Az első, aki meghal a végén

By Adam Silvera

A New York Times-sikerlista első helyét meghódító, Mindketten meghalnak a végén előzménytörténetében hét évet ugrunk vissza az időben, és jelen lehetünk a Halál-Hírek első hívásánál. Ma éjjel kezd élesben a Halál-Hírek, így mindenkit ugyanaz a kérdés foglalkoztat: tényleg meg tudják jósolni, hogy valaki meg fog halni, vagy csak egy aprólékosan kitervelt átverés az egész? Orion Pagan évek óta várja, mikor közlik vele, hogy meg fog halni. Komoly szívbetegséggel él, és azért iratkozott fel a Halál-Híreknél, hogy tudja, mire számítson. Valentino Prince New Yorkban akarja újrakezdeni az életét. Hosszú, ígéretes jövő vár rá, és csak azt követően regisztrált a Halál-Híreknél, hogy az ikertestvére kis híján odaveszett egy autóbalesetben. Orion és Valentino a Times Square-en akadnak össze, és azonnal érzik, hogy közük van egymáshoz. Ám a legelső Végnapi hívások örökre megváltoztatják az életüket - egyiküket felhívják, míg a másikat nem. Noha azt egyik fiú sem tudja, miként végződik majd számukra ez a nap, abban biztosak, hogy együtt akarják tölteni... még ha utána keserves is lesz a búcsú. Az elismert író, Adam Silvera rá jellemző keserédes stílusban mesél arról, milyen óriási hatással vannak egymásra az emberek, és újra bebizonyítja, hogy mindig érdemes kihasználni életünk minden pillanatát. 18 éven felülieknek. 

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789635843046

Book preview

cover.jpg

Mi, az Utolsó Barát Zrt. csapata,

borzasztóan sajnáljuk, hogy elveszítünk.

Őszinte részvétünk mindazoknak,

akik szerettek, valamint akik már

sosem ismerhetnek meg téged.

Reméljük, ma értékes, új barátra lelsz,

és vele töltöd végső óráidat.

ADAM SILVERA

TOVÁBBI MŰVEI:

Inkább boldog

Mindketten meghalnak a végén

img1.jpg

A mű eredeti címe: The First to Die at the End

First published in the United States of America in 2022

by Harper Collins Childrenbook

Text copyright © Adam Silvera 2022

Hungarian translation © Júlia Morcsányi 2022

Cover art by Simon Prades

Cover design by Erin Fitzsimmonsand interior design

by Helen Crawford-White

All rights reserved.

Kiadta a Menő Könyvek,

amely a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2022

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Morcsányi Júlia

Szerkesztette: Csapody Kinga

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN: 978-963-584-304-6

Azoknak, akik kezdetektől fogva mellettem álltak.

Háromszoros hurrá Nicola és David Yoonnak,

kedvenc, hatalmas szívű szomszédaimnak.

Akik újra és újra megmutatják, hogy is néz ki

az igaz szerelem.

img2.jpg

2010. július 30.

ORION PAGAN

22:10

Ha a Halál-Hírek fel is hív ma éjfélkor, akkor sem ők lesznek az elsők, akik közlik velem, hogy meg fogok halni.

Az elmúlt pár évben egy súlyos szívelégtelenség miatt az életemért küzdöttem, és rendesen be voltam ijedve, hogy egyszer csak holtan rogyok össze, ha túl nagy lendülettel élvezem az életet. Aztán a semmiből előbukkant egy Halál-Hírek nevű új szervezet, és azt állították, ők képesek előre megmondani, hogy mikor hal meg az ember, nem is csak azt, hogy meghal-e. Ez úgy hangzott, mintha én írtam volna egy novellám bevezetésében. A való élet sose osztogat nekem ilyen lottóötösöket. Aztán hirtelen brutál valóságos lett a dolog, mert az Egyesült Államok elnöke sajtókonferenciát tartott, ahol bemutatta a Halál-Hírek alkotóját, és megerősítette, hogy képesek megjósolni a sorsunkat.

Aznap este feliratkoztam a Halál-Hírek értesítésére.

Most meg csak csendben reménykedem, hogy nem leszek az elsők közt, akiket az indulása napján hív a Halál-Hírek.

Ha mégis, hát, akkor legalább tudom, hogy game over, vagy mi.

Addig meg igyekszem élvezni az életet.

Kezdetnek például elmegyek egy egyszeri és megismételhetetlen eseményre: a Halál-Hírek-bemutatóra.

A Halál-Hírek egy csomó bulit tart országszerte, gondolom, hogy kicsit lelket öntsenek az emberekbe, meghozzák a kedvüket ehhez a programhoz, ami teljesen megváltoztatja, hogyan látjuk az életet és a halált. A bulik sok helyen már el is kezdődtek, például Kaliforniában a Santa Monica Pieren, Chicagóban a Millenium Parkban, az Amerikai Légierő Nemzeti Múzeumában Ohióban, és a Hatodik utcán Austinban, hogy csak néhányat mondjak. Én persze a legjobbra jöttem el – a Times Square-re, New York szívébe, ami mától a Halál-Hírek első irodáinak is otthona. Imádom a városomat, de szilveszterkor aztán tuti nem találnál kinn a Times Square-en – ahhoz túlságosan hideg van. Ám egy ilyen forró nyár estén, mint a mai, simán elvagyok itt, főleg egy ilyen történelmi eseményen.

Elég durva, mennyi lóvét teríthet szét most a Halál-Hírek országszerte. Vagy akár csak itt, a Times Square-en. Ezek az óriás kivetítők máskor mindig egymillió dolgot reklámoznak egyszerre, az üdítőktől kezdve a tévéműsorokon át az új weboldalakig, hát, ma este nem. Minden képernyőn egy digitális, fekete homokóra látszik, ragyogó fehér háttérrel. A homokóra alja már szinte teljesen megtelt, ez jelzi, hogy éjfélkor indulnak majd a hívások. De az egész komolyabbnak érződik ennél. Kicsit olyan érzés, mintha a Halál-Hírek magát az időt reklámozná mint terméket. Mindenesetre a marketing működik, az emberek olyan sorokban állnak az információs pultok előtt, mintha új iPhone-t dobtak volna piacra, és csak azért, hogy beszélhessenek a Halál-Hírek ügyfélszolgálatos kollégáival.

– Most képzeld el, milyen a Halál-Híreknek dolgozni – mondom.

A legjobb barátom, Dalma felnéz a telefonjáról.

– Nem lennék rá képes.

– Most komolyan. Olyan, mintha minden hívás megmentené valaki életét, de közben meg nem. Hogy alszik nyugodtan az ember, ha tudja, hogy mindenki, akivel aznap beszélt, meghal?

– Orion, tudom, hogy neked mindig a halálon jár az agyad, de ezzel kinyírsz.

– Igazából a szívem tart arrafelé, nem az agyam, de mindegy.

– Uram Isten, de utállak. Komolyan, szerzek egy állást a Halál-Híreknél, csak hogy felhívhassalak.

– Á, nem tudnál nélkülem élni.

Azt nem teszem hozzá, hogy ettől függetlenül egyszer tuti kénytelen lesz. Senki nem számít rá, hogy még tizennyolc évet megérek. Még Dalma sem, noha ő ezt az életben be nem vallaná, és mindig arról beszél, miket csinálunk majd mi ketten az életünk során. Például az első dedikálásomról álmodozik, ha végre megemberelem magam, és megpróbálok kiadót keresni a szuperrövid novelláimnak, vagy a regénynek, amit imádnék megírni, csak épp nem hiszem, hogy elég sokáig élek ahhoz, hogy befejezzem. Vagy, hogy majd drukkerkedem neki, amikor villámgyorsan uralma alá hajtja az informatika világát. Hogy majd savazzuk egymás választottjait, ez nekem, mondjuk, mindig elég hihetetlennek tűnt, mert tuti, hogy sose leszünk elég bátrak ahhoz, hogy ráköszönjünk egy srácra, akit helyesnek vagy érdekesnek találunk. Ha nem lenne ez a nyomorék szívem, ezt mind, sőt ennél még sokkal többet is megtehetnénk.

De jobb, ha egyszerűen jelen vagyok. Lehet, hogy a jövő nekem csak álom, de a jelenben attól még élhetek.

Bár nem könnyű nem a halálon járatni az agyam – ja, ezúttal az agyam, nem a szívem –, amikor egy negyvenes fickó egy A Halál-Hírek elhozza a világvégét! feliratos táblával megy el mellettünk. Oké, én értem, hogy nem egy Halál-Hírek rajongó, de azt állítani, hogy képesek véget vetni a világnak? Ez kicsit sok. Amúgy nem is ő az egyetlen. Mióta a hónap elején beharangozták a Halál-Híreket, ezek a vészmadarak folyamatosan fortyogó óceánokról, mindent elsöprő viharokról, szétporladó talajról és lángoló városokról jártatják a szájukat. Én vágom, hogy most az antiutópikus regények jöttek divatba, de muszáj lenne venni egy mély levegőt, és lenyugodni.

Nem valami jó élet, ha percenként a halálon parázik az ember, mégis, egy rakat ember parázik a halálon percenként.

Olyan, mintha tényleg kezdődne a világvége.

Az elmúlt pár napban rekordszámú betörést jelentettek a szupermarketekből, és a fosztogatók iszonyatos mennyiségű konzervet, vizet és vécépapírt táraznak be maguknak. Sajnos rengeteg ámokfutásról is szóltak a hírek, hiszen az életfogytiglan sem tart sokáig, ha a világnak olyan gyorsan vége szakad, ahogy a vészmadarak állítják. De semmi nem keserített el jobban, mint amikor azokról hallottam, akik a saját életüknek vetettek véget, mert egy olyan jövő felé száguldunk, amiben túl sok az ismeretlen.

Baromi ideges voltam, amikor ezekről a halálokról hallottam.

Hogy lehet, hogy a Halál-Hírek hozzáfér ezekhez az információkhoz, és nem előzi meg a gyilkosságokat, nem lép közbe az öngyilkosságoknál? De úgy tűnik, ilyesmiről szó sem volt. A Halál-Hírek azt állítja, ők nem tudják meghatározni, mi okozza valaki halálát, csak azt, hogy mikor jön el a Végnapja, hogy felkészülhessen. Ráadásul sajnos, ha valakinek a neve megjelenik abban a titokzatos rendszerükben, onnantól a sorsa kőbe – később pedig sírkőbe – van vésve.

Lehet, hogy a Halál-Hírek nem mindentudó, de az én szorongásommal csodákat fognak tenni. Ha nem hívnak a Végnapom miatt, bátrabban élhetek majd, ahelyett, hogy egyszer, kétszer, háromszor, négyszer is meggondolnám, meg merjek-e tenni minden egyes nyomorult dolgot, nehogy véletlenül felbosszantsam a szívem, és leálljon itt nekem. És soha többet nem ér majd váratlanul az sem, ha meghalnak a szeretteim. Mint kilencéves koromban, amikor a szüleim bementek a városba egy megbeszélésre, és a World Trade Center déli tornyába becsapódó repülő mindkettőjüket megölte. A szüleimnek akkor nyilván nem állt rendelkezésére a Halál-Hírek, de örökké gyötörni fog a gondolat, hogy egész biztosan volt egy pillanat, amikor már kétség nélkül tudták, hogy meg fognak halni.

Lesújtok ezekre a szívszaggató gondolatokra, és kiütöm őket.

A Halál-Híreknek köszönhetően többet nem fordulhat elő, hogy ne tudjak búcsút venni valakitől.

Vagy legalábbis esélyem lesz búcsút venni.

Az időm nem végtelen, ezt a szívem mélyén érzem.

Egy csomó első alkalmat át kell élnem – talán utolsókat is –, amíg még megtehetem.

VALENTINO PRINCE

22:22

Engem nem tud felhívni a Halál-Hírek, mert nem iratkoztam fel a szolgáltatásukra. Nem mintha egyébként hívnának, hiszen még csak most kezdődik az életem.

Sőt, ma leginkább úgy érzem, mintha újjászülettem volna.

Az újjászületés illik is hozzám, hiszen Arizona állam varázsmadárnevű székhelyén, Phoenixben születtem és nevelkedtem. Most pedig eljött az idő, hogy újrakezdjem az életemet, méghozzá nem máshol, mint New Yorkban. A Nap Völgyéből a Nagy Almába. Olyan régóta álmodoztam már erről a városról, hogy miután kinyomtattam a beszállókártyámat, és megláttam rajta a PHX–LGA feliratot, elsírtam magam. Ez a csak odaútra szóló jegy azt jelentette, hogy soha többet nem kell találkoznom a szüleimmel. Hogy új otthont építhetünk az ikerhúgommal.

Lehet, hogy az odaútra nem kellett volna ablak melletti ülést foglalnom. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne hulljak szét, amikor a gép kilőtt a kifutópályán, és kilőtt a levegőbe. Úgy néz ki, nem telik tőlem valami sok. Ahogy az épületek, az utak és a hegyek egyre zsugorodtak alattam, én zokogtam a felhők között. A szomszédomnak láthatóan megvolt a véleménye rólam. Ettől csak még jobban vágytam rá, bár a húgom ülne mellettem, ahogy terveztük, mielőtt az utolsó pillanatban beesett neki egy munkalehetőség. Szerencsére Scarlett az első hajnali géppel igyekszik majd utánam, hogy csatlakozzon hozzám az új lakásunkban.

Öt órával később, amikor feltűnt New York, minden a helyére került bennem, bár még sosem jártam a felhőkarcolók közt, sem a parkokban. Aztán leszálltunk, én pedig egyenesen a taxikhoz gurítottam a bőröndjeimet, ahol úgy tűnt, mindenki más aktívan gyűlöli a várakozást, én viszont annyira izgatott voltam, hogy végre kipróbálhatok egy klasszikus sárga taxit, amit korábban csak a tévében vagy újsághirdetések díszleteiként láttam. Biztos a sofőr is látta, hogy sose jártam még itt, mert egy pillanatra sem vettem le a szemem a nyüzsgő utcákról. Mikor először kiléptem a járdára, mintha egy filmben szerepeltem volna, vártam, honnan villannak majd a fényképezőgépek; de még ennek is eljön az ideje.

Mostantól New York-inak nevezhetem magam. De lehet, hogy még várnom kell addig, míg a főbérlőm üdvözöl, és átadja a lakáskulcsot, hogy biztos lehessek benne, nem vágtak át, amikor megtaláltam ezt a garzont a Craigslisten. Míg várakozom, megfigyelem az Upper East Side-nak ezt a kis sarkát, ahol innentől élni fogok. Épp a szomszédban van egy aprócska pizzéria, amely fokhagymás falatkák illatával csalogat maga felé. Az autódudák hangjára a figyelmem ismét az utca felé fordul, ahol egy férfi, aki a nagyapám is lehetne, telefonál, és próbálja túlordítani a sarki bárból üvöltő zenét.

Hangos ez a város, és én imádom.

Azon töprengek, vajon hiányozni fog-e valaha a gyerekkori otthonom csöndje.

Mögöttem nyílik az ajtó, és egy férfi áll ott, csupán egy fehér atlétában meg egy kosaras sortban, lábán papucs. Vékony bajusza és ritkás haja van, és ellenségesen méreget engem.

– Még ma bejön? – kérdezi.

– Jó estét! Valentino vagyok, egy új bérlő.

A férfi a bőröndjeimre mutat.

– Arra rájöttem.

– A főbérlőt várom.

Bólint, de nem moccan. Mintha arra várna, hogy bemenjek.

– Maga Frankie?

Ismét bólint.

– Örvendek – mondom.

Kelletlenül kezet ráz velem.

– Akkor most bejön, vagy mi van?

Figyelmeztettek, hogy nem minden New York-i lesz kedves velem, de Frankie talán csak fáradt, hisz elég későre jár. Megfogom a bőröndjeimet, és bemegyek az épületbe. Meleg az éjszaka, de ahogy belépek, egyből megértem, miért öltözött úgy Frankie, mintha a reggeli újságért ugrana ki Arizonában. Idebenn olyan meleg van, mintha egyenesen a szomszédos pizzasütőbe léptem volna. Az előtér keskeny, ilyen mustársárga színű, nem a legjobb ránézni, de nem nekem kell tetsszen. A falat beépített acél postaládák borítják, a földön csomagok várják, hogy értük jöjjenek, egy kukából pedig kicsordul a sok reklámanyag, nagy része Halál-Hírek-szórólap. Ezek szerint a lakók közül nem sokan iratkoztak fel a végnapi hívásokra. Személy szerint én sem tettem, mivel a szüleim abszolút szkeptikusak, de ez a fajta paranoia is egy olyan örökség tőlük, amit el kell hagynom.

Frankie megáll, míg megyünk fel a lépcsőn.

– Hol a másik?

– A másik?

– Az ikertestvére.

– Ó! Ő holnap reggel érkezik.

Frankie folytatja az útját fölfelé.

– Figyeljenek rá, hogy ha érkezik még más nagy csomagjuk is, azt időben felvigyék. Kikészült a hátam, míg minden küldeményüket felcipeltem.

– Nagyon sajnálom! – Voltak dolgaim, amiket muszáj volt korábban feladnom, például egy felfújható matracot meg főzőedényeket. Bár azt hiszem, az igazi vétkes a hátfájásban az az ötdoboznyi ruha, cipő és kiegészítő volt, ami épp olyan elengedhetetlen számomra, mint az, hogy legyen hol aludnom, míg kedden megérkezik a rendes matracom. – Nem működik a lift?

– Már akkor sem működött, amikor még az apám dolgozott itt – mondja Frankie.  Értem. Nem tudom, mennyire szabályos azt írni a hirdetésben, hogy az épületben van lift, ha az pusztán dekorációs célokat szolgál, de igyekszem kihozni a dologból a legtöbbet. A családom aprócska otthoni edzőtermében töltött évek felkészítettek erre az életre. Nekiveselkedem a lépcsőnek a bőröndökkel, amiket a reptéren meg kellett mérnem, így tudom, hogy egyenként körülbelül huszonhárom kilósak lehetnek. Frankie nem ajánlja fel, hogy segít, de nem baj. A harmadik sor lépcsőnél eszembe jut, hogy a lakás a hatodik emeleten van. Izzadni kezd a derekam, és biztos vagyok benne, hogy edzésekkor innentől már kihagyhatom a lábnapot. Mire felérünk, teljesen kifulladok, de – tulajdonképpen nincs de. Ez mind a városi beavatásom része.

Semmi ünnepélyesség nincs benne, amikor Frankie a 6G számú lakáshoz vezet. Nincs, aki üdvözölne a társasházban; nincs, aki gratulálna az első felnőtt otthonomhoz. Frankie egyszerűen kinyitja az ajtót, én pedig követem őt a lakásba, a bőröndöket meg a keskeny előszobában hagyom. A fürdő rögtön bal kéz felé van, és bár tudom, hogy heti szinten órákat fogok benn tölteni, míg széles körű arcápolási rutinomat végzem, most fel akarom fedezni azokat a részeket is, ahol az életem legnagyobb része zajlik majd. A parketta nyikorog a talpam alatt, ahogy belépek a lakóhelyiségbe. A kiszállított dobozaim a bal oldali fal mellett sorakoznak, ahová majd az ágyamat akarom tenni. Két ablak néz az utcára, a mosogató fölött egy harmadik pedig az egyik szomszéd lakásába nyújt betekintést. Az nem gond. A héten veszek függönyöket.

A legnagyobb gond inkább az, hogy milyen kicsi ez a lakás. Scarlett és én a szüleink által főiskolára félretett pénz segítségével igyekszünk megvalósítani az álmainkat – a modellkedést és a fotózást –, és szeretnénk a lehető leghosszabb ideig kijönni belőle, ezért a garzon.

– A hirdetés képein nagyobbnak látszott – mondom.

– Én fotóztam – mondja Frankie.

– Nagyon szép képek voltak. Biztos, hogy jó képeket töltött föl ehhez a hirdetéshez? Több helyre számítottunk.

Frankie rám bámul.

– Megvolt a lehetőségük, hogy megnézzék a lakást, mielőtt beköltöznek.

– Akkor még nem éltem New Yorkban. Csak ma este érkeztem.

– Az nem az én bajom. Maga meg a húga egy méhen is megosztoztak. Majdcsak boldogulnak itt is.

Reméljük, hogy ez a garzon is az igényeink szerint tágul majd, mint az anyánk méhe.

Frankie-nek szerencséje van, mert én kerülöm a konfliktust. Ezt Scarlettről már nem mondhatom el, de ezt a leckét majd Frankie is megtanulja, ha a testvérem megérkezik. Ha a dolog jó oldalát nézem, ez még csak az első estém New Yorkban, és máris rettentő viszály van kibontakozóban köztem és a főbérlő között. A szerződésünk egy évre szól, és biztos vagyok benne, hogy év végére teli leszek jobbnál jobb sztorikkal az életem e szakaszáról, amiket majd megoszthatok az összes új barátommal.

Kopogtatnak, és egy kisfiú lép be. Nagyon rossz vagyok életkorokban. Ötéves, és korához képest nagyon magas, vagy tízéves, és nagyon alacsony? Van benne valami ismerős, de őszintén szólva nem tudok rájönni, miért.

Pizsamában van, és int nekem.

– Te vagy az új szomszédunk? – kérdi mosolyogva.

– Én vagyok. Valentinónak hívnak.

– Engem Paznak.

– Jó kis név, Paz.

– A Pazito beceneve, de úgy csak az anyukám hív. Nekem is tetszik a te neved.

Ez az eddigi legkedvesebb fogadtatás, amiben ma este részem volt.

Mielőtt megköszönhetném neki, feltűnik, hogy Frankie dühödten bámulja a gyereket.

– Miért nem vagy ágyban? – kérdezi tőle.

– Félek a Halál-Hírek miatt.

Frankie a szemét dörgöli.

– A Halál-Hírek csak kitaláció. Menj aludni.

Paz szeme könnybe lábad.

– Oké, Apu. – Csigalassúsággal megindul az ajtó felé, közben a válla fölött az apját figyeli, mintha azt remélné, az majd meggondolja magát. De arra várhat. Így egy szó nélkül visszaindul a folyosón.

Legszívesebben megállítanám Pazt, és megnyugtatnám a Halál-Hírekkel kapcsolatban, de nem akarom Frankie-t meghazudtolni előtte. Biztos lesz még rá alkalmam.

– Helyes gyerkőc – mondom.

Frankie többet nem vesz tudomást Pazról. Letesz két karikányi kulcsot a konyhapultra.

– A nagy kulcs a lakásé, közepes a földszinti, kicsi a postaládához. A folyosó legvégén lakom, de reggel kilenc előtt és délután öt után ne kopogtasson.

– Értettem. Nagyon kö…

Frankie kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót.

– …szönöm, Frankie –mondom az üres lakásnak.

Ami Frankie nélkül sem látszik nagyobbnak, de legalább nem olyan hideg, mint a főbérlőm.

Megnézem, hány óra – 22:31 –, és úgy döntök, felhívom FaceTime-on Scarlettet. New Yorkban három órával később van, mint Arizonában, így azonnal tárcsázok is, hátha még elkapom, mielőtt elmegy a phoenixi Halál-Hírek-bulit fotózni. Ez a meló fedezi egyhavi lakbérünket, és még szerény ebédekre meg metrójegyre is marad valami. A pulton üldögélve várom, hogy Scarlett felvegye, közben a konyhaablakon át megpillantom Frankie-t. Hát persze hogy az ő lakására látok rá. Frankie kivesz egy üveg sört a hűtőből, és reméljük, az a típus, aki bealszik az alkoholtól, mert már így is elég elviselhetetlen.

Scarlett felveszi, és az arca rögtön felvidít.

– Val! – Scarlett valahogy kitámasztja a telefonját a mosdón, míg sminkel. – Az új otthonunkban vagy?

– Ott bizony!

– Muti, muti!

Körbejártatom a kamerát a lakáson, hogy mindent láthasson. Nem tart sokáig.

– Figyelj, én látom rosszul, vagy…

– Teljesen jól látsz. Kisebb, mint ahogy hirdették.

– A lakbérünk is összement?

– A főbérlő szó szerint azt mondta, hogy majd megoldjuk, hiszen egy anyaméhen is meg tudtunk osztozni.

– Ha lenne időm, most kicsit abbahagynám a szempillaspirálozást, hogy a szemem forgathassam. Egy perc múlva ki kell lőnöm. Kérlek, mondd, hogy mész a Times Square-re.

Scarlettnek bejött ez a meló, én meg megcsíptem egy hatalmas modellkampányt, szóval az álmaink kicsit megtorpedózták, hogy együtt ünnepeljük a Halál-Hírek előestéjét. Persze Scarlett ettől még nyúz, hogy menjek el a Halál-Hírek-buliba a Times Square-re.

– Nem is tudom, Scar. Jet lagem is van.

Scarlett berregő hangot hallat.

– Rossz válasz! Három órát vesztettél, de attól még nem vagy fáradt. Próbáld újra.

– Pihennem kéne a holnapi fotózás előtt.

– Túlságosan fel leszel pörögve ahhoz, hogy aludni tudj, Val. Úgyhogy ahelyett, hogy a gagyi felfújhatós matracodon forgolódnál, inkább légy része vagy egy történelmi eseménynek, vagy a legnagyobb átverésnek, amit ezzel az országgal valaha megcsináltak.

– Annyira megnézném Anya és Apa arcát, ha kiderülne, hogy igazi a Halál-Hírek!

– Én is, de nem maradok lefotózni őket.

– Egyenesen a buliról indulsz?

– Simán. Főleg azok után, ahogy korábban veled bántak.

Én még mindig kicsit sokkos állapotban vagyok. Olyasmi fájdalom ez, mint amikor futás közben elestem, és lehorzsoltam a könyököm meg a térdem.

– Köszönöm a szolidaritást.

– Borzalmas ikertesó – és ember – lennék, ha nem állnék a te oldaladra. De ennyi hatalmat se adjunk nekik, hogy rájuk gondolunk, se ma este, se az életben máskor. A nagyon közeli jövőben Anya és Apa bizony nem fog tudni keresztülnézni rajtad, mert az arcod országszerte felbukkan majd, ott lesz még az újságjaikban is!

– Fogadok, inkább lemondják majd az előfizetésüket.

– Ami azt jelenti, hogy te győztél. Most pedig irány a Times Square, mielőtt még azt is meghódítod.

Mély levegőt veszek, tudom, hogy igaza van.

– Bár itt lennél velem!

– Én is ezt szeretném, de a mai keresetemből vesszük meg az első sorba szóló jegyeket az első Broadway-előadásunkra!

– Úgy érted, ebből fizetjük az első havi lakbért?

– Egy kicsit élnünk is kell.

– Ez inkább úgy hangzik, mintha nagy lábon élnénk.

– Úgy mondod, mintha ez valami rossz dolog lenne, Val.

– Jó meglátás!

Azért költöztem el, mert a coming outom óta fojtogató lett az otthoni légkör. A szüleim tettek róla, hogy idegennek érezzem magam a saját otthonomban. Azt hittem, akkor azért megváltozik majd a hozzáállásuk, amikor már a bőröndjeimet húzom át a nappalin. De ők meg sem szólaltak, még akkor sem, mikor Scarlett figyelmeztette őket, hogy ez az utolsó lehetőségük, mielőtt elindulunk a repülőtérre. Apa és Anya csendben maradtak, mintha csak egyetlen gyerekük volna. Én a bejárati ajtónkon lógó keresztet bámultam, és reméltem, hogy leesik, ahogy bevágom magam mögött az ajtót, és magam mögött hagyom azt az életet.

A szabadságnak felszabadító érzésnek kéne lennie, de ez nem azt jelenti, hogy nem fájdalmas.

Most majd megtalálom a saját utam.

– Tudósíts a bulidról – mondom Scarlettnek.

Scarlett felkapja a kabátját, és leoltja a villanyt.

– Jó, hogy mondod, öt perce úton kéne lennem. Szeretlek.

– Detto – köszönök el az ikerségünkből született kedvenc mondatunkkal. – Vezess óvatosan!

– Mindig!

Tényleg mindig óvatosan vezet. Ezt viszont nem lehet mindenkiről elmondani.

Még májusban Scarlett kis híján meghalt egy óvatlan vezető miatt. Kénytelen voltam a ragyogása nélkül elképzelni ezt a rémálomszerű világot, pedig ilyenre azóta nem volt példa, hogy két perccel előtte megszülettem. És soha többet nem fogok nélküle létezni. Még a ma este is fura, mivel nincs New Yorkban, de most elég, hogy tudom, él és virul Phoenixben. Inkább éljünk bolygókra egymástól, csak tudjam, hogy még lélegzik a galaxis másik oldalán.

A műtéteknek hála, a testvérem megmenekült, bár a szüleim állítják, hogy ez Isten műve. Akkoriban az orvosoknak és Istennek is köszönetet mondtam, de manapság nem boldogulok a titokzatos erőkkel. Ezek közé tartozik a Halál-Hírek is, az a szervezet, amely azt várja, hogy valódi bizonyítékok nélkül is higgyünk nekik. Egyik felem hinni is akar; a másik felem viszont saját bőrén tapasztalta, milyen hátulütői vannak a hitnek. Ellentétben a szüleimmel, én nyitott vagyok rá, hogy megváltoztassák a véleményemet, hogy többet sose kelljen attól rettegnem, hogy csak úgy a semmiből elveszítem a testvéremet. Egypár nap múlva talán már mindannyian többet tudunk majd.

Isten óvja azokat…

Itt félbeszakítom magam, hiszen még újratervezés alatt van minden a fejemben és a szívemben.

Sok szerencsét azoknak, akik tulajdonképpen a Halál-Hírek kísérleti alanyai lesznek.

Ami pedig engem illet, én újjászülettem, és most rengeteget kell élnem.

ORION

22:34

Még ha tényleg itt is lenne a világvége, az emberek akkor is árulnának ezt-azt.

A Times Square-en általában túlságosan turistáknak valók az árusok portékái, le se szarom őket, most mit kezdjek egy Empire State Building-es mágnessel, vagy egy névre szóló New York-i taxis kulcstartóval. (Bár azt nem mondom, hogy bárki is nagy lelkesedéssel gyárt névre szóló cuccokat a világ Orionjainak.) De hiába csak egy hónapja jelentette be a programját a Halál-Hírek, az utcai árusok nem szórakoztak, nyomják a tematikus szuveníreket: Szívjad, ha van mit öngyújtót, halálfejmatricás feles poharat, napszemüveget, a lencséjén piros X-ekkel; meg egy csomó ruhafélét, például pólókat meg sapkákat. Van egy állati helyes sapka, amit nagyon megvennék, de rajtam van a lapos sildes Yankees baseballsapkám, ami még apukámé volt, és bérelt helye van fürtös fejemen, ha az utcára lépek. A világon semmiért nem adnám oda ezt a sapkát. Jó, ez erős túlzás, egy ezredmásodperc alatt cserélném le a sapit egy egészséges szívre, de megvan, miről beszélek, ugye?

– Ez még csak nem is vicces – mondja Dalma, és felemel egy pólót, amin az áll: A Halál-Hírek majd meghal, hogy hívhasson!

Ez annyira szakállas, hogy fel tudnám gyújtani.

– Ja, hát ezt sem veszem meg.

Aztán mégis megakad a szemem egy pólón. Fehér, a mellkasára írógépes betűtípussal azt írták, Boldog Végnapot! Egész elegáns, még ha nem is hiszem, hogy egy Végnap boldog lehet. Mert mi olyan szuper a halálban? De ez így azért lelkesítőbb, ebbe nem tudok belekötni. Ha másra nem is jó, legalább fasza kis emlék lesz, és meg lehet majd mutogatni, mikor arról kérdezgetnek, hogy „Hol voltál, amikor elindult a Halál-Hírek?, kicsit ahogy azt szokták kérdezni, hogy „Hol voltál 9/11-én?

Reméljük, ma este nem vár ránk semmi traumatikus esemény.

Épp elég gyász van már így is az életemben.

Megveszem a felsőt, és ráveszem a sötétkék pólómra, ami olyan jól passzolt a skinny farmeremhez. De így se nézek ki rosszul.

– Te látsz valamit? – kérdezem Dalmát.

– Egy agyvérzést az igen közeli jövőmben – mondja Dalma, aki megint a telefonján babrál. – Anya állandóan rám ír.

A családunk – valójában Dalma tényleges családja – a héten az ohiói Daytonban látogatják meg a mostohaapja, Floyd szüleit, és életünkben most hagytak egyedül először, hogy gondoskodjunk magunkról. Dalma anyukája, Dayana nagyon komolyan veszi a feladatait, mint gyámom, főképp, hogy ezzel is adózzon édesanyám emlékének, aki gyerekkoruktól legjobb barátnője volt.

– Csak próbál életben tartani minket – mondom. – Nekünk legalább megengedte, hogy itthon maradjunk.

– Egyperces néma csönd Dahlia tiszteletére – mondja Dalma, és behunyja a szemét.

Elgyászoljuk a féltestvére nyári terveit, akinek nem volt más választása, mint ellátogatni a nagyszülőkhöz, akik már olyan idősek, könnyen lehet, hogy az elsők között lesznek, akiket a Halál-Hírek felhív.

Az én litóm és litám Puerto Ricóban élnek, és Skype-on szoktuk tartani a kapcsolatot, ha az unokatesóim arra járnak, és segítenek a számítógéppel. Csak néhányszor találkoztam velük, de minden beszélgetés sokat jelent számukra, mert anyukám mogyoróbarna szemét leszámítva, apukám kiköpött mása vagyok. Nem is szoktam kijavítani a litómat sem a litámat, ha véletlenül Ernestónak szólítanak. Ez a név boldogsággal tölti meg a szívüket, ami összetört, mikor a szüleim meghaltak.

Dalma mélyet sóhajt, megtöri a csöndet.

– Már sokkal jobban érzem magam. Gracias.

– Rohadtul de nada.

– Küldjünk Anyunak egy képet, hadd lássa, hogy még élünk.

Dalma elforgatja új iPhone 4-e szelfikameráját, de a rengeteg kivilágított Broadway-reklám miatt nehéz jó képet csinálni. Mikor megtalálja a legjobb szöget, a háttérben magasan fölöttünk a homokórákkal, megáll.

A fotóhoz összebújunk, és vigyorgunk, mintha nagyban élveznénk az életet a Halál-Hírek előestéjén. Ezután jön a legszórakoztatóbb rész: megnézzük a képet, ami esetemben annyit tesz, hogy megszállottan vergődök minden egyes részleten, amit utálok magamban. Dalma káprázatos, tízpontos rajta minden, a rúzsához passzoló ezüst szempillaspirállal kiemelt barna szemétől kezdve ragyogó étcsoki bőrén át a kontyba fonott fekete hajáig. Én annyit tudok felmutatni, hogy a száznyolcvan centimmel fölé tornyosulok, de máskülönben egy katasztrófa vagyok. Imádom, hogy mogyoróbarna a szemem, de nem értem, a bal miért kisebb mindig a jobbnál, mintha aludni készülne. A sapkám alól kikandikáló barna fürtök összetapadnak és szöszösödnek ebben a hőségben, és a látvány korántsem helyes. Az orrom és az orcám még mindig leégés formájában őrzik a másfél héttel ezelőtti napozásom emlékét, amikor kicsit kifeküdtem a sorházunk tetőteraszára. Mikor meglátom, milyen állapotban van az alsó ajkam, már nyúlok is a szőlőzsíromért. És tök mindegy, naponta hányan dicsérik a szépen kirajzolódó arccsontjaimat, szerintem akkor is úgy nézek ki, mint egy halálfej, vagy legalábbis, mint aki a végét járja, ami alighanem így is van.

– Gyűlölöd – mondja Dalma. Még csak nem is kérdezi.

– Tökmindegy kategória. Úgyis csak magunknak lőttük – mondom.

– Ha akarod, csinálhatunk egy újat.

– Áhh, jó lesz ez.

Megyünk tovább, aztán úgy tíz másodperc múlva megállunk egy tombolánál, ahol egy Halál-Hírekes ingyenes feliratkozási lehetőséget ajánl. Ha nem lenne ilyen hosszú a sor, én is beállnék, mert a szolgáltatásuk bizony nem olcsó. Egy nő nyer egy ingyen hónapot, ami 275 dollárba kerül. Az ember választhatja az egynapos verziót, csupán 20 dollárért, vagy fizethet 3000 dollárt egész évre. Nekem alaphangon durva összeget emészt fel az orvosi ellátásom, a gyámjaim mégis az éves verzió mellett döntöttek, mivel nem valószínű, hogy a szívbetegségem majd néha szabadságra megy. Azért jó lehet, ha az embernek nem kell ekkora összegtől elbúcsúznia, elég, ha csak akkor fizet be, amikor valami szuper kalandos dologra készül, például ejtőernyőzni vagy raftingolni megy. (Gondolom, mindenki kihagyja a repülőből kiugrálást vagy a vadvízi hánykolódást, ha megtudja, hogy nemsokára vége.)

Sajnos a Halál-Hírek csak egy újabb dolog a sok közül, amit nem fedez a biztosítás. Ami, gondolom, nem is nagyon számít, ha valakinek ezer meg ezer meg ezer meg még ezer dollár nyomja a zsebét.

– Olvastad a cikket azokról, akik platina tagságot akartak? – kérdezem Dalmát.

– Nem. Akarok én hallani erről?

– Inkább pofán akarsz vágni valakit?

– Soha, de te ne kímélj.

– Valami gazdag gázarcok azért kampányoltak, hogy a Halál-Híreknek legyen egy platina szintje, ami azt jelenti, hogy őket hívnák először az összes aznap meghaló közül.

Dalma megtorpan menet közben.

– A gazdagok miatt nem lehetnek jó dolgaink.

Eközben Dayana és Floyd tizenötezer dolcsit költenek a megtakarításukból, hogy a családunkban mindenkinek éves tagsága lehessen, ahelyett, hogy pénzsóváran vernék az asztalt, hogy mikor tájékoztat a Halál-Hírek, hanem örülnek, ha időben megkapjuk a figyelmeztetést, mielőtt bárki meghalna.

Inkább nem nézem tovább a tombolát, amikor látom, hogy valaki csalódott, mert csak egynapi előfizetést nyert. Úgy tűnik, valami másban reménykedtek, nem engedhetik meg maguknak a magasabb árakat. Sok minden van a világon, amiről azt kívánom, bár ingyenes lenne, és most a Halál-Hírek is felkerült a listára. Itt emberek élete forog kockán.

Dalma és én megyünk tovább, aztán megállunk azoknál a szinte új, piros üvegpadoknál, amik lépcsőkként tartanak felfelé, a Times Square-nek egészen városistadion-szerű külsőt kölcsönöznek; itt nyugiban lehet üldögélni a városi nyüzsgés fölött. Most nagy közönség gyűlt össze, és egy nő áll egy kis színpadon. Először azt hiszem, ő is valami Halál-Hírekes dolgozó, mert arról beszél, reményei szerint min fog változtatni ez a szolgáltatás. Meglátok egy megállítótáblát, ilyen van a barber shop előtt is, ahol rendbe teszik a búrám, de ez nem hajvágásra invitál, amitől majd jobban érzi magát az ember. Mondd el a Halál-Hírek-történetedet, ez áll rajta. Ez a nő nem ott dolgozik. Arról mesél, miért iratkozott fel. Ahogy a végére ér