Bonyolult egy banda

By Edit Maros

Minden olyan #BONYOLULT. Adél körül minden összekuszálódik, és amikor már azt hinné, hogy nem lehet fokozni, rájön, hogy ebben jó nagyot tévedett! Egy szörnyű sítábor, egy borzalmas Valentin nap és egy katasztrofális iskolai bál után mi jöhet még? De hogy is lehetne könnyű az élet, ha az ember szerelme felszívódik, a legjobb barátjával összeveszett, a csajok továbbra sem rajonganak érte, és begyűjt egy szobafogságot is.
Maros Edit a nagysikerű Hűvösvölgyi suli-sorozat után ezzel a sodró humorú és nagyon is életszagú regénnyel tér vissza, hogy egy jó olvasmánnyal könnyítsen a #BONYOLULT kamaszéveken.

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: May 12, 2021
• ISBN: 9789634039952

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpgimg3.jpg

Minden jog fenntartva.

A könyv sem egészében, sem részben nem másolható a jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül. Kivételt képeznek ez alól a könyvkritikáknál és recenzióknál felhasznált rövid idézetek.

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja, 2021

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Szöveg: Maros Edit © 2021

Borítóterv © Szabó Vince

Felelős szerkesztő: Csapody Kinga

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-963-403-995-2

1.

Új tervek

(kár, hogy nem az enyémek)

Ha visszagondolok arra a karácsonyra, csak az rémlik, hogy üveges szemmel járkálok a házban, és markolászom a Bálinttól kapott sárga biciklis kulcstartót. Gőzöm sincs, mi volt az ünnepi menü, segítettem-e a fadíszítésben, egyáltalán, adtam-e bármi ajándékot a szüleimnek, és megköszöntem-e, amit tőlük kaptam. Tiszta amnézia. Az agyam törölte a lényegtelen dolgokat.

Azokban a napokban csak az érdekelt, viszontlátom-e valaha az életben Bálintot, vagy úgy fogok meghalni tizennégy és fél évesen, a reménytelen szerelem oltárán, mint Shakespeare Júliája.

A legdurvább az egészben az volt, hogy Bálint semmilyen életjelet nem adott magáról. Semmit. Nuku. Zéró. És itt nem csak arról volt szó, hogy nem küldött Viber-üzenetet: felfüggesztette a fiókját a Facebookon és az Instán is. Mintha el akart volna bújni örökre a világ elől, mint egy körözött bűnöző, hogy senki ne bukkanhasson a nyomára.

Bizonyos napokon haragudtam rá emiatt, mert milyen már, hogy így bezárkózik, miért nem gondol bele, hogy én a világ másik végén (na jó, Németország és Magyarország viszonylatban ez erős költői túlzás, de a lényeget tekintve mellékes) beleőrülök abba, hogy semmit nem tudok róla.

Aztán kezdtem megérteni, miért csinálja. Mégis kinek lenne az jó, ha fájdítanánk egymás szívét. Nyilvánvaló, hogy utálta ezt a költözést már az elejétől fogva, haragszik az egész világra – de főleg a szüleire –, amiért kiszakították a saját életéből, hát így dacol a megváltoztathatatlan ellen. Az az igazság, hogy valószínűleg én is hasonlóan tennék. Ha már fizikálisan nem lehet offolni magunkat a valóságból, akkor legalább a virtuális jelenlétünket offoljuk.

Rosszabb pillanataimban kicsit ráparáztam: mi van, ha annyira magába fordult, hogy kísérletet tett a „fizikai létezésének offolására is", de kénytelen voltam belátni, hogy túl élénk a fantáziám. Ennyire azért nem hülye. Csak pont annyira, amennyire kell… olyan édesen, szerethetően, félrefésült hajjal és kapucnis pulcsiban… és ezen a ponton mindig arra jutottam, hogy belepusztulok a hiányába.

Aztán persze nem pusztultam bele, csak zombibb üzemmódban lézengtem, mint valaha.

Anya tudta a valódi okát, és nem mertem volna nagy összegben megesküdni rá, hogy Apát nem avatta be, mert Apa sem piszkált, érdekes módon. Levágták, hogy jobb, ha békén hagynak. Sőt, Apa szó nélkül visszafuvarozta a flashmobhoz kölcsönzött lila szőröket is a szertárba, megkímélve engem egy fájó emléktől.

A nagyi ugyan nyüzsgött még egy kicsit, mindenképp tisztázni akarta ezt a Soma–Bálint-témát, amit azon az estén nem voltunk hajlandóak kifejteni neki, de szép lassan ő is visszavett a tempóból, és leszállt rólam.

Ha már Sománál tartunk… nos, ő viszont nem szállt le rólam. Egész szünetben írogatott, amire igyekeztem jól nevelten válaszolgatni, de őszintén szólva idegesített a nyomulása. Elbaltázta az időzítést, na. Miután a mozimeghívását élből visszautasítottam – ijedtemben, hogy bakker, engem tényleg elhívott egy klassz külsejű srác mozizni… –, egyre ritkábban keresett, de teljesen azért nem adta fel. Vagy csak unatkozott, és talonban akart tartani, hátha egyszer meggondolom magam. Gőzöm sincs. Mindenesetre én valamiért úgy éreztem, ha elkezdenék „barátkozni" Somával, azzal megcsalnám Bálintot. Még akkor is, ha nem ígértünk egymásnak az égvilágon semmit, és nagy valószínűséggel soha többet nem is fogom látni. Nem álltam készen egy új kapcsolatra. (Oké, tudom, Bálinttal sem volt konkrétan kapcsolatom, de mégis úgy éreztem, a szívem – de az összes romantikus irányultságú érzésem legalábbis egészen biztosan – foglalt.)

A szilvesztert rendrakással töltöttem. A szüleim gyanúsan méregettek, hogy biztos nem kell-e orvost hívni, nem jellemző rám az effajta buzgólkodás.

Azzal kezdtem, hogy elpakoltam az asztalomról. Nem is tudtam, hogy a kupac alján rejtőzik a törifüzetem… mármint a tavalyi. Szegény Tomit párszor meggyanúsítottam, hogy ő emésztette el, biztosra vettem, hogy kölcsönadtam neki. Ő meg azt, hogy vissza is adta… hát, azt hiszem, ő nyert. Most már persze mindegy.

Miután az asztalom régen látott méretében és tisztaságban ragyogott, nekiestem a szekrényemnek. Kidobáltam az ágyra az összes fantáziátlan göncömet, és újrahajtogattam. Külön polcot alakítottam ki az „emlékdaraboknak, vagyis annak a farmernak, felsőnek és melltartónak, amit azon a bizonyos szülinapi bulin viseltem, amikor Bálinttal olyan közel álltunk egymáshoz a teraszon… és ami után „szakítottunk. Vagyis összevesztünk. Vagyis megharagudtam rá. Szóval ami jól bekavart és elrontott mindent. Majdnem mindent. Úgy gondoltam, talán soha többet nem fogom ezeket a cuccokat viselni, de akkor is megilleti őket egy külön polc, nem keverhetem a mindennap hordott bő pólók és pulcsik közé őket. Na és jól jön a látványuk akkor is, ha kedvem támad sajnálni magam, és bőgni egy sort. Na ugye?!

Az ágyam alatti rekesz már nehezebb diónak bizonyult. Hű. Volt ott minden. Leszámoltam a dedós korszak hírnökeivel, a plüssfigurákkal és rózsaszín műanyag játékbábukkal, a pónik seregével, rendszereztem és mappákba pakolgattam a rajzaimat, külön dossziét szentelve a sárga biciklis alkotásoknak. Naná. Ha majd egyszer híres művész leszek, ez lesz a védjegyem. Mint Edgar Degas-nak a balerinák. (Vagy ne szaladjak ennyire előre…?)

Az ominózus sminkkészletet, ami ez idáig szintén egyetlenegyszer jutott szerephez az életemben, bedugtam az emlékcuccok közé. Jó tudni, hogy hol rejtőzik, ha netán újra szükségem lenne rá. Bár a magányos zombulás festetlen szemhéjjal és szempillákkal is tökéletesen megy… na de sosem lehet tudni. Ha valamit, ezt megtanultam az elmúlt hónapokban…

Miután nagyjából kezdett hasonlítani a szobám egy normális emberi élőhelyhez, még a porszívót is körbetoltam – na, ezen a ponton kezdtem igazán felkelteni Anyáék érdeklődését. De vagy nem akarták elrontani a hasznos ténykedésemet (hátha csak egyszeri botlásról van szó, használjuk ki az alkalmat maximálisan), vagy közelíteni sem mertek, hátha harapni is fogok ebben az új minőségemben – a lényeg az, hogy hagyták, hadd végezzem el a folyamatot a végső simításig.

Nem is tudom, talán abban bíztam, hogy ezzel a látványos rendrakással a gondolataimban, életemben is rendet tudok tenni. Hogy ha kívül megszüntetem a káoszt, belül is könnyebb lesz.

De sajnos be kellett látnom, hiába minden erőfeszítésem, a fájdalmam nem csökken egy fikarcnyit sem.

A karácsonyi szünet után elkezdődött a suli. Az első napok szenzációja természetesen Bálint váratlan költözése volt. Mindenkit megrázott a hír. Már órán elkezdtek érkezni az elképedt üzenetek, többen izgatottan nyomogatták a pad alatt a telójukat – megtehették, Saci néni totál máshol járt fejben, nem meglepő módon, így észre sem vette, hogy mi történik a szeme előtt.

Szünetben az egész iskola erről beszélt. Ádám és Ricsi körül rajzott az egész évfolyam – és sok kilencedikes lány is, persze –, hátha a srácok tudnak valamit, de a várakozásokkal ellentétben a fiúk is ugyanolyan döbbenten álltak a dolog előtt, és nem tudtak izgalmas pletykákkal vagy netán magyarázattal szolgálni. Kezdett elterjedni, hogy valami klasszikus zene van a háttérben, mire többen nekiálltak kombinálni Bálint karácsonyi produkciójával. Pár napig rágták a témát, mint a gittet, aztán szép lassan, mint minden bombasztikus hír esetében, valahogy elült ez a szenzáció is.

Én bezzeg nem tudtam megnyugodni. Az épület olyan, de olyan üres volt Bálint nélkül! Mit értek a szünetek így, hogy esélyem sem lehetett összefutni vele a folyosón vagy a büfében! Határtalanul magányosnak éreztem magam.

Tomi közben összejött Brigivel, és mindenki előtt felvállalták a dolgot. Valószínűleg azt hitték, ez lesz az új év legnagyobb meglepetése, de Bálint távozása lenyomta őket a „címlapról". A többiek tudomásul vették, hogy kézen fogva járkálnak mindenhova, és mintha így lett volna az ősidők kezdetétől, elfogadták, hogy ők egy pár. Tulajdonképp összeillenek. A két fura dundi. Páran a hátuk mögött kacarásztak, de ők magasról tettek a gúnyolódókra, elvégre valószínűleg csak irigyek a boldogságukra.

Nekem persze nagyon fájt, hogy így lemaradtam Tomi életének eddigi legjelentősebb eseményéről – akkor is, ha én haragítottam magamra, és én kértem, hogy hagyjon békén. És akkor is, ha eleinte én nem akartam tudomást venni a szerelmi életéről. Mármint arról, hogy neki is lehetnek olyan érzései egy lány felé. Jó, elsősorban Kitti miatt nem akartam tudni erről, mert érdemtelennek tartottam azt a kígyót a barátom szerelmére – de Brigi más. Brigi tök aranyos, és tényleg összepasszolnak Tomival. Nem csak a testalkatuk miatt.

Bár igyekeztem keresztülnézni Kittin, mert elhatároztam, hogy tökéletesen kiiktatom a létezését az életemből, nem tudtam nem észrevenni, hogy a szeme tele van szomorúsággal. Átsuhant az agyamon, hogy ő is Bálint miatt van kikészülve, de aztán gyorsan elhessegettem ezt a kényelmetlen gondolatot. Elvégre már szünet előtt is magába volt roskadva – állítólag a szülei el fognak válni, az apja meg nem jön haza Új-Zélandról. Azért az para.

A január tehát ahelyett, hogy a várva várt fellélegzést és „boldog új kezdetet" hozott volna, minden addiginál nyomottabb passzban telt. Mivel korábban sem voltam az osztály közepe, és tulajdonképpen a többiek megszokták már, hogy magamnak való és fura vagyok, szerencsére nem piszkált senki, miért lógatom az orrom. Rám hagyták. Vagy csak nem érdekelte őket. Vagy egyszerűen észre sem vették. Tomi meg ugyebár nem látott a rózsaszín ködtől, tökre nem ért rá a nyűgjeimmel foglalkozni. Nem tudtam hibáztatni érte. A szerelem ilyen. Én sem igazán bírtam semmi másra koncentrálni azokban a hetekben, amikor Bálint létezése megbabonázta az agyamat.

Most viszont, hogy a létezése tényleg csak emlékké halványult, hiszen fizikailag és virtuálisan is eltűnt a horizontról, úgy éreztem magam, mint egy béna álmodozó, aki egy soha nem létező eszménykép után sóhajtozik. Az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy mégsem csak ábránd volt, a sárga bicikli, amit a szünet alatti állandó markomban tartás után gondosan felszereltem a kulcstartómra, hogy mindig velem legyen – na és hogy a nagy markolászásban nehogy lekopjon róla a sárga festék.

Már jó két hete jártunk újra suliba, kezdtem megszokni a zombi üzemmódot, és azt hittem, a környezetem is rábólintott, hogy ezentúl ez így lesz. Tévedtem.

Saci néni egyik ofőóra után megkért, hogy maradjak bent a teremben, mert beszélni szeretne velem. Rögtön lefuttattam a programot, mit kérhet rajtam számon, de akárhogy agyaltam, nem jutott eszembe semmi terhelő magamra nézve. Az csak nem zavarhatja, hogy szerelmi bánatom van?!

– Egy ideje figyellek, Adél. Nem tetszel nekem.

– Hát, ezzel nincs egyedül a tanárnő. Nem vagyok egy üdítő jelenség, mi tagadás…

– Mi? Ezt… hogy érted?

– Semmi. Nem érdekes.

Saci néni itt értetlen arckifejezéssel bámult rám, amitől hosszú idő után először röhöghetnékem támadt, elvégre mennyire hülye helyzet, amikor a saját ofőd olyan bambán néz, mint egy animációs film félkegyelmű főhőse. Persze visszatartottam a kitörni készülőt, ő pedig egy nagy levegő után folytatta.

– Két hét múlva indul egy online rajzszakkör. Szeretném, ha jelentkeznél rá. Igazán tehetséges vagy, és nem árt gondozásba venni ezt az adottságot. Hátha később ilyen irányban szeretnél továbbtanulni. – Kis hezitálás után még hozzátette: – Az ilyen művészlelkű embereket, mint te meg én, sokszor nem érti meg a környezet. De ha ápoljuk a belénk szorult tehetséget, és segítünk neki utat törni, igazán boldog élet várhat ránk is. – Így fejezte be a mondandóját, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Egyrészt mert soha nem gondoltam még rá, hogy a rajzolás is lehet olyasvalami, amiből érdemes kihozni a maximumot, netán szóba jöhet továbbtanulás témakörében is. Másrészt… na ne már, hogy Saci néni saját magához hasonlít! Azért annyira nem lehet reménytelen a helyzet… Egyébként meg mi a fene lehet az online rajzszakkör? Sok mindent el tudok képzelni online, de ebben a műfajban talán túlzás.

– Átküldöm majd az elérhetőséget, ahol jelentkezni tudsz.

– Köszönöm, majd… megnézem – ígértem, mert mielőbb szabadulni akartam ebből a felettébb kényelmetlen szituból, illetve mert cseppet sem voltam biztos benne, hogy egy ilyen online izé nekem való.

Szerencsére az ofő beérte ennyivel, én pedig kisiettem a teremből, mintha halaszthatatlan dolgom lenne még a szünetben.

Pár nappal később Saci néni valóban elküldött Messengeren egy linket. Bár totál nem érdekelt, nem akartam, hogy később számonkérje, és azt kelljen mondanom, utána sem néztem a dolognak, mert az olyan kínos lenne, így rákattintottam.

Nos. A link egy gondosan szerkesztett honlapra vezetett, egy bizonyos Gambini Roland oldalára, aki azt ígérte, hogy pár oktatóvideó és e-mailen küldött elméleti anyag segítségével fejleszteni tudja a jelentkezők rajztehetségét. Ízelítőül feltett pár témaötletet is a saját rajzaiból, amik meglehetősen elvontnak tűntek, de egyáltalán nem voltak rosszak. Mindenesetre túl nagy motivációt még így sem éreztem, hogy jelentkezzem erre az izére, úgyhogy félretettem fejben a témát.

Saci nénin kívül volt más is, aki úgy gondolta, ideje engem kizökkenteni a mélabúból, és új pályára állítani az unalmas hétköznapjaimat.

Egyik este Apa kopogott be a szobámba, és tőle szokatlan hezitálással toporgott a küszöbömön.

– Adél… bejöhetek egy percre?

Gőzöm sem volt, mit akar a szobámban, elvégre magamhoz képest a rumli sem volt vészes, úgyhogy litániát biztos nem akar tartani, különben pedig ritkán teszi tiszteletét a birodalmamban.

– Persze, gyere csak!

Apa egy darabig forgolódott maga körül, kereste a megfelelő helyet, ahová leülhet, az ágyamra tréninggatyában nyilván nem akart lehuppanni, és talán a fotelembe dobott kombiné és kétnapos zokni összegyúrt elegye is feszélyezhette (khm… egy dolog rendet csinálni, és egy másik meg is tartani azt…) – így azt gyorsan áthajítottam a sarokba, és némileg zavarban intettem, hogy most már alkalmas a hely, leülhet.

– Anyáddal arra gondoltunk… szóval… hogy jót tenne neked egy kis levegőváltozás. Friss levegő. Tudod.

Nem, nem tudtam. Mi a fenére céloz? Külföldre akarnak küldeni cserediáknak, mert annyira unják a komor képemet? Vagy ami még rosszabb: leküldenek vidékre a nagyihoz?? Iskolaidő kellős közepén?? Hát tényleg ennyire elviselhetetlen vagyok?!

– Apa, figyelj, nincs gáz, jól vagyok, tényleg! Ne… nem akarok elköltözni.

– Elköltözni? Mégis miről beszélsz?

– Én azt hittem… várj. Azt mondtad, levegőváltozásra van szükségem.

– Igen. Éppen ezért anyáddal befizettük last minute az iskolai sítábort. Január utolsó hetében mentek.

– Hogy mi? – kerekedett el a szemem. Ez aztán tényleg övön aluli! Hogy én és a síelés? Na, azt már nem! Ha valaki, akkor Apa pont tudhatná, hogy a síelésre soha többé gondolni sem akarok! Azok után, hogy…

Apa valószínűleg örömteli elképedésnek vette a kérdésemet, mert szinte felragyogott az arca, ahogy lelkesen bontogatni kezdte a részleteket:

– Nem volt egyszerű, hiszen már lezárultak a jelentkezések, de tekintettel, hogy a sportegyesület szervezi az utat, a kedvemért hajlandóak voltak kivételt tenni. Hatalmas szerencsénk volt, történt egy visszamondás, így pont beférsz a buszba.

– Ez aztán a szerencse…

– Ugye? És a legjobbat még nem is mondtam! A sportegyesületen keresztül kedvezménnyel tudunk kölcsönözni neked sícuccokat is.

Itt hatásszünetet tartott. Nem tudom, mire számított, hogy majd kiugrom a bőrömből az egyedülálló akciós lehetőség hallatán?

– Hű… – préseltem ki magamból, csak hogy mondjak valamit.

– Az! Meglátod, életed legklasszabb élménye lesz! – kacsintott rám, azzal feltápászkodott a fotelemből, és otthagyott a szenzációs hírének visszhangjában.

A kezembe temettem az arcomat, és azon morfondíroztam, hogyan úszhatnám meg ezt az egészet. Örökre legyen átkozott, aki lemondta az előre befizetett útját! Időközben jött rá, hogy nem akar síelni?! Mondjuk, Apáéktól is övön aluli volt ez a hátba támadás. Értem én, hogy jót akarnak, meg minden, de nem lehetne, hogy úgy akarjanak jót, hogy az nekem se legyen feltétlenül rossz? Mert a síelés, ráadásul egy rakat gimnazista társaságában, garantáltan nem tartozik a kedvenc jövőképeim közé. Az egy dolog, hogy mint minden sporthoz, a síeléshez is extra béna vagyok, de ott van az a bizonyos kellemetlen emlék is, ami miatt már előre görcsbe rándul mindenem…

Bíztam benne, hogy soha többet nem emlékeztet rá senki. Kábé öt évvel ezelőtt számoltam le örökre a síeléssel. Addig viszonylag rendszeresen jártunk Apa remek sportegyesületi kötődésének hála, és volt szerencsém megismerkedni a síelés alapjaival a többi sportedző hasonló korú gyerekeivel együtt. Á, kicsit sem volt égő, hogy még a harmadik évben is az újrakezdőkhöz kerültem, míg azok, akikkel egyszerre indultunk el eme nagyszerű sport elsajátításának kalandos útján, már régen önállóan hasítottak le a hegyről. Tízéves lehettem, mire eljutottam oda, hogy orbitális nagy hóeke „tartásban" képes voltam lekecmeregni egy kék pályán.

Ebben sem volt köszönet. Többet ültem a fenekemen,