Párizstól keletre

By M.Z. Chapelle

A múltat nem lehet elég mélyre temetni. Miután Léo édesanyja rejtélyes körülmények között meghal, a fiú tíz év után visszatér Thaiföldre. Nem csupán a háztól akar szabadulni, de saját belső démonjaitól is, amik annak idején egészen Párizsig üldözték. Ám korántsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. A fájdalmas emlékek egyszeriben testet öltenek, amikor eltűnik egy kisfiú, Amphawa utcáin pedig ismét megjelenik a rettegés.
A helyi rendőr ráadásul nem más, mint Than, aki már gyerekként is Léo idegeire ment az állandó szabálykövetésével.
Than és Léo között sosem volt felhőtlen a viszony, a viszontlátás azonban a régi sérelmek mellett új, eddig ismeretlen érzéseket is felszínre hoz a fiúban.
Szenvedély, ármány, fájdalom és vágy örvényében találja magát, neki pedig döntenie kell, hogy tovább menekül-e.
Vajon Than képes lesz megtalálni az összefüggést a tíz évvel ezelőtti bűntény és a mostani eset között?
És képes a szerelem begyógyítani a sebeket, amiket egy életen át magunkkal hordozunk?
A ThanLéo Story lenyűgözően izgalmas és romantikus regény a BL rajongóinak.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 8, 2022
• ISBN: 9789635800513

Book preview

cover.jpg

M. Z. CHAPELLE

Párizstól keletre

Ulpius Baráti Kör

Budapest

Copyright © 2022, M. Z.Chapelle

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2022

ISBN 9789635800513

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

1. fejezet

Léo

A Meklong partjának haltól és fűszerillattól nehéz levegője felkavarodott, a szél Léo Traivut farmerba bújtatott lábának sodort egy eldobott újságot. Rápillantott, és a szeme rögtön megakadt az aznapi dátumon. Hogy is felejthette el? A gyomra egy csapásra összeugrott, a hőség ellenére jéghideg veríték futott végig a hátán. Nyelt egyet, miközben arrább araszolt a papírtól, mintha ezzel az óvatoskodó mozdulattal saját múltjától is biztonságos távolságba kerülhetne.

A folyón átívelő keskeny, fehér hídon összekapaszkodó párok, kisgyerekes kirándulók sereglettek, vadul fényképezgetve az előttük elterülő úszó piacot. Léo is odapillantott, de most nem érezte azt a varázslatot, mint régen. Hosszú ideje annak, hogy itt nevelkedett az anyja ampavai házában; mintha egy másik élet lett volna, amiben nem értékelte igazán a mindennapok színeit. Csak miután elhagyni kényszerült ezt a helyet, akkor fogta fel, mit is jelent a honvágy igazából. Akár a fiók alján megsárgult régi fényképek, úgy váltak egyre színtelenebbé, részletüket vesztették a fejében élő emlékek. Most, hogy újra ezeket az utcákat rótta, megelevenedtek a múlt árnyai, mint azok a háromdimenziós képeskönyvek, amiket kiskorában lapozgatott az ágyban. Ebben a percben Léónak valamennyi érzékét egyszerre támadta meg a thaiföldi nyár vibrálása.

Megállt az egyik kávézó napernyője alatt, amit meg­lib­bentett a szél. Vajon mi vár rá, ha odaér a házukhoz? Az a hely az anyjához kötődött. Talán, hogy ő már nincs köztük, a régi otthona helyén sem talál semmit. Talán egy letarolt, törmelékekkel telített rom vár rá csupán, vagy egy sötét kráter, két lakóház közé ékelődve, mint a pokol tornáca. Az ő poklának tornáca, ahonnan csak a mélységbe vetődhet.

Léo majdnem felkiáltott ijedtében, amikor a színes forgatagban egyszer csak valaki vállon ragadta, egy csapásra kizökkentve zaklatott gondolatai közül.

– Ezt nem hiszem el! Léo! Mikor érkeztél?

Az ismerős hang hallatán némileg megnyugodott. Gyerekkori barátja, Seni Praves állt előtte. Laza mozdulattal feltolta a napszemüvegét, és ölelésre tárta a karját. Léo azonban hátralépett, zavartan köhintett, majd meglóbálta a kezében tartott csomagokat.

– Épp az imént jöttem Bangkokból.

– Micsoda véletlen! Alig változtál valamit – hunyorgott rá vigyorogva Seni. – Na jó, sikerült leköröznöd magasságban, igaza lett anyukádnak!

Léo mosolyt erőltetett magára, tekintete akaratlanul a kávézó üvegajtajára vándorolt, de gyorsan el is kapta onnan. Az ijedt arcú, behúzott vállú szőke srác egyáltalán nem az a tükörkép volt, amit megszokott magáról. Senire nézett. Alig ismert rá az egykor félszeg és visszahúzódó barátjára ebben a magabiztosságot sugárzó, karakán kiállású fiatalemberben. Habár annak idején is meglepte egyszer, amikor ismeretségük elején megvédte őt néhány idősebb fiútól, most mégis egészen másképp festett.

Egy csapat turista masírozott el mellettük, és telefonjaikkal fényképezve forgolódtak a folyót átszelő vékony aljú csónakok felé. Egyikük majdnem lesodorta Léo válláról a táskát.

– Van kedved később összefutni? – fordult Senihez sürgetőn. – Most muszáj ezeket lepakolnom a házban.

– Ha már így alakult, elkísérlek – ajánlkozott a fiú, miközben arrább terelte Léót. – Úgysincs mára semmi dolgom. Még mindig hihetetlen, hogy itt vagy, úgy örülök!

Léo bólintott, majd előhalászta kulacsát a hátizsákjából, és nagyot kortyolt az időközben megmelegedett vízből. Seni kikapta az egyik táskát a kezéből, és vigyorogva intett, hogy kövesse. Ahogy elhaladtak néhány gyümölcsösbódé előtt, Léo fejcsóválva vette tudomásul, hogy itt tényleg semmi sem változott. Az ismerősnek tűnő árusok előtt ugyanúgy illatozott a szúrós kinézetű durian, a fehér húsú farang, vagy a nassolni való, fügére emlékeztető longkong. A folyón fel-le haladó hajók rendezetlen sora törékeny összhangot alkotott a napfényes utcákat rovó embertömegekkel. Mintha mindnyájan ugyanazt a ritmust követnék. Léo nehezen bírta elképzelni, hogy egykor ő is része volt a szimfóniának, most kívülállóként szemlélte az egészet.

Örült neki, hogy akadt idegenvezetője, így legalább nem kellett a GPS-szel bajlódnia, kedvére nézelődhetett. A nosztalgikus illatok ellenére hamar rájött, hogy gyerekként valahogy egészen máshogy festettek az utcák. Tíz év elégnek bizonyult ahhoz, hogy térkép nélkül simán eltévedjen még ő is. Miközben elszlalomoztak a part mentén egymást túlkiabáló árusok közt, Seniből kitört a szóáradat:

– Esküszöm, Léo, a sors akarta, hogy összefussunk! Hihetetlen, pont ma gondoltam rá, hogy felhívlak… sejtettem, hogy a temetés után hazajössz. Aztán beugrott, hogy még a számodat sem tudom. Haha! A Facebook-profilod meg olyan sivár, akár a Daw Bar itallapja. Próbálkoztam, de semmit sem tudtam kideríteni rólad az internetről.

Az utolsó szavakat követve kérdőn pillantott a másikra. Léo elmosolyodott, számított arra, hogy kérdések garmadája zúdul majd rá, ha visszatér. Szerencsére a szűk körben megtartott temetés utáni napok nyugodtan teltek, de sejthette volna: a régi otthonuk környékén hamar elterjed majd a hír, hogy hazajött. Vajon mit mondanak majd a szomszédok, amikor meglátják? Biztosan még mindig emlékeznek, miért is ment el. Az ampavai öregasszonyok emlékezete, akár az elefántoké, legalábbis az anyja mindig így mondta.

– Nem igazán használom a Facebookot – válaszolt Seni kérdésére.

– Megértem. Azért remélem, nem haragszol, hogy ezt mondom, de örülök, hogy itt vagy! Még akkor is, ha egy ilyen szomorú esemény miatt…

– Tudom, Seni – felelte Léo, majd megtörölte felhevült arcát. Szőkésbarna tincsei a homlokára tapadtak. Hihetetlen, hogy elszokott ettől a klímától. – Dögmeleg van! Pakoljunk le a házban, ott biztos hűvösebb lesz, és…

– Ugye nem akarsz bezárkózni és órák hosszat az üres falat bámulva töprengeni azon, mit kellett volna másképp csinálnod?

Léo megrökönyödve rázta a fejét.

– Nem, persze hogy nem… de miért üresek a falak?

Seni legyintett. Léo nem akarta annyiban hagyni a dolgot, de közben elvonta a figyelmét néhány, az utcán átvágtázó gyerek, akiket kerülgetnie kellett.

– A lényeg, hogy ne zárkózz be – folytatta hátra sandítva Seni –, az nem tenne jót. Ráérsz később pakolni, most inkább ereszd ki a gőzt!

Léo elhúzta a száját. Pontosan úgy képzelte el az itt töltött napokat, hogy magára zárja az ajtót, és a dobozolások közti pihenőidőben limonádét szürcsölget egymagában a teraszon.

– Mi lenne, ha vennénk pár sört, és kiülnénk…

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe Seni. – Most jöttél haza, nem koptathatsz le csak így!

– Dehogy, nem akarlak…

– Helyes, ez a beszéd! Na, már tudom is, hova akarlak meghívni… de előbb menjünk haza lepakolni.

Hazatérés. Léo fülében visszhangként dübörgött tovább a maga elé mormolt szó, miközben a házhoz vezető poros utakon lépkedtek.

Minden rossz emlék ellenére, ami felsejlett benne a városba érkezésekor, ha az anyjára és a közös életükre gondolt, melegség öntötte el a szívét. Habár tízéves korától az apjánál nevelkedett Párizsban, azóta is honvágya támadt, valahányszor currys ételt szolgáltak fel a vacsorához, vagy olyan zenét játszott a rádió, amit itt hallgatott a barátaival. Senivel és a bandájukkal. Vajon emlékeznek rá a többiek? Léo minden gyerekkel jóban volt, követték őt, bárhova ment. Mind, egyet kivéve.

Than Sangvit két évvel volt idősebb náluk, és életcéljának tekintette, hogy őrmesterként utasítgassa Léót. Utólag Léo biztosra vette, a fiú csak a rendőr apjának akarta demonstrálni fegyelmezettségét, de őt halálra idegesítette az unalmasabbnál unalmasabb hegyi beszédeivel.

Nem úgy, mint Seni! Talán néhány kör ital után ugyanott folytathatják a hülyéskedést, ahol abbahagyták. A gondolatra elmosolyodott. Alig várta, hogy a többiekkel is találkozzanak! Kivéve Thant. Na, őt igyekszik majd elkerülni, már, ha itt lakik még Ampavában.

Megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát, és előhalászta a kulcsot a zsebéből. Az ajtó nyikorogva tárult ki, a küszöböt átlépve várta, hogy megcsapja az otthon ismerős illata. Édesanyja illata. Jázmin és fűszerek. Most azonban elszáradt virágok édeskés szaga terjengett a levegőtlen helyiségekben.

Fejbe kólintotta a felismerés, mennyire hiányzik neki. Az elmúlt tíz évben eltávolodtak egymástól, kényszerű elköltözése Franciaországba mindkettejük életében nagy változást jelentett. Sosem bánta meg, hogy elment, hiszen nem tudott tovább itt élni. Az anyja pedig nem bírta ép ésszel elviselni, hogy itt van. A fia, akit elrabolt egy idegen, és csak egy hét múlva találták meg. A fia, aki az elszenvedett bántalmazás után megváltozott, és aki élő bizonyítékává vált a Nitthát gyötrő bűntudatnak. Egy állandó mementó, akinek látványa a szeretet mellett a fájdalmas vereséget is jelentette. Léo anyja egy idő után képtelenné vált ellátni a feladatait, Léo pedig magányosabb lett, mint valaha.

Lepakoltak az előszobában. Seni biztatón rámosolygott, majd előrement, hogy szélesre tárja a folyóra nyíló teraszajtót, és felhúzza az ablakok elé engedett bambuszrolókat. Léo még egy darabig ott téblábolt a nappaliként és étkezőként funkcionáló kis szobában, táskáját bizonytalanul az egyik kopottas huzatú székre helyezte. Egyszeriben betolakodónak érezte magát, aki engedély nélkül kószál a múlt ösvényein. Félt, mit talál majd a következő elágazásnál.

Biztosan csak amiatt ennyire ideges, mert ma érkezett. Mélyet sóhajtott, és közben átkozta a szerencséjét, amiért éppen erre a napra sikerült időzítenie az utazást. Tíz évvel ezelőtt pontosan ilyenkor, július 13-án ért véget a gyerekkora.

– Tudod, mit? – tűnt fel előtte Seni nyurga alakja. Hátrasimította kócos, sötét haját, majd az ajtó felé intett. – Induljunk most, igyunk valamit!

Léo bizalmatlanul méregette a bejárati ajtót.

– Nincs nagy kedvem emberek közé menni.

– Eddig is emberek között voltál. Gondolom, Párizsban sem remeteként élsz.

– Nem, ott nem – válaszolt Léo. Sok mindent lehetett mondani az életvitelére, de azt, hogy visszafogott és remeteszerű lett volna, biztosan nem. Ellenben Párizsban senki sem ismerte a múltját. Nem súgtak össze a háta mögött, nem érezte a tarkóján az emberek sajnálkozó, kíváncsi tekintetét, ahogy magukban azon morfondíroznak, vajon mi is történt valójában, és hogyan tette túl magát rajta.

Seni a vállára helyezte a kezét. Léo most nem húzódott el, nem érte váratlanul.

– Előbb-utóbb úgyis ki kell lépned innen… talán szórakoztatóbb, ha az én társaságomban teszed – mosolygott rá a barátja, ő pedig engedett az unszolásnak.

A közeli bárok mind tömve voltak turistákkal és a Bangkokból hazalátogató tanulókkal, de Seni közbenjárásával sikerült asztalt szerezniük az egyik felkapott helyen. Színes lampionok himbálóztak a fejük felett, az asztalok melletti korláton ezüstös fényfüzér kúszott végig, amely mögött ott csillogott a település esszenciájaként aposztrofált Meklong folyó.

Jóleső szellő kapott Léo inge alá, kezdett visszatérni a komfortérzete, ahogy a bárpult felé pillantva felmérte a kínálatot. A mellkasára nehezedő nyomás is alábbhagyott, amikor látta, itt senki nem ismeri fel, nem bámulják kendőzetlen kíváncsisággal.

Amíg Seni italért ment, elővette a telefonját, percekig pötyögött rajta, aztán átolvasva az üzenetet, kitörölte az egészet. Valami megnyugtatót szeretett volna írni az apjának, amiből nem azt olvassa majd ki, hogy felkavarta a hazatérés, ám ha túl semlegesen fogalmaz, az még inkább gyanakvásra ad okot. Végül fáradt sóhaj kíséretében visszacsúsztatta zsebébe a készüléket. Talán később ír neki.

A nap lassan a házak mögé ereszkedett, a délutáni, lustán bámészkodó tömeget nem sokkal később ital és élőzene után sóvárgó, fiatalokból álló társaságok váltották fel.

– Szóval mesélj, mi történt az utóbbi években Ampavában! – nógatta barátját Léo néhány perccel később, miután nagyot kortyolt az elé rakott sörből.

A faasztalon nedves kört hagyott maga után a hideg pohár, Léo az üveg köré fonta az ujjait, élvezte, ahogy pontról pontra enyhül a kényelmetlen túlhevültség a testében. A bár színes neonfényeinek kereszttüzében Seni szeme fehérje szinte világított kreolbőre mellett.

– Lehetetlent kérsz! Zsúfoljak bele tíz évet egy sörnyi időbe?

– Legyen két sör.

Seni jóízűen felnevetett.

– Négy, és még azt is elárulom, kihez ment hozzá Isaree az általánosból.

Léo beleegyezésképpen megemelte a poharát. A háttérben felcsendülő zene aláfestette a felelevenített gyermekkor képeit, amik úgy peregtek Léo szeme előtt, akár a lejátszóba helyezett régi filmtekercsek. Itt-ott megkoptak, ugrottak néhány kockát, de valahogy mégiscsak egy egészet alkottak.

– Anyukád mindig nagyon kedves volt velem – szólalt meg egyszer csak Seni.

– Imádott téged.

– Mindenki imád engem.

Léo felnevetett, majd észrevette, hogy Seni arcán átsuhant egy komor árny, mielőtt folytatta:

– Miután anya elköltözött, apa inni kezdett, és minden elromlott körülöttem. Nem tudom, mennyire emlékszel rá, hogy szinte sosem hívtalak át magunkhoz… Utáltam otthon lenni, legszívesebben elszöktem volna. Ti voltatok az igazi családom. Te és Nittha. Miattatok bírtam ki annyi éven át. – Seni felsóhajtott. – Nekem is nagyon hiányzik ám. Képzeld, sosem felejtette el, melyik süteményt szerettem a legjobban, és minden évben megcsinálta a születésnapomra. Remélte, hogy egyszer…

– …hogy egyszer én is itt leszek, és megint együtt ünnepelhetünk – fejezte be helyette Léo. Pontosan emlékezett a közösen megtartott tortázásokra, amikből csakhamar hagyomány lett a házukban, miután Léo anyja felfedezte, hogy a fiúk néhány nap különbséggel születtek.

Seni belekortyolt a sörbe.

– Nem beszélt róla, de én tudom, mennyire sajnálta, hogy nem kezelte jól a helyzetet. Nagyon szeretett téged, a legjobbat akarta neked. Az mutatja, milyen jó anya volt, hogy tudta, mikor kell elengednie…

– Tudom, Seni. Többször is járt utána Párizsban, pedig tudod, mennyire utált repülőre ülni. Most is úgy volt, hogy meglátogat… ha elmondta volna, hogy beteg… és azok a gyógyszerek… Miért csinálta?

Gombóc formálódott a torkában, képtelen volt folytatni. Seni megköszörülte a torkát.

– A szülők nem szeretik ránk rakni a terheiket.

– Tudod, én is sajnálom, hogy nem voltam itt akkor, amikor anyukád meghalt. Borzasztó nehéz lehetett.

– Már több mint három éve – sóhajtott Seni. – Hogy rohan az idő! Nehéz volt, igen. Nekem is, meg az öregemnek. Akkor aztán tényleg rémes állapotban találtam rá szinte minden este.

– Hogy van most apukád? – kérdezte Léo.

– Egészen jól. Ott él a régi házban, minden héten egyszer együtt vacsorázunk, és néha segítek neki a műhelyben. Öreg korára elmúlt a dilije.

– Dilije?

– Hát igen…  – Seni elgondolkodott egy pillanatra, majd legyintett egyet. – Tényleg örülök, hogy rendeződött a kapcsolatunk. Most azt érzem, hogy van egy apám.

– Az sem utolsó dolog – mosolygott rá Léo, majd egyszerre emelték meg a korsókat.

Léo a második sör után kiment a mosdóba. A kézmosó feletti tükörre pillantva megakadt a szeme az arcán. Apró szeplői a nyári napsütéstől valahogy mindig sokkal élesebben rajzolódtak ki, a feje feletti neonfényben pedig különösen élénken festettek. Léo elhúzta a száját. Sosem akart kilógni a tömegből, de hamar rájött már gyerekként is, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Kortársai között rögtön feltűnést keltett a tipikus thai jegyeket háttérbe szorító szőkésbarna haja és világító kék szeme. Édesanyja felmenői között is akadt ugyan európai, arcának főbb vonásait mégis az apjától örökölte. Iskolatársai kezdetben furának tartották, ám viszonylag hamar ő került a kis gyerekcsapat élére. Akik mások, azokat vagy kiközösítik, vagy elvárják, hogy irányítókká váljanak. Léo sokat töprengett azon, mennyire alakult volna másképp az élete, ha Senihez hasonlóan sötét színű írisszel születik.

– Bocsánat…

Léo ijedten megugrott, ahogy az egyik vécéajtó mögül előbukkant egy férfi, majd szemlesütve arrább húzódott, amikor az jelezte, csak a kézmosóhoz szeretne hozzáférni. Léo zavartan az ajkába harapott, és megrázta a fejét. Nem kéne innia. Ilyenkor botrányosan sokat agyal felesleges dolgokon.

A férfi a tükörből őt nézte, miközben megigazította világosszőke, enyhén hullámos tincseit.

– Minden rendben?

Léo csak bólogatni tudott, majd otthagyta az idegent, és visszasétált az asztalukhoz.

Órákkal később, mikor már kibeszélték az összes közös ismerős élettörténetét, Léo észrevette, hogy egy csapat lány elfoglalta a táncteret, egyikük csillogó, műanyag tiarát viselt, és egy Bride to be feliratú pólóban ugrált a többiek alkotta kör közepén. A vidám kis csődület megmosolyogtatta.

A DJ-nek is kedvére lehetett a látvány, rögtön feljebb tekerte a zene hangerejét, stílusosan éppen a Dancing Queen refrénje csendült fel. Léo lehunyt szemmel élvezte a pillanat tökéletességét. Most minden annyira álomszerűnek tűnt, túlságosan is hibátlannak. Felhajtotta a sör maradékát.

– Milyenek a francia lányok? – törte meg a harmóniát Seni.

Léo hunyorítva felé nézett, nagy nehezen beélesítette barátja csillogó szemét, ami meglehetősen józannak tűnt még ennyi sör után is.

– Miért érdekel?

– Ne légy önző! Legalább azt mutasd meg, kivel randiztál legutóbb! Szánd meg szegény Seni barátodat!

Léo jót mulatott magában. Ha megmutatná, kivel töltött el legutóbb egy forró estét, nem biztos, hogy Seni megállna a negyedik pohár sör után. Tökéletesen kidolgozott felsőtest, borostás áll, minden a helyén. Másnap pedig mindenfajta kínlódást és magyarázkodást, hamis ígéreteket nélkülöző búcsú az előszobában. Tökéletes.

A szája akaratlanul is mosolyra szaladt, mire Seni átnyúlt az asztalon, és a karjába bokszolt.

– Oké, elég az álmodozásból! Mutatsz valamit vagy inkább találgassak?

– Hagyjuk, jó? – rázta meg a fejét Léo, majd hogy elterelje a témát, énekelni kezdte a következő nosztalgiaslágert.

– Ezzel még nem úsztad meg – dünnyögte maga elé Seni.

Ő azonban már nem is figyelt rá. A zene ritmusa és az ital együttesen hevítették a lelkét, bódították el az elméjét. Felpattant, és a tánctérre perdült. A lányok örömujjongással fogadták, Léo pedig élvezte a figyelmet. Órákon át táncolt, még az sem tudta kizökkenteni, hogy időnként, egy-egy másodpercre azt érezte, valaki figyeli őt. Mintha egy belső hang az agya egy, még józanul maradt szegletéből figyelmeztetni akarta volna, hogy legyen résen. Tétován körbepillantott, majd Senihez lépett. Pontosan tudta, mit kell tennie: rendelt még egy italt.

◆ ◆ ◆

– Hogy rúghattál be ennyire? – nyögte Seni, miközben igyekezett nem összerogyni Léo súlya alatt, akit kénytelen volt oldalról támogatni.

– Nem tudom, miről beszélsz…

– Megértem, hogy nem akarsz józan maradni épp ezen a napon, de…

Léo megtorpant, ezzel Senit is megállásra késztette.

– Tudtad? – pillantott barátjára, aki rögtön elkapta róla

a tekintetét. Léo nyelt egyet. – Tudtad, milyen nap van?

Seni megvakarta kócos üstökét, aztán zavartan elmosolyodott.

– Persze hogy tudom, haver. Mit gondolsz, miért botlottál éppen belém, Ampava legforgalmasabb utcáján? Órák óta lestem, melyik busszal érkezel majd.

Léo nem tudta, mit is kellene éreznie. Az alkohol fűtötte ugyan az elméjét, mégis biztosra vette, hogy ezt nem fogja elfelejteni. Meghatotta barátja gondoskodása, aki annak ellenére, hogy évek óta nem beszéltek egymással, még most is gondolt rá, törődött vele. Ugyanakkor mindez azt jelentette, hogy a valóságot nem lehetett néhány pohár szesszel parkolópályára állítani: az a nap tényleg megtörtént. Seni is emlékezett rá, így ő hiába is akarná letagadni, más is tud róla, más is ismeri a történetet. Márpedig csak az létezett

a múltban, amire emlékeznek a jelenben.

Sós könny csípte a szemét. Elfordult, nem akarta, hogy a másik sírni lássa. A mellkasa nehéz lett, a keze pedig akaratlanul ökölbe szorult.

– Köszönöm, hogy kijöttél elém – szólalt meg végül.

Seni megpaskolta a vállát.

– Ne köszöngesd, csakis azért tettem, mert reméltem, mutatsz pár jóminőségű fehérneműs képet valami mademoiselle-ről! De hát csalódnom kellett. Nem is vagy te igazi francia!

– Hogy nem? Csak figyelj! – húzta mosolyra a száját Léo, majd feledve az iménti torokszorító érzést, kurjongatva megindult az éjszakai fényekkel kivilágított utcán, és hangosan énekelni kezdte a Marseillaise-t.

Seni próbálta csitítani, de végül feladta, és már csak azzal foglalkozott, hogy ne fulladjon meg a nevetéstől.

Mókázásuk néhány percig tartott, amikor éles kék-piros fényeket vettek észre az úton közeledni.

A rendőrautó közvetlenül előttük fékezett le. Fényszóróitól Léo hunyorogva pislogott, aztán csak annyit látott, hogy kinyílik a kocsi ajtaja, és egy magas egyenruhás száll ki belőle.

– Ez most komoly? – kérdezte félhangosan, majd sokatmondón Senire pillantott.

A fiú felnyögött, mint aki sejti már, mire készül a barátja. Léo fejében megfogalmazódott az este tökéletes lezárása, épp akkor, amikor Seni közelebb lépett hozzá, hogy jobb belátásra bírja.

– Ne izgulj, ez csak…

– Szerinted még mindig elég gyors vagyok, hogy lerázzam őket? – kérdezte Léo, és megtörölte izzadt homlokát. Gyerekkora egyik hírhedt csínytevéseként emlékezett vissza arra, amikor a kövérkés, izzadt homlokú utcai járőrök elől rohant keresztül a városon. Nem tette zsebre, amit utána otthon kapott érte. Most megint ezt akarta átélni. Forrt a vére, és nem volt megállás.

– Léo, nem kell…

Ő azonban már nem figyelt Senire. Elrugaszkodott a járdától, átugrott egy üres utcai pad felett, majd szökkenve vágott keresztül a téren. Futott, vadul kacagva hagyta maga mögött az egyenruhást és a villogó járművet. Az éjszakai levegő az arcának csapódott, virágillat szökött az orrába. Rutinosan szlalomozva kerülgette az útjába akadó gyalogosokat, mámoros boldogság hullámzott át rajta, ahogy a régi, jól ismert sikátorokon rohant keresztül. Mintha soha nem is hagyta volna itt ezeket a tereket. Talán az elmúlt tíz évben lelke egy darabja ugyanúgy rótta az utakat, várva, hogy a teste is visszataláljon Ampava bódító, párás közegébe.

Ahogy a sarokhoz ért, egy erős kar rántotta vissza, majd arccal előre, egy ház falának taszította. Léóban bent rekedt a levegő. Hirtelen mozdulni sem mert, de nem is nagyon lett volna rá képes, a mögé tornyosuló alak vasmarokkal szegezte a hideg kőfalnak. Léo lehunyt szemhéja alól fájdalmasan elevenedett meg egy kép, tudata mélyéről egy töredékmásodperc alatt kúszott elő legősibb félelme. Megint a sötét kelepcében találta magát, a végláthatatlan labirintusban. Kiverte a hideg verejték, szíve vadul kalapált. Légzése kapkodó zihálássá gyorsult, mire a férfi elengedte. Léo megfordult, mellkasára szorított kézzel próbálta csitítani teste remegését.

Csak nagy sokára bírta felemelni az állát. Ekkor pillantása találkozott az őt bámuló rendőr ónixsötét szemével.

– Na végre! – lihegett az éppen odaérkező Seni. Egyikükről a másikra mutogatott, majd két fújtatás között sikerült kinyögnie. – Ezt akartam mondani, te futóbajnok. Hogy felesleges úgy rohannod, esélyed sincs… most már ő védi a rendet, haha!

Léo jobban megnézte magának az egyenruhás férfit. Széles válla és izmos karja után az arcára vándorolt a tekintete, és már pontosan tudta, kivel áll szemben. A fiút sokáig nem eresztette a sötét szempár. A szempár, amely gyermekkorában oly sokszor pillantott rá dorgálón, amit a hátában érzett valahányszor nevetve elfutott előle. Vajon Than még mindig gyűlöli őt a régi stiklik miatt? Sosem mondhatta el neki, mennyire sajnálja, hogy annyiszor kiakasztották a többiekkel. És a legtöbb balhénak ő, Léo volt az ötletgazdája.

– Részvétem az édesanyád miatt. – Than hangja visszarántotta a valóságba. Férfiasabb lett, ahogy az arca is.

– Köszönöm – motyogta maga elé Léo, és nem értette, miért hangzik egércincogásnak a megszólalása.

Than nézése továbbra is fogva tartotta, közben egyre kínosabban érezte magát. Itt futkározott és énekelt az utcán, mint egy idióta. Mint egy részeg idióta.

– Ha kell segítség a ház körül… – szólalt meg ismét Than.

Léo ajka résnyire nyílt, mire a férfi pillantása a szeméről a szájára vándorolt.

– Naná! – felelt helyette Seni. – Gyere át holnap, segítünk a dobozolásban. Léo főz is nekünk, igaz?

Léo grimaszolt egyet, közben viszont hálás volt, amiért figyelmét végre barátjára összpontosíthatja. Thant nézni valamiért túlságosan is nehézzé vált számára.

– Az ingyen kaja miatt akarsz átjönni vagy…? – kérdezte Senitől a szemét forgatva Léo.

– Vagy mi? – lökte oldalba a másik. – Már meg is válaszoltad, haha!

Than közben hátrább lépett pár lépést, és várakozásteljesen hallgatott. Léo nem akart udvariatlannak tűnni, ezért rámosolygott, és nagy nehezen kinyögte a szavakat.

– Persze, jól mondja Seni, gyere át, ha ráérsz. De csak, ha nincs más dolgod, meg nagyon sok a szabadidőd. A társaságnak mindig örülök.

Mégis miért nem bírja már befogni, minek mond ilyeneket?

Than aprót biccentett. Léónak olyan érzése támadt, mintha a gyomra szaltózott volna. Eszébe jutott a temérdek ital, amit elfogyasztott, és máris megnyugodott. Csak részeg. Egy részeg idióta.

2. fejezet

Than

Felkelt már a nap, mire Than behúzta maga után az ajtót, és csukott szemmel, hátát a falnak döntve mélyen beszívta az otthon ismerős illatát. Berögzült mozdulatokkal tette jelvényét és a kocsikulcsot az előszobai fakomód tetejére, majd rakta helyére a cipőjét. Semmi másra nem vágyott, mint hogy végre beállhasson a tusoló alá. Általában a zuhanyzással telt monoton percek arról szóltak, hogy az egész napos éberségét lecsillapítva békés, hétköznapi dolgokra terelje a gondolatait, és ne kelljen a nap további részében is zsebtolvajokat, részeg angol turistákat és jogtalanul elkötött csónakokat látnia maga előtt.

Most azonban képtelen volt összerendezni az elméjében cikázó kérdéseket.

Nem hitte, hogy ennyire meglepi a Léóval való találkozás. Elvégre számított rá, mi több, napok óta többször is felismerni vélte a fiút valamely szembejövő külföldi arcában. Nittha halálhíre után egyre gyakrabban jutottak eszébe a tíz évvel ezelőtti események, ám mind ez idáig sikerült túlhajszolnia magát annyira, hogy ne rágódjon a múlton. Fai nem szerette, amikor befordulva töprengett a gyerekkorán, a lány mindig azt mondogatta, a gondterhelt ábrázata éveket öregít rajta.

Megnyitotta a vizet, élvezte, ahogy az pontról pontra hűti le felhevült testét, lazítja el feszült izmait. Utána gyorsan bekapott valamit a konyhában, majd leengedte az ablak előtti rolettát, és magára húzta a takarót.

Csak néhány órát bírt aludni, és mikor felébredt, úgy érezte, ez a pihenés jobban elfárasztotta, mint az egész napos járőrözés. Talán tényleg el kellene utaznia egy hosszú hétvégére, ahogy azt a főnöke ajánlotta neki. Majdnem rá is bólintott, hogy elhúzzon egy csendes, tengerparti kiruccanásra, ahol a szenvedélyének hódolva lefesthetné a nap lenyugvó sugarai alatt narancsosan csillogó hullámokat. Egyetlen hobbijáról rajta kívül igencsak kevesen tudtak, még a legközelebbi barátai sem sejtették, mivel tölti azokat a napokat, amikor ki sem dugja a fejét a házból. Gyerekkorában festőművész szeretett volna lenni, ám ez az álom idővel megkopott, helyét olyan racionális döntések láncolata vette át, amely nem hagyott helyt spontaneitásnak, sem a bohém életszemléletnek, amire Than annyira vágyott éveken keresztül. Így pedig értelmetlenné vált kivennie a szabadnapokat, hogy haszontalansággal töltse az idejét. Rendőr volt, az pedig bizonyos lemondásokkal jár. Legalábbis az apja mindig ezt mondogatta.

Than pontosan emlékezett rá, mikor kattant át agyában a kerék, mikor engedte el a korán kisarjadó álmait, és mikor tűzte ki maga elé a célt, amelyet megingathatatlanul hajszolt. Megtalálta a hivatását a rendőrségen, amit szeretett, és amit jól is csinált: már fiatalon az apja nyomdokaiba lépett. Talán ezért esett nehezére félretenni a jelvényt, és elutazni egy kis időre. Ott megint a régi álmokkal találná szemben magát, amikről lemondott, amiket eltaszított.

Amíg az ingét gombolta, Than a telefonján elolvasta a napi híreket, majd egy gyors kávét követően sietős léptekkel elhagyta a lakást. Egészen szokatlan érzés volt egyenruha nélkül mozognia a városban, főleg így, hogy a nyomozói megérzéseinek engedve hagyta kárba veszni a pihenésre szánható idejét.

Nem tudta volna megmondani, mit keres, merre tart, de keresztül-kasul bejárta Ampava utcáit. Minden bódé, minden kapualj százszor látott ismerősként bámult vissza rá, miközben próbálta kifundálni, honnan jön a késztetés, hogy a pihenőnapján is a rendőrautóban gubbasztva kutakodjon

a városban.

Nem a meleg zavarta, megszokta már munka közben a tarkóján gyöngyöző izzadságot. Sokkal inkább az az ismeretlen bizonytalanságérzet bosszantotta, ami rátört, amint kitette a lábát otthonról. Tulajdonképpen fogalma sem volt, mi után kutat.

A percek észrevétlenül suhantak egymás után, Than pedig csak onnan vette észre az idő kérlelhetetlen iramát, hogy egy órával később hangosan megkordult a gyomra. Elővett a házizsákjában tartogatott készletből egy gyümölcsös szeletet, és néhány harapással elpusztította. Ekkor az elméje hátsó szegletéből lassan előkúszott a felismerés.

Nehézkesen felsóhajtott. Akaratlanul is azokat a helyeket járta végig kocsival, ahol gyermekként játszott, amik állandó