Menő-riadó Kambodzsában

By Marni Bates

Nincs olyan szitu, amit Chelsea Halloway ne tudna megoldani! Elvált szülők? Nem probléma. Az expasija belezúgott a gimi legbénább csajába? Csak idő kérdése, és észre téríti a srácot. De azzal még a rettegve bálványozott Menő-királynő sem tud mit kezdeni, hogy a szülei egy évre Kambodzsába (!) küldik tanulni, egy rakás stréber fősulis közé. A társai hígagyú libának tartják, ráadásul a tanára egy drogbáró fogságába kerül. Most Chelsea-re vár, hogy megszervezze a mentőakciót, és kimenekítse a csoportot az országból − lehetőleg élve. Még azt az idegesítő(en szexi és szuperokos) Houstont is, aki az okoskodásával az őrületbe kergeti…

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789634151517

Book preview

Marni Bates

Menő-riadó Kambodzsában

Móra Könyvkiadó

Tartalom

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27. fejezet

28. fejezet

29. fejezet

30. fejezet

31. fejezet

32. fejezet

33. fejezet

Köszönetnyilvánítás

Impresszum

Neked ajánlom ezt a könyvet, ha úgy érzed,

kizárólag a külsőd alapján ítélnek meg.

Sose feledd, mennyi szépség rejlik benned

a felszín alatt! Hidd el nekem, gyönyörű vagy!

1. FEJEZET

Nem lett volna szabad így történnie. Jó, persze, a filmekben a főhős végül az idétlen könyvmolyt választja, de lássuk be: a gimi igazából nem így működik. De nem ám! A hihetetlenül kedves (ugyanakkor népszerű) srác talán továbbra is stréberkéhez jár korrepetálásra, de közben addig kavar a gyönyörű exbarátnőjével, míg végül elhatározzák, hogy újra összejönnek.

Így kéne lennie a valóságban, de úgy látszik, mostanában nincs szerencsém.

Mert pontosan tudtam – már akkor, mikor belenéztem az én tökéletes, hokikapitány exfiúm, Logan Beckett szürke szemébe, és mindent kockára téve egyenesen megmondtam neki, hogy hiányzik, és szeretném, ha megint együtt járnánk –, tudtam, hogy már régen késő. Mikor odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, nem viszonozta a csókot, hanem elhátrált előlem.

A szeméből sütött a szánalom.

– Sajnálom, Chelsea, de… én már nem érzek így irántad.

Hátrapillantott legjobb barátja, Spencer házára. Most már biztosan tudtam: Logan nem azért mondott le kettőnkről, mert nem bocsátotta meg, hogy hetedikben szakítottam vele. Azért utasított vissza ilyen határozottan engem, Chelsea Hallowayt, mert helyettem a suli legbénább csajával akart randizni. Sőt! Egy YouTube-videónak köszönhetően Mackenzie Wellesley akaratlanul elérte, hogy a Smith Gimnázium diákjainál sokkal nagyobb közönséget kapott: elnyerte az „Amerika legbénább csaja" címet.

Logan mégis képes volt őt választani helyettem.

Egyszerűen belém fojtotta a szót, az se érdekelte, hogy én hülye épp tálcán kínálom neki a szívemet. Kész lettem volna a bocsánatáért esedezni, amiért annak idején szakítottam vele, és el akartam magyarázni, hogy bármit is pletykáltak rólam akkoriban (vagyis hogy ugráltam örömömben, amiért lecserélhetem őt egy menő gimnazistára), valójában teljesen tönkrementem Logan elvesztésében.

Ahelyett, hogy végighallgatott volna, és utána szenvedélyes csókjával ledönt a lábamról… csak a fejét rázta.

– Bocs, Chels. Azért vigyázz magadra, rendben? Azt hiszem, jobb, ha most…

„Elmegyek" – fejeztem be gondolatban.

Persze, rohannia kellett, hogy megkeresse a lányt, aki annyival okosabb és aranyosabb, és egyszerűen jobb nálam mindenben. Én meg ott maradtam egy szál magamban – szó szerint. Bármennyire is szenvedtem az első szakításunk után, ez most ezerszer jobban fájt. Rettenetes volt mosolyogva nézni – végül már fájt a szám –, ahogy Logan kedvesen a kocsijához vezeti a botladozó Mackenzie-t. Sokkal gyengédebben bánt vele, mint velem valaha is.

Még csak nem is sírhattam, nehogy újabb pletykaáradatot indítsak el.

„Hallottátok, hogy Chelsea tisztára kiborult Spencer buliján? A csaj komolyan nem százas."

Hiába tennék úgy, mintha nem hallanám, összesúgnának a hátam mögött a folyosókon… a tantermekben… még Mrs. P. Balettiskolájában is.

Ezért úgy viselkedtem, ahogy mindenki várta tőlem.

Hosszú, fényes szőke fürtjeimet hátravetettem a vállam fölött, megkerestem az első elérhető szexi srácot a szobában, és teljes erőbedobással flörtölni kezdtem vele. Pedig a szívem összetörve hevert, rajta egy Logan alakú lábnyommal. Nem hagyhattam, hogy megremegjen a hangom, vagy ellepjék a szemem a könnyek: elég a legkisebb botlás, és máris elveszítem a Menők királynőjének trónját. Ezért ahelyett, hogy egy sarokban zokogtam volna, egy idegen srácon próbálgattam kék szemem bűverejét, később meg anélkül léptem le, hogy akár a nevét megkérdeztem volna.

Anyám szerint akkor kell abbahagyni, mikor alig várják a folytatást.

Persze ő a balettelőadásaimra gondolt, de ugyanaz a flörtölésre is igaz. Mindkét tevékenységben az a legnehezebb, hogy ne látsszon a mögötte álló verejtékes munka, izgalom és lámpaláz – ha észreveszik rajtad, oda az előadás varázsa.

Már profi voltam abban, hogy boldognak tettessem magam, flörtölés közben is remekül fel tudtam idézni, milyen érzés volt Logan száját még utoljára az enyémen érezni – elöntött a remény, és minden porcikámban éreztem, hogy ez így jó, most találtam meg a helyemet.

Sajnos úgy látszik, Logan semmi hasonlót nem érzett.

Még akkor se olvadt le az arcomról az ostoba művigyor, mikor kifelé menet valaki sört löttyintett a cipőmre. Csak akkor kezdtem el magamban dühöngeni, mikor már hazafelé vezettem: „Micsoda égbekiáltó igazságtalanság ez! Hiába jövök rá, hogy sose jutottam túl az első szerelmemen, ha közben kiderül, hogy ő, köszöni szépen, nagyon jól megvan nélkülem."

De mikor leparkoltam a házunk előtt, rögtön láttam, hogy aznapra még nincs vége. Mert az ajtó mellé támasztva ott állt apám bőröndje. Kívülről tudtam az időbeosztását, és világosan emlékeztem, hogy a konyhai naptár szerint hónapokig nem kell egyetlen konferenciára se mennie. Semmi logikus oka nem volt, hogy ott találjam a bőröndöt az egyik hatalmas virágcserépnek támasztva.

Hacsak az nem, hogy ma este megtekinthetem a „hogyan vádoljuk egymást" című folytatásos műsor záróestjét.

Most tényleg elválnak. Semmi ideiglenes különélés. Semmi olyan, amit még vissza lehetne csinálni, mint eddig. Apa valóban itt hagy minket.

Az ember azt hinné, hogy ez volt életem vitathatatlanul legrosszabb estéje. Mi lehetne rémesebb, mint néhány óra alatt elveszíteni Logant és az apámat is? Nyilván ez a mélypont. A gödör alja, kész, nincs tovább.

De nem így történt.

Vicces, hogy milyen hatással van egy lányra, ha egy csapat elszánt rosszfiú üldözi egy harmadik világbeli országban – ezután valahogy már semmi nem tűnik tragikusnak. Na nem úgy értem a viccest. Inkább úgy írnám le az élményt, hogy „ha nem nevetek, akkor itt helyben összeomlok, és kanállal kell hogy összekaparjanak". Az élet-halál döntésekhez képest a legdurvább lelki válság is semmiségnek tűnik.

Ölj, vagy megölnek.

Rejtőzz el… vagy arra térsz magadhoz, hogy fegyvert tartanak a fejedhez.

Ahogy azt megtapasztaltam a saját bőrömön.

2. FEJEZET

Apa megpróbált gyengéden felkészíteni a hírre.

– Nézd, Chelsea – kezdte azzal a professzoros hanghordozással, amitől gyanúm szerint a diákjai a Lewis és Clark Főiskolán nehezen bírhatták ki ébren a kétórás előadásokat. – Tudod, hogy anyádnak és nekem egy ideje problémáink vannak.

Nevetségesen enyhén fogalmazott, mintha nagyvonalúan megfeledkezne róla, hogy teltek az elmúlt évek: állandó üvöltözés, veszekedés és vádaskodás, aztán jött az „ideiglenes különélés, a párterápia, az önsegítő könyvek… és megint a párterápia meg a pozitív vizualizációs gyakorlatok. Amióta az eszemet tudom, mindig boldogtalanok voltak egymással. Valószínűleg azért, mert anyám terhességét nem tervezték, és ő csak hithű katolikus neveltetése miatt érezte úgy, hogy „helyesen kell cselekednie. A születésem után még elszántabban igyekeztek fenntartani a látszatot.

Valószínűleg azért, mert a párterapeutájuk folyton azzal jött, hogy ne hozzanak elhamarkodott döntést, gondoljanak a gyerek érdekeire.

Ha egyszer is eszükbe jut megkérdezni engem, én rögtön megmondtam volna: egy gyors válást sokkal könnyebb elviselni, mint ezt a meg-megújuló érzelmi háborúzást.

Az ilyesmit a tévében jó nézni, de családi életnek elég vacak.

– Ne beszélj vele úgy, mint egy kisgyerekkel, Paul! – szólt rá anya éles hangon. – Chelsea már elég idős, hogy megértse a helyzetet.

Egy dologban igaza volt: meg tudtam birkózni az igazsággal. De anyát valójában nem a lelki érettségem érdekelte, csak újabb bizonyítékot keresett rá, hogy az apám elkényeztet. Ez volt ugyanis apa egyik olyan tulajdonsága, amit nem bírt elviselni. És akadt még jó néhány. Anyának veleszületett képessége, hogy egyszerre több feladatra tud koncentrálni: határozott célokat tűz ki maga elé, és addig nem nyugszik, míg mindet el nem éri, pontosan úgy, ahogy előre eltervezte – feltehetőleg ez teszi olyan csodálatos üzletasszonnyá. Elvárja, hogy körülötte mindenki teljesítse, sőt túlteljesítse az elvárásokat, és mélységes meggyőződése, hogy én is sokkal sikeresebb lennék, ha apa képes lenne az általa elképzelt „szerető szigor"-ral nevelni.

– Ez egy nagyon kényes helyzet, Suzanne! – ellenkezett apám. – Tudod, mit írtak a könyvben a lehetséges… reakciókról.

– Nem lenne semmi baj, ha nem kényeztetnéd ennyire a lányodat. Az ég szerelmére, Chelsea nincs cukorból! Tudhatnád, ha nem töltenéd a fél életedet a könyveid fölött.

– Te is tölthetnél kevesebb időt a csapatépítő tréningeken…

Nem bírtam tovább.

– Szóval elváltok? – szakítottam félbe őket. – Jó ötlet.

Baromira itt volt az ideje.

Az utóbbit megtartottam magamnak. Még csak az hiányozna, hogy ezen is veszekedni kezdjenek. Már így is eleget vitatkoztak a nevelésemen. Túl vad vagyok. Túl sokat lógok a „nem megfelelő" emberekkel. Túl sokat fiúzok, túl alacsony az IQ-m. Túl sovány vagyok. Túl kövér. Szinte mindig arra jutottak, hogy valami nem stimmel velem. És általában ilyenkor következett a hegyi beszéd.

– Szeretnénk, ha tudnád, hogy nagyon alaposan megfontoltuk a döntésünket – biztosított róla apa, miközben fél kézzel beletúrt őszülő hajába. Kislány koromban órákat töltöttem a dolgozószobájában: balettozó pálcikaemberkéket rajzoltam, míg ő házi dolgozatokat javított, és munka közben ugyanígy felborzolta a haját. Akkoriban úgy gondoltam, apám egy aranyos, felborzolt tollú kacsára emlékeztet. Szerettem volna rá hasonlítani, de a színeimet anyától örököltem: sápadt bőr, sűrű, szőke haj, ragyogó kék szem. Az alakom is karcsú, mint az övé. Anyám gyakran felpanaszolja, hogy csak külsőleg ütöttem rá, de a vizsgatesztek megoldásában bezzeg nem jeleskedem.

Most bólintottam, és olyan komolyan válaszoltam, ahogy elvárták tőlem:

– Értem. Tudom, hogy alaposan körüljártátok a lehetőségeket.

„Legfőbb ideje volt, hogy észre térjetek."

Anyám megvetően felhorkant, de valahogy sikerült ezt is elegánsan tennie.

– Nem voltak itt semmiféle lehetőségek.

– Suzanne!

Anya csípőre tette a kezét, és ugyanolyan felháborodottan válaszolt:

– Paul!

Na jó… legjobb lesz, ha eltűnök innét.

– Oké, köszi, hogy szóltatok. Megyek lefeküdni. Holnap kora reggel táncpróbám van, úgyhogy…

Anya szeme összeszűkült.

– Nem mész sehová!

Remek.

– Chelsea! Anyád és én megbeszéltük a kérdést, és… úgy gondoljuk, jót tenne neked… igazán előnyödre válna, ha…

– Nyögd már ki végre, Paul!

Kivételesen szívből egyetértettem anyámmal. Nem bírtam tovább a feszültséget. Mivel aznap már visszautasítottak és félrehajítottak egy másik lány kedvéért, azonkívül megtudtam, hogy a családom (ami addig se állt biztos lábakon) végképp széthullik, tartottam tőle, hogy további szörnyűségek is beleférnek az estébe.

Mint kiderült, ebben igazam volt.

– Úgy gondoljuk, el kéne menned – bökte ki végül apa.

Értetlenül bámultam rá.

– Hova kéne mennem?

– El kéne menned innét, Forest Grove-ból. Vagyis Oregonból.

Ennek semmi értelme.

– Várj, szerinted itt kéne hagynom az otthonomat? Vagy a várost és az államot is? Mi folyik itt? A válásotok miatt bekerültem a tanúvédelmi programba, vagy micsoda?

– Ne drámázz, Chelsea! – Beszéd közben anya a pulóvere ujjával fényesítgette a körmét. – Egyszerűen jót tenne neked, ha egy kis időre elmennél, szívem. Hogy kitisztuljon a fejed.

– Igazán nagyon kedves, de a fejem tökéletesen tiszta!

– Annyira tiszta, hogy semmi nincs benne – vágott vissza anya, nem zavartatva magát attól, hogy apával mindketten hitetlenkedve meredünk rá. – Mi az? Te is láttad az előfelvételi eredményeit, Paul. Ne mondd, hogy elégedett vagy vele. A jegyei gyalázatosak, az iskolán kívüli tevékenysége semmit sem ér, ma is órákkal később jött haza, mint ígérte, bűzlik az alkoholtól, és gyakorlatilag a nullával egyenlők az esélyei, hogy bejusson egy jó főiskolára. Egyikünknek felelős szülőként a kezébe kell vennie az irányítást… és te nyilvánvalóan nem vagy hajlandó erre!

– Kösz, anya. Most tényleg pont ez kell nekem.

– Pedig anyádnak igaza van, királylány. Csak úgy van bármi esélyed rendbe hozni az életedet, ha mindent elölről kezdesz. Fontos, hogy megtanulj felelősséget vállalni, megfelelő szellemi kihívások érjenek, és bekerülj egy teljesen új közegbe. Pillanatnyilag sajnos édesanyád és én nem tudjuk mindezt megadni neked. Bízz bennem, kicsim. Azt tesszük, ami a legjobb neked.

– Nektek aztán van érzéketek az időzítéshez. Pont most kezdtek el hirtelen törődni velem?! – csattantam fel dühösen. Láttam, hogy apa arcán fájdalom fut át.

– Mindig is törődtünk veled, Chelsea. Tudod, hogy bármit megtennénk…

– Ezzel csak rontasz a helyzeten, Paul. Chelsea-nek meg kell tanulnia, hogy a tetteinek következményei vannak, és a döntésünk végleges.

Szavait nyomasztó csend követte; éreztem, hogy a haragom és a felháborodásom az utolsó cseppig elpárolog. Már semmi nem érdekelt, túlságosan fájt a szívem. Logan miatt. A szüleim miatt. Amiatt, hogy elküldenek otthonról. Az egész miatt.

Minden porcikám úgy sajgott és lüktetett, mintha órák hosszat táncoltam volna vadonatúj balettcipőben.

– Tanuljam meg, hogy a tetteimnek következményei vannak? És mi a helyzet veletek? Szét akartok menni? Jó. De hogy kényszeríthettek arra emiatt, hogy itt hagyjam a barátaimat, az iskolámat és az egész eddigi életemet?

– Csak egy fél évről van szó, Chelsea. Attól még együtt érettségizhetsz a barátaiddal. És nagyon jót fog neked tenni – válaszolta anyám rendíthetetlenül. – Ráadásul a külföldi tanulmányok jól mutatnak majd a főiskolai felvételi anyagodban.

– Szóval mennyi időm van hátra? – A kérdés még a saját fülemnek is úgy hangzott, mintha a kivégzésemre készülnék. Ami nem állt messze az igazságtól: tudtam, hogy az iskola szempontjából gyakorlatilag halott vagyok. Ezzel a lépéssel elveszítek mindent, amit elértem, nem marad semmim. Ha egyetlen hét elég hozzá, hogy Mackenzie Wellesley reménytelen lúzerből sztárrá váljon, hat hónap alatt még azt is elfelejtik, hogy a világon vagyok.

„Itt nyugszik Chelsea Halloway. Éltáncos, a legnépszerűbb lány az iskolában. Életében sokan rettegték, de kevesen gyászolják. Fájdalmasan korán ment el."

– Eltart egy ideig, míg mindent elintézünk. Tudod: útlevél, vízum, oltások meg ilyesmi. Valamivel kevesebb, mint két hónap múlva elkezdheted a programot.

– A programot? – ismételtem.

Remélem, ez nem azt jelenti, hogy elküldenek valami bentlakásos egyházi iskolába, ahol étkezések előtt el kell mondani az asztali áldást, és szigorú apácák lesik az ember minden lépését. A magam részéről úgy gondolom, hogy ha van is Isten, elég szemét dolog tőle, hogy így tönkrevágja az életemet. Persze az sincs rendben, hogy hagyja, hogy gyerekek éhezzenek, eladják őket rabszolgának, vagy halálos betegségekkel küzdjenek.

De az, hogy még Oregonból is elűz, kimondott bosszúállásra vall.

– Nem dobunk ki az utcára, Chelsea – mondta anya gúnyosan. – Semmi szükség rá, hogy így reagálj!

Összeszorítottam a fogam.

– Milyen program?

Apa sietett elmagyarázni:

– Körbekérdeztem a munkahelyemen, és megkaphatod az egyik külföldi ösztöndíjunkat. Először nem is volt biztos, hogy egyáltalán elindul a program, mert olyan kevesen jelentkeztek rá, de éppen így sikerült helyet szereznem neked.

Mindketten úgy néztek rám, mintha hálásnak kéne lennem, amiért ennyi energiát fektettek abba, hogy megszabaduljanak tőlem.

Azt várhatják.

– Tisztázzuk: meggyőztél valakit azon a sznob főiskolán, hogy küldjenek el engem a tengerentúlra?

Láthatólag nem tetszett neki a kérdés megfogalmazása, de végül bólintott.

– Remek, csak van egy kis probléma: gimnazista vagyok!

– Némi protekcióval elértem, hogy eltekintsenek ettől.

– Nem akarok elmenni.

– Legalább kipróbálhatnád, mielőtt eldöntöd, hogy úgyis rossz lesz – mondta anya ingerülten. – Ez kiváló lehetőség, hogy magadba nézz, és eldöntsd, mit akarsz kezdeni az életeddel.

– Azt tudom, hogy mit nem akarok. Nem akarom, hogy összezárjanak egy rakás kockafejjel egy idegen országban.

– Egy kicsit se érdekel, hová mész? – kérdezte apa, hátha felkeltheti az érdeklődésemet.

Nem igazán.

– Egy gyönyörű országról van szó, amely az ott található ősi romokról híres.

Hm, tulajdonképpen lehet, hogy még valami jó is kisülhet ebből a tervből. Lelki szemem előtt megjelent, ahogy egy szexi srác társaságában, egy Vespán ülve száguldozom Rómában; olasz fagyit eszem és pizzát, vagy éppen a Trevi-kút mellett sétálgatok. Lehet, hogy a városnézés és a bevásárlás elterelné a figyelmemet arról, hogy nem kellek Logannek.

Előbb kelletlen képet vágtam, de aztán megadtam magam, és rákérdeztem:

– Jó. Hova megyek?

– Kambodzsába.

3. FEJEZET

Csak viccelnek.

Azért bámulnak rezzenéstelen arccal, és azért nem nevetnek, mert jól meg akarnak ijeszteni. Az a céljuk, hogy ezek után boldog örömmel induljak Olaszországba, mert az teljességgel kizárt, hogy a szüleim elküldenék az egyetlen gyereküket Kambodzsába.

Nincs az az isten.

Hátravetettem a hajamat, és megeresztettem feléjük egy savanyú mosolyt.

– Haha! Nagyon viccesek vagytok. Szóval melyik országra szól a program igazából?

A szüleim összenéztek, nekem pedig fájni kezdett a gyomrom, mintha összetört szívem apró, éles darabjai éppen a beleimet szaggatnák.

Talán ha gyomorfekélyt kapok, nem kell elmennem. Erősen kétlem, hogy Kambodzsában megfelelő orvosi kezelést kaphatnék.

De ez úgyis mindegy, mert nem megyek, és kész.

– Nagyon szép ország, Chelsea – törte meg a csendet apám zavartan. – Én is évek óta szeretnék oda eljutni.

– Hurrá, akkor miért nem mész helyettem te? Ne fogd vissza magad!

Erre mindketten éles hangon reagáltak:

– Ne szemtelenkedj, édes lányom!

– Ez nekünk se könnyű, kicsim! Ne nehezítsd meg a dolgunkat.

Persze, mert mindig minden bajt én okozok.

– Eszetekbe jutott már, hogy emiatt abba kéne hagynom a balettot? Egy sikeres táncosnak minden áldott nap edzenie kell. Ez az utazás veszélybe sodorja a karrieremet.

– A balett nem karrier, Chelsea. Csak egy hobbi, amiből mostanra kinőhettél volna.

Egy percig sem bírtam tovább abban a szobában. Legszívesebben befogott füllel sikoltoztam volna.

– Jó, rendben. Ha végeztetek ma estére, és nem szeretnétek még jobban tönkretenni az életemet, én megyek aludni. Remélem, az ágyamból csak nem akartok kidobni. De várjunk csak! El is felejtettem, hogy már megtettétek!

Néhány évvel ezelőtt valószínűleg egyenesen kirohantam volna a házból, és ráveszek valakit, hogy jöjjön értem. Néhány telefon a megfelelő embereknek, és máris indulhat a buli. Mindenki bevenné, hogy csak azért nem akarok hazamenni, mert egy ilyen menő lánynak a buli az élete. Ez sokkal jobban hangzik, mint beismerni, hogy nincs is hova hazamennem.

De nem akartam megint ezt