Lángra lobbant nyár

By Jennifer Doktorski

Hűtlen pasi, véletlenül felgyújtott kocsi, ideiglenes távoltartási határozat… elég sűrűn indul Rosie nyara. A szülei szeretnék, ha a lányuk legalább a bírósági meghallgatásig nem keveredne semmi zűrbe, ezért egyhetes autóútra küldik − az ország túlsó felébe − felelősségteljes barátok kíséretében. Rosie-nak persze semmi kedve az egészhez, egyrészt, mert rendbe akarja hozni a dolgokat az exével, másrészt kizárt, hogy ennyi időt kibír összezárva három totál kocka sráccal (akkor sem, ha egyiküknek piszkosul szexi a csomagolása). Vagy mégis? Talán csak a béna countryzene és az Ufómúzeum ment az agyára, de valahol félúton Elvis otthona és a Grand Canyon között Rosie kezdi egész más színben látni a történteket. Meg a kockacsapatot. Egy kocsi sokféleképpen lángra lobbanhat…

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789634159711

Book preview

Jennifer Salvato Doktorski

LÁNGRA LOBBANT NYÁR

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:

Jennifer Salvato Doktorski: How My Summer Went Up in Flames

© 2013 by Jennifer Salvato Doktorski

Published by arrangement with Simon Pulse,

an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing

Fordította:

HORVÁTH ESZTER

Sorozatterv:

LONOVICS ZOLTÁN

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Horváth Eszter, 2016

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 415 971 1 (epub)

ISBN 978 963 415 972 8 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Szerkesztette: Szakonyi Csilla

Sorozatszerkesztő: Pavlovic Tijana

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

Szüleimnek, Grace és George Salvatónak.

Köszönöm nektek, hogy mindig

mellettem álltok,

hálás vagyok a sok szeretetért

és a közös kalandokért. Szeretlek titeket!

1. FEJEZET

Általában nem szoktam a nyári szünet első napját ideiglenes távoltartási határozattal indítani. Csak egy kicsit elborult az agyam, amikor Joey, az exem, beállított a pénteki évzáró bulira az új barátnőjével: a hidrogénszőke elsős ribanccal, akivel megcsalt. Nekem csak akkor esett le, hogy ő meg a kis kalandja azóta összejöttek. Egy pillanatra nem kaptam levegőt: mintha valaki jól hátba vágott volna. Most mit mondjak? Ő összetörte a szívem, nekem meg az eszem ment el.

A szúnyoghálós ajtón át nézem, ahogy a járőrkocsi elhajt a házunk elől, az arcom lángol, iszonyatosan gáz a helyzet. Mrs. Friedman a szemközti házból tuti végignézte az egészet – majd pont erről maradt volna le! Rohadt jól indul ez a hétfő.

– Ezt nem hiszem el! – motyogom.

– Figyelj, Rosie, felrobbantottad a pasid kocsiját. Mégis mire számítottál? – mondja Matty, a szomszédunk.

– Hányszor mondjam még, hogy nem robbantottam föl?! Csak kigyulladt.

– Miért, mi a különbség?

– Hát, mondjuk, hogy nem volt robbanás! Csak a kocsifelhajtón akartam elégetni a tőle kapott cuccaimat. – Nem igaz, hogy ezt senki nem képes fölfogni! Egész hétvégén ezt magyaráztam. – A doboz a közelében sem volt Joey kocsijának. Ő meg ott állt. Fogalmam sincs, hogy történhetett.

– Tudod, nem biztos, hogy nyerő kombináció, ha a plüssállatokat grillgyújtó folyadékkal locsolod meg.

– Jaj, hagyjál már, Matty! Gondolkodnom kell.

– Az a hajó elment, amikor meggyújtottad a gyufát.

– Öngyújtót. Különben is, mit keresel itt?

Most már leplezni sem próbálja, hogy állandóan nálunk lóg. A dolog úgy indult, hogy anya segíteni akart Matty anyukájának, hogy ne kelljen bébiszittert fizetnie. Amikor Matty hatéves lett, anya felajánlotta, hogy suli után nyugodtan átjöhet hozzánk. Talán Matty úgy értette, az ajánlat örökre szól. Most fölkászálódik a kanapéról, és elindul a bejárati ajtó felé. Én még mindig itt állok, teljes sokkban.

– Jól van, jól van. De nem velem van a baj, te ugrasz mindenre.

– Nem ugrom mindenre, oké?! – Lesütöm a szemem, és lilára lakkozott lábujjkörmeimet tanulmányozom, hogy elkerüljem Matty csillogó, kék tekintetét. – Csak… szenvedélyes vagyok.

– Hívd, ahogy akarod. Én már immunis vagyok a fanyar humorodra meg a csípős megjegyzéseidre. Csak újabban olyan, nem is tudom… olyan mufurc vagy.

Mufurc? Na ez meg honnan jött? Talán egy kicsit temperamentumos vagyok. Mi itthon kiabálunk örömünkben, bánatunkban, még a távkapcsolót is hangerővel kaparintjuk meg egymástól. Ilyen a Catalano-stílus. Ránézek a kezemben szorongatott papírra.

– Szerinted Joey hívta a zsarukat?

– Szerinted?

Mintha hasast ugrottam volna a medencébe – csak víz nélkül. A szüleim totál ki fognak akadni. Már így is határozatlan idejű szobafogságra ítéltek, miután Joey anyja szombat reggel idetelefonált, és magából kikelve osztotta meg velük a kocsitűz részleteit. Erre most itt ez a távoltartási határozat. Innentől kezdve a szüleim be fognak zárni egy toronyba, amit az érettségiig nem hagyhatok el. Egy pillanatra megkísért a gondolat, nem tudnám-e mégis eltitkolni az egészet. Ja, persze, miért is derülne ki? Mikor még egy doboznyi emléket sem tudok elégetni anélkül, hogy ne jönne ki a rendőrség! Nem tudom, mi van velem mostanában.

– Lehet, hogy ez csak félreértés. Talán nem is nekem jött a levél.

Matty kiveszi a kezemből a háromoldalas dokumentumot.

– Aha. Biztos annak a másik Rosalita Ariana Catalanónak küldték, aki szintén Joey barátnője volt, és aki ugyanúgy felrobbantotta a srác kocsiját.

Mogorván nézek Mattyre, miközben átfutja az iratot.

– Beszélnem kell Joey-val.

– Nem, épp az a lényeg, hogy messzire el kell kerülnöd. A házukat, Joey munkahelyét… Semmiféle írott, személyes vagy elektronikus kommunikáció nem jöhet létre a panaszos és közted, vagy egy hozzád közel álló személy között… – Matty egy pillanatra megáll az olvasásban. – Itt szó szerint azt írja, hogy tilos visszamenned az erőszakcselekmény színhelyére.

– Beszélnem kell vele – ismételgetem.

– Te tényleg nem figyelsz? – Meglóbálja előttem a papírt. – Ez egy távoltartási határozat.

– De ha el tudnám magyarázni, hogy…

– Ezt tartogasd a bírósági meghallgatásra, két hét múlva.

– Micsoda? Milyen bíróság?

Kitépem Matty kezéből a papírt, és átfutom az oldalakat, de nem látok semmit. A torkomban érzem a reggelim, és kiver a víz. Legszívesebben hozzávágnék valamit a tévéhez. Tényleg, mi ez az idióta politikai műsor? Jellemző, miket néz Matty! Leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy annak a sipítozó nőnek a fejéhez dobjak valamit. Lehet, hogy tényleg könnyen felkapom a vizet? Visszaadom a távoltartásit.

– Ezt hol látod?

– Itt van – bök rá az oldalra. – Azt írják, hogy meg kell jelenned Tomlinson bíró előtt, a bíróságon, Essex megyében, New Jersey államban, hogy felelj az ellened felhozott vádakra, úgymint: birtokháborítás, szándékos rongálás, többszörös zaklatás… Hogyhogy többszörös?

Eltakarom a szemem. Most vagy rögtön kitaccsolok, vagy elbőgöm magam. Ebben a pillanatban nem tudom, mi tenne jobbat. Az ujjaimon keresztül pillantok Mattyre.

– Csak néhány e-mail volt, meg SMS.

– Néhány?

– Meg egyszer-kétszer elnéztem Joey munkahelyére, mikor épp végzett.

– Tökéletes elfoglaltság szakítás után. Abban bíztál, hogy a börtön majd kitölti ezeket az üres órákat?

Matty pont olyan siralmas fejet vág, mint ahogy érzem magam – és tudom, hogy itt csak a nassolás segíthet. A konyhában sorra nyitogatom a szekrényeket, keresem a tökéletes ropogtatnivalót, amitől egy csapásra jobban leszek. Lássuk csak: ideiglenes távoltartási határozat… Nem vacakolok a pereccel. Ide dupla Oreo kell. Ahogy felbontom a csomagot, a negyvenkilós labradorkeverék kutyánk, Póni azonnal felfigyel a zajra. Úgy néz rám a konyhai szellőző alól, mintha azt kérdezné: „Csak nem kaját hallottam?"

– Frankó házőrző vagy – gügyögöm neki. Eddie, az öcsém mindig azzal szívat, hogy milyen hangon beszélek a kutyához. – Hol voltál tíz perce, amikor itt járt a rendőrség, hmm? Persze ha kekszről van szó, az más.

Póni odajön hozzám, és nedves orrával finoman bökdösni kezdi a könyökömet. Végül engedek neki. A cukor nem tesz jót a kutyáknak, de ennek a könyörgő tekintetnek nem lehet ellenállni.

– Jól van, de csak egyet.

Finoman kiveszi a kezemből az Oreót, és egyben lenyeli. Tejet öntök magamnak, és közben Matty is megjelenik a konyhában.

– Azt hiszem, tudom, mi a megoldás.

Ez Mattyre vall, kábé ez a hobbija, hogy „megoldja a dolgokat". Egy kicsit mindig elszorul a szívem, amikor látom, hogy így akcióba lendül. Az egész problémamegoldó mániája szerintem azért van, mert az apja otthagyta őket. Nem mintha erről szoktunk volna beszélni. De tudom, hogy azért is szeret nálunk lógni, mert itt gyerek lehet. Matty tizenhat, egy évvel fiatalabb nálam. Egyidős az öcsémmel, és kábé egy fejjel magasabb mindkettőnknél. Felsős korunkig Eddie meg én állandóan összevesztünk rajta, de aztán megegyeztünk, hogy nem sajátítjuk ki, Matty mind a kettőnkhöz tartozik. Úgy szeretem, mintha a tesóm lenne, és időnként sajnos pont annyira össze is tudunk veszni.

Az utóbbi időben általában az én hibámból ugrottunk egymásnak. Egészen pontosan május utolsó hétvégéje óta lehetetlen velem szót érteni. Azon a hétvégén utaztunk el a családommal, Joey meg közben megcsalt azzal az elsős ribivel. Az igaz, hogy legalább bevallotta. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki, meg hogy nem történt semmi, csak csókolóztak, és hogy óriási hibát követett el, soha többé nem fordul majd elő… blablabla. Hinni akartam neki, de rettenetesen megbántott. Dühös voltam és csalódott. Egyszerűen nem bírtam túltenni magam azon, hogy félrelépett, ezért aztán gajra is ment a kapcsolatunk. Azóta, ha nem ismerném magam, én is azt gondolnám, hogy egy hisztis liba vagyok. Pont ezért kéne most Mattynek lelépnie. Nem akarok megint összeveszni vele.

– Fölhívom a csajokat – jelentem ki. – Kíváncsi vagyok, mit szólnak.

Lilliana, a legjobb barátnőm, meg a többiek tutira megértik majd. Mert végül is nem zaklattam Joey-t, igaz? Persze magam sem értem, miért mászkáltam utána. Bizonyítékot akartam találni, hogy a félrelépése tényleg csak egyszeri alkalom volt? Vagy abban reménykedtem, hogy meglátom valahol a városban egy I ♥ ROSIE pólóban szomorkodni? Azt tuti nem gondoltam, hogy törvénytelen, amit csinálok.

Bárcsak ne ez a szerencsétlenül kigyulladt kocsi lett volna a vége!

Lenyelem az utolsó falat Oreót, és tárcsázni kezdek. Matty kiveszi a kezemből a telefont.

– Szerintem jót tenne neked, ha lelépnél a városból egy időre.

– Szerintem meg neked kéne lelépned. Mondjuk, most – szerzem vissza a telefont.

– Komolyan beszélek. Spencerrel és Logannel Arizonába megyünk szombaton. Gyere velünk!

A kíváncsiságom felülírja a késztetést, hogy kidobjam Mattyt.

– Ki az a Logan meg Spencer?

Ismerem ugyan Matty barátait, de nem az összeset. Matty állami iskolába jár, ugyanoda, ahová az exem és a csirkefejű csaja. Ja, meg a tesóm, Eddie. A szüleim úgy döntöttek, jobb, ha engem katolikus lányiskolába küldenek, mert ugye minden tizenéves arról álmodik, hogy skót dudásnak öltözhessen. Mindezt csak azért, mert a nyolcadikos évzáró bulin rajtakaptak minket Armand DelVecchióval: őt pörgettem üvegezésben. Amúgy tökre nem érte meg, úgy csókolt, mint egy fóka.

– Spencer Davidson. Együtt járunk robotikára.

– Nem lep meg.

– Logan a bátyja, idén vették föl az Arizona Állami Egyetemre.

– Aha, de miért most költözik?

– Nyári egyetemre megy. Azt akarja, hogy ott legyen nála a kocsija, szóval Spencer meg én repülővel jövünk vissza.

Lehetséges, hogy Matty említette már ezt nekem? Én meg totál elfelejtettem, mert leszállt az agyamra a „most szakítottam a barátommal" köd? Kicsit bűntudatom van.

– De miért akarja Spencer, hogy te is vele menj?

– Fél a repüléstől.

Ó, anyám! Már látom is magam előtt a jelenetet: én meg három kocka, összezárva egy kocsiban. Hát kétlem.

– És nekem azért kellene veletek menni, mert…

– Mert akkor kilenc napig nem tudsz bajba keveredni. Senkit sem fogsz zaklatni New Jersey-ben, ha közben százhúsz kilométer per órával száguldasz nyugat felé.

Egy pillanatig úgy teszek, mintha elgondolkodnék az ajánlaton.

– Na jó, legyen. Benne vagyok.

– Tényleg?

– Nem.

Megosztottam Lillianával az egész távoltartási határozatos felfordulást, és aztán próbáltam elterelni a gondolataimat. Mióta szakítottunk Joey-val, ez már mindennapos rutin nálam. Ma a szokásosnál is nehezebben ment. Megsétáltattam Pónit, aztán elővettem egy szerelmes regényt. Általában gyorsan átrágom magam a sztorin, hogy eljussak a happy endhez, de ma öt oldal után félretettem a könyvet. Mostanában mindenről Joey jut eszembe: tök mindegy, hogy könyvről, dalszövegről, filmről vagy Yankees-meccsről van szó.

Végül persze maradt a tévé előtti nassolás: az néha segít elfeledtetni, hogy totál idiótának érzem magam. Imádom azokat a műsorokat, ahol menyasszonyoknak segítenek megtalálni a tökéletes esküvői ruhát. Valahogy mindig jól tippelem meg, hogy melyiket fogják választani a sok gyönyörű darab közül. Ezért is döntöttem úgy, hogy nyári munkát vállalok a Valami Új Esküvői Ruhaszalonban. Jövő hétvégén kezdek, már alig várom! Ösztönösen tudom, kinek mi áll jól, és szerintem elég jó divattervező lehetnék. Elmosolyodom, amikor eszembe jut az a ruhatervező készlet, amivel gyerekkoromban annyit játszottam. Egy csomó sablon közül lehetett választani, amit aztán körülrajzoltam és kiszíneztem. Emlékszem, hogy órákat töltöttem a különböző szettek összeválogatásával: melyik alsórészhez melyik fölső menne a legjobban, melyik a legstílusosabb cipő és frizura. Az elkészült kollekciót egy mappában őriztem, amire anya fölírta, hogy: „Rosie Couture". Ő volt a divatszalonom törzsvásárlója. Nem is tudom, megvan-e még valahol az a mappa.

Délután három körül úgy döntök, kifekszem a teraszra. Mindjárt jobban érzem magam, ha le vagyok barnulva. Napozás után olyan finom illata van a bőrömnek. Póni nyüszíteni kezd, hogy ki akar velem jönni; ha otthon vagyok, mindenhová követ. Kint aztán öt perc után elkezd lihegni, és leül a hátsó bejárat előtt. Erről eszembe jut, hogy elfelejtettem bekenni magam napozókrémmel.

Fölkelek, beengedem a kutyát, a konyhából kihozok egy flakon napkrémet, és vissza a teraszra. Kreol bőrű vagyok, szóval sosem égek le, de kicsit parázom a bőrráktól meg az idő előtti öregedéstől. Ahogy kinyitom a flakont, azt kívánom, bárcsak megkockáztattam volna, hogy kihagyom az ötvenes naptejet. A krém trópusi illatáról azonnal eszembe jut a délután, amikor először láttam Joey-t. A stégen állt, a kalózos minigolfpálya mellett. Szeptember volt, vénasszonyok nyara, és Lillianával úgy döntöttünk, beiktatunk még egy utolsó strandnapot. Épp a homokot söpörtem le fél lábon egyensúlyozva a talpamról, hogy felvehessen a papucsomat, amikor észrevettem őt. Ő is észrevette, hogy nézem, de időm sem volt rá, hogy zavarba jöjjek.

– Téged láttalak már. – El sem hittem, hogy ez a helyes srác hozzám beszél. – A tesód a chestnutville-i gimibe jár, igaz?

Tök zavarban voltam, mert tudtam, hogy a tengervíztől tisztára begöndörödött a hajam. Beszéd közben próbáltam lesimítani, mire Joey egyszer csak felém nyúlt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hozzám ér, és kisimított egy kósza tincset a homlokomból.

– Tetszenek a kis fürtjeid.

Egy héttel később már együtt voltunk.

Csomószor eszembe jut az első randink. A szobám ablakából néztem, ahogy Joey leparkol a házunk előtt. Már egy órája kész voltam, de gondoltam, csak csöngessen szépen be, és tudja le a kínos első találkozót a szüleimmel, ráérek majd aztán lemenni. Ha hosszú távra tervezek vele, akkor muszáj, hogy a családom kedvelje őt, és fordítva. A lépcsőfordulóban várakoztam, ahonnan a többiek nem láthattak. Végighallgattam a bemutatkozásokat, meg ahogy nevettek az öcsém beszólásán: „Haver, még nem késő visszafordulni. Szerintem Rosie nem vette észre, hogy itt vagy. Amikor néhány másodperccel később lesétáltam a lépcsőn abban az ujjatlan, sárga selyemtopban, ami tök jól kiemelte a sötétbarna szemem és hajam (természetesen göndören hagytam a kedvéért), láttam Joey-n, hogy esze ágában sincs meghátrálni. Nem szóltunk egy szót sem, de mindketten úgy vigyorogtunk, mintha fotóznának. Mindenki azt gondolja, hogy az „és akkor megállt az idő típusú pillanatok csak a filmekben léteznek. Hát nem. Tudom, giccsesen hangzik, de abban a percben minden más megszűnt létezni, és csak mi ketten voltunk.

– Ismeritek egymást? – kérdezte apa, megtörve a varázst. Mindenki nevetett, mi pedig otthagytuk őket.

Ahogy Joey kinyitotta előttem a kocsiajtót, hozzám hajolt, és a fülembe súgta: „Sokkal szebb vagy, mint ahogy emlékeztem." Ebbe teljesen beleborzongtam.

A randi előtt Eddie és Matty megpróbáltak figyelmeztetni, hogy Joey híres a rövid távú kapcsolatairól. De azon az estén Joey inkább tűnt megszeppent kisfiúnak, mint öntelt Casanovának. Egyfolytában rólam kérdezgetett, mint aki mindent tudni akar. Úgy éreztem, hogy tényleg fontos vagyok neki. És egy csomót pörgött azon, hogy jól érzem-e magam. Nem is tudom, hányszor kérdezte meg, hogy ízlik-e a pesztós tortellini. Az meg olyan édes volt, amikor kilocsolta a vizét, és elvörösödött. Zavarba hoztam. Tőlem jött zavarba! Nem érdekelt, mit mond Matty meg Eddie Joey korábbi kapcsolatairól. Éreztem, hogy velem más lesz.

Na persze!

Visszazárom a napozókrémet, lefekszem, és behunyom a szemem. Tök mindegy. Már úgyis megégettem magam.

Ötkor visszaveszem a rövidnadrágot meg a fölsőt, és megpróbálok felkészülni az elkerülhetetlenre. A vacsora idejére még az a kis jókedvem is elpárolog, amit a D-vitaminból gyűjtöttem. Nem is tudom: lehet, hogy azért, mert a rántott szelet és a saláta mellé egy jó kis parázs vitát szolgáltunk fel a rongálás tényállásáról?

– Ismételd meg, Rosie, valamit nem értettem jól. Mintha valami távoltartási határozatot mondtál volna.

– Ideiglenes távoltartási határozatot.