Csók Londonban

By Catherine Rider

Szerelem angol módra.
London, egy héttel karácsony előtt. A 19 éves Jason Malone most először jár álmai városában. Ott akarja hagyni a jogi egyetemet, hogy színész lehessen. Az első lépés az úton az lenne, ha sikerülne ösztöndíjat szereznie a Royal Academy of Dramatic Artsra, de ahhoz el kell mennie egy meghallgatásra. Cassie Winternek elege van a színházból, a filmekből, meg úgy általában a színészkedésből. És ennek megvan az oka. Amikor Cassie és Jason összetalálkoznak A nyomorultak meghallgatásán, elhatározzák, hogy együtt fedezik fel Londont. Olyan meglepetések érik őket ez alatt a pár nap alatt, amilyenekre nem is számítottak.

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634037491

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

A mű eredeti címe: Kiss me in London

Szöveg: Stephanie Elliott, James Noble

KCP Loft is an imprint of Kids Can Press

Copyright © 2018 Working Partners Ltd.

Series created by Working Partners Ltd.

Hungarian Translation © Nánási Yvette

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. ifjúsági könyvkiadója, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja, 2019

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Nánási Yvette

Felelős szerkesztő: Edinger Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-963-403-749-1

Ursulának, a színházlátogatók gyöngyének!

ELSŐ FEJEZET

Cassie

img3.jpg

DECEMBER 17. HÉTFŐ

¹¹. ⁰⁰

Hatvanhét perc múlva szakítani fogok a barátommal.

Most még nem tehetem, pedig itt ül mellettem, de egy vonaton araszolunk valami rettenetes ipartelep mellett, valahol Közép-Angliában, és még van vagy egy óránk, amíg megérkezünk Londonba, a Eustonra. Plusz még két perc, amíg összeszedjük a csomagjainkat, leszállunk a vonatról, és kijutunk a pályaudvarról. Aztán még feltehetőleg további öt perc kell, amíg összeszedem a bátorságomat, hogy tényleg ki is mondjam a megfelelő szavakat.

Szóval összességében: hatvanhét perc. Remélhetőleg addigra a szívem felhagy azzal, hogy úgy rugdossa a bordáimat, mint valami megvadult kenguru, és lesz elég bátorságom végigcsinálni.

Tudom, hogy valahol kegyetlenség részemről, hogy kivárom, amíg megérkezünk Londonba, mielőtt elmondom neki azt, amit már hetekkel ezelőtt eldöntöttem, de védelmemre legyen mondva, hogy ő volt az, aki vissza nem téríthető jegyeket vett nekünk az egyetemről haza. Nem tudtam bevállalni, hogy egész úton ott üljek vele szemben úgy, hogy épp az előbb szakítottam vele.

Ráadásul még egy ghánai önkéntes programra is feliratkozott mindkettőnk nevében, szóval így most már nemcsak az a lány vagyok, aki egy héttel karácsony előtt dobja a pasiját, hanem az a lány is, aki kihátrál egy Igazi Jó Ügy mögül. Neheztelek rá, amiért így kell éreznem magam. Mintha valami rettenetes ember lennék, és közben arra is rájövök, hogy az utolsó közös három hónapunkban ez a neheztelés volt az egyetlen, amit éreztem.

Jobb kezével kedvesen megfogja a balomat, ami elég béna, mert mindkét kezemet a térdeim közé gyömöszöltem – mert csak így tudtam megállítani a remegésüket. Már csak kábé hatvanhat perc van hátra. A szívem megpróbál a torkom felé távozni. Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. Megszorítja a kezem, próbálja kiszabadítani, de a karom olyan merev, mintha megkövült volna. Ben erre visszatér az olvasáshoz, és tovább forgatja a The Economist lapjait, de olyan hangosan, ahogy csak tudja. Próbál lelkiismeret-furdalást kelteni bennem, hogy fogjam meg a kezét, és nagyon haragszom magamra, amikor érzem, hogy mocorogni kezdek, mintha tényleg meg akarnám fogni a kezét.

Specialitásom, hogy mindig igyekszem megtenni, amit mások várnak tőlem.

Ben nagy sóhajtással megszólal.

– A croissant miatt?

Ja, persze, a spenótos croissant, amit vett nekem. Ami most is itt hever az ölemben, teljességgel elhanyagolva.

– Hát én tényleg sajtos-sonkásat kértem – mondom, és meredten bámulok ki az ablakon. A jobb oldalamon elsuhanó, szürke, betonszínű tavak sokkal érdekesebbnek tűnnek, mint a duzzogó, sértődős barátom, akinek viszont az a specialitása, hogy simán dönt mások helyett.

Szeptemberben ez még valahogy olyan vonzónak tűnt. De akkor még totál lenyűgözött, hogy egyetemre járok, és életemben először távol vagyok az otthonomtól. Üdítően ismerős érzés volt olyannal lenni, aki mindig tudta, hová tart, mit akar csinálni, és aki nekem is meg tudta mondani, hová tartsak, és mit csináljak. Annyival is kevesebb dolog miatt kellett aggódnom.

De körülbelül egy héttel ezelőtt rájöttem, hogy én igenis akarok ilyeneken aggódni. És – ami még ennél is fontosabb – azok után, hogy egy életen át azt csináltam, amiről mások úgy gondolták, hogy csinálnom kell, talán kellett is, hogy aggódjak.

Ami azt jelenti, hogy ki kell törnöm.

– Ez sokkal egészségesebb – közli Ben.

Fészkelődni kezdek az ülésemen, hogy a lehető legnagyobb távolságot teremtsem meg kettőnk között.

– Én nem ezt kértem.

Valami mozgást hallok a kocsiban. A többi utas forgatja a fejét, amivel igyekszik leplezni, hogy mennyire hallgatózik.

Ben mit sem törődve velem kicsomagolja a saját spenótos croissant-ját. Eközben nem is egyszer meglöki a jobb karjával a bal karomat. Százkilencvenhárom centi magas, szóval nem tehet róla. Olyan pasi, aki valahogy folyton az ember útjába kerül. De akkor is.

És folytatja.

– És természetesen a környezetnek is sokkal jobb.

Nem figyelek rá, mert az elmúlt napokban annyiszor, de annyiszor hallottam már ezt a szónoklatot. Hogy milyen könnyen megmenthetnénk a Földet, ha mindenki áttérne a vegetarianizmusra, vagy – ami még jobb – vegán lenne. Ahogy ő beszél erről, olyan, mintha az elkerülhetetlen globális katasztrófa elkerülése valós lehetőség lenne. De valahogy, amikor ő beszél erről, akkor nem tudok pár mondatnál tovább figyelni anélkül, hogy el ne kezdenék hevesen kívánni egy steaket. Pusztán bosszúból, mert a világ vége nem tűnik elég nagy árnak ahhoz képest, amit én fizetek azzal, hogy őt kell hallgatnom, miközben azt fejtegeti, hogy ha mindenki vegetáriánus lenne, akkor az üvegházhatás hatvanhárom-hetven százalékkal csökkenhetne 2050-re. Ehhez felsorol még pár újabb tényt, még egy csomó adatot – amik, feltételezem, rettenetesen fontosak, hiszen mindig van bennük tizedesjel –, de mostanra már kicsit sem figyelek. Azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy meg tud jegyezni ennyi statisztikát és adatot, de arra nem emlékszik, hogy én soha nem mondtam, hogy szeretnék vegetáriánus lenni. Nem gondolkodott el azon, hogy az leszek-e? És hogy ez nem lehet-e esetleg válóok?

Mivel ő Ben, és neki mindig, mindenben „igaza van, nyilván azt feltételezte, hogy egy szép nap majd vegetáriánus leszek, csak hogy olyan lehessek, mint ő. Mivel mindenkinek olyannak kellene lennie, mint ő. Akkor kellett volna abbahagyni, amikor először vitatkoztunk erről a kérdésről. A második randinkon, amikor azt mondta, hogy rendeljek mindkettőnknek, amíg ő elintéz egy hívást, és én gondolkodás nélkül egy csirkés burritót rendeltem neki. Nem elég, hogy akkor kaptam meg az első kioktatásomat, de még jobban kiakadt, amikor én faltam be mind a két burritót, és azzal döngöltem földbe, hogy megkérdeztem: – Csak nem kellett volna kidobnom az ételt? Az nem „pazarlás?

Valószínűleg nem kellett volna elmennünk a harmadik randira, de elmentünk. Gondolom, azért, mert már annyira megszoktam, hogy az embereknek elvárásaik vannak velem szemben, és alkalmazkodnom kell hozzájuk, hogy egy ilyen vitával szemben toleránsabb vagyok az átlagnál. Egyesek azt mondanák, hogy ez jó, és általában egyet is értek velük. De azt is megmondom, hogy ha valaki megrögzötten idomul másokhoz, és alkalmazkodóképes, akkor könnyen olyan gyötrelmes helyzetben találhatja magát, mint például, hogy két órát kell vonatoznia olyasvalakivel, akit nem igazán kedvel, és aki gyakorlatilag azzal vádolja, hogy tönkre akarja tenni a bolygót, csak mert nem akarta megfogni a kezét.

Még mindig beszél. A hangja mostanra már egybeolvad a vonat fehér zajával. Az ablaknak támasztom a fejemet, hogy ne halljam, és jobban tudjam élvezni az érzést, ahogy London – az otthonom – egyre közelebb és közelebb suhan, és hogy tényleg túl vagyok az első félévemen az egyetemen. Próbálom meggyőzni magam, hogy azért örülök annyira, hogy hátat fordíthatok az egyetemnek, mert elkövettem azt a hibát, hogy a pszichológia szakot választottam. De talán csak arról van szó, hogy egy ilyen kisvárosban lévő egyetem nem „a megfelelő választás" egy ilyen ízig-vérig városi lánynak, mint én.

De könnyen meglehet, hogy annak is van némi köze ehhez, hogy minden tárgyból megbuktam, és kirúgtak.

Olyan hosszúra nyúlik közöttünk a csend, hogy az agyam elkezd olyan helyekre kalandozni, ahová nem akarom, hogy kalandozzon. Hogy találkozom a szüleimmel, és el kell magyaráznom nekik, hogy kirúgtak egy olyan szakról, ahová ők nem is akarták, hogy járjak. Vagyis Anya nem akarta, hogy oda járjak. Meglepne, ha Apa egyáltalán emlékezne arra, mit tanulok. Ha most hazamennék, és közölném vele, hogy emelt szintű szcientológiát tanultam, a B-szakom meg go go-tánc volt, valószínűleg csak annyit kérdezne, hogy tetszett a félév. Aztán visszavonulna a teájával a dolgozószobájába, magára zárná az ajtót, és olyan sokáig maradna ott, hogy már azon gondolkodnék, él-e még.

De Anya… Anyának lesz ezzel kapcsolatban mit mondania. A fejemhez fogja vágni, hogy mennyire igaza volt múlt nyáron, amikor azt mondta, nem nekem való, hogy pszichológus legyek. Hogy mennyire aranyosnak találja, hogy szeretnék valami „normális dolgot csinálni, de nem lenne szabad megfeledkeznem róla, hogy „tehetségesnek születtem. Három hónapja volt rá, hogy csiszolgassa a monológját, és én annyira nem várom ezt az ősbemutatót. Igazából azt remélem, hogy amikor majd sor kerül rá – mert sor fog rá kerülni –, rögtön a végére ugrik, és arról beszél majd, hogy „csak egy telefonhívás, és huss!", máris ott találhatom magam a következő meghallgatáson, amin olyan rövidfilmhez keresnek szereplőket, amit feltehetőleg soha senki nem fog majd megnézni.

Hogy legyek megint színész, ahogyan az „elrendeltetett".

Igyekszem valami ablakon túli dologra fókuszálni, bármire, ami elterelheti a figyelmemet az elképzelt fejmosásról. De minden olyan elmosódott, és amikor bemegyünk egy alagútba, a sötétségtől az ablak üvegén visszatükröződik az arcom, és alig bírom elviselni a rá kiülő szánalmas kifejezés látványát. Anya nyilván lecsapna rá, hogy ezzel is bizonyítsa, azért vagyok szomorú, mert rossz szakot választottam, és nem csak úgy általánosságban vagyok szomorú. Inkább lehunyom a szememet, és a vonat zajára próbálok koncentrálni.

Amikor egy robotszerű nő a hangosbeszélőn bejelenti, hogy mindjárt megérkezünk London Euston állomásra, rájövök, hogy valószínűleg elaludtam. Megdörzsölöm a szemem, megnézem a telefonomat, és látom, hogy pontosan tizenkét óra van. Hét percem maradt. Hét percem! Az agyam felgyorsít, én meg kényszerítem magam, hogy egyenletesen lélegezzek. Meg tudom csinálni…

Amint a vonat lassítani kezd, Ben feláll, és mire megállunk, már le is vette a csomagtartóról az egymáshoz illő, kék hátizsákjainkat, és már a saját magát dicsérő monológ felénél tart.

– Hát nem örülsz most, hogy múlt héten előreküldtük a csomagjainkat? – Rám mosolyog. A kristálykék szeme csillog. Annyira izgatott, hogy teljesen megfeledkezett róla, mennyire bosszankodott, amiért egész úton tudomást sem vettem róla. Hogy nem fogtam a kezét, és panaszkodtam a spenótos croissant miatt (amit kidobok a kukába, amikor nem figyel). – Így legalább könnyű utunk lesz a repülőtérig. Nem kell nehéz bőröndöket ráncigálnunk, amitől csak elfáradnánk. Amikor megérkezünk, frissek leszünk, kipihentek, és készen arra, hogy kezdjük a munkát.

A hangjából azt hallani: ugye, mennyire izgalmas? De az arca arról árulkodik, hogy igazából azt akarja mondani: ugye, mennyire okos vagyok?

Nem szólok semmit. Felállok, a vállamra vetem a táskámat, és követem a peronra. Hétfő van, ebédidő, Eustonon nagy a nyüzsgés, rengeteg ember száll fel arra a vonatra, amiről mi épp leszálltunk. Vajon karácsonyra sietnek haza? Fogadni mernék, hogy nem sokuk fél tőle annyira, mint én. És feltehetőleg egyikük sem azzal van elfoglalva, hogy összeszedje a bátorságát, hogy kirúgja az útitársát.

Meg tudom csinálni. Csak úgy kell csinálnom, mintha forgatókönyvből olvasnám, nem?

Ben nem született londoni, ami még soha nem volt ennyire egyértelmű számomra, mint most, ahogy látom, hogy türelmetlenül jobbra húz, hogy megelőzze azokat, akik szerinte túl lassan haladnak, csak hogy aztán kénytelen legyen megállni, amikor szembe találja magát az ellenkező irányba igyekvő emberek hullámával.

Egy londoni tudta volna, hogy balra kell indulnia.

Nálam meg újra jelentkezik az a bosszantó reflex, amikor a kezem úgy gondolja, meg kell fognia az övét. És nekem újra meg kell állnom, hogy ne tegyem. Már csak kábé négy percig vagyunk egy pár.

– Oké, metró, metró, hol van a metró? – Hangosan beszél magához, miközben áthaladunk a jegysorompókon, és becsatlakozunk a tömegbe. Amikor meglátja a metró jelét, elindul felé. – Át kell jutnunk a Paddingtonra, hogy felszálljunk a Heathrow expresszre.

Vagy három lépés erejéig követem, aztán megállok. A szívem mintha ki-be mászkálna a bordáim között.

– Ben, várj!

Meg tudom csinálni.

Hátrafordul, és vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli, hogy a hátizsákjával megüt valakit. Mint ahogy azt sem, hogy miket mondanak rá. Olyan feszült vagyok, hogy már ezt sem találom bosszantónak. Csak néz rám azokkal a nagy, kék szemeivel, és annyira izgul, hogy kiérjünk a repülőtérre, hogy észre sem veszi, hogy az emberáradat közepén áll.

Eljött. Itt a pillanat. A következő szavak, amiket ki fogok ejteni a számon, véget vetnek a kapcsolatunknak.

– Innen nem tudsz eljutni a Paddingtonra. – Jesszusom, félig megfutamodtam! A „nem tudunk eljutni helyett azt mondtam, hogy „nem tudsz eljutni – nem mintha Bennek feltűnt volna. – A Euston square-en kell felszállnod a metróra.

Megint a földalatti táblájára néz: Euston. Aztán a lépcsőre, ami mintha azt mondaná neki, hogy menjen végig rajta. Utána rám.

– Gondolod, hogy nem terveztem meg előre az útvonalunkat? Az lesz a leggyorsabb, ha innen metróval elmegyünk a Kings Crossra, aztán egy másikkal a Kings Crossról a Paddingtonra.

– Ne, higgy nekem! Innen el tudsz sétálni a Euston square-ig, ott felszállni a Circle, Hammersmith and City vonalra, vagy a Metropolitanre a Paddingtonig, és az sokkal gyorsabb.

Kicsit félrebiccenti a fejét, mintha csak azt kérdezné: hát nem aranyos? Mintha – bár ez a szülővárosom, és egész életemben itt éltem, de – semmi oka nem lenne rá, hogy azt feltételezze, nem ő tudja jobban.

– Én akkor is inkább a metróval mennék. 

Tudom, hogy ez extrémen hangzik, de ha az elmúlt két órában (napban, hétben) nem terveztem volna, hogy szakítok vele, azt hiszem, az, hogy metróra szálljunk pusztán egy megállóra, már önmagában válóok lett volna.

Hátat fordít nekem, és újra elindul a metrómegálló felé. Megtesz vagy egy métert, mielőtt észreveszi, hogy nem megyek utána. Megfordul, megáll a lépcső tetején (amit a többi utas egyszerűen imád), és felemeli a hangját, hogy halljam.

– Te meg mit művelsz? Gyere már!

Mindkét kezemmel megfogom a hátizsákom pántját, és olyan erősen szorítom, mintha abból próbálnék erőt meríteni most, hogy már valóban lejárt a hatvanhét percem. De a három szó, amit most ki kellene mondanom – „nem megyek veled" –, csak nem akar jönni. Aztán rájövök: annyira próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy ki tudjam mondani őket, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ekkora lüktető, mozgó tömeg lesz majd körülöttünk. Emberek haladnak minden létező irányba, nézik a köztünk lévő távolságot, azt, ahogy állunk, hogy mennyire kínban vagyok, és sokkal gyorsabban rájönnek, mi folyik közöttünk Bennel, mint amire ő képes. Szeretném, ha egyszerűen megértené, hogyha csak bólintana, hogy érti, mit akarok mondani. Ha megkímélne attól a rettenettől, hogy ezt nyilvánosan kell csinálnom.

De hát ő Ben. Annyira lekötik a gondosan kifundált tervei, és annyira megszokta, hogy követem őket, hogy még mindig nem esik le neki a húszfilléres, amit feldobtam. Nekem meg most hull a fejemre az, amit az öreg drámatanárom mondott. Hogy van az a színész, akinek az a dolga, hogy átvegye az irányítást a széthullott jelenet felett, improvizáljon, összetartsa a dolgokat, amíg a szereplőtársának eszébe jut, mit is kellene mondania. A színpadon általában bárkit képes vagyok egy percen belül visszavezetni a forgatókönyvhöz, bár az az egy perc általában mintha húsz lenne.

De itt most valahogy nem jönnek a szavak. Így hát leveszem a hátizsákomat, előszedem belőle az útlevelemet, és a magasba tartom, hogy lássa, és közben átkozom magam, hogy miért kell mindent ilyen drámaian csinálnom.

Drága szívem, nem tudod megakadályozni – ne is próbálkozz! – Ez az anyám hangja. Tudtam, hogy még hallani fogom.   

Ben úgy néz rám, mintha arra kértem volna, hogy osszon el harmincegyet háromszázhuszonkettővel.

– Kivetted a táskámból? Miért? Én vagyok az útlevélfelelős. Mert te olyan… Szétszórt vagy. Olyan gyakran veszíted el a kulcsodat, hogy már két pótkulcsom is van, emlékszel? Gondolod, hogy jó ötlet, ha te vigyázol az útlevelekre?

A szavak ezek után már egészen biztosan könnyebben jönnek majd.

– Csak az enyém van nálam. Mert én nem megyek.

Ben a szemét forgatja.

– Cass, a humor nem az erősséged. Gyere már, nem akarok elkésni!

Körülöttünk lelassítanak az emberek. Annyira meghatja őket, amit látnak, hogy még csak nem is bosszankodnak azon, hogy Ben elállja a metróhoz vezető lépcső felét. Nem hagyhatom, hogy egy háromfelvonásos bohózattá alakuljon ez az egész.

– Én nem megyek – ismétlem meg, és közben azt kívánom, bárcsak ne kaptam volna klasszikus képzést, amitől a hangom olyan erős, hogy még egy hatalmas londoni pályaudvar zaját is felül tudja múlni.

Ezután annak kellene következnie, hogy „vége". De már megint abban reménykedem, hogy Ben képes lesz olvasni a sorok között, és megérti az üzenetet. Vagy annyira bedühödik, hogy nagy nyilvánosság előtt dobom, hogy ő mondja ki őket. 

De nem. Még mindig csak néz értetlenül, és akkor rájövök, hogy nem én vagyok az a színész, aki visszavezeti a másikat a szövegkönyvhöz. A jelenetbeli partnerem azt hiszi, hogy egy egészen másik darabban van.

– Már megint beidegesedtél? – Odafut hozzám,