Cinder és Ella

By Kelly Oram

Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja, hogy a tizennyolc éves lány édesanyja autóbalesetben meghalt, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett a karambolban. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie, ahol egy mostohaanya és két utálatos mostohatestvér várja. Mesés… Egyvalaki tartja Ellában a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. A lány annyit tud, hogy a fiú vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Meg hogy totál bele van zúgva a nagydumás srácba, de ez mellékes…) Fogalma sincs róla, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc könyvükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képes a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789634152521

Book preview

Kelly Oram

Cinder és Ella

Móra Könyvkiadó

Tartalom

ELŐSZÓ

1.

2.

3.  Brian

4.

5.  Brian

6.

7.

8.  Brian

9.

10.

11.

12.

13.  Brian

14.

15.

16.

17.

18.

19.  Brian

20.

21.

22.  Brian

23.

24.

25.

26.

27.

28.  Brian

29.

30.

31.

32.

Köszönetnyilvánítás

Impresszum

Lányomnak, Jackie-nek.

Mert minden lány megérdemli a saját tündérmeséjét.

ELŐSZÓ

A tündérmesékkel az a gond, hogy rendszerint valamilyen rettenetes nagy bajjal kezdődnek. Értem én, hogy mi az oka. Senki nem kedveli az elkényeztetett hősnőket. Az igazi hősöknek próbákat kell kiállniuk – a tapasztalat erősebb egyéniséggé formálja őket, ettől válnak sebezhetővé és szerethetővé. Szóval van ennek az elképzelésnek értelme, de mégis szívás, főleg, ha te vagy az a bizonyos hősnő.

Az életem soha nem hasonlított tündérmesére. Nem vált valóra három kívánságom, igaz, rettenetes tragédiák se értek. Apám megcsalta anyámat, nyolcéves voltam, mikor elhagyott bennünket, de ezt leszámítva minden rendben ment.

Alapvetően szép vagyok – a hajam hosszú, hullámos és fekete, a bőröm sima, puha, aranybarna, hála chilei származású anyámnak. Hatalmas kék szememet viszont az apámtól örököltem. Eszem is van – okos vagyok, különösebb erőfeszítés nélkül söpröm be a jeleseket. A népszerűséggel sincs baj – nem én állok a figyelem középpontjában, de vannak barátaim, és mindig akad valaki, akivel szombat este elmehetek valahová.

Lehet, hogy apa nélkül nőttem fel, de anyám volt a legjobb barátnőm, és ez éppen elég. Az élet összességében jól alakult. És akkor tavaly novemberben anyu úgy gondolta, születésnapomra megajándékoz: elmegyünk Vermontba síelni egy hosszú hétvégére. Na akkor kaptam az első adagot a jellemerősítő rettenetből.

– Teljes spa-csomagot foglaltam, úgyhogy az egész napos síelés után a jakuzziban áztathatjuk elgémberedett tagjainkat, és utána jöhet a masszázs – közölte anyu, mikor négy napra a hátunk mögött hagytuk Bostont.

– Hú, köszönöm, igazán, de megengedhetjük ezt magunknak?

Anyu rám nevetett. Szerettem, ahogy nevet. Könnyed, selymesen puha hangon, úgy éreztem, lebegni tudnék rajta. Gyakran nevetett. Nem ismerek senkit, akiből így áradt az életerő. Neki az élet pont úgy volt jó, ahogy van.

– Mit nem mondasz, Ella! Tizennyolc éves leszel, nem negyven!

Erre vigyorogtam.

– Nem úgy, mint te a jövő hónapban.

– Cállate!{1} Ez maradjon a mi titkunk! Ha bárki kérdi, az életem hátralévő részében örökre harminckilenc vagyok.

– Naná! Te… ezek szarkalábak?!

Anyu szabályosan hápogott.

– Ellamara Valentine Rodriguez! Ezek mosolyráncok! Amikre roppant büszke vagyok! – Rám nézett, és ragyogó szeme sarkában megjelentek azok a bizonyos ráncocskák. – Melletted igazán nem volt könnyű elérnem, hogy inkább ezek jöjjenek elő, mint az ősz hajszálak.

Morogtam, és előkaptam a mobilomat, záporoztak rám ugyanis az üzenetek.

– Rendesen viselkedsz az anyáddal, máskülönben a hétvégén a leghelyesebb srácok előtt foglak ölelgetni.

Épp készültem valami szellemes visszavágásra, de a telefonüzenet kisöpörte a fejemből.

Cinder458: Hamarosan blogévfordulót ünnepelhetünk, igaz?

Cinder458 – nekem csak Cinder{2} – anyu után a legeslegjobb barátom, pedig soha nem találkoztunk. Még telefonon se beszélgettünk. Viszont orrba-szájba e-mailezünk, amióta több mint két évvel ezelőtt felfedezte a blogomat, az Ellamara Bölcsességét.

A blogomban könyvekről és filmekről írok. Tizenöt évesen kezdtem el, és hamarosan valóban itt a harmadik évforduló.

Az Ellamara nevet kedvenc könyvsorozatom kedvenc hősnője tiszteletére választottam. A címe A Cinder-krónika. Fantasysorozat, valamikor a hetvenes években íródott, és idővel a modern irodalom egyik legkedveltebb műve lett. És Hollywood végre megfilmesítette az első kötetet, A druida herceget.

Egyébként engem is Ellamarának hívnak. Anyu gyerekkorában olvasta a könyveket, és annyira megszerette, hogy a titokzatos druida papnő után nevezett el. Büszke vagyok a nevemre, és arra is, hogy anyu jobban kedvelte Ellamarát a harcos Ratana hercegnőnél, pedig általában ő mindenki kedvence.

Cinder is nyilvánvalóan rajong a sorozatért. Elsősorban épp az Ellamara név miatt nézte meg a blogomat, és azért lett az olvasóm, mert tetszett neki, ahogy elmagyaráztam, miért a papnő a leginkább alulértékelt szereplő a könyvben. Pontosan annyira szereti ezeket a regényeket, mint én, így rögtön megkedveltem – annak ellenére, hogy azt írta, szerinte Ratana hercegnő jobban illik Cinder herceghez. Azóta is szinte minden megállapításomba beleköt.

EllaAzIgaziHős: És a hollywoodi barátaid tudják, hogy olyan szavakat használsz, mint a blogévforduló?

Cinder458: Naná hogy nem. Kéne a címed. Blogévfordulós ajándékot nyertél.

Cinder megajándékoz?

Nagyot dobbant a szívem.

Nem mintha szerelmes lennék a legjobb netes barátomba, vagy ilyesmi. Ez teljesen nevetséges lenne. A srác pimasz és makacs, mindig mindennel vitatkozik, csak azért, hogy felbosszantson. És rengeteg pénze van, modellekkel randizgat – ami azt jelenti, hogy biztos piszok jóképű –, ezenkívül született könyvmoly.

Jópofa, gazdag, helyes, magabiztos, és szereti a könyveket. Határozottan nem az esetem. Nem hát! Egyáltalán nem az.

Rendben, beismerem, azért nem az esetem, mert ő Kaliforniában él, én meg Massachusettsben. Ez van.

Cinder458: Hahó? Ella??? Cím???

EllaAzIgaziHős: Nem adom meg a címemet mindenféle netes zaklatónak.

Cinder458: Gondolom, akkor A druida herceg dedikált, kemény kötéses első kiadását se szeretnéd. Kár. Direkt Ellamarának kértem, amikor múlt héten összefutottam L. P. Morgannel a FantasyConon, nehogy elkapjon a kísértés, és egy másik lányt babonázzak meg vele.

Csak akkor jöttem rá, hogy sikítozom, amikor a kocsi csúnyán kifarolt.

– Por el amor de todo lo sagrado,{3} Ellamara! Ne ijeszd halálra szegény mamádat. Egy hóvihar kellős közepén vagyunk. Így is elég veszélyes az út, felesleges úgy visítanod, mint akit nyúznak.

– Bocs, de Cinder azt írta…

– Híjole muñeca,{4} már megint az a fiú! – Jól ismertem ezt a fáradt hangot. Most jön anyám egyik kedvenc lemeze. – Tisztában vagy vele, hogy teljesen ismeretlen ember, ugye?

Tiltakozva megráztam a fejem.

– Egyáltalán nem az. Mindenki másnál jobban ismerem.

– Személyesen soha nem találkoztatok. Akár minden szava hazugság lehet.

Bevallom, eleinte nekem is megfordult a fejemben, mert Cinder élete leginkább egy rocksztáréra hasonlított, de mostanra eléggé megismertem ahhoz, hogy tudjam, nem hazudik.

– Nem hiszem, anyu. Talán néha túloz egy picit, de ki nem? És mit számít? Csak egy internetes haver. Kaliforniában lakik.

– Pontosan. Szóval miért töltesz vele ilyen sok időt?

– Mert kedvelem. Tudok vele beszélgetni. Ő a legjobb barátom.

Anyu megint sóhajtott, de aztán rám mosolygott, és ellágyult a hangja.

– Csak attól félek, hogy beleszeretsz, muñeca, és akkor mi lesz veled?

Jó kérdés. Éppen ezért nem az esetem.

Nem az esetem.

Nem. Az. Esetem.

Cinder458: Lakcím. Főnév. Lakcím alatt a lakóhelyet és a tartózkodási helyet kell érteni. Az a hely, ahol egy adott személyt vagy szervezetet el lehet érni. (Vagy ahova csodálatos ajándékot lehet küldeni.)

EllaAzIgaziHős: Ezt a kocsid súgta meg?

Cindernek egy Ferrari–458-asa van. Ezt akkor árulta el, mikor megkérdeztem, mit jelentenek a számok a nevében. Utánanéztem a kocsinak. Többe kerül, mint amennyit a mamám öt év alatt keres. Szívesen húzom azzal, hogy túlságosan elkényezteti magát. Egyébként az autója valóban beszél hozzá.

Cinder458: Nem vezetek, a telefonom mondta el. A címedet, te nő! Most! Különben soha nem árulom el, ki játssza Cinder szerepét a filmben.

Nem sok hiányzott, hogy megint sikítozni kezdjek. A film zöld utat kapott, de a szereposztást még nem jelentették be. Cinder papája valami nagy fejes a filmiparban, ezért a srác mindig mindent előre tud.

EllaAzIgaziHős: Ne már! Mondd meg! Meghalok a kíváncsiságtól!!!

Nem volt módom kideríteni, ki lesz az a szerencsés színész, aki halhatatlanná teszi minden idők egyik legkedveltebb regényhősét, mert egy rönkszállító kamion a kétsávos úton ráhajtott egy jégfoltra, átcsúszott a másik sávba, és egyenesen belénk rohant. Én éppen a telefonomat néztem, nem is láttam, ahogy felénk száguld. Csak arra emlékszem, hogy anyu sikoltott, a testem a biztonsági övnek feszült, és az arcomba csapódott a légzsák. Egy pillanatra olyan erős fájdalmat éreztem, hogy szó szerint elakadt a lélegzetem, azután a nagy semmi.

Három hét múlva tértem magamhoz egy bostoni kórház égési osztályán, amikor az orvosok felébresztettek a mesterséges kómából. A testem hetven százalékát másod- és harmadfokú égési sérülések borították.

Anyám meghalt.

1.

A baleset részleteire nem emlékszem, de arra kristálytisztán, milyen irtózatos rémületet éreztem. Rémálmaimban most is újra meg újra átélem. Mindig ugyanaz történik: néhány elmosódott kép, hangzavar, a rettenetes félelem ráül a mellkasomra, nem kapok tőle levegőt, majd sikítva felriadok.

Az álom magáról a tiszta rettegésről szól.

Ha a nap nem sütött volna olyan durván az arcomba, ha a testem nem szenvedte volna meg az öt és fél órás utat Bostonból idáig, azt hittem volna, hogy megint a rémálom gyötör. Annyira féltem, mikor a kocsifelhajtónál ülve leendő otthonomat bámultam.

Eddig csak az autó ablakán keresztül láttam, milyen a környék a reptértől a Los Angeles fölött magasodó hegyekben álló házig. Apám házáig. Elég volt, hogy tudjam, L. A. semmiben sem hasonlít Bostonhoz – akkor sem, ha a sztráda forgalma ennek az ellenkezőjéről akart meggyőzni.

Szerettem volna, ha csak a környezetváltozás rémít meg. Nyolc hetet töltöttem az intenzíven, utána hat hónapot a rehabilitációs központban. Összesen nyolc hónap kórházi lét után kiengedtek, és egy olyan férfi gondjaira bíztak, aki tíz évvel ezelőtt kisétált az életemből. Rá és arra a nőre, aki miatt elhagyott, no meg arra a két lányra, akikkel helyettesített.

– Előre szólok, hogy Jennifer valószínűleg valami meglepetéssel készült a hazatérésedre.

– Csak nem szervezett bulit? – Halálos rémülettel kapkodtam levegő után. Nem hiszem, hogy azért éltem túl azt a poklot, amit a legtöbben el se tudnak képzelni, hogy az első nap, mikor kikerülök a kórházból, egy csapat ismeretlen nyüzsögjön körülöttem, mintha örülne, hogy hazaértem.

– Természetesen ilyesmiről szó sincs – nyugtatott az apám. – Semmi esetre se. Az itteni rehabilitációs csoport tagjai múlt héten terepszemlére jöttek, és előkészítették az egész családot. Jennifer tudja, eleinte túlságosan kimerítene, ha sok új emberrel kellene találkoznod. Csak ő lesz itthon a két lánnyal, de biztos valami finom vacsora készül, és vár rád némi ajándék, meg talán a lakást is feldíszítette. Nagyon készült a találkozásra.

Magamról ugyanezt nem mondhattam el.

Mikor nem válaszoltam, apám azzal a kétségbeesett tehetetlenséggel pillantott rám, ahogy azóta néz, amióta a kórházi ágyam mellett ült; ezt láttam az arcán, mikor magamhoz tértem a kómából. Hetven százalék szánalom, húsz százalék félelem és tíz százalék kínos feszengés. Mintha fogalma se lenne róla, mit mondjon, hogy viselkedjen – talán azért, mert nyolcéves korom óta nem látott, és nem is beszélt velem.

Megköszörülte a torkát.

– Kész vagy, kölyök?

Soha nem leszek kész.

– Kérlek, ne szólíts így – suttogtam. Nehezemre esett a szó, a torkomban hirtelen hatalmas, fojtogató gombóc nőtt.

Kifújta a levegőt, és megpróbált mosolyogni.

– Túl öreg vagy hozzá?

– Valahogy úgy.

Valójában azért utáltam a becenevet, mert anyura emlékeztetett. Ő a kis muñecájának, vagy kicsi babájának nevezett. Úgy hatéves lehettem, mikor apa kölyöknek kezdett szólítani. Azt mondta, azért, mert amerikai becenévre is szükségem van, de valójában azt hiszem féltékeny volt arra, hogy már akkor is milyen szoros volt anyuval a kapcsolatunk.

– Bocs – mondta erre.

– Semmi gond – feleltem.

Kinyitottam a kocsi ajtaját, nehogy belefulladjunk a kínos helyzetbe. Apa átjött az oldalamra, hogy segítsen kiszállni, de elhárítottam.

– Egyedül kell megcsinálnom.

– Oké, elnézést. Erre.

Előbb az egyik lábamat tettem ki, majd a másikat, ő meg nyújtotta a botot, és figyelte, ahogy lassan felegyenesedem.

Nehezen ment, nem is szépen, de végre egyedül tudtam járni. Erre büszke voltam. Az orvosok egy időben nem tartották lehetségesnek, de legyűrtem a fájdalmat, és valamennyit visszaszereztem a mozgásképességemből. A hegek önmagukban is elég rémesek voltak, nem akartam a tetejében egész életemre kerekes székben ragadni.

Örültem, hogy lassan sétáltunk fel a házig. Hagyott időt, hogy felkészüljek arra, ami odabent vár.

Apám az előttünk álló épület felé intett.

– Tudom, elölről nem sokat mutat, de nagyobb, mint amilyennek látszik, és hátul káprázatos a kilátás.

Nem sokat mutat? Mit várt, mit gondolok erről a kétszintes, posztmodern, több millió dolláros házról az orrom előtt? Hiszen látta a két hálószobás lakást, ahol anyuval éltünk Bostonban. Ő ürítette ki a temetés után.

Fogalmam se volt, mit mondhatnék, hát megvontam a vállam.

– A szobádat lent rendeztük be, csak akkor kell lépcsőt másznod, ha a nappaliba akarsz jönni, de az csak pár lépcsőfok. Saját fürdőszobád van, átalakítottuk, hogy te is tudd használni. Minden elkészült, de ha kiderülne, hogy ez a hely mégse megfelelő, Jenniferrel már megbeszéltük, keresünk valami mást, mondjuk, vehetünk a hegy lábánál, Bel-Airben egy szép tágas, egyszintes házat.

Behunytam a szememet, mélyen beszívtam a levegőt, hogy ne bámuljak, és ne mondjak valami durvát. Úgy beszél, mintha örökre itt maradnék, pedig én abban a pillanatban lelépek, ahogy ezt megengedik.

A rehabilitáció alatt egyszer igazán mélypontra jutottam, akkor megpróbáltam véget vetni az életemnek. Már három hónapja voltam kórházban, és úgy tűnt, ennek az állapotnak soha nem lesz vége. Alig tudtam mozogni, tizenhét műtéten voltam túl, azt mondták, soha többé nem fogok járni, rettenetesen hiányzott az anyám, és olyan fizikai fájdalmakat éltem át, hogy csak azt akartam, legyen ennek végre vége.

Senki nem hibáztatott, viszont azt se hitte el senki, hogy nem jelentek veszélyt önmagamra. Úgy terveztem, Bostonban maradok, egy távoktatási program segítségével befejezem az iskolát, és érettségi után jelentkezem a bostoni egyetemre. Tizennyolc éves voltam, és félretett pénz várt a bankban, de mikor apám rájött, mit tervezek, elintézte, hogy jogilag beszámíthatatlannak nyilvánítsanak, és kényszerített, hogy vele jöjjek Kaliforniába.

Nem volt könnyű udvariasnak maradnom.

– Biztos minden rendben lesz a házzal – dünnyögtem. – Bemehetnénk és túleshetnénk ezen az egészen, hogy aztán lefekhessek? Iszonyúan kimerültem, és mindenem fáj az egész napos utazástól.

Mikor láttam a tekintetében a csalódást, már megbántam, hogy ilyen kurtán-furcsán válaszoltam. Azt hiszem szeretett volna lenyűgözni, viszont nem értette, hogy nekünk soha nem volt sok pénzünk, és soha nem is volt rá szükségem. Nekem jó volt, ahogy anyuval szerényen éltünk. A havonta küldött csekkjeit se használtam fel. Anyu betette a bankba. Összegyűlt annyi, hogy kifizethessem az egyetemet – ezért is állhattam volna meg a magam lábán.

– Természetesen, szívem. – Elhallgatott, elfintorodott. – Bocs. Gondolom, ez is a tiltott megszólítások listájára került.

Elhúztam a számat.

– Mi lenne, ha egyszerűen maradnánk az Ellánál?

A ház odabent éppen olyan makulátlan volt, mint a kórház. Biztos riasztórendszer jelezte, ha egy porszem landolt valahol. A rehabcsapat odáig lenne érte. Minden roppant elegáns és szemlátomást kényelmetlen. Ez a ház az életben nem lesz az otthonom.

Az új Mrs. Coleman a hatalmas konyhában állt, amikor beléptünk, épp egy ezüstszínű tálcán elrendezett gyümölcsöt és rágcsálnivalót helyezett a gránit munkalapra. A tálca, azt hiszem, valódi ezüst volt. Mikor észrevett bennünket, az arcán olyan hatalmas, fényes mosoly gyúlt, amilyet még soha nem láttam.

– Ellamara! Üdvözöllek itthon, édesem!

Jennifer Coleman valószínűleg a legszebb nő egész Los Angelesben. A haja aranyló szőke, a szeme kék, akár a ragyogó ég, a szempillája a holdat verdesi. A lába hosszú, a dereka arasznyi, hatalmas keble tökéletesen kerek és feszes. Bombázó, ez jutott róla az eszembe.

Nem tudom, miért lepett meg a szépsége. Tudtam, hogy hivatásos modell, nem divatbemutatókon, hanem újságban és reklámfilmekben. Samponokat és bőrápolókat reklámozott a tévében, vagyis teljesen egészségesnek látszott, nem afféle botsáska narkósnak.

A ház méretéből ítélve jól kereshetett, mert az apám ugyan menő jogász, de egy amerikai szövetségi ügyész nem keres valami jaj de sokat. Mikor még velünk élt, egy tisztességes külvárosi házunk volt, de nem Mercedesen jártunk, és nem laktunk fent a dombtetőn, külön bejáratú kerttel.

Jennifer hozzám lépett, óvatosan megölelt, és az arcom mellett a levegőbe puszilt.

– Annyira örülünk, hogy végre itt vagy velünk. Rich olyan sokat és sokszor mesélt rólad, hogy úgy érzem, máris része vagy a családunknak. Nagy megkönnyebbülés lehet, hogy végre ismét igazi otthonban vagy.

Az igazság az, hogy életem egyik legdermesztőbb élménye volt, mikor el kellett hagynom a rehabilitációs központot, és ittlétem mindennek mondható, csak megkönnyebbülésnek nem. De ezt természetesen nem közöltem vele. Megpróbáltam valami olyasmivel válaszolni, ami igaz, mégse sértő.

– Nagy öröm volt leszállni a repülőről.

Jennifer együtt érzően mosolygott.

– Szegénykém, rettentő fáradt lehetsz.

Lenyeltem az ingerültségemet, és magamra kényszerítettem egy mosolyt. Legalább annyira gyűlöltem a szánakozást, mint azt, amikor megbámulnak. Vagy még jobban. Mielőtt még ki kellett volna találnom, hogy mit feleljek, a bejárati ajtón berobbant két újdonsült mostohatestvérem.

– Lányok, késtetek! – Jennifer hallhatóan bosszús volt, de ezt igyekezett egy újabb hatalmas műmosoly mögé rejteni. – Nézzétek, ki érkezett haza!

A két lány összeütközött, ahogy hirtelen megtorpantak. Ikrek voltak. Nem egypetéjűek, de ha a frizurájuk nem különbözött volna, senki meg nem mondja, melyikük melyik. Apa mutatott róluk képeket, így tudtam, hogy Juliette az, akinek selymes, hullámos, szőke haja a háta közepéig ér, Anastasia pedig, akinek ferdére vágott, sima haja két oldalról az arcába hullva az álláig kanyarodik. Olyan tökéletesre nyírták, mintha egyenesen egy fodrászmagazin címlapjáról lépett volna ki.

A két lány pontosan olyan csodásan nézett ki, mint az anyjuk: ugyanaz a szőke haj, kék szem, tökéletes alak. És mind a ketten irtó magasak. A magam szerény százhetven centijével nem panaszkodhatom, de ezek ketten szabályosan fölém tornyosultak. Természetesen tűsarkút viseltek, ami legalább tizenkét centit emelt rajtuk, de szerintem mezítláb is legalább százhetvenöt magasak lehettek. Jó egy évvel voltak fiatalabbak nálam, de simán elmentek volna huszonegy évesnek.

Anastasia a melléhez kapott, és köszönés helyett felkiáltott:

– Jaj istenem, annyira örülök, hogy legalább az arcod nem lett csúnya!

Juliette elkerekedett szemmel bólogatott.

– Pontosan. A neten nézegettük az égési sérültek képeit, és mindegyiknek iszonyú hegek maradtak az arcán. Annyira undorító!

Apám és Jennifer idegesen egyszerre nevettek fel, és az ikrekhez léptek.

– Lányok – dorgálta őket Jennifer –, tapintatlanság mások torzulásáról beszélni.

Megremegett a szám. Hát ezt gondolják rólam? Torz vagyok? Az arcommal szerencsém volt, de a jobb oldalamat válltól lefelé kreol bőrömtől elütő, vastag, élénk rózsaszín hegek borították.

Apám magához húzta a két lányt, és beléjük karolt. A cipőben majdnem olyan magasak voltak, mint ő, a maga 188 centijével. Emlékeztem, hogy régen is egész jól nézett ki, de most kifejezetten jóképű volt, ahogy ott állt fényképezésre kész, tökéletes családja körében. Barna haja még mindig sűrű, és persze ott az a ragyogó kék szeme, amit örököltem.

– Édesem, ők a lányaim, Anastasia és Juliette. Lányok, ő az új mostohanővéretek, Ellamara.

Büszkén vigyorgott, megvillantotta tökéletes ügyvédmosolyát, miközben magához ölelte a két lányt. A szeme körüli szarkalábak láttán összeszorult a szívem. Mosolyráncok. Nyilván egész életében sokat nevetett. És az se kerülte el a figyelmemet, hogy a lányainak nevezte az ikreket. Nem a mostohalányainak.

Legszívesebben összekuporodva bőgtem volna, ehelyett kinyújtottam a kezemet.

– Csak Ella. Ella Rodriguez.

Egyik se fogott kezet velem.

– Rodriguez? – értetlenkedett Juliette. – Nem Coleman?

Leengedtem a kezem, és megvontam a vállam.

– Tizenkét éves koromban felvettem az anyám lánykori nevét.

– Miért?

– Mert én Rodriguez vagyok.

A két lány úgy nézett, mintha megsértettem volna őket. Megfeszítettem az állkapcsomat, nehogy spanyolul kezdjek káromkodni. A tekintetem apámra siklott.

– Hol a csomagom? Be kell vennem az orvosságaimat, és utána pihenek. A lábam teljesen feldagadt.

Míg apám a nappalin keresztül lekísért a szobámba, Jennifer dühösen suttogva vitatkozott a lányokkal. Nem érdekelt, hogy miattam veszekednek. Egyszerűen örültem, hogy túlestünk a bemutatkozáson. Remélhetőleg a lehető legritkábban futok beléjük.

Leültem a kórházat idéző ágyamra – a fej- és a lábrész emelhető volt –, majd bekaptam egy csomó pirulát, és csak utána néztem körül. A falakat halványsárgára festették – nyilván tudatosan, mert valamelyik doktor elmagyarázta apámnak, hogy a sárga megnyugtató, vidám szín. Tulajdonképpen nem is volt nagyon rémes, de a cikornyás hófehér bútorok miatt megint hatévesnek éreztem magam. Borzalmas.

– Tetszik? – kérdezte reménykedve Jennifer. Utánunk jött, és elfoglalta helyét apám oldalán, aki átkarolta a derekát, és arcon csókolta. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne vágjak pofákat.

Ismét gondosan megválogattam a szavaimat:

– Ilyen szép dolgaim még nem voltak.

Apa felkapott valami érintőképernyős távirányító-félét.

– A legjobbat még nem is láttad. – Vigyorogva nyomkodta a gombokat. – Később majd megmutatom. Ezzel irányíthatod a tévét, a sztereót, a lámpákat, a ventilátort és az ablakot.

– Az ablakot? – Itt távirányítóval nyílik az ablak?

Apa büszkén kidüllesztette a mellét, még utoljára megnyomott egy gombot, mire a távolabbi fal előtt a hófehér függöny lassan félrehúzódott, és megláthattam a teljes falat elfoglaló ablakokat, középen csúsztatós ajtóval. Azután egy újabb gombnyomás, az ablakok elől felemelkedett az árnyékoló, és a szobát elárasztotta a fény.

Apa kinyitotta az ajtót, kilépett a napfényben fürdő, faborítású erkélyre, a távolban, ameddig a szem ellát, ott nyújtózkodott Los Angeles. Közvetlenül az erkély alatt azonban eltűnt a föld. A ház nyilván egy sziklára épült.

– Innen a legszebb a kilátás. Este ki kell jönnöd, amikor mindenütt csillognak a fények. Csodálatos látvány!

Figyelembe véve, hogy milyen gyakori errefelé a földrengés, nem tűnt valami magával ragadó lehetőségnek, hogy az erkélyen álldogáljak.

Apa visszajött, az árnyékoló és a függöny a helyére siklott, ő meg reménykedve rám nézett. Észrevette, hogy az íróasztalomon lévő laptoppal szemezek. Ezüstszínű, és olyan vékony, akár egy palacsinta. Mindig ilyenre vágytam, most azonban valahogy már nem vonzott.

Felnyitotta.

– Remélem, nem baj, hogy kicseréltük. A számítógép, amit a lakásban találtunk, teljesen elavult. Gondoltam, ez jobban tetszik. A merevlemezről lementette egy szakember az adatokat. És új telefont is kaptál. A régi elégett. – A kezébe vett valamit, ami leginkább egy divatos rózsaszín tokba rejtett iPhone-ra hasonlított, és átnyújtotta. – Felvettünk a családi csomagba, úgyhogy ne aggódj, nyugodtan beszélgethetsz a massachusettsi barátaiddal. Korlátlanul. Egyáltalán nem gond.

Kínos. A baleset óta egyetlen barátomat se hívtam fel. Mire képes lettem volna rá, olyan sok idő telt el, hogy arra gondoltam, már mindenki túllépett rajtam. Engem elvisz az apám, nem térek vissza, tehát semmi értelme, hogy tartsuk a kapcsolatot. És most, hogy ezer mérföldre voltam tőlük, tényleg úgy láttam, semmi értelme.

Azt hiszem, ezt apám is megérezhette, mert kényszeredetten elmosolyodott, megdörzsölte a tarkóját, mint aki hirtelen rettentő kényelmetlenül érzi magát.

– Köszönöm – feleltem. – És izé… hol vannak az én dolgaim?

Erre ellazult, mintha örülne, hogy könnyű kérdést tettem fel, és újra biztonságos talajon áll.

– A hálódból mindent elhoztam, kivéve a bútorokat. A gardróbszobádban vannak, bedobozolva.

Hogy hol?!

– Mekkora az a szoba?

Jennifer ezt roppant mulatságosnak tartotta.

– Nem akkora, mint az enyém, de ha jól sejtem, nem is vagy annyira cipőfüggő, mint én.

Nem akartam közölni vele, hogy anyuval igenis cipőfüggők voltunk. Egyforma a lábunk, és egy kamionnyi cipőn osztoztunk. Nem mintha ebben az életben bármelyiket is felvehetném. Nincs többet nyitott orrú szandál, se magas sarok – marad az orvos felírta ortopéd cipő, ami megtartja megégett lábamat, és amiről messzire lerí, hogy nagyanyóknak készült. A kezemet nagyjából rendbe hozták, tudom annyira mozgatni, hogy írhassak – már úgy-ahogy. Még most is gyakorlom az olvasható kézírást, de a lábujjaimat nem tudták teljesen megmenteni.

– Mindent a dobozokban hagytunk, gondoltuk, szeretnéd te kicsomagolni és elrendezni – mondta apám. – De ha segítség kell, mindenben számíthatsz ránk.

– Egyedül is megoldom. És anyu dolgai, meg minden, ami a lakásban volt?

– Mindent elcsomagoltam, ami fontosnak tűnt: a képeket, a tárgyakat, anyád holmijából, amiről úgy gondoltam, sokat jelentenek neked. Nem volt sok, pár dobozba belefért. Ott vannak a holmiddal együtt. A többitől megszabadultam.

– És a könyveim? – kérdeztem idegesen. Itt nem láttam könyvespolcokat, azt pedig nehezen képzeltem el, hogy azok is a gardróbban várnak.

– A nappaliból? Elajándékoztam őket.

– Mit csináltál?!

A kiabálástól apám arca megrándult, a szeme megtelt rémülettel.

– Sajnálom, szívem, nem tudtam…

– Elajándékoztad a könyveimet?!

Talán