Csak emlékeket hagytál nekem

By Adam Silvera

„Engedd el a múltat, hogy megtaláld a jövőd!” Griffin világa atomjaira hullik, amikor első szerelme és volt párja, Theo életét veszti balesetben. Noha Theo a főiskolai tanulmányai miatt már Kaliforniába költözött, és új kapcsolatba kezdett Jacksonnal, Griffin sosem kételkedett abban, hogy amikor eljön a megfelelő alkalom, Theo mégis visszatér majd hozzá. Most azonban a jövő, amit elképzelt magának, teljesen más irányt vett. Mindennek tetejébe az egyetlen ember, aki Griffin fájdalmát igazán megérti, az Jackson. De hiába nyílnak meg őszintén egymásnak, Griffin egyre mélyebbre csúszik a lejtőn. Elveszik kényszerbetegsége és önpusztító döntései örvényében, felőrlik régóta őrzött titkai. Ha valaha szeretne egy ép jövőt magának, Griffin először kénytelen szembenézni a saját emlékeivel, élete puzzle-jének minden egyes szívszorító darabjával. A nagysikerű Mindketten meghalnak a végén New York Times-sikerlistás szerzőjének legújabb művében elsöprő erővel mutatja be a gyász és a mentális betegség világát; annak következményeit, ha az ember nem hajlandó elengedni a múltat. „Behúz, nem ereszt, felkavar” - Nicola Yoon

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9789635844371

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

ADAM SILVERA TOVÁBBI MŰVEI:

Inkább boldog

Mindketten meghalnak a végén

Az első, aki meghal a végén

img2.jpg

Copyright © 2017 by Adam Silvera

This is a work of f iction. Names, characters, places, and incidents either are the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events, or locales is entirely coincidental.

All rights reserved.

Kiadta a Menő Könyvek,

amely a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2023

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Morcsányi Júlia

Szerkesztette: Csapody Kinga

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-963-584-437-1

Azoknak, akiknek tele a fejük

és a szívük makacs emlékekkel.

Óriási köszönet Daniel Ehrenhaftnak, aki felfedezett, és Meredith Barnesnak, aki segít, hogy mindenki rám találjon. Ti vagytok a legjobb csapat.

img3.jpg

2016. NOVEMBER 20., HÉTFŐ

A PÁRHUZAMOS VILÁGOKBAN MÉG nem haltál meg, Theo, de én a való világban élek, és ma reggel nyitott koporsós temetésed lesz. Tudom, hogy itt vagy, és figyelsz. És tudd, nagyon kiakasztottál, mert megesküdtél, hogy sose halsz meg, és erre tessék. Attól csak még jobban fáj az egész, hogy nem először szeged meg az ígéretedet.

Még egyszer végigveszem ennek a fogadalmadnak a részleteit. Tavaly augusztusban tetted. Hidd el, semmi lekezelő nincs abban, hogy igen részletesen felidézem ezt az emléket, és még számtalan másikat is. Kétlem, hogy egyáltalán meglepne a dolog, mivel annyit viccelődtünk azon, hogy milyen furán is működik sokszor az agyad. Több kötetet megtöltött volna az a rengeteg haszontalan érdekesség, amit fejből tudtál, de volt, hogy lényegesebb dolgokat simán eltévesztettél, például idén a születésnapomat (május 17-e, nem 18-a), és a különóráidat is folyton összekeverted, hiába kaptad tőlem azt a szuper határidőnaplót, a zombis borítójút (amit tudodki azóta, gondolom, ki is dobatott veled). Csak szeretném, ha úgy emlékeznél a dolgokra, ahogyan én. És ha idegesít, hogy felhozom a múltat – tudom, hogy akkor idegesített, amikor elmentél New Yorkból Kaliforniába –, akkor tudd, sajnálom, de kérlek, ne haragudj rám, ha újra akarom élni az egészet. Nekem csak emlékeket hagytál.

Ígéreteket tettünk egymásnak aznap, mikor szakítottam azért, hogy nyugodtan élhesd világodat Santa Monicában, anélkül, hogy én visszafognálak. Néhány ilyen ígéret rosszul alakult, de akkor sem szegtük meg; mint amikor azt mondtam, sose foglak gyűlölni, pedig éppen elég okot adtál rá, vagy hogy mindig a barátom maradsz, hiába kérte a fiúd, hogy ne legyél. De aznap, amikor Wade-del mentünk a postára, hogy feladjuk a dobozaidat Kaliforniába, hátrafelé léptél le az úttestre, és majdnem elcsapott egy autó. Láttam magam előtt, hogy a befejezés, amit elképzeltem kettőnknek – arról, hogy majd amikor eljön az alkalmas idő, visszatalálunk egymáshoz –, eltűnik, és megígértettem veled, hogy mindig vigyázol magadra, és sose halsz meg.

– Jól van, na! Akkor sose halok meg – mondtad, miközben átöleltél.

Ha volt ígéret, amit nem lett volna szabad megszegned, hát ez volt az. Most pedig egy órán belül kénytelen leszek odalépni a koporsódhoz, és elbúcsúzni tőled.

Persze ez igazából nem lesz búcsú.

Mindig itt leszel velem, és figyelsz. De július óta most találkozunk majd személyesen először, és egyben legutoljára, ez kibírhatatlan, különösen, hogy nemkívánatos társaságnak ott lesz még a fiúd is.

Ma reggel, amíg csak lehet, nem is veszem a számra a nevét, oké? Ha azt akarom, hogy egy hajszálnyi esélyem is legyen túlélni a mai, a holnapi és az összes többi azt követő napot, azt hiszem, vissza kell térnem a kezdetekhez, amikor még csak két srác voltunk, akiket összehozott a közös puzzle-rajongás, és lassanként egymásba szerettek.

Ott indult el minden a lejtőn, amikor kiszerettél belőlem. Amiatt aggódom, ami a szakításunk után következett. Bárhol is vagy, most látsz engem. Tudom, itt vagy, és azt is, hogy figyelsz, hogy te magad rakj össze mindent. Nemcsak az őrjít meg, hogy milyen szégyenletes dolgokat műveltem, Theo. Hanem hogy tudom, még nincs vége.

img4.jpg

2014. JÚNIUS 8., VASÁRNAP

EMLÉKEZETES NAP LESZ A mai.

Az idő gyorsabban halad, mint a szürke L vonalon a metrónk, de ez nem számít, mert itt ülök Theo McIntyre balján. Felső tagozat eleje óta ismerem, amikor egy szünetben felfigyeltem rá. Integetett, hogy menjek oda hozzá, majd azt mondta:

– Segítenél, Griffin? Újraépítem Pompejit.

Mármint a város puzzle-verzióját ezer darabból, nyilván. Akkoriban még semmit sem tudtam Pompejiről; azt hittem, a Vezúv valami képregény főgonoszának titkos búvóhelye. Theo keze megbabonázott, ahogy először színárnyalatok szerint kupacokba válogatta a darabokat, különválasztotta a gránittal burkolt utakat és a lerombolt, hamu lepte szobrokat. Én az égben segítettem, jól össze is kevertem a felhőket. Aznap nem sokra jutottunk a puzzle-lel, de onnantól fogva jóban voltunk.

Mai kirándulásunkon Manhattanből Brooklynba tartunk kideríteni, hogy egyes bolhapiacokon tényleg olyan sokat kérnek-e az elveszett kincsekért, ahogy mindenki mondja. Mindegy, hol vagyunk, Brooklynban vagy Manhattanben, az iskola udvarán vagy Pompejiben, úgy terveztem, ezen a napon kicsit megváltoztatom a játékszabályokat Theo és köztem. És remélem, hogy ettől még játékban marad.

– Legalább miénk az egész metrókocsi – mondom.

A szerelvény már-már gyanúsan üres. De nem akadok fenn rajta. Túlságosan lefoglal, hogy arról álmodozom, milyen lenne mindig együtt lenni itt és bárhol máshol ezzel a stréberrel, aki imádja a térképészetet, a puzzle-öket, a videoanimációkat, meg ha kiderítheti, hogy mi mozgatja az embereket. A tömött metrón Theo és én általában egymáshoz préselődünk ültünkben, csípőnk, karunk egymásé mellett, nagyon olyan az egész, mint amikor megöleljük egymást, csak ilyenkor nem kell olyan hamar elengednem. Szívás, hogy Theo most pont velem szemben ül, de így legalább élvezhetem a látványt. Mindenre (beleértve a fogfehérítést reklámozó metrós reklámokat is) rácsodálkozó kék szem, szőke haj, ami sötétebb lesz, ha vizes, és a Trónok harca-póló, amit még februárban kapott tőlem születésnapjára.

– Sokkal nehezebb megfigyelni az embereket, ha nincsenek ott – mondja Theo. Aztán rám szegezi a szemét. – Te, mondjuk, itt vagy.

– Biztos, hogy a bolhapiacon látsz majd érdekes embereket. Például hipsztereket.

– A hipszterek két lábon járó szerepek, nem emberek.

– Ne csináld, ez hipszterszégyenítés! Köztük is akadhat, aki igazi érzelmeket rejteget a retro flanelcuccok és a gyerekcsináló sapi alatt.

Theo feláll, és nyom egy alibi húzódzkodást a korláton; az agya hozzásegíti a legjobb jegyekhez, de az izmai már nem szerepelnek ilyen jól. Feladja, és ide-oda szökdel az ülések közt, mint valami föld alatti artista. Bárcsak ideszaltózna mellém, és nyugton is maradna. Megfogja a kapaszkodót, a lábát a szemközti ülés felé nyújtja, közben kicsit felcsúszik a pólója, és a szemem sarkából figyelem a kivillanó bőrét, de leginkább azért a mosolyára koncentrálok. Talán ma tehetek így utoljára.

A szerelvény rázkódva megáll, és végre leszállunk.

Manhattan az otthonunk, meg minden, szóval Theo sose szólja le, de tudom, örülne, ha ott is annyi falat borítana graffiti, mint itt, Brooklynban, ahol élénk színeik ragyognak a nyári napsütésben. Útban a bolhapiac felé Theo megmutogatja a kedvenceit: egy fekete-fehérrel megrajzolt kisfiút, aki színes nagybetűkön lépdel, amikből az ÁLOM szó olvasható ki; egy üres tükröt, ami szinte még Theo brutál gyöngybetűinél is szebb folyóírással követeli, mondják meg neki, ki a legszebb a világon; egy repülőgépet, ami a Neptunt repüli körbe, és annyira szürreális az egész kép, hogy még belőlem sem váltja ki a repüléssel kapcsolatos pánikomat; továbbá lovagokat, akik körbeülik a Földet, mintha az a kerekasztaluk lenne. Fogalma sincs egyikünknek sem, vajon mit is akar ez jelenteni, de ettől még baromi menő.

Hosszú, forró a séta az East River melletti bolhapiacig. Theo kiszúr egy büféskocsit, mindketten veszünk egy extra jeges limonádét fejenként öt dollárért, csak éppen a cukros lötty nem tart ki egész úton, kénytelenek vagyunk a jeget rágni, hogy túléljük a hőséget.

Theo megáll egy Star Wars-cuccokkal megpakolt asztal előtt. Grimaszolva fordul felém.

– Hetven dollár az a játék fénykard?

Theónak nem nagyon megy a halk beszéd. Ez… gond. A negyvenes árus felnéz ránk.

– Ez egy visszahívott termék – mondja kimérten. – Ritka is, szóval többet kéne kérjek érte. – LEIA HERCEGNŐ NEM BAJBA JUTOTT HÖLGYIKE, KERESS TOVÁBB! – hirdeti a felirat a pólóján.

Theo mosollyal viszonozza a nő zord pillantását.

– Miért, valaki előadott egy Obi-Want, és lecsapta valaki karját?

A Star Wars-os témákban eléggé járatlan vagyok, és ugyanez igaz Theóra és a Harry Potter-es témákra. Nem ismerek más tizenhat éves emberi lényt, akit nem köt le mindenki kedvenc varázslótanonca. Egyik este egy teljes órán át vitatkoztunk arról, hogy vajon ki nyerne, ha Lord Voldemort és Darth Vader párbajoznának. Csodálom, hogy még barátok vagyunk.

– Az elemtartó teteje könnyen lejön, a sok hülye gyereknek meg nincs annyi agya, hogy ne vegye a szájába – mondja a nő. Már nem Theóhoz beszél. Egy vele egykorú, hasonlóan kedvetlen férfihez intézi a szavait, aki nem boldogul egy R2-D2-s ébresztőórával.

– Akkor köszi! – mondja Theo udvariasan, és megyünk tovább.

Néhány percig csak bóklászunk. (Hat percig, egészen pontosan.)

– Akkor végeztünk? – kérdezem. Meleg van, szétolvadok, és most már tényleg láttuk, hogy bizonyos kincsek jóval drágábbak, mint azt a józan ész indokolná.

– Francokat végeztünk – mondja Theo. – Nem térhetünk haza üres kézzel.

– Akkor vegyél valamit.

– Inkább te vegyél valamit, nekem.

– Semmi szükséged arra a fénykardra.

– Persze hogy nincs, bolond, valami mást vegyél nekem!

– Felteszem, akkor te is adsz valamit nekem, igaz?

– Úgy fair – mondja Theo. Megkocogtatja azt a veszélyes karóráját. Egyébként komolyan veszélyes, úgy értve, hogy nem biztonságos hordani. Azt sem tudom, hogyan készült, vagy miért, mert a hegyes, napóraszerű mutatók már annyiszor megkarmolták más, mit sem sejtő emberek testét – köztük az enyémet is –, hogy Theónak rég egy kandallóba kellett volna hajítania, kinyírni, aztán beperelni a gyártót. Ő viszont mégis hordja, mert az óra más, mint a többi. – Találkozzunk a bejáratnál húsz perc múlva. Készen állsz?

– Rajt!

Theo úgy lő ki, hogy kis híján belerohan egy szakállas férfiba, akinek egy kislány ül a nyakában. Másodpercek alatt elveszítem szem elől. Megnézem a telefonomon, hány óra – 16:18, páros perc –, és én is elsietek az ellenkező irányba, be az ismeretlenek eladóvá vált ereklyéivel teli, levegős labirintusba. Elfutok pár régi sportcipőkkel teli láda mellett, aztán maszatos tükrök girbegurba sora jön, mint valami koszos elvarázsolt kastélyban, egy rúdon virágos pasminasálakat lobogtat egy rejtett ventilátor, végül több vödörnyi kagylót látok, amiket ecsetekkel együtt árulnak.

A kagylók még egész jópofák, de igazából nem ordít róluk, hogy meg kell vennem őket Theónak.

Kábé egy perccel később eljutok a piacnak abba a részébe, ami viszont nagyon is Theo világa. Látok egy álomfogót, benne a fűzfa karikát pont a kedvenc zöldjére festették. Egy egész asztalnyi üvegbe épített, aprócska hajót. Nemrég éppen utánaolvasott, hogy milyen bonyolult elkészíteni őket, mert remélte, hogy ő maga is tud majd csinálni egyet, csak ő űrhajót képzelt el az üvegbe, mert ha belefog valamibe, muszáj mindig beletennie valami extra Theo-csavart.

Még mindig rengeteg időm van – legalábbis, ha tizenkét percet rengetegnek tekintünk. Kár, hogy Theo nem nagyobb fantasyrajongó, mert elég komoly borítéknyitókat találtam, kicsit reménykedem is benne, hogy ő már járt ennél a standnál, és egy ilyennel fog meglepni, például azzal, ami olyan, mint egy kard hüvelye, vagy ezzel itt, aminek csontból van a fogója. Minden rendben, hiszen még rengeteg időm van… Azaz nem, most már korántsem, hiszen a telefonom szerint már csak kilenc percem maradt, ez páratlan szám, ettől el is önt a szorongás, így a tenyeremet vakarászva újra futásnak eredek. De csak a kudarcok világába jutok vissza. Per pillanat Theónak semmi szüksége többrekeszes serpenyőre, amiben egyszerre süthet tojást, bacont és palacsintát reggelire, mert simán elvan a gabonapelyhével meg a narancslevével, és kertészcuccokra sincs szüksége, hacsak nincs hozzájuk valami használati utasítás arról, hogyan lehet velük még több videójátékot meg alkalmazást növeszteni, persze ingyen.

Ekkor meglátom a főnyereményt.

Puzzle-ök.

Újra a telefonomra pillantok: hat percem maradt. Már nem szorongok; izgatott vagyok. Elégszer voltam Theónál, tudom, hogy egyik sincs meg neki ezek közül: sem a műholddarabokból épített szárnyakon tovasuhanó, steampunk tanyaház; sem a Mikulás szánkója, amit delfinek húznak a víz alatt (nem tudom, mi lapul a díszes csomagokban, de nagyon szívesen meghallgatnám Theo tippjeit); sem a 3D-s focilabda, ebből a 3D-s rész király, a sportos rész már kevésbé. Nem tudom, Theo hogy van a 3D-s puzzle-ökkel, de nem hiszem, hogy ez adná meg neki a kezdőlökést – vagy rúgást, haha.

Na tessék, megtaláltam. A negyedik a standon lévő sorban: Elátkozott kalózhajó. A viharos szél és a tomboló hullámok a vízbe taszítják a kalózokat; néhányan igyekeznek visszakapaszkodni, egy másik a pallón csimpaszkodik. Tudom, hogy Theo valami elképesztő sztorit fog kitalálni ehhez a képhez. Az árus egy barna papírzacskóba teszi a puzzle-t, és hiába kerül csak kilenc dollárba, a kezébe nyomok egy tízest, aztán rohanok vissza.

Theo a kijáratnál vár, egészen a falhoz lapulva igyekszik megbújni az árnyékban, mint egy vámpír, aki túl későn akart hazaindulni – vagy inkább túl korán? Totál megértem. Mindketten izzadunk. Ránéz a napórájára.

– Tizennyolc perc alatt megjártuk! Húzzunk innét, mielőtt meggyulladunk, vagy, ami még rosszabb, leégsz.

Míg sétálunk visszafelé a metróhoz, csak a doboza alapján találgathatom, hogy mit kaptam. Az pedig egy tökéletes kocka. Ötletem sincs, mi lehet benne. A föld alatt már védve vagyunk a naptól, de a maga módján pont olyan elviselhetetlen a zsúfolt peron fülledtsége is; mintha letáboroztunk volna egy vulkán tetején, és behúztuk volna a sátrunkon a cipzárat. Valahogy túlélünk hatpercnyi várakozást, és amint nyílnak az érkező metrón az ajtók, odarohanunk a saroküléshez, mielőtt még pár főiskolás külsejű srác elfoglalhatná őket. Maximumon megy a légkondi, és végre kezdek magamhoz térni.

– Ajándékozunk? – kérdezi Theo, közben ujjaival pisztolyt formálva rábök a papírzacskómra.

– Te végeztél előbb a vásárlással, úgyhogy te kezdesz – mondom, és közben óvatosan közelebb araszolok hozzá a lábammal, hátha véletlenül összeér a térdünk.

– Nem biztos, hogy értem a logikádat, de legyen – válaszolja Theo.

Átnyújtja a kis dobozt, és akármi is van benne, nem nehéz holmi, ide-oda csúszkál, ahogy egyik kezemből a másikba dobom. Kinyitom, és egy kis dísz lapul benne, nem más, mint Ron Weasley, Harry Potter legjobb barátja.

– Na, tetszik? – kérdezi Theo. – Tudom, hogy ő a kedvenc szereplőd, úgyhogy lehet, hogy már van is ilyened, de azt gondoltam, ez különlegesebb, főleg, mert kicsit olyan viharvert a külseje.

Bólintok. Ez így van: ez a Ron Weasley-figura kicsit ütött-kopott, a festék a hajánál és fekete talárján is lepattogzott kissé. De nem ő a kedvenc szereplőm. Könnyű eltéveszteni, mondjuk, mert a nagy trióból Ron a kedvencem – bocs, Harry, bocs, Hermione –, meg hát olyan szereplőkről nem is nagyon csinálnak díszeket, akik csak egyetlen kötetben voltak életben, és csak ott volt lényegesebb szerepük. De az egész sorozatból, az összes könyv szereplői közül Cedric Diggory az abszolút kedvencem. Amikor a Trimágus Tusa végén meghalt, jóval tovább sírtam a dolgon, mint azt bárkinek is be mertem volna vallani. Egyértelmű, hogy sose ért nagyobb veszteség Cedric halálánál. De ez nem gond, most én sem tudom biztosra, ki Theo kedvence a Star Warsból. Yodát mondanám, de ez még számomra is hülyén hangzik. A szándék a fontos.

– Ez nagyon szuper – mondom. – És még nincs is meg, köszi! – Azon gondolkodom, vajon az előző tulajdonosa ráunt a sorozatra, és ötven centért vagy valami hasonló összegért megvált ettől a kis fickótól. Az egyiknek már nem kell, a másiknak meg öröm, vagy ilyesmi. – Jó, most te jössz!

Hiányzik az üres metró, amin idefelé jöttünk, minden idegszálammal tudatában vagyok, hogy névtelen nézők figyelik, ahogy ajándékot adunk egymásnak, és nyilván mindenki arra jut, hogy járunk. Szívás, hogy tévednek. Duplán szívás, hogy Theo talán még barátkozni sem mer majd velem a mai nap után.

Theo kicsúsztatja a puzzle-t a zacskóból, és elkerekedik a szeme.

– Az igen! Nyolcszáz darabos. Ezt együtt kell kiraknunk.

– És mi van a képen?

Theo pár másodpercig tanulmányozza a dobozt.

– A közelgő zombikalóz-apokalipszis, természetesen.

– Természetesen. Na és hogyhogy a kalózokat fertőzte meg legelőször a vírus?

– A zombi-vírus mindig is létezett, de a tudósok tisztában voltak vele, hogy legjobb, ha a lehető legtávolabb tartják a szárazföldtől. Tudták, hogy az emberek természetüknél fogva ostobák, unatkoznak, és gond nélkül rászabadítják a poklot az egész világra, csak ne kelljen hétfő reggel bemenniük az idióta munkahelyükre. A tudósok egy szigeten tartották a vírust – a nevét, sajnos, nem fedhetem fel, Griff, ezt a titkot nem árulhatom el –, és nem számítottak arra a rettenetes viharra, ami a képen elpusztítja a szigetet, amitől a nyavalya elszabadul, terjedni kezd a levegőben, és elsőként az utazó kalózokat fertőzi meg. Azaz Hoyt-Sumner kapitány papagáját, aki aztán felviszi a vírust a Fosztogató Mary fedélzetére.

Eddig bírom, de itt már elmosolyodom.

– Hogy a francba találod ki ezeket a neveket?

– Én nem találok ki semmit, ez mind benne van a történelemkönyvekben. Olvass utána a jövőd történelmének – mondja Theo.

– Hogy hívják a papagájt?

– Fultonnak, de mindenki csak Bomló Tollnak hívja, miután az összes kalózt zombivá változtatta. Később a hajót is átkeresztelték Vérfagyasztó Szörnyetegnek, ami szerintem illik is rá.

Legszívesebben tényleg bebújnék a fejébe, és egy óráig csak mászkálnék a rengeteg egymást mozgató, pörgő-forgó alkatrész között.

– Ezek a zombikalózok olyan okosak, hogy át tudják keresztelni a hajójukat? Akkor végünk.

– Nincs más hátra, szegődj társamul a zombikalózok ellen! – mondja Theo. – Én tudom, hogyan menekülhetnénk meg.

Theo taglalni kezdi, hányféleképpen élhetnénk túl a világvégét. Valahol, magasan építenünk kell egy erődöt, benne ágyúkkal és más, hasznos fegyverekkel, például katonai nyílpuskákkal, amik lángoló nyilakat lőnek ki. Egyszerű: annyi fantasykönyvet olvastam, úgy érzem, szinte már használni is tudnék egy ilyen fegyvert. Úgy tűnik, főzni is meg kell tanulnom, hiszen Theónak állandóan őrködnie kell majd. Elég biztos benne, hogy mire az élőhalottak köztünk járnak, addigra ő már rájött az örökös ébrenlét titkára – de főzni nem lesz ideje, mert a végén még mi magunk végezzük vacsoraként.

– Jól hangzik, Griff?

– Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ehető lesz, amit főzök, de nehéz időkben drasztikus lépéseket kell tennünk.

Kezet rázunk Theóval, ezzel véglegesítve a zombikalóz-apokalipszis során betöltött szerepeinket. Ahogy hozzáérek, vadul verni kezd a szívem. Elengedem a kezét.

– Valamit mondanom kell neked. – A szerelvény zajos, zörög, és a kíváncsi tekintetek is továbbvándoroltak. Mindenki belemerült a saját kis világába.

– Én is mondani akarok neked valamit – mondja Theo.

– Ki kezdi?

– Kő, papír, olló?

Mindketten követ mutatunk.

– Mondjuk egyszerre? – javasolja Theo.

– Az én mondandóm nem olyasmi, amit a másikkal egyszerre ki tud bökni az ember. Akkor kezdd te!

– Bízz bennem. Fogadok, hogy ugyanazt fogjuk mondani. Így könnyebb lesz – mondja Theo.

Nem akarok tovább vitatkozni vele ezen. Lehet, hogy amit ő akar mondani, az tényleg rosszabb, és akkor nem fogom olyan szarul érezni magam.

– Akkor visszaszámolok háromtól!

– Négytől.

Theo kicsit elmosolyodik, aztán rábólint.

– Négy, három, kettő, egy.

– Félek, hogy bolond vagyok – nyögöm ki, míg ő azt mondja: – Tetszel nekem.

Theo elpirul, a félmosoly eltűnik az arcáról.

– Micsoda? – Elfordul tőlem, és kinéz az ablakon, de lenn vagyunk a föld alatt, úgyhogy csak a sötétséget látja, meg a tükörképét. – Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tetszem neked. Meleg vagy, Griff?

– Aha – vallom be életemben először, de ettől valahogy nem ver sebesebben a szívem, és nem is pirul ki az arcom. Csak azt tudom, hogy mindenki másnak hazudtam volna.

– Helyes. Úgy értem, szuper – mondja Theo. Mintha kacérkodna a gondolattal, hogy újra a szemembe néz, de aztán az ablakon tartja a tekintetét. – Miért féltél elmondani? Emiatt tartod bolondnak magad?

– Na igen, ez a másik. Szerintem lehet, hogy kényszerbeteg vagyok.

– Ahhoz túl rendetlen a szobád – mondja Theo.

– Ez nem a rendszeretetről szól. Észrevetted, hogy mostanában mindig elérem, hogy az emberek bal oldalán lehessek? Gyerekkorunkban nem volt velem ilyen. Meg ott van ez a számolós dolog is, hogy csak a páros számokat szeretem, kivétel az egy meg a hét. Csak páros szám lehet a hangerő, hogy hány percig mikrózok valamit, hány fejezetet olvasok el, mielőtt leteszek egy könyvet, még az is, hogy hány példát mondok egy mondatban. Nagyon zavaró, mintha folyamatosan pörögne az agyam.

Theo bólint.

– Én is éreztem már így magam. Nekem nem volt ilyen erős a dolog, de szerintem ez csak a zsenialitásod jele. Egész biztos vagyok benne, hogy Nicola Tesla a hármas szám megszállottja volt, és néha előfordult, hogy háromszor megkerült egy háztömböt, mielőtt bement volna egy épületbe. De Griff, ki tudja, lehet, hogy kiderül ezekről a kompulziókról, hogy csak apró furcsaságok. – Kék szeme ragyog, és újból rám néz. – Ennek majd utána is olvashatnánk!

Talán igaza van. Talán nem csak egy rángatózó nyakú, kényszerképzetektől szenvedő gyerek vagyok, aki idegességében a tenyerét vakarássza, mindig mindenkinek a bal oldalán akar menni, rángatja a fülcimpáját, és csak páros számokban létezik. Lehet, hogy ez az egész olyan, mint az automata fókusz a fényképezőgépen – amikor ráközelítek egy dologra, és azon kívül semmi mást nem veszek észre.

– Egy ideje már parázok ezen, mert így nem tudom, ki lesz belőlem a jövőben. Félek, hogy ez fokozódni fog, és pár év alatt egy olyan Griffinné változtat, aki még ahhoz is túl bonyolult, hogy egyáltalán barátkozz vele. – El sem hiszem, hogy mindezt elmondom neki; szürreális, hihetetlen az egész, de nem tudok leállni. Lehet, hogy ha mindent bevallok, az megóv a betegségektől!

Theo közelebb araszol hozzám.

– Hallod, nekem ennél komolyabb dolgok miatt kell aggódnom, például, hogy a zombikalózok képesek lesznek-e a horgonyokat meg a kanócos puskákat használni, vagy foggal-körömmel szednek majd le bennünket. Tőled nem félek, és sose leszel túl bonyolult ahhoz, hogy a barátom legyél. – Theo megveregeti a térdemet. A keze egy teljes percig rajta pihen. – És bocs, hogy kierőszakoltam itt, hogy előbújj – várjál, én voltam az első, akinek elmondtad?

Zakatoló szívvel bólintok.

– Nem erőszakoltad ki. Jó, valamilyen szinten igen, de amúgy is el akartam volna mondani neked. Csak épp nem volt hozzá merszem, meg nagy beszéddel sem készültem. Kicsit féltem is, hogy csaltak az ösztöneim veled kapcsolatban. Anyai ágon gyakoriak a hallucinációk a családban.

– Nem hallucináltál – mondja Theo. – És nem vagy bolond sem.

A kezem után nyúl, és nem egy ötöst akar adni. Tudom, nem változott meg a világ, ami fölmegy, annak előbb-utóbb le is kell jönnie, de úgy érzem, mintha a világ mégis egy kicsit elmozdult volna jobb felé, elindult volna előre, és végre képes vagyok úgy tekinteni a dolgokra, ahogy mindig is szerettem volna. Remélem, nem mondok és nem is teszek semmi olyat, amitől a világ kénytelen lesz megint az óra járásával ellentétes irányba elmozdulni.

Megszorítom Theo kezét, mintha próbálgatnám, bármi is legyen ez, amibe most belevágtunk, és úgy érzem, válaszolok egy kérdésre, amit sosem voltam elég bátor feltenni.

– Maradj itt velem, oké? – mondja Theo.

– Nem valószínű, hogy leugrom egy mozgó metrókocsiról.

Theo elengedi a kezem. Kicsit összeroskadok, úgy érzem, mintha cserben hagytam volna.

– Senkinek nem meséltem még erről, de néhány éve mindenféle párhuzamos világokat álmodok meg. Ismersz, mindig azt kérdezem magamtól: „mi lenne, ha?". – Egy másodpercre elfordul. – Mostanában egyre többször tettem fel magamnak ezt a kérdést. Egy csomó ilyen mi-lenne-ha poén, de közben csomó nagyon személyes is. Elalvás előtt minden este előkeresem az összes jegyzetem, a papírfecniket is, meg amiket a telefonomba írtam fel, és elrakom őket egy ilyen naplószerűségbe. Több tucatnyi párhuzamos világot.

A metró hirtelen megáll; utasok szállnak le, és a helyükre újak szállnak fel, így van egy kis időnk szusszanni egyet – de amint záródnak az ajtók, megint csakis Theóra figyelek.

– Az egyiket felírtam ide az alkaromra, míg ajándékokra vadásztunk – folytatja. – Még nem mutatom meg. Nem spoilerezek. Viszont eszembe juttatott valamit. Bármilyen világot is hoztam létre mostanában, a te arcod mindig feltűnt benne. És arra gondoltam, ha ez neked nem oké, attól nem foglak megutálni, meg semmi, csak lehet, hogy egy kis időre lesz szükségem, míg eltávolodunk egymástól annyira, hogy el tudjak képzelni kitalált világokat úgy, hogy nem jelensz meg bennük automatikusan. – Theo megfordul, és a bal könyöke fölött látom a kézírását – nem a szokásos tökéleteset, mert magára még ő sem tud gyöngybetűkkel írni –, ő pedig közelebb tartja hozzám a karját.

Azt írta rá, Párhuzamos világ: Járok Griffin Jenningsszel, és ennyi!

– Nem tudom, érted-e, miről beszélek, de azt akarom, hogy ez igaz legyen – mondja Theo, miközben a karját még mindig felém nyújtja, mintha az agyamba