, majd elmegy dolgozni, és napnyugtáig elő sem kerül. Kiskoromban azért annyi kilengést megengedett magának, hogy egy hosszú nap után legurított pár pohár gint. Diszkréciója miatt összesen ennyi ismeretem van a magánéletéről, a többit meg tudom nézni a neten. A cég, amit vezet, az ország ötszáz legnagyobb bevételű vállalatának listáján szerepel; régebben vegyi anyagokat gyártott, mostanában azonban az elektronikai bizniszben utazik. Apám irodája alig egy órára van innen, Charlotte-ban, a fő gyárterület pedig itt, Triple Fallsban. Biztos vagyok benne, hogy azért építtette ide, mert itt nőtt fel, és minden kétséget kizáróan nagy élvezetet lel abban, hogy egykori osztálytársai orra alá dörgöli sikerét – közülük jó néhányan neki dolgoznak.

Én is az egyik alkalmazottja vagyok, aki holnap kezd.

Az én nevemen nincs vagyonkezelői alap – legalábbis ez volt a helyzet azokban az években, melyeket anyámmal töltöttem a bérelt, lelakott házunkban. A huszadik születésnapomon örökölni fogok egy nagyobb részvénycsomagot a cégnél egy csinos összeggel együtt, és tudom, hogy azért találták ki ezt a dátumot, mert apám nem akarta, hogy anyám a pénz közelébe kerüljön. Egyértelmű volt, hogy ez a bosszúja. Tegyük hozzá, hogy apám az évek során a puszta minimumot nyújtotta: anyát a tápláléklánca legalsó szintjén tartotta, jelezve, hogy többé semmiféle érzelemmel nem viseltetik iránta.

Rövid ideig megismertem a szegénység mindkét arcát, mivel anyám és apám életstílusa, mondhatni, ég és föld volt. Hogy szembeszálljak apám akaratával, átveszem majd a részvényeket és a pénzt, de egyetlen kívánságának sem fogok eleget tenni. Attól a pillanattól, hogy ezt megengedhetem magamnak, anyám többé nem fog dolgozni. Még ha sikeres is leszek, eltökéltem, hogy eltartom magam, miközben rettegek, hogy ez nem fog sikerülni, és az, hogy mindent kockára teszek, végül anyámra fog visszaütni – ez hozott ide. Azonban ahhoz, hogy kivitelezzem a tervemet, úgy kell tennem, mintha teljesíteném apám minden kívánságát – azt is, hogy „legyek elég figyelmes és tisztelettudó ahhoz, hogy kitanuljam a szakmát, még akkor is, ha az alapoknál kell kezdeni".

A legnehezebb az lesz, hogy fékezzem magam, és ne szóljak be apámnak. Azóta gyűlölöm, hogy tudom, mindkettőnket megkímélhetett volna ettől a kínos évtől, ha megerőlteti magát, és emberként bánik azzal a nővel, aki helyette is ellátta a szülői feladatokat.

Tulajdonképpen nem gyűlölöm apámat, de nem értem meg sem őt, sem kérlelhetetlen kegyetlenségét, soha nem is fogom. Nem azzal fogom tölteni az elkövetkezendő egy évet, hogy megpróbáljam kiismerni őt. Minden felőle érkező kommunikáció kötelességtudástól és kapkodástól bűzlik. Világéletében családfenntartó volt, nem pedig édesapa. Tisztelem benne, hogy keményen dolgozik, és sikeres, de egyáltalán nem értem, hogyan hiányozhat belőle az empátia szikrája is, és miért olyan hűvös a személyisége.

– Majd hazamegyek, amikor tudok – ígérem Christynek, bár nem sejtem, hogy időbeosztásom miatt beválthatom-e az ígéretemet.

– Én is meglátogatlak majd.

Kinyitom a komód felső fiókját, és belehajítok néhány bugyit és zoknit.

– Mielőtt elindulnál, derítsük ki, mit érez a Sötét Úr azzal kapcsolatban, hogy elfoglalod az egyik vendégszobát, jó?

– Majd anya kártyájával kiveszek egy szállodai szobát. Apád meg rohadjon meg!

Felnevetek, a hang furán hat a hatalmas szobában.

– Ma egyáltalán nem érzel együtt a szüleimmel.

– Imádom anyukádat, de nem értem. Talán át kéne ugranom meglátogatni.

– Összeköltözött Timothyval.

– Tényleg? Mikor?

– Tegnap. Adj neki egy kis időt, hadd rendezkedjen be!

– Oké. – Christy egy ideig hallgat, és csak utána szólal meg. – Ezt miért csak most mondod? Tudtam, hogy mostanában gázosak a dolgok, de mégis mi folyik itt?

– Őszintén szólva nem tudom – sóhajtok fel, és megadom magam a lassan bennem szétáradó dühnek. Nem szokásom bármit is eltitkolni Christy elől. – Anya nehéz időszakon megy át. Timothy rendes pasi, biztosan gondját viseli majd.

– De azt nem engedi, hogy te is odaköltözz!

– Tulajdonképpen felnőtt vagyok, és Timothy lakása nem túl nagy.

– Még mindig szeretném tudni, hogy anyukád miért egyezett bele abba, hogy most lakj apádnál!

– Már mondtam, egy éven át kell dolgoznom a gyárban, hogy utána segíthessek anyának anyagilag. Az egyetemen nem akarok érte aggódni.

– Nem a te dolgod gondoskodni.

– Tudom.

– Nem te vagy a szülő.

– Mindketten tudjuk, hogy én vagyok az. És ha visszatérek, te meg én ott folytatjuk a terveinket, ahol abbahagytuk.

Meglepetés volt, hogy apám belement, néhány szemeszter erejéig itt járjak állami egyetemre, és ne halasszak egy évet, hogy egy elfogadhatóbb iskolában kezdjem meg egyetemi tanulmányaimat. Ez az ő pénze, és mivel a taníttatásomat kizárólag ő fizeti, ezért a megbeszélések során ez a kis győzelem elárulta, hogy apám kész kompromisszumot kötni azért, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan ő szeretné – ez egyébként merőben szokatlan irányító személyiségétől.

Körülnézek a szobában.

– Tizenegy éves korom óta egy napnál többet nem töltöttem vele, és nyáron sem voltam itt sokkal többet.

– De miért?

– Mindig közbejött neki valami. Azt állította, hogy a tengerentúli útjai és a cég fejlődése miatt nem tudott időnként hetekig, hónapokig gondoskodni rólam. Az igazság az, hogy megjött a menzeszem, megnőtt a cicim, kamaszodtam, amivel ő nem tudott mit kezdeni. Azt hiszem, Roman semmitől nem fél jobban, mint attól, hogy igazi szülő legyen.

– Fura, hogy apádat a keresztnevén szólítod.

– Szemtől szembe nem. Amikor itt vagyok, „uram"-nak hívom.

– Sosem beszélsz róla.

– Mert nem ismerem.

– És mikor kezdesz a munkahelyen?

– A műszakom háromtól tizenegyig tart, de holnap lesz az eligazítás.

– Hívj fel, ha végeztél! Most hagylak kicsomagolni.

Amikor letesszük, döbbenek rá, hogy rám szakad a szoba és a ház csendje, és tökéletesen egyedül maradok. Roman még arra sem volt képes, hogy itt találkozzon velem, és segítsen berendezkedni.

– Cee? – Christy hangjában épp annyi bizonytalanság van, amennyit én magam is érzek.

– Öö, basszus! Oké, most már élvezem.

Kinyitom a saját teraszra vezető szárnyas ajtót, és lebámulok a makulátlan pázsitra. A távolban nem látni mást, csak a gyémánt alakban elnyúló zöld füvet. Mögötte sűrű erdő van, amely egy mobiltelefon-tornyot vesz körül.

A házhoz közel szépen karbantartott kert található, melyről csak úgy sugárzik a déli bujaság. Lilaakác kúszik fel a szoborszerű szökőkutak fölött elnyúló lugasokra, az itt-ott látható kerítéselemekre sövény borul, melyeket szépen nyírt lonc tarkít. A sokféle virág illata eléri az orromat, némán üdvözöl. A gondosan nyírt kertben stratégiai pontokon ravaszul elhelyezett, kényelmes fotelek találhatók, úgy döntök, ott fogok olvasni. A nagy, csillogó medence hívogatónak tűnik, főleg a nyári forróságban, de túlzott lazaság lenne a palota új lakójaként személyes használatra igénybe venni.

– Egek, de fura ez!

– Minden rendben lesz.

Christy halk hangja felzaklat, és mindketten bizonytalanok vagyunk, amitől még mélyebbre kúszik bennem a félelem.

– Remélem is.

– Alig egy év múlva otthon leszel. Majdnem tizenkilenc éves vagy, Cee – ha nem tetszik, jogodban áll elmenni.

– Ez igaz. – Valóban ez az igazság, de a Romannel kötött egyezségemre ez nem teljesen igaz. Ha mégsem vagyok hajlandó a gyárban dolgozni, elveszítek egy kisebb vagyont, mellyel semmissé tehetném anyám adósságát, és élete végéig kényelmet biztosíthatnék neki. Ezt nem tehetem meg vele, és nem is fogom megtenni. Anyám mostanáig hülyére dolgozta magát, hogy rólam gondoskodjon.

Christy megérti tétovázásom.

– Ez nem a te dolgod. Anyád feladata lett volna felnevelni téged, Cee. Ez a szülő kötelessége, és nem kellene azt érezned, hogy köteles vagy visszafizetni neki!

Igaz, tudom, de ahogy végignézek Roman élettelen palotáján, úgy érzem, még soha nem hiányzott ennyire az anyám. Talán apám bánásmódja és az eltávolodás miatt érzek ilyen hálát anyám iránt. Bárhogy is, szeretnék gondoskodni róla.

– Tudom, hogy anya szeret engem – mondom inkább magamnak, semmint Christynek. A közös éveink után az, hogy anya eltávolodott tőlem és az élettől, kegyetlen és zavarba ejtő meglepetés volt.

– Nézd, én nem hibáztatnálak, ha felszabadulnál a nyomásuk alól! Nagyon kedvelem anyukádat, meg minden, de ezen a ponton mindkét szülőd teljesen hasznavehetetlen.

– Roman elviselhető, szigorú, de néhány nyarat kibírtunk már együtt. Vagyis néhány nyáron sikeresen elkerültük egymást. Nem kapcsolódni akarok, hanem túlélni. Ez a hely olyan… rideg.

– Még sosem voltál ott?

– Nem, ebben a házban nem. Apám azután építtette, hogy már nem jártam ide nyaranta. Azt hiszem, nagyrészt a lakásában él, Charlotte-ban. – A hálószobám ajtajától alig két méterre másik ajtó nyílik. Kinyitom, és megkönnyebbülten látom, hogy vendégszoba. Balra, a lépcső tetején a félemelet található, melyből hosszú folyosó nyílik újabb zárt ajtókkal, onnan rálátni a földszinti előcsarnokra. – Olyan lesz, mintha múzeumban laknék.

– Utálom ezt az egészet! – sóhajt fel Christy, hangja inkább nyüszítéshez hasonlít, és mélyen átérzem keserűségét. Gimi óta barátok vagyunk, és a megismerkedésünk óta nem voltunk külön. Fogalmam sincs, hogyan fogok boldogulni nélküle, őszintén szólva nem is akarom megtudni. De anyám egészsége érdekében megteszem. Alig több mint egy év egy álmos kisvárosban a Blue Ridge Mountains közepén, és szabad vagyok. Csak reménykedhetem abban, hogy gyorsan elrepül majd az idő.

– Keress magadnak valami elfoglaltságot! Lehetőleg legyen pénisze is.

– Ez a megoldásod? – lépek vissza a hálószobába, majd kimegyek az erkélyre.

– Te is megértenéd, hogyha egyszer egyvalakinek esélyt adnál.

– Megtettem, és láttad, mi lett a vége.

– Azok kisfiúk voltak. Keress magadnak egy férfit! Várj csak, csajszikám! Ha ott a városban meglátnak, hidd el, nagy feltűnést fogsz kelteni!

– Igazából magasról teszek rá – bámulok ki a csodálatos hegyre, mely épp a magánerdő mögött nyúlik az ég felé.

– Tulajdonképpen egy világ választ el ezektől az emberektől. Ez annyira fura!

– El sem tudom képzelni, milyen lehet. Fel a fejjel! Hívj fel a holnapi eligazítás után!

– Oké.

– Szeretlek!

MÁSODIK FEJEZET

A gyári parkoló utolsó sorában állok le, és közben káromkodom, akár egy kocsis. Gyorsan átvágok az autók között, és belépek az előcsarnokba. A legkevésbé az hiányzik, hogy a tegnapi unalmas és eseménytelen vacsora után még kiselőadást is végighallgassak arról, hogy miért kell pontosnak lenni. Abban az egy órában kénytelen voltam kibírni, hogy árgus szemmel figyelnek, ezért hálás voltam a műszakbeosztásomért, ami nagyrészt esti munkáról szólt.

A nap melegét abban a pillanatban már nem érzem, ahogy behúzom magam mögött az üvegajtót. Maga az épület ősöregnek tűnik. Bár tisztaság van, a járólapos padló nyikorog, és itt-ott töredezett a több évtizedes használattól. Az előcsarnok közepén nagy kaspóban páfrány áll, ami azt a benyomást kelti, hogy mégis van idebent némi élet, de ahogy jobban megnézem, rájövök, hogy műnövény tele pókhálóval. Magányos, jobb napokat látott biztonsági őr áll egy idősebb, jól öltözött nő mellett, aki éles, szürke szemével engem vizslat a recepciós asztal mögül.

– Jó napot, Cecelia Horner vagyok. Az eligazításra jöttem.

– Igen, tudom, Miss Horner. Az utolsó ajtó balra – válaszol a nő, ahogy végignéz a ruhámon, és egy hosszú folyosó felé mutat. Felmegyek a lépcsőn, elhaladok néhány üres iroda mellett, és még épp időben slisszolok be egy ajtón egy nő mellett, aki az utolsó újonnan érkezetteknek tartja az ajtót. A nő kedves mosollyal üdvözöl – ez az egyetlen melegség ebben az épületben, reszketek a benti hűvös levegőtől. A nő megkér, hogy írjam rá a nevemet egy kártyára, amit a ruhámra tűzhetek – rá is erősítem arra a nyári ruhára, amit a mai napra választottam, és amit le kell majd cserélnem az otromba egyenruhára, ami a szekrényemben vár. Érzem magamon a bent lévők komor tekintetét, és úgy döntök, a legközelebbi szabad asztalhoz ülök.

A terem sötét, az egyetlen fényt egy projektor vászna adja, amin vastag betűkkel az „Isten hozott!" felirat szerepel a Horner Technológiai Vállalat logójával együtt.

Soha életemben nem voltam büszke a családnevemre. Úgy tudom, véletlen balesetnek köszönhető a létezésem, és Romannek volt elég pénze, hogy eltüntesse létezésem