Szélhámos eskü

By Éva Fejős

„– Hát ez meg mi volt? – érdeklődik Kazimir, és vesz egy szép íves kanyart.

– Egy kanyar.

– Jól van. Ez az emberrablásos mifene. Nagyanyád szerint szándékosan csinálod most már, hogy vége a műsorotoknak.

– Micsodát?

– Szerinte, hangsúlyozom: szerinte mindent megteszel, hogy rajtad maradjon a reflektorfény. De hát ez az ő magánvéleménye, én nem így gondolom, csak nem értem az egészet. Még apád is engem hívott, mert téged nem értek el. Aztán azt hiszem, Ariel megnyugtatta őket. Mondjuk én nem aggódtam miattad, tudom, hogy bárkit képes lennél seggbe durrantani, ha a kezedbe adnék egy puskát. De hát nem is adok.”

 

Bora éve egy szédületes élménnyel és egy családi botránnyal végződik. Az új év egy álomvárosban köszönt rá, ám alighogy hazaérnek, a lánynak több fontos döntést is meg kell hoznia. Miután Ariellel a televíziós kamuszerelme a valódinál is valódibbra váltott, Bora egyre többet gondol a bizonytalan jövőre.

 

Fejős Éva Szélhámos-sorozatának – amelynek előző két részét Sydney Scott álnéven írta – szereplői a korábbinál is magasabb fokozatra váltottak. A szexi, humoros, izgalmas sorozat harmadik kötete is igazi csemege az írónő több százezres olvasótáborának.

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Dec 1, 2020
• ISBN: 9786155652653

Book preview

A SYNDEY SCOTT NÉVEN ÍRT

SOROZAT 3. RÉSZE

Copyright © Fejős Éva, 2020

© Erawan Könyvkiadó, 2020

Fejős Éva elérhetősége:

www.fejoseva.com

[e-mail]

Facebook: facebook.com/fejoseva1

Instagram:instagram.com/fejoseva

A kiadó elérhetősége a Facebookon:

www.facebook.com/ErawanKönyvkiadó

Fejős Éva webshopja, ahol kedvezmények

és könyvcsomagok várnak:

https://erawan.hu

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: Münz András

A kéziratot gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítóterv, tördelés: Müller Péter

Borítókép: shutterstock.com

Elektronikus formátum:

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5652-65-3

Bora

Folyamatosan csörög mindkettőnk telefonja, mert elfelejtettük lenémítani, de egyikünk sem törődik vele. Friss a testem, fáradt az agyam, nedves a hajam, egy tincs folyton valamelyikünk szájában köt ki. Finoman ölelem a testét, kemény, izmos, erős, esküszöm, az adta az erőt a ma hajnalban történtekkor, hogy Ariel valahogy folyton ott volt a tudatomban, úgy éreztem, ott van velem. Ott is volt, hiszen ezerrel száguldott utánam.

A számat harapdálja, puhán, egyik kezével a mellbimbómat fogja, a másikkal a combom közt simogat, sokkal lágyabban ér hozzám, mint bármikor. Most először érzem, hogy valóban gondolt rám és aggódott értem. És még ha őrültségnek tűnik is, van egy olyan érzésem, hogy begerjedt, amikor meglátott azzal a stukkerrel a kezemben. Valahogy nekem is jó volt, hogy lát. Nem szoktam efféle helyzetekbe kerülni, és büszke vagyok magamra, ahogy megoldottam, tulajdonképpen tök egyedül, mert a bátyám megkötözve nem valami nagy segítséget jelentett.

– Rakd be az ujjad! – kérem, és meglepve érzem, hogy azonnal megteszi. Holott Ariel többnyire nem úgy cselekszik, ahogy várom vagy kérem. Most azonban megérzem az ujját a hüvelyemben, szinte körbesimogatja, ahogy magamba zárom. – Nincs sok időm – suttogom. – A farkadat akarom! Most!

Ariel ma nem dolgozik ellenem. Tudom, hogy mint egy szélvész, úgy fog elrepíteni az orgazmus, amikor végre a nedves puncim magába fogadja a farkát.

– Annyira nem siethetsz, hogy ne viselj el egy újabb meglepetést – mondja mély, dörmögő hangon. – Csukd be a szemed, Bora, lazulj el. Úgy nem fog fájni.

Gondolkodás nélkül megteszem, amit kér. A fájdalomtól, ami ott alul belém nyilall, egy pillanatra felszisszenek, de az egész nem tart tovább pár másodpercnél. Ahogy újra megmozdulok, megint orgazmusközeli állapotban vagyok.

– Ezt most nem hagyhatod bennem – suttogom bele a nyakába.

– Karácsonykor is örültél az ajándéknak. Ezt pedig most nagyon is megérdemled.

– Ariel, egy élő tévéműsorba megyek! A nagyapámmal! Ahol még a nagyanyám is ott lesz! – fújtatok.

– Oké. Ne sorold fel az összes elmeháborodott családtagodat. Szerintem ott lesznek a szüleid, és kinézem belőle, hogy még a bátyád is. Hiszen a ma történtek akár a karrierjében is előremozdítják.

– Ő egy rockzenész, leszarja a karriert – vetem oda, és felülök az ágyban. – Ariel, úgy érzem, bármelyik pillanatban elélvezhetek.

– Az jó. Az volt a cél – bólogat.

– Megőrültél? Most mondtam el, hogy élő adásban leszek.

– Eljövök veled. Majd ott ülök a nézők között. És ha rám nézel…

– Baszd meg – nézek a plafonra. Csodálatos az a valami, amit megint belém varázsolt, de még igen erősen él bennem az emlék, amikor karácsony reggelén berakta a kis ajándékát a hüvelyembe, aztán legközelebb több mint tizenkét óra múlva láttam őt, amikor majdnem elraboltak a nyílt utcán, a saját üzletem elől.

Mellesleg éppen szakítottam vele, magamban. Természetesen, mivel a szerződésünk december huszonnegyedikén éjfélig tartott alaphangon, így hivatalosan nem is szakíthattam volna. Ez ugyanis egy szélhámos szerelem, és hogy bevállaltuk ezt a kamukapcsolatot, annak mindkettőnk részéről volt oka. Az övét nem részletezem, mert kicsit homályos nekem és talán hihetetlen is, hogy pont egy sportmárkát akar itthon egy ilyen álrealityvel bereklámozni, az enyémről pedig nincs miért beszélni, mert a díjazásomat a testvérem éppen a napokban nyelette el egy félkarú rablóval valamelyik ausztriai kaszinóban. Jó, ő biztos azt mondaná, a rulettasztalon, de amíg az én pénzemről van szó, amiből végre visszafizethettem volna az üzletre felvett tartozásokat, nekem egyre megy, hogy rulett, kártya, nyerőgép, vagy netán kiszórta egy helikopterről a Dunába.

– Oké. Megteszem, amit kérsz, amint vége az adásodnak – feleli komolyan. A paplant magára húzza, de muszáj lehajtogatnom róla, mert jobb érzés úgy készülődni, hogy megnézhetem, a világ hatodik legjobb teniszezőjének a bolygó összes nője által – szerintem joggal – imádott teste pillanatnyilag az enyém. Nem tudom, meddig, de a ma hajnali rémálom után minden pillanatát ki fogom élvezni. Van egy szépségpöttye is, egy kötés a karján, amit miattam szerzett, és amiért nagy valószínűséggel igen jelentős lebaszást kap majd a szponzoraitól.

– Bora?

A nagyapám hív. Gyarmati Kazimir, egykor népkedvenc táncdalénekes, még ma is rettentő nagy a nyugdíjas rajongótábora.

– Igen. Ne is mondj semmit a mai hírekkel kapcsolatban – kérem. – Most csak síkideg leszek, ha egy szót is kell beszélnem erről.

– Egész nap vadászni voltam – mondja, mintha ki is kérné magának, hogy érdekelnék a mai hírek, akár ha az unokáival kapcsolatosak is. – Éppen azért hívlak, hogy nem tudnál-e eljönni értem.

– De hát a nagyanyánkkal együtt érkezel. Saroltával. Tudod! A feleséged – utalok apai nagyanyámra, Závodi Sarolta egykori tévébemondóra, akivel több szempontból is minimum problémás a viszonyom.

– Az a fixa ideája, hogy mivel ellenfelek leszünk a mai műsorban, nem mehetünk együtt. Nem utazhatunk egy autóban. Nem beszélhetünk egymással, semmiről. Nem láthatjuk egymás ruháját, mit tudom én. Segíts már rajtam!

Aha. Jól van, hát Ariel tényleg helyesen tippelt, mindkét nagyanyám klinikai eset. Megkérdezhetném a nagyapámat arról, hogy szerinte mint adósságfelhalmozó műkörmös, mikor tettem volna szert autóra, de nyilvánvalóan el sem jutna hozzá a kérdés. Az ő bolygóján mindenki luxusautóval jár, luxuskéróban lakik, kísérőkkel vadászik, és business classon járja a világot szabadidejében.

Egy másodperccel tovább gondolkodva persze az a helyzet, hogy ebben a pillanatban én is ugyanazt az életet élem, mint a nagyapám, csakhogy Ariel jóvoltából. A vadászatot leszámítva. Illetve azt sem, hiszen nem egészen tíz órával ezelőtt éppen arra készültem, hogy fejbe lőjek egy faszit, egy kibiztosított fegyverrel a kezemben. És továbbmenve, tulajdonképpen még egy lövést is sikerült leadnom. Más kérdés, hogy nem volt szándékos, és hogy nem találtam el senkit, de kurvára kevésen múlt, hogy most nem ülök előzetesben a kretén Hómágussal együtt.

– Oké – felelem a gondolatsor végén. – Érted megyek.

– Hangoljuk össze az outfitet! – kéri. Mi van? Nem is értem, milyen outfitről beszél. – Én arra gondoltam, sötét szmoking, rózsaszín szmokinging, piros sál. Rajtad is megjelenhetnének ezek a színek.

– Tudod, stylistok is lesznek ott – mondom óvatosan. Nagyapám híresen nagy piperkőc, kötve hiszem, hogy bármelyik stylist hozzá merne nyúlni az öltözékéhez, ráadásul az az igazság, hogy bár piperkőc, mégis meglepően ütős a megjelenése.

– Hát hozzám nem érhet a kezük – közli, amit amúgy is tudtam.

– Jövünk Ariellel.

Ariel eddigre már felöltözve, farmerben, ingben ül a nappaliban, a pink ketreceikben zöldséget rágicsáló és feltehetően már sétára vágyó nyulakat bámulva aggodalmas képpel. Én meztelenül rohangálok, mert tényleg nincs egy normális cuccom, és ez nem az a szöveg, amit minden nő minden egyes nap elmond, hanem az igazság.

– Mi van? Kitaláltad már, mit csináljunk a nyulakkal? – érdeklődik bánatos hangon.

– Aha. Thomast visszaoperáltatjuk kanná vagy bakká, aztán eladjuk. Na, hagyjál már, nagyobb probléma, hogy nincs mit felvennem.

Erre a mondatra nyílik az ajtó. Megdöbbenek. A bejáratban Tina áll, Ariel rettenetes stílusú, és sajnos elképesztően dögös, többszörös ilyen-olyan bajnok edzője. A csodálatos, általam irigyelt magas sarkú szandálcsizmában, egy bézs kötött ruha feszül a tökéletes testén, fekete haja lófarokban hullámzik.

Elképzelésem sincs, hogyan tudott bejönni, de nincs is alkalmam megkérdezni, mert szigorúan végignéz a meztelen testemen, vizesen csapzott hajamon, és gúnyosan megszólal.

– Hát vagy így mész, vagy kölcsönadom a ruhámat.

Anyám. Miért hittem azt, hogy innentől jól alakulhat ez a nap? És a legeslegrosszabb pillanatban még az a valami is megmozdul bennem, és majdnem felkuncogok.

Szerintem ideje keményebben fellépnem, mert Tina már nagyon elszabadult, és ha nem csalnak emlékeim, ma egy fegyverrel a kezemben én uraltam a helyzetet ott, az Őrségben, amikor már mindenki azt hitte, most ejtenek rabul, és egy pincében élhetem le az életemet a tesómmal együtt, egy őrült fogvatartó rabságában. És tessék. Ha azt megoldottam, Tina már csak nem egy akkora kihívás.

Magam elé rántom a plédet a kanapéról, és állom Tina pillantását.

Aztán megszólalok.

– Fáj a szerelem. Megértelek – nézek rá szigorúan, és imádkozom magamban, hogy a rettegés ne üljön ki az arcomra. De már nagyon unom ezt a nőt. Ha megöl, akkor megöl, ha Ariel kidob, akkor kidob. De nem hagyom magam tovább!

– Tessék…? – hökken meg, és homlokráncolva néz végig rajtam. Oké, meztelen vagyok, de most már nem érdekel. Túl sokan packáztak velem az elmúlt időben ahhoz, hogy eljöjjön ez a pillanat. Amikor kurvára nem izgat, hogy nincs rajtam még egy bugyi sem, egyébként is, épp pár órával ezelőtt életem legbátrabb tettét hajtottam végre. Mit nekem egy másik nő? Be vagyok borulva, ez az igazság. Nem ki-, hanem be. Úgyhogy folytatom is.

– Igen, tudom, fáj neked, hogy Ariellel nemcsak szex van, mert te nyilván csak azt kaptad belőle. Ez szerelem! – emelem magasra a fejem, és elvonulok a hálószoba irányába. Pár lépés után megbotlom, egy kicsit inogva ugyan, de megúszom esés nélkül, és igyekszem méltóságteljesen elhagyni a szállodai előcsarnok méretű nappalit.

Csak a hálóban kezdek remegni. Mi a fenét csinálok? Az elmúlt huszonnégy óra arról szólt, hogy különböző kamikázeakciókba vetettem magam önként. Most pedig kidobatom magam Ariellel és az edzőjével, éppen most, amikor egy ország fogja nézni, ahogy bénázom egy élő tévéadásban. Remek.

Leroskadok az ágyra, belenyomom az arcom a párnába, és hangtalanul zokogok.

A mobilom térít magamhoz. Csöng, csöng és nem hagyja abba.

– Igen – morgok rekedten. Most igazán nincs idegrendszerem a bátyámhoz, akinek pillanatnyilag nincs miért hálásnak lennem. Nem elég, hogy egy őrült zenésztársa szabadult rám, még el is szórta a gazdagságot, ami egyetlen percre az ölembe hullott. De hát annyiszor mondták otthon anyuék, hogy nincs olyan, hogy az ember nyakába szakadjon a gazdagság.

– Bora, baszki, emlékszel még arra a dalra, amit énekeltünk annak idején a nagyfaterral?

– Mi van? – meredek a telefon kijelzőjére, eltartva a fülemtől a telefont. – Figyelj, elhiszem, hogy az őrségi események téged is… hogy úgy mondjam, kiidegeltek. De azért hadd ne kelljen felülnöm a bolondvonatra veled. Nemsokára egy élő tévéshow-ban kell részt vennem, mondhatom azt is, hogy miattad, mert miattad kell ezt az egészet folytatnom… – csuklik el a hangom.

– Bora, az csak pénz! – hangsúlyozza a „csak"-ot. És nem szakad le az arca! – Most tényleg emiatt bőgsz? Mert ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak.

– Hazudtál nekem – bólogatok, és végre felkelek az ágyról. Muszáj emberi külsőt öltenem. A telefont kihangosítva a mosdó szélére teszem. Hideg vizet folyatok egy adag klotyópapírra, kinyomom belőle a vizet és a szememre rakom.

– Az csak pénz, és megígértem, hogy visszanyerem, hallod?!

Sóhajtok. Bármilyen dilis fazon is, szeretem. Vajon szeretném-e akkor is, ha nem a testvérem lenne? Ezen eltűnődöm, aztán inkább abbahagyom, mert nagyon gáz a válasz, ami beugrik. De hát traumatizált vagyok még, ez egyértelmű. Nemrég majdnem fejbe lőttem egy faszit. És ha rosszabbul alakulnak a dolgok, akár a saját bátyámat is fejbe lőhettem volna, szóval…

– Jól van. Akkor megbeszéltük a dolgokat, igaz? – hajítom a papírokat a kukába, és arclemosóval veszem kezelésbe a bőrömet. Aztán jöhet a hidratáló. Elképesztő, hogy huszonhárom évesen ide juttatott a bátyám. Hogy a végén még valami komoly krémre is szükségem lesz.