Krimi Riminiben

By Fejős Éva

Ugye emlékeztek még Fodros Balázsra? Igen, ő az a fiatal óbudai ügyvéd a Bécsi útról, aki felderített egy környezetvédelmi bűncselekményt.
Azóta – vagyis az Úton hozzád cselekménye óta – eltelt néhány év, Balázs ismert és sikeres ügyvéd lett. A környezetvédelmi esetek megoldásában elkötelezett ügyvéd azonban néha mégis elvállal másféle ügyeket, és nem is sejti, mekkora kelepcébe sétál, amikor egy munkája nem úgy alakulvégződik, ahogyan elképzelte.

A megrendelő, egy fiatal, nagy hatalmú férfi, Varga Áron a kudarc után a legnagyobb fenyegetést jelenti Balázs számára. Az ügyvédnek az élete a tét, és bár apja segítő kezet nyújt neki, inkább a saját feje után megy, és barátnője, Lea elől is elhallgatja a dolgot.

Mindeközben felbukkan Lea féltestvére, zűrös múlttal, és munkát vállal Áronnál. A varázslatos, arany homokos Riminiben pedig fura dolog készülődik, amit Balázsnak kell megfejtenie, mert ha sikerül, megúszhatja a bukást. 

 

Fejős Éva  a negyvenegyedik regényében visszahozza az Úton hozzád című sikerregénye főhősét, hogy ismét próbára tegye Fodros Balázs bátorságát, tisztességét – és a szívét.
Bármikor olvasod is: a nyárba, a fénybe és a színekbe repülsz ezzel az izgalmas történettel!

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9786156269546

Book preview

cover.jpg

FEJŐS ÉVA

KRIMI RIMINIBEN

Copyright © Fejős Éva, 2023

© Erawan Könyvkiadó, 2023

Fejős Éva elérhetőségei:

www.facebook.com/fejoseva1

Instagram: @fejoseva

E-mail: [e-mail]

Kiadó, webshop: https://erawan.hu

Szerkesztette: Münz András

Korrektor: Lőrinczi Ágnes

Tördelte és a borítótervet készítette: Müller Péter

Borítókép: Adobe stock

Elektronikus formátum

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-6269-54-6

img2.jpg

A következő történet minden szereplője költött személy, és az egész cselekmény a fantáziámban született meg, a valósághoz semmi köze. Ha mégis hasonlóságot mutatna egy kitalált karakter vagy a kitalált cselekmény a valóságoshoz, az mindenképpen a véletlen műve.

– Emlékszel még? – böki ki a kérdést. Majdnem leejti a telefont a saját bátorságától.

– Mire? – kérdez vissza a másik. Jesszus, gondolja, milyen régen volt! Milyen régen. Mikor is? Nézzük, pörgeti vissza az éveket magában. Most 2023-at írunk, akkor… jesszus. Tizenöt éve!

– Hát Riminire – mondja végül. Érzi, ahogy borzolódnak a pihék a bőrén. Hogy volt bátorsága kimondani?

Élete legszebb nyara volt, nem túlzás.

A csodás, homokos part, a sekély, langyos tenger, a fagyik, az éjszakai bulik, a diszkók, a csókok.

A kirándulás San Marinóba, ott álltak a kőfalnál, a mellvédnél, nézték a tájat, és lecsókolták egymás arcáról az izzadtságot. Az utazás, a velencei megálló…

És a lánykérés.

Jesszus, de hát csak húszévesek voltak!

Milyen rég volt.

– Hmrbr.

– Ez mi?

– Emlékszem.

– És…?

– És annak semmi köze ahhoz, ami most van.

Hát ja. Így gondolkozik egy pasi, fut át az agyán. Mindennek mindenhez köze van.

Két nappal később ott áll a születésnapján, egy hatalmas parti közepén, és nem akar hinni a szemének.

Be is kell szaladnia a házba, otthagy mindenkit a medence partján pezsgőzni.

Áron utánamegy, hallja, ahogy szól a többieknek:

– Lilla megszökik, visszahozom!

Érzi a férfi tenyerét a nyakán, aztán a száját az ajkán. Prosecco- és kaviárízű az ajka. Kicsit szúr, mert már nőnek a borosták a szája alatt. Az inge frissen vasalt, összekeveredik Áron niche kölnijének illata az ingből kipárolgó amerikai öblítő illatával, szigorúan keserűvanília és csokoládés szivarfüst, fut át Lilla agyán, ahogy összeadódnak az illatok, már megint valami jó jön ki belőle.

Kibújik az ölelésből.

– Hagyd, meg akarom nézni újra!

Az étkezőben állnak, a hatalmas, modern tölgyfaasztalra borítja a vadonatúj Gucci táska tartalmát. Oké, a táska is gyönyörű, bár van már hasonlója, de ami benne van!

Jézusmária. Egy ház fotója. Nem akármilyen házé!

A ház a tengerpartra néz. Egy olyan tengerpartra, ahol húszévesen megkérték a kezét.

Áron, személyesen.

Kölcsönpénzből utaztak, egy egycsillagos szálláson aludtak, Áron apjának Fordja kétszer robbant le az úton, de mindkétszer jöttek segítőkész magyarok, ami fura, de így történt.

Pizzán éltek, nem étteremben ettek, hanem egy szeletelve pizzát áruló bódéban, mert ott olcsóbban adták.

Pizzán és fagyin éltek, utolsó este vettek csak a kisboltban egy üveg akciós proseccót, és a tengerparton megitták.

Akkor kérte meg Áron a kezét.

Úristen, de jó volt!

Azóta sok víz lefolyt a Dunán.

A fotón egy csodás hotel Riminiben, ennél jobb nem lehet, mint hogy ott töltsenek egy hetet. Visszatérnek tizenöt évvel később, és – Lilla ebben reménykedik – újrakezdik onnan, ahonnan akkor kellett volna kezdeniük.

Mindent újrakezdhetnek.

– Ez nem egy hotel! – nevet fel Áron, amikor Lilla érdeklődik, mikorra fizette be magukat. – Ez egy ház, lakásokkal.

– Az is jó – bólint. – Apartman, majd megoldjuk, mint… akkor.

– Félreérted, Lilla – veszi két tenyerébe a nő arcát. – Ez egy új ház, és a fölső szint a tiéd.

– Enyém?!

– Igen. Szintenként van három lakás, ezt viszont egybenyitották, de végül nem költöztek be, hanem eladták. És én megvettem. Születésnapodra.

– Ne… ne már…

– Lilla, ha nem tudtam volna megvenni, nem veszem meg.

– …

– És persze ha nem lett volna jó üzlet! – neveti el magát. – Na, örülj már, ne csodálkozz!

Csak néz a férfira.

Hát hová változtak?

Elmosolyodik.

– Oké, és kiadod?

– Ez a tiéd, Lilla! Fogd fel! És gyorsan mondd meg, mikor hívsz oda nyaralni?

– Ahhh. – A fejét rázza. Tudja, hogy Áron milyen messzire jutott. Nem akar minden részlettel tisztában lenni, de… de ez akkor is… nagyon sok. – Bármikor. Felőlem holnap indulhatunk.

– Úgy is lesz – csókolja keményen szájon a férfi. – Csak előbb még el kell intéznem valamit, ugyanannál az irodánál, amelyik a lakásod megvételét az én részemről segítette. Adj egy-két napot.

– Rendben.

– Szeretlek. És tudod, hogy minden rendben lesz. Most már minden rendben lesz!

– Oké.

Hiszi is, nem is, hogy minden rendben lesz.

Vannak nehéz dolgok, és Áron szinte mindig ilyesmibe fut bele, gondolja.

1.

– Ez honnan van? – töri rám az ajtót Lea. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. – Te alszol?! – csodálkozik rám.

– Jaj, bocs. Tegnap nagyon elhajoltunk a srácokkal.

– Aha, emlékszem.

Áll, egy kis csücsöri grimasszal az arcán, amire mindig csók a válaszom, csak most tényleg kiütve érzem magam, és a kezében tart egy kutyaszart formáló valamit. Illetve én már tudom, hogy nem igazi, de…

– Ezt… ezt… áhh… Janka hozta.

– Gondoltam – emeli magasba, majd pottyantja bele pontosan a kukába. – Vicces a húgod.

– Valamit forgattak, amihez kellett. Azt remélte, meglephet vele.

– Haha, na mindjárt hívom is. Egyébként… mikor értél haza?

– Te már aludtál.

– Aha. De mikor?

– Valamikor kettő körül. Nem tudom.

– Jó, de ez a műszar egy kicsit erős volt itt a bejáratnál. Mi lett volna, ha ma jön egy ügyfél? A húgod egy kicsit megkomolyodhatna.

Az ajtót támasztja, mintha még nem lenne vége. Őszintén, semmit sem titkolok előtte, mert úgyis kiszagolná már az első percben. Ráadásul szeretem, és tényleg nem sokon múlt a múltkor, hogy nem szakítottunk, ráadásul egy akkora baromság miatt, hogy még csak gondolni sem tudok rá.

– Okés. Dénes még nem ért be? – kérdezem. Ugye ez az ő őrülete volt, hogy miért is ne lehetne pasi a jogi asszisztensünk. Nyilván féltékeny lenne minden nőre, és ez már az én nagyvonalúságom, hogy rábólintottam. Dénes huszonhét éves, és minden szempontból alkalmas, hehe.

– Még nem – fogja össze a haját egy gumival, aztán közelebb vonul hozzám. Ma egy színes, szűk ruha van rajta, amiben tökéletesen látszik az alakja, és igazán elégedett vagyok a látvánnyal, amit nyújt. Bár Lea alacsonyabb nálam – ami nem nehéz, mert elég colosra nőttem –, mégis hosszú a lába, és a Balatonon a múlt hét végén barnára sült. Valamivel fényezheti a bőrt magán, mert szinte csillog. Egy kígyófarokban végződő, fehérarany csillogású szandállal ijesztget, a kígyó feje valahol a lábujjainál található. Egyébként tényleg nagyon menő lány, és örülök, hogy ő a barátnőm.

– Na akkor csókolj meg – kérem, és ki is szedem belőle a csókot.

– Egyébként majd elmondod, mi volt este? – kérdezi távozóban. Tudom, hogy sejt valamit. Vargára gondol, igen.

Bár én vagyok kettőnk élő lelkiismerete, mert Lea sokkal lazábban veszi a dolgokat, nem vagyok egészen biztos benne, hogy örül-e majd, ha megtudja, mi történt.

– Naná – mondom. Majd hozzáteszem: – Ne felejtsük el, hogy voltaképpen miattad lett az ügyfelem.

Visszanéz, komolyan, még forgatja is a szemét, aztán már csak azt hallom, hogy beindítja a kapszulás kávéfőzőt.

Csöng a telefon. Látom, hogy Varga hív, és eszem ágában sincs felvenni. Tegnap épp elég ideig szórakoztam vele. Azonban hamarosan, nem sokkal azután, hogy Dénes megérkezik és már tesz-vesz, sőt már az első kávémat is megkaptam, váratlanul ér, hogy csöngetnek. Nem tudom, hogy Lea vár-e ügyfelet, én még nem, úgyhogy meglepődöm, amikor Dénes bevezeti hozzám Vargát. A férfi most nem mosolyog úgy, mint ahogy megszoktam. Becsukja, sőt, konkrétan bebassza maga mögött az ajtót. Pont úgy viselkedik, mint ahogy a bátyám szokott, amikor valaki felhúzza őt – és megszólal:

– Ha tényleg szétbaszod az életemet, és nem hozod helyre ezt a hibát, akkor nagyon-nagyon nagy csávába kerülsz.

– Tessék? – kérdezem. Pörög ám az agyam rendesen. Miről beszél? Éppen tegnap kötöttük meg a szerződést, és olyasmibe mentem bele, amibe egyébként nem szívesen mentem volna. De hát nem nagyon volt más választásom.

Varga elém csap egy papírt.

– Figyelj, tudod te, mibe tenyereltél? – kérdezi, és kutató szemmel néz rám. – Ha ezt a szart nem hozod helyre öt napon belül… Érted? Maximum öt napod van, és ha nem elég… akkor neked véged.

Nem tudom miért, de most valahogy hiszek neki. Nézem ezt az embert, akiről tényleg sokáig nem tudtam semmit, és kurvára meg vagyok ijedve, de azért igyekszem nem mutatni, mert én már sok mindent megéltem. Én már találkoztam olyan emberekkel, akik majdnem elgázoltak traktorral, és meg akartak ölni. Valójában az ügyvédi pályafutásom, hogy úgy mondjam, nem indult zökkenőmentesen. De most, ahogy Varga néz rám, a makulátlan kis öltönyében meg ingében, amiben majd hamarosan nyilván államtitkárokhoz megy jópofáskodni, van a szemében valami fenyegető, amiért elhiszem neki, amit mond. Sőt, hogyha nem is a szemét nézem, hanem csak úgy a publikus múltját pörgetem le magamban, hozzágondolva amit beszélnek róla, hát akkor is el kell hogy higgyem. És azon gondolkozom, hogy vajon miért mentem bele ebbe az egészbe? Valószínűleg azért, hogy imponáljak Leának, vagy hogy kipróbáljam magam nemzetközi területen. Vagy miért? Egyáltalán azt se tudom, mi a probléma. Mit veri itt a balhét ez az ember?

– Konkrétan mi a gond? – érdeklődöm, visszanyerve a lélekjelenlétemet. Utoljára tavaly volt egy hasonló esetem, amikor kirendeltek egy büntetőügyben egy faszi mellé, aki ellopta és legyilkolta a szomszédja nyulait bosszúból valami beszólásra. Na, ő úgy rám ordított a tárgyalás végén, hogy még a falak is remegtek. És azt is közölte, hogy nekem annyi lesz. Ő mondjuk egy kapagéppel vagy mivel akart kinyuvasztani, és hát végül most van ideje gondolkodni a kommunikációs stílusán is a büntetés-végrehajtóknál. Mindegy. Voltak már nehézfiúk az életemben, na. Ezért is járok edzőterembe néha. Meg kosarazni.

– Hogy mi a gond? Ezt így, ebben a stílusban kérdezed?

– Igen, mert fogalmam sincs, mi a probléma.

– Az a probléma, hogy a lakás, amit a feleségemnek vettem a te segédleteddel… a lakás Riminiben, na az a helyi főnök érdekeltsége. Mondhatjuk, behatoltunk a sötét zónába, amikor aláírtuk a szerződést.

– Nem egészen értem, hiszen az építő cég adta el az ingatlant.

– Oké, de ez a lakás őt is érdekli. Ezt a lakást meg akarta venni magának. Valami buzgó faszfej csinálta, de nem ez a gond. Hanem az, hogy ki akar engem túrni onnan.

– Nem teheti meg – ingatom a fejem. – A jog az jog, kint is, itthon is.

– Nem teheti meg? – néz rám sajnálkozva. – Hát pedig megteheti. Csak a helyzet az, hogy hiába akarja megvenni tőlem, én nem adom. Ezért most elkezdett kekeckedni. Például szétszedik az ügyvédjei a szerződésemet…

– Minden szabályos – nyugtatom.

– Hát pedig kurvára nem az – tenyerel rá az íróasztalomra. – Szabálytalan ez a szerződés, mert vannak benne hiányosságok. Nem tudom, szándékosan tetted-e… – néz rám kérdőn. Még mindig nem értek egyetlen szót sem az egészből. – Tehát, iderakták ezt az angol nyelvű faszságot, amit te jóváhagytál. És tudod, mi van benne? Az, hogy a telekből nulla, azaz nulla az enyém, nulla telekhányad, és én aláírtam, hogy nem is lesz a feleségem tulajdonában! Csak a lakás! Vagyis, hiába van a tengerparton, a feleségem nem napozhat a kertben, nem élvezheti a strandot, csak ha a főépületből kilépve megkerüli az utcán az egész tömböt! Érted már?! És te hagytad, hogy ezt aláírjam! A faszi pedig megüzente, hogy a lábát nem teheti a telekre, mert akkor kampec, és ezt neked köszönhetem!

Nem tudom, hogy történhetett. Kételkedem, valahogy nem áll össze, hogy valóban én hibáztam. Előfordulhatott, hogy átsiklott a figyelmem egy ponton, bár ezt nem tehettem volna, de hozzátartozik, hogy az olasz ügyvéd által készített szerződés angol fordítását olvastam, és egy csomó mindenben kiegészítettem.

– Utánanézek, egy kis türelmet kérek – nyögöm ki. Meg kell néznem, hogy mi történt. Mindenesetre nem hangzik túl jól, amivel az ügyfelem előállt, de utána fogok nézni, mi történhetett. – Egy kis időt kérek – mondom neki, mert még mindig az íróasztalomon tenyerel és farkasszemet néz velem.

– Hát azt nagyon ajánlom is, hogy nézz utána. A másik ügyvédem, aki nem is foglalkozik ingatlanszerződésekkel, közölte, hogy ezt elcseszted. – Felegyenesedik, végre. – Most elmegyek, öt napod van, öt napod, és tudod, a feleségemnek ez a születésnapi ajándéka – hadarja. – Nagyon sokkal tartozom neki, nem véletlen, hogy ezt az ajándékot kapta, és ha ezt nem szerzed vissza, akkor kurva nagy bajba kerülsz.

Ezzel távozik. Nem szokásom, de most bénultan állok és nem tudom, hogyan tovább, mert valójában eddig nemigen hibáztam, és hozzáteszem, hogy ez egy rutinfeladat, egy szerződés megírása, még akkor is, hogyha külföldi ingatlan vásárlásáról van szó. Valahogy, valamin átsiklott a figyelmem, de most mindjárt utánanézek, és csak baromira bízom benne, hogy Varga téved, és nem én.

2.

– Hogy vagy, kislányom? – fogadja az apja. Lea egy csillogó, gyönyörű klinikára érkezett, az apja legújabb játékszere ez a magánklinika. Amióta az apja komolyan ezzel foglalkozik, azóta egy egész hálózatot épített ki a különböző befektetőtársaival. Lea most ott ül az igazgatói irodában. Úgy tűnik, apja a legjobban ezt az irodáját szereti, valószínűleg a régi, réges-régi álmait teljesíti be ezzel, gondolja. Lea úgy tudja, hogy annak idején az apja gyerekként arról álmodozott, hogy orvos lesz. Hát a fehér köpeny az nem sikerült, de egy gyönyörű irodát fenntart egy gyönyörű klinikán. – Szóval, mi a helyzet, kislányom?

– Hát minden oké, apa, egész jól működnek a dolgok – válaszolja. Igazából nem is érti ezeket a heti megjelenéseket. Úgy érzi mindig, mintha az apja raportra hívná. De hát az ő múltjuk ismeretében ezen nincs mit csodálkozni. Apja a szíve szerint még mindig a gyerekszobájában tartaná őt, mert azt hiszi, Lea nem képes egyedül élni az életét.

A lány jobban örülne, ha inkább az étteremben találkoznának, de az apja mindig behívja a munkahelyére, valószínűleg szeretne elbüszkélkedni azzal, hogy mit teremtett meg. Ami egyébként nem is kevés. Egy magánklinika-hálózat, az aztán menő. Jókor kezdett belenyúlni, mert mostanra az egyik legnagyobbá nőtték ki magukat. Persze, gondolja Lea, ehhez táptalaj volt az is, ahogy szétesett az elmúlt években az állami egészségügy. Az apja mindenesetre a nyertesei közé tartozott, még ha nem sejtette is, amikor belevágott, hogy ennyire szalad majd vele a ló.

– Egy kicsit bővebben? – kéri, miközben fogadja a lány pusziját.

– Hát, apa, minden rendben van, működik az iroda, jól érzem magam, a bontópereket egyre jobban vágom, de tudod, a környezetvédelmi ügyeket szeretném legjobban. Balázs pedig büntetőzik, egy-két szerződés és ilyesmi mellett.

– És a magánélet? Na, beszélj! – fogja meg erős kezével a lány karját. – Hogy vagytok azzal a gyerekkel? Jól bánik veled?

Gyerek, az apja mindig gyereknek nevezi Balázst. Holott ő egy felnőtt férfi, aki ügyeket old meg, dolgozik, fenntartja magát, az apja mégis lenézi, mert nem tud annyit keresni, mint ő. Talán nem is akar. Mindenesetre az apjának az, hogy valakit eltartasz, azt jelenti, hogy mindent megteremtesz, hogy ne kelljen a nőnek dolgoznia. Lea márpedig gyerekkorától tudta, hogy ő szeretne dolgozni.

– Balázs jól van, köszönöm. Van több ügye, dolgozunk.

– És mentek valahová nyaralni?

– Nem tudom. Múlt hétvégén a Balatonon voltunk.

– Igen, tudod, hogy nem ezt álmodtam meg neked – sóhajt az apja. – Mehetnétek a nyaralónkba is. Bárhová. – Aztán feláll, egy hatalmas forgószékben ült addig, abban trónolt.

Lea végignéz rajta: úgy öltözik, mint ma minden tipikus menedzser. Egy szűk gatyában van, öltönynadrág, ami egy kicsit a bokája fölött ér véget. Lea nem tudja eldönteni, hogy röhögjön vagy szomorkodjon, hogy az apja ennyi idős korára úgy néz ki, mint egy huszonéves bróker faszfej. Fehér ing, betűrve a nadrágba, de látszik azért ingen keresztül is egy kis háj, hiszen a gatya olyan szűk, hogy alig ér össze rajta, és most belebújik a zakóba. Természetesen a csuklóján villog egy márkás óra. Lea nem nagyon ért az órákhoz, úgyhogy ez nem érdekli, de biztos benne, hogy több milliós játékszer fityeg az apja csuklóján.

Ezek a dolgok őt nem érdeklik. A ruhákat szereti, de az ékszerek, órák nem az ő terepe. Ő nem úgy él, mint a szülei, és nem is szeretne úgy élni, mint az apja, már élvezi azt a szabadságot, amit megteremtett magának. Nem volt könnyű, ugyanis az apjáról leválni nem volt neki egyszerű, mert a férfi – még csak észre sem véve – szinte megfojtotta őt a szeretetével. Lea sokszor gondolt arra, hogy pont az ellenkezője a gyerek-apa kapcsolata, mint Balázsnak. Balázs küzdött az apja szeretetéért sokáig – és ki tudja, ma mi a helyzet –, ő pedig a saját apja szeretetétől fulladozott egész gyerek- és fiatal felnőtt korában.

Az apja kocsijával mennek el egy étterembe, át kell autózniuk Budára. Ez a baj ezzel a főhadiszállással, hogy Pesten van, az apja életviteléhez jobban passzolna, ha Budán lenne, de így is felmennek a hegyre és egy olasz étterem teraszán ülnek le. A kocsiban, útközben zene szól, az apja imádja a soult, meg az R&B-t, ami egyébként meglehetősen jó ízlésre vall.

– Hogyhogy nem Rod Stewart karácsonyi albuma szól? – mosolyog rá.

– Anyád mondta, hogy már nagyon uncsi. Márciusig az ment.

Lea bólint. Az apja, ha megkedvel valamit, nemigen lehet lebeszélni róla. Ez az ő fura ragaszkodása, inkább elpuskázza a karácsonyi hangulatot azzal, hogy egész évben karácsonyi számokat hallgat. De ez az év más, tessék, itt a május, és soulzenét hallgatnak, köze sincs a karácsonyhoz.

Idén május végén már meleg van, forrón süt a nap, az apja kinyitja a tetőablakot, miközben fújatja magukra a légkondit, és a nagy batárral, ami csillog, ragyog, tiszta fekete kívül, belül pedig hófehér bőrülései vannak, leparkol az étterem előtt. A teraszra két pincér vezeti őket, és akkor az apja felteszi azt a kérdést, amit tulajdonképpen Lea már sokszor várt.

– És esküvő mikor lesz? – kérdezi hirtelen a férfi. Még az étlap átolvasásán sincsenek túl, nemhogy a rendelésen, és máris belevág egy ilyen témába. – Nem kell elkapkodnod.

– Harminc leszek idén.

– Jó, de huszonhárom voltál, amikor elváltál.

– Ja.

– Szerintem ne kapkodd el a másodikat.

– Oké – feleli. Tudja, hogy az apja mennyire szerette volna elválasztani őt Gábortól annak idején. Talán azért is maradt vele sokáig együtt, legalábbis tovább, mint ameddig kellett volna.

– Én még szeretnék egy-két ügyet egyedül megoldani, úgyhogy még nem szeretnék családot, esküvőt – húzza fel a vállát. – Majd szólok, ha eljött az ideje.

– Jól van. Nem kell rohanni. Most hallottam, hogy Nelli is válik.

– Nelli?

– Igen. Hazajött az anyjáékhoz.

– Huhh. Két gyerekkel hazaköltözött?

– Nem tudom, hogy végleges-e. Anyád mondta, hogy válnak.

Hallgatnak. Nelli a gyerekkori barátnője volt, két házzal arrébb nőtt fel, mint Lea, és hol náluk, hol Nelliéknél játszottak. Akkoriban azt tervezték, mindkettejüknek nagy családjuk lesz. Ami Nellinek be is jött. Lea nem bánta, hogy ő még vár.

– Előbb kell egy ház, amúgy is.

– Nekem nem kell ház, apa.

– Dehogyisnem. Egy férfi megteremt egy házat egy nőnek, meg a családjának.

– Okés. – Örül, hogy Balázs nincs itt ezen a beszélgetésen, mert teljesen másképp gondolkoznak életről, lakásról, mindenről. – Majd később.

Az apja sóhajt egyet, majd elővesz egy papír zsebkendőt és letörli a homlokáról az izzadságot.

– Nem igaz, hogy nem lehet ezt a teraszt valahogy hűteni. Hát hogyha télen fűteni lehet, akkor most is lehessen hűteni – közli, és már keresi is a pincért. Lea azt kívánja, most ne következzen már egy balhé az étteremben is. De mire az apja odaintené a pincért, egy vékony kis alak integet nekik.

Hátizsák van a hátán, egy hosszú copfba összekötve a vörösesbarna haja, vigyor ül a keskeny arcán, térdnél szakadt farmert visel, egy fehér pólót, piros, kopott tornacipőt, úgy néz ki, mint egy átlagos gimnazista, pedig már rég nem az.

– Heni! – kiáltja Lea. – Úristen, de rég láttalak!

– Pedig Nyíregyháza nincs olyan messze.

Heni a féltestvére, az apjának egy – hogy is szokták szépen mondani – liezonjából született. Most már vagy húszéves lehet, Lea nem is tudja pontosan, hogy mennyi, az biztos, hogy már érettségizett.

A lány odapattan hozzájuk.

– Na, mit szólsz a meglepetésemhez? Mit szóltok ehhez, lányok? – kérdezi a férfi. Lea átöleli Henit. A két lány egy ideig nem ismerte egymást, aztán sokáig nem voltak jóban, de egyszer csak, amikor az a kirándulás volt, megtört a jég. Lea valójában az anyja miatt nem kedvelte Henit, de az a nap, az a személyes találka mindent megváltoztatott.

– Te hogyhogy itt vagy Budapesten?

– Hát, tudod, feljöttem egy kicsit látogatóba, vagy mondhatjuk úgy is, hogy szerencsét próbálni – legyezi meg Heni a copfjával Lea vállát.

– Én ezt nem szeretem, amikor az én gyerekem csak szerencsét próbál – szól közbe a férfi. – Én jobban szeretném, hogyha te most már valóban elvégeznél valami iskolát. Mert az, hogy érettségid van, tudod, semmit nem jelent – mondja az apja, és Lea szemet huny a tény fölött, hogy az apja inkább csak vizet prédikál, de bort iszik.

– Okés, most azért vannak események az életemben, meg egyébként is dolgozom. Valahogy pénzt kell keresnem.

– Na jó, ezt hagyjuk – mondja az apja. – Majd erről beszélünk még. Van egy ötletem, de nem tudom, mennyire vagy rá vevő.

– Jaj, sok mindenről kell majd beszélnem még Leával is. Olyan régóta találkoztunk!

– Akkor először rendeljünk! – javasolja a férfi. – Itt nagyon jó a spagetti rákkal…

– Rák? – nevet fel Heni. – Na még csak az hiányozna! Nincs egy sonkás pizza? Azt imádnám. Kukoricával!

– Na és tényleg, mennyi ideig maradsz itt? – kérdezi később Lea.

– Nem tudom, max pár napig – vonja meg a vállát Heni. – Feljöttem, egy kicsit találkozom a régi barátnőmmel, aki ide költözött, lehet, hogy egyszer majd itt próbálok szerencsét. Tudod, itt több a munka – vallja be.

– Én pedig azt szeretném, ha tanulnál, ha jövőre felvennének valamelyik főiskolára! – szól közbe a férfi határozottan. – És tudod, akkor támogatnám a tanulásodat.

– Oké, oké, megbeszéljük, jó? – feleli gyorsan Heni, nem akarja, hogy az apja ráakadjon erre a témára.

– Jól van, lányok, örülök,