Csak a te hangodat hallom

By Leah Scheier

April nem fog csak úgy, minden harc nélkül lemondani Jonah-ról, aki a fiúja, egyben a legjobb barátja is. Bármit megtenne, hogy biztonságban tudhassa. Ám ahogy Jonah egyre mélyebbre süpped sötét depressziójába, hogy így szabaduljon múltja gyötrelmes megrázkódtatásaitól, a lány vívódni kezd. Megpróbálhatja megóvni szerelmét, de ezzel azt kockáztatja, hogy elveszít minden mást.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634063353

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Your Voice is All I Hear

Published by Sourcebooks, Inc., Illinois, 2015

Fordította: Gázsity Mila

A könyvet tervezte: Malum Stúdió

Copyright © 2015 by Leah Scheier

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2016

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Elektronikus verzió v1.0

ISBN 978-963-406-335-3

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

A szüleimnek

Prológus

Jól kiigazodom az idegklinikán.

Erősen kétlem, hogy ezt több környékbeli lány is elmondhatná magáról, pedig sokan vagyunk, akik alig pár percnyire lakunk a kórház zöldellő, ám valahogy mégis élettelen kertjétől, és akadnak köztünk, akik a nyári szünetekben a kapuja előtt elterülő füves részen piknikeztünk.

Tizedikes koromban év végére már jobban ismertem az Árnyasliget kórházat, mint a saját iskolámat. Tudtam, hogy a biztonsági őrt Carlának hívják, és hogy az épület átadása óta végzi ezt a lehangoló munkát. Ismerős terep volt számomra a formára nyírt bokrokkal teli kert mögötti néptelen ösvény, ahol kivárhattam, mire végre elkezdődik a látogatási idő, és Carla beenged. Emlékezetembe vésődött, hogy milyen Jonah sötétvörös függönyre vetülő árnyékának formája és színe, és pontosan tudtam, hová kell állnom, ha azt akarom, hogy tizenegyedik emeleti ablakából meglásson. Még ilyen messziről is megéreztem, mennyire vált be az aznapi gyógyszeradagja. Ha megszámoltam, hányat lép az árnyéka fel-alá járkálás közben, megjósolhattam, milyen lesz a vele töltött idő.

Az épület minden zugát ismertem, Jonah napirendjét betéve fújtam, ahogy az orvosok nevét, ügyeleti beosztását és a rengeteg egyéb értelmetlen részletet is, amit ő oly aprólékos gonddal körmölt le külön kis jegyzetfüzetébe. Úgy nyújtotta át nekem feljegyzéseit, mintha valami államtitkot tartalmaznának; az egészet a kórházi ágyneműből lehasított csíkokkal fogta össze, amit utána rágógumival is rögzített, megcsócsált Wrigley’s rágó hosszú szálait tekerve körbe-körbe a kis csomagon. A viharvert spirálfüzetet teleírta hónapokon át gyűjtögetett adatokkal: a páciensek neve és kórtörténete, az ápolók telefonszáma, a takarítók műszakváltásának időpontja. Sosem tudtam, honnan szedi ezeket az információmorzsákat, hogy egyáltalán hogyan deríti ki őket. A jelentéktelen semmiségek e véletlenszerűen összeömlesztett halmazában azonban elrejtett egy nekem szóló történetet, egy fogódzót, amelynek segítségével eljuthatok hozzá, egy kódolt üzenetet, amelyről valami oknál fogva azt hitte, hogy egyedül én leszek képes elolvasni. Én voltam az egyetlen, akiben megbízott, az egyetlen, aki nem árulta el. Én voltam az, akit szeretett, az egyetlen, aki hitt neki, még akkor is, amikor a tulajdon anyja behozatta ide, hogy többé már ne szabadulhasson ki.

Most azonban, majdnem három hónappal a kórházba kerülése után, végre felkészültem. Tudtam, hogy oda fogok lépni a biztonsági üveggel védett ablakhoz, belenézek a fáradt őr véreres szemébe, bemondom a nevem, és hogy melyik beteghez jöttem látogatóba, aztán berregést hallok, amit a kinyíló ajtó kattanása követ. Végig fogok menni a fehérre csempézett folyosón, bekopogok az orvosa szobájába, lecsapom az asztalra a doktornő elé a rejtélyes füzetet, elolvastatom és megértetem vele, hogy Jonah mit titkol, felfedem előtte, amire eddig csak én lettem figyelmes.

Végül csak megteszem.

El fogom árulni őt.

1. fejezet

Fél évvel korábban

Megint csak alulmaradtam a magántanulóságról folytatott vitában. Ahogy elvesztettem azokat is, amelyek iskolaváltásról vagy külföldi tanulásról szóltak, pedig legutoljára még a krónikusfáradtság-szindrómát is bevetettem egyfajta szánalmas, egyértelműen kétségbeesett végső próbálkozásként.

Igazság szerint nem is igazán számítottam arra, hogy sikerrel járok. Anya még ki sem mondta, én már tudtam, mi fog elhangzani. Rövidre fogva, a következőkkel érvelt: egyedülálló szülő, nem engedheti meg magának; nem engedheti meg magának ezt sem; nem engedheti meg magának azt sem; nem szenvedsz ilyen betegségben, ahogy semmilyen másikban sem, April, szóval elég ebből a nevetséges viselkedésből, szedd össze a tankönyveidet, és kérlek, ne felejtsd el beállítani az ébresztést, jó éjszakát.

– De nem megy, Kristin nélkül egyszerűen képtelen vagyok – jajgattam előhúzva utolsó és legkomolyabb fegyveremet, az őszinteséget. Ez az üzenet csak eljut hozzá, gondoltam. Mégsem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az egyetlen lánya épp lemezteleníti előtte a lelkét. Anyu állandóan arról papolt, hogy osszuk meg egymással az érzéseinket, figyeljek a lelkem szavára, és óvjam magamban a belső gyermeket, meg hasonlók. (Határozottan sok önsegítő könyvet olvas.) Talán ha ráborítok egy baromi nagy adag igazságot és szenvedést, akkor egyéniségfejlődésem örömére ejt pár megtisztító hatású könnycseppet, aztán megengedi, hogy otthon maradjak. – Anyu, kérlek, te is tudod, milyen nehezemre esik barátkozni a gimiben – könyörögtem. – Egyszerűen képtelen lennék holnap visszamenni oda… szükségem van még egy kis időre…

Persze igazán számíthattam volna arra, ami következett. Anya épp a végére ért legújabb kedvenc olvasmányának (Nézz szembe a félelmeiddel, valami híres kuruzsló tollából). Mégis mit képzeltem, mi fog történni? Ha gyorsan előretekerünk úgy fél órát, kiderül, hogy még mindig ugyanott tartunk. A nappali szőnyegén kuporgunk, én már kimerültem, anya még csak most kezdett belemelegedni. Valahol a „vedd fel a harcot a sötét erőkkel" (ugye, anyu, te nem a Fallstaffba jártál?) és a „csomózd el a spirituális köldökzsinórodat" (csomózzam el a spirituális micsodámat?) között megszégyenülve beismertem a vereségemet. Vagy az elcsigázottságomat. Mindegy, az eredmény ugyanaz.

A lényeg: holnap elkezdem a tizedik osztályt (anyut idéztem).

Kapcsolatokat alakítok ki másokkal, és megerősítem belső ellenálló képességemet (újra csak anyu megfogalmazása).

Az lesz belőle, hogy egyedül kucorgok majd a suli ebédlőjében, mindenki úgy viselkedik, mintha leprás lennék, és nyomorultul fogom érezni magam (na, ezek már nyilván a saját szavaim).

2. fejezet

Nem arról van szó, hogy a Fallstaff gimi többi tizedikese a halálomat kívánta volna, vagy bármi ilyet. Tudtommal nem léteztek „Gyűlölöm April Wesley-t klubok sem. Nem volt részem hatalmas, kínos kudarcokban (mellvillantás-ruhakatasztrófából kifolyólag, alkalmi bepisilés stb.), semmiféle módon nem bántottam meg a népszerű srácokat. De ha felmerült a nevem, a legtöbben erősen koncentráltak egy percig, aztán valószínűleg ennyit mondtak. „Á, igen. Matekórán vagyunk együtt. Barna haja van, ugye?

Viszonylagos láthatatlanságom korábban sosem zavart. Mindig is ott volt a legjobb barátnőm, Kristin, így aztán különösebb szükségét sem éreztem annak, hogy felfigyeljenek rám. Krisszel másodikos korunk óta elválaszthatatlanok voltunk. A gimi elején anyut elkezdte aggasztani, hogy egyetlen barátom van, és folyton arra biztatott, hogy „nyíljak ki", és ismerkedjek új emberekkel. – Mi van Brianával, akivel együtt csináljátok a labort? – kérdezgette. – Lenne esetleg kedve átjönni mozizni veled?

Úgyhogy megpróbáltam, de tényleg. Csak épp, ahogy egyre idősebb lettem, úgy éreztem egyre nagyobb és nagyobb tehernek azt, hogy cseverésszek. Nem arról van szó, hogy ne lett volna mondanivalóm. Inkább arról, hogy valahol legbelül állandóan motoszkált bennem egy apró, zavaró félelem: mi van, ha senki sem kíváncsi arra, amit mondani szeretnék? Ismeretlenek társaságában sosem tudtam annyira ellazulni, hogy önmagam lehessek. Ezért úgy próbáltam természetesebbnek tűnni, hogy a tenyerembe feljegyeztem egy sor társalgási témát, és a tükör előtt gyakoroltam a szellemes beszólásokat.

A gond csak az volt, hogy a tükörképem mindig odafigyelt rám, és örült, ha meglátott. Briana ezzel szemben már azelőtt elkezdett kínosan fészkelődni, hogy kinyitottam volna a számat. Nem volt kedve az irodalomóráról beszélni. Vagy zenéről. Vagy az Agymenőkről. Végül feladtam, amikor észrevettem, hogy tekintete menekülő utat keresve fürkészi a folyosót.

– Bocs, de nagyon késésben vagyok – vetette oda a csuklójára pillantva. (Nem is hordott órát. És épp ebédelni indultunk.)

Miközben sietős léptekkel távozott, szétnyitottam ökölbe szorított kezem, és az elmázolódott fekete pacára pillantottam a tenyeremben. A „van kedved mozizni?" szavak teljesen elkenődtek, csak a kérdőjel maradt meg a mondatból.

Nagyjából ugyanez ismétlődött meg minden esetben, amikor megpróbáltam összeismerkedni valakivel. Így aztán, hogy ne kínozzam tovább osztálytársaimat bizonytalankodó hebegésemmel, inkább úgy döntöttem, ha lehet, egyáltalán nem leszek terhükre. Ahogy ők sem az enyémre.

Mivel Kristint magam mellett tudhattam, nem igazán zavart a dolog. Vele biztonságban voltam; sosem nézett rám unottan vagy értetlenkedve, én pedig sosem éreztem talajt vesztettnek magam a társaságában. Volt valakim, akivel együtt ebédelhettem, együtt mozizhattam, megbeszélhettem a titkaimat. Az igazat megvallva, inkább az ő titkait boncolgattuk, mert Kris életéből nem hiányozhatott a dráma. Én szerettem a sztorijait hallgatni, ő pedig élvezte, hogy van közönsége. Amikor megismerkedtünk, azonnal elfogadta, hogy amolyan hétköznapi lány vagyok, amilyenből bőven akad mindenki környezetében, én meg állandóan azon álmélkodtam, hogy miért lóg velem olyan szívesen, amikor őt aztán simán befogadná a népszerű társaság is, mindössze fényes haját kellene hátravetnie hozzá. De hát ilyen volt az én legjobb barátnőm – a laza, bájos, fotómodell-külsejű Kristin, akinek a hűségében sosem kételkedtem, egészen addig a reggelig, amikor a kilencedikes vizsgák utáni reggelen alaposan meg nem lepett.

Otthagyja a Fallstaff gimit, és valami puccos magániskolába fog járni.

Ha igazságos akarok lenni, akkor persze meg kell említenem, hogy az iskolaváltás nem az ő döntése volt. Az apját nemrégiben előléptették a munkahelyén, ezért úgy határozott, hogy egyetlen lányának már nem elég jó az állami iskola, az utcánkban álló ikerház fele pedig messze nem elég tágas a családjának. Kristin a továbbiakban nem a szomszédban fog lakni, hanem buszra kell ülnöm, ha látni akarom, az iskolai ebédidő pedig innentől a nap leghosszabb órája lesz számomra.

A nyári szünetet azzal töltöttem, hogy panaszos akkordokat keresgéltem digitális zongorám billentyűzetén, többoldalnyi lehangoló dalszöveget írtam, és a beérkező tizedikes névsort tanulmányoztam. A listán három új diák is szerepelt: két lány és egy fiú. Lefirkantottam a nevüket, aztán következett egy kis ártalmatlan Facebook-kukkolás. Rögtön láttam, hogy Tessa Gilberts „népszerű" lesz. LA-ből jött, és az oldalára feltett vagy ötszáz fotót, amiken szőke pasikat ölelgetett bikiniben. Minden képen csücsörített és homorított, hogy a cicije érvényesüljön. Akkor sem kerülhettem volna egy kategóriába vele, ha folyton a napon pörkölöm sápadt bőrömet, és szőkítővel meg citrommal sanyargatom a hajam, hogy úgy nézzek ki, mint ő.

Tori Nadle a régi iskolája éltanulója volt, a vitakör és a színjátszó szakkör elnöke, egyben amatőr kutyaidomár. Elképzelhető, hogy belőle akár barát is válhatna, de akkor a következő hetek leforgása alatt muszáj rábukkannom valami eddig rejtőzködő, elképesztő képességemre, mert ha nem, akkor rajtam ragad Szupercsaj középszerű fegyverhordozójának a szerepe. Hát, erre nem fog sor kerülni.

A fiú kevésbé érdekelt, mert a Fallstaff gimiben a pasik általában együtt lógtak, leszámítva persze azokat az alkalmakat, amikor járni kezdtek valamelyik népszerű lánnyal (sosem velem). Az új fiút Jonah-nak hívták, és a facebookos adatlapján semmi máshoz nem engedett hozzáférést, csak a szülővárosához (Boston) és a profilképéhez, ami egy cocker spániel orráról készült közeli fotó volt. Hát ebből nem sokat tudtam meg.

Amikor eljött a tanév első napja, nem állítanám, hogy vágtatva indultam volna a suliba. Persze a szokásosnál nagyobb gondot fordítottam a ruhámra, hátha kiderül, hogy ez a Jonah szuper dögös, de nem fűztem hozzá túlzott reményeket. A jóképű pasik mindig büszkén kitesznek magukról egy szelfit profilképnek, hadd ámuljon mindenki; ő viszont egy kutya fotójával nyomult, ami valószínűleg azt jelenti, hogy spánielre is hasonlít. Végül a sötétzöld póló mellett döntöttem, mert Kristin szerint kiemeli a szemem zöldes-barnás színét, és közepes méretű karika fülbevalót választottam, mert annak az volt az üzenete, hogy nem igyekszem különösebben kicsípni magamat. De persze egyáltalán nem számított, mit viselek, vagy mennyi fixálóhabbal igyekszem megfegyelmezni bozontos fürtjeimet. A végén mindig úgy néztem ki, mint valami „átváltoztatjuk reklámból a sápadt, égnek álló hajú „előtte lány. Jonah nyilván Bikini Tessát fogja falni a tekintetével, ahogy mindenki más is.

Öt perccel a busz érkezése előtt megszólalt a mobilom.

– April-annyi-mindent-kell-mesélnem-neked-azt-sem-tudom-hol-kezdjem! – Kristin általában hadarva, lélegzethez sem jutva újságolt el mindent.

– Most komolyan, elértél már egyáltalán az iskoládba? – Táskámat a vállamra vetettem, és odakiabáltam anyunak, hogy elmentem, és viszlát.

– Aha, apám elhozott. De April, nem fogod elhinni, milyen szuper ez a hely! El kell meséljem…

Nagyot sóhajtottam, a telefont odatámasztottam a fülemhez, behúztam magam mögött az ajtót, és elindultam a buszmegálló felé. Útközben Kris végig az új iskolája klubjairól és programjairól mesélt – modellszakkör, divattervezés, filmezés. A teljes buszút alatt azt hallgattam, hogyan áradozik boldogan, sőt még az osztálytermembe érve is, de ott a tanár végül letetette velem a telefont.

Egyáltalán nem bántam, hogy véget kellett vetnem a beszélgetésnek. Kristin lelkesedése kezdett az idegeimre menni. Tudom, önző dolog volt tőlem, de annyival egyszerűbb lett volna, ha nincs annyira odáig mindentől és mindenkitől, aki csak a szeme elé kerül. Három hónapja, amikor először került szóba az iskolaváltás, pár napon át mind a ketten sírtunk, de az ő könnyei elég hamar felszáradtak, mihelyt megérkezett a bemutatkozó levél a Puccos Privát suliból. Igazán nem hibáztathattam. Mindig annak könnyebb, aki elmegy.

Először az osztálytermünkben gyülekeztünk, ami elég kaotikus félórát jelentett, de ez idő alatt megismertem (nem hivatalosan) a két új lányt. Tessa pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Cora, a Fallstaff gimi Miss Népszerűsége azonnal a szárnyai alá vette az új tagot, Tessa pedig olyan készségesen és könnyeden simult bele a hercegkisasszony-helyettes szerepébe, mintha erre készült volna egész életében. A csengő még meg sem szólalt, máris többen megadták neki a telefonszámukat. Miles, a suli legdögösebb pasija csak vetett rá egy pillantást, aztán már le is huppant a mellette lévő székre, mintha ezzel jelezné a birtokviszonyokat.

A könyveimre meredtem, és igyekeztem nem venni tudomást a teremben zajló veszett flörtölésről. Megfogadtam magamban, hogy nem gondolok többé Milesra, bármilyen régóta és bármilyen reménytelenül bele is voltam zúgva. De annak már vége. A vizsgákat követő napon ábrándultam ki belőle, amikor a lánymosdóba benyitva azt láttam, hogy épp Corával csókolózik. Elég pocsék napom volt. Egyetlen délelőtt leforgása alatt megtudtam, hogy a legjobb barátnőm iskolát vált, képzeletbeli fiúm pedig Cora hercegkisasszonnyal smárolt.

Na jó, azt addig is tudtam, hogy járnak. De ugye, mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy hatását tekintve egyetlen kép ezer szóval felér. Nos, egy hang pedig legalább egymillióval, és az a bizonyos hang örökké itt fog visszhangzani a fülemben. Gyakorlatilag hallottam, hogy Miles szürcsögve cuppog.

A másik lány, Tori, nem maradt elég sokáig ahhoz, hogy véleményt formálhassak róla. Neki viszont elegendőnek bizonyulhatott ez az idő, mert először úgy negyedórán át téblábolt az ajtó mellett – arcán leereszkedő mosoly, mint valami unott látogató az állatkertben –, aztán fogta magát és kimasírozott. Senki sem sajnálta, hogy elmegy.

Vége lett a gyülekezőnek, de az új fiú nem mutatkozott. Miközben összeszedegettük a holminkat, odaballagott hozzám Michael, egy apró termetű, kocka természetű fiú, akiről gyanítottam, ő az egyetlen a Fallstaffban, aki belém van esve. Megbökte a könyökömet.

– April, hallottad a nagy hírt? – kérdezte ezerrel vigyorogva.

Vállat vontam, és úgy tettem, mintha minden figyelmemet lekötné a táskám. Michael állandóan pletykákat hozott nekem. Szívesen használta arra jól értesültségét, hogy szóba elegyedjen velem.

– Ms. Lowry visszajön – újságolta. – Úgy hallom, megint történelmet fog tanítani.

Na jó, ez tényleg érdekes hír volt.

– Biztos? – néztem rá. – Azt hittem, még mindig az intenzíven van.

Ms. Lowrynak előző évben sikerült halálra rémítenie bennünket. Mondat közben egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhallgatott, és keze még mindig a tábla felé mutatott, amikor teljes hosszában elvágódott. Jó néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttünk, miről van szó. Ms. Lowry az iskola legbuggyantabb tanára volt, és szokatlan órái miatt nem egyszer meggyűlt a baja a vezetéssel. Így hát egy rövid ideig mindannyian azt hittük, hogy épp a Római Birodalom hanyatlását érzékelteti velünk. Még sosem voltam tanúja szívrohamnak, fel sem fogtam, mi zajlik az orrom előtt, de miután a szirénák sivítása elhalkult, és mindenki újra normálisan kapott levegőt, megtudtuk, hogy Ms. Lowry valami ritka szívbetegségben szenved, és hogy kis híján ott halt meg a szemünk láttára.

Nagyon szerettem Ms. Lowry történelemóráit. Értett hozzá, hogyan tegye érdekessé a háborúkat, dátumokat és rég halott uralkodókat. A diákjait például két csoportra osztotta, arisztokratákra és parasztokra, aztán megszervezett egy felkelést. Az osztály felétől azt kérte, hogy egész nap ne egyen semmit, aztán az éhezőkkel végignézette, ahogy „jómódú" osztálytársaik falatoznak. Amikor már épp eléggé morcosak és dühösek lettünk, segített eltervezni a Bastille ostromát és ellenségeink legyilkolását.

Emiatt bajba is került. Néhány szülő panaszt tett, hogy a viselkedésével elfogadhatóvá teszi az erőszakot és anorexiát; kis híján felfüggesztették. A mi szemünkben azonban ettől csak még menőbb lett. Ezért amikor váratlanul összeesett előttünk, el sem hittük a dolgot. Ms. Lowry túl szuper volt ahhoz, hogy egyszerűen megbetegedjen.

Meglátogattuk a kórházban, de annyiszor került vissza a szívosztályra, hogy már nem reméltük, valaha is kiáll elénk újra.

Most viszont visszatért.

– Vele lesz a következő óránk – kukucskált át a vállam felett a kezemben tartott órarendre Michael. – Na, ez biztos érdekes lesz.

– Miért? – kérdeztem. – Hiszen akkor is egyfolytában viccelődött, amikor mindenfelé csövek meg vezetékek álltak ki belőle. Ugyanaz a jó öreg Lowry lesz, mint aki eddig volt.

Tényleg az, nyugtáztam, amikor bevonultunk a teremben. Egy kicsit vékonyabb és sokkal sápadtabb, de hennázott haja még mindig vöröses-lilás tüskés fürtökben keretezte arcát, még mindig pöttyös sálakat és gyöngyöket tekert magára, sőt ahhoz képest, hogy mit engedtek meg az iskolában, stikában néhány új piercinget is beszerzett. Nagyon helyes, villant át a fejemen, miközben becsusszantam a helyemre. Az igazgató valószínűleg túl ideges volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen az ónix orrgyűrűre; jobb szemet hunyni, mint megkockáztatni egy újabb szívrohamot.

Ms. Lowry végignézett rajtunk és elmosolyodott, amikor pillantása nyomán fészkelődni kezdtünk a székeinkben. Egyikünk sem ismerte volna be, de szerintem egy kicsit mindannyian ijedtek voltunk. Önmaga árnyékának láttuk. Azonnal megnyugodtam azonban, amikor jól ismert, rekedtes hangján megszólalt. Ugyanolyan éneklő hangsúllyal beszélt, mint mindig, még ha egy kissé zombinak nézett is ki.

– A legtöbben valószínűleg emlékeznek még rám – kezdte halvány, kaján mosollyal. – Én adtam elő a Harry Potter és Voldemort párviadalába illő görcsrohamot. – Hátracsapta a fejét, karját széttárta, és erősen eltúlzott rángatózást imitált. Páran felnyögtek, valaki idegesen elröhintette magát. Elmosolyodtam magamban. Egyedül Ms. Lowry űzne tréfát saját halál közeli tapasztalatából. – Nos, kedves osztály, boldogan jelenthetem, hogy visszatértem az élők soraiba. És némi töprengés után arra jutottam, hogy az általam előidézett egészségügyi riadalomból akár meg is próbálhatnánk kihozni a legtöbbet, amennyiben tanulunk belőle valamit.

Az osztály egyhangúan felhördült.

– De hát maga történelemtanár – kötözködött Michael. – Ilyesmit nem biológián kellene csinálnunk?

A nő a fejét rázta.

– Az évet egy külön feladattal indítjuk, amely az orvostudomány történetére összpontosít. Ne aggódjatok, a kiselőadásokra csak a tavaszi szünet után kerül sor, úgyhogy bőven lesz időtök összerakni. Azt szeretném, ha mindenki választana egy betegséget, amelyben vagy ő, vagy a családjában valaki szenvedett már. Nem kell nekiállnotok, hogy mint az őrült, kutatást végezzetek a neurotranszmitterek meg izomrostok témájában, hiszen mint arra Michael is rámutatott, ez nem biológiaóra. Azt várom el helyette, hogy számoljatok be a többieknek a betegség történetéről, híres emberekről, akik szintén ebben szenvedtek, a különféle kezelésekről, amiket az idők folyamán alkalmaztak… a jelennel bezárólag. Tudtátok-e például, hogy ha a középkorban egy gyereknek rohama volt, azt hitték róla, hogy démonok szállták meg? A szülei ördögűzőt hívtak, és a gyereküket éheztették, meg verték is, hogy kiűzzék a lelkéből a sátánt? Ehhez hasonló érdekességekre számítok tőletek is. A betegség is egyfajta történet, ráadásul tanulhatunk belőle.

Kifejezéstelen tekintettel meredtem Corára, aki lendületesen jegyzetelt virágmintás mappájába. Vajon miről írhat? – tűnődtem. Csodaszámba menő orrplasztikájáról? „A régi korokban az emberek sokat szenvedtek a gigantikus nózik miatt…"

Felemeltem a kezem.

– De Ms. Lowry, az én családom eléggé egészséges. Akkor én miről írjak?

A fiókba nyúlt, hogy elővegye a fehér táblához való filcet.

– Sosem voltál influenzás? Tudtad, hogy 1918-ban több mint negyvenmillióan haltak bele a spanyolnáthába? De ha kedved van, választhatsz valami krónikus kórt is. Talán akad a rokonok között valaki, aki cukorbeteg. Vagy migrén gyötri. Esetleg gyomorfekély…

– Aranyér? – Miles hátranézett, és rám vigyorgott. – Vagy lapostetű?

Istenem, vajon mit ettem rajta?

– Na és a mononukleózis? – sziszegtem oda neki. Ettől rögtön befogta. Corával heteken át az ágyat nyomták a „csókbetegség" miatt.

Azért kicsit büszke lettem magamra, amikor láttam, hogy védekezőn összefonja a karját a mellén, és merev tartással elhúzódik. Az eltelt év során két szót is alig szóltam hozzá – most pedig rögtön hármat is sikerült. Nem volt tenyerembe körmölt jegyzet, nem is készültem neki jó előre… és még valamennyire frappánsra is sikerült.

– De kár, hogy a rondaság ellen még nem találtak fel semmi gyógymódot – motyogta, hogy meghalljam. – Mert rád férne.

Akkor ennyit a fejlődésemről, szögeztem le magamban, és már össze is zuhantam. Ha befogtam a számat, akkor eddig legalább nem bántottak.

„A tévében orvosos sorozatot nézni" – véstem be gyorsan a füzetembe, aztán már lapoztam is. Semmi kedvem sem volt nátháról vagy kötőhártya-gyulladásról írni, anyukám irritábilisbél-szindrómája pedig végképp ne képezze megbeszélés tárgyát az osztályban.

Ms. Lowry felírta a táblára a javaslatait, aztán elkezdte szétosztani a féléves tanmenetet tartalmazó paksamétákat. Ekkor nyikorogva nyílt a terem ajtaja, és könyvekkel teli, súlyos táskáját lábával maga előtt tolva egy fiú lépett be rajta. A tábla felé fordult, aztán kételkedő arckifejezéssel a tanárnőre nézett.

– Ez a tizedikes történelemóra? – kérdezte, de már hátrált is a folyosó felé.

Ms. Lowry mosolyogva felé nyújtotta a kezét.

– Pontosan. És te ki lennél?

A fiú ügyetlenül megrázta a kezét, aztán a vállára kapta a táskát.

– Jonah vagyok.

A tanárnő az asztalán heverő névsorra pillantott.

– Jonah Golden, ugye? Új vagy a Fallstaffban?

– Igen, elnézést a késésért… Egyik ajtóra sincs kiírva semmi… – felelte zavartan a fiú.

– Semmi baj, Jonah. Ülj csak le, valamelyik osztálytársad majd elmondja, miről volt szó eddig.

Az új diák felénk fordult, és most először nézhettem meg jobban magamnak. Magas volt, és vékony, de korántsem olyan esetlen és félszeg, mint a legtöbb tizenéves fiú. Magas járomcsontja volt, arcát fekete fürtök keretezték, szürkéskék szeme felett sűrű, fekete szemöldök ívelt. Eléggé helyes, jutottam döntésre magamban, nem olyan címlapra valóan jóképű, nem is focistásan-sportolósan kigyúrt. De volt benne valami… valami, ami az egész osztály figyelmét megragadta, miközben ő is zavartalanul szemügyre vett bennünket. Természetesen tisztában volt azzal, hogy mindannyian véleményt alkotunk róla. A lányok azt próbálták eldönteni, hogy járnának-e vele, a fiúk a versenytárs komolyságát mérték fel. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Jonah pillantása végigpásztázott a néma osztályon. A teremben három szabad hely volt: egy előttem (Kristin régi széke), egy Cora mögött (Milesé volt, míg nem szakítottak), egy pedig leghátul a sarokban (régebben az osztály fő lógósa ült ott, aki most épp a kilencediket járta újra).

Kérlek, drukkoltam magamban. Kérlek, ne ülj Cora mögé.

Persze kiderülhet, hogy Jonah ritka nagy bunkó, és tudtam, hogy később esetleg megbánhatom ezt a fohászomat… de láttam, ahogy Cora kihúzza magát, és úgy veti hátra szőke fürtjeit, mintha ezzel utasítaná a jövevényt a helyére, a mögötte álló székhez. Tavaly bele volt zúgva az összes fiú, aki ott ült, és ezért szerettem volna, ha most az egyszer nem sikerül neki… még ha nekem nem is származik semmi hasznom a kudarcából. Hiszen abban a pillanatban elvesztem a harcot, mihelyt szóra nyitom a számat, és mindössze ennyit tudok kinyögni: „ööö… khmmm… aaa…". De akkor is, legalább az első csatát meg akartam nyerni. Még ha tisztában is voltam azzal, hogy a diadalom nem lesz hosszú életű.

Azt hiszem, az érzéseim kiülhettek az