Runatánc

By Papp Dóra

A huszonnégy éves Szepes Norbert évek óta járja Európát – amióta a sorsfonalát szövő Nornák segítségével meghozta a döntést, hogy vándoréletet fog élni. Csakhogy a világjárvány a pogány csavargót is kihívás elé állítja, így Norbi kénytelen lehorgonyozni Berlinben. De nincs oka panaszra: imádja a munkáját, a csajok körében is elboldogul, a lakótársa pedig a legjobb barátja. Norbi hiába különc és tetovált, Európa bulifővárosában nála furább szerzetek is megfordulnak; mint a félig buddhista zenész, Daxten, aki mágnesként vonzza a magyar fiút.

Ám Norbi régi szerelme, Farkas Míra Berlinbe érkezik, és felforgatja a mindennapjait: a lány rátalál a fiú gyenge pontjára, aminek köze van egy norvég zenekarhoz, az arctetoválásokhoz és a lengyel erdőkhöz. És miközben a járvány az utolsókat rúgja, egy megkerülhetetlen mozgalom is felüti a fejét, amely árnyékként telepszik Norbiékra. Hiába robban be az éjszakai élet, Berlin graffitivel telepingált falain olyan sorsdöntő változások hagynak nyomot, melyekről Norbi istene, Tyr többet tud, mint bárki más.

• Language: Magyar
• Publisher: Ciceró Kiadó
• Release date: Dec 1, 2022
• ISBN: 9789634322047

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Copyright © Papp Dóra, 2022

Hungarian edition © Ciceró Könyvstúdió, 2022

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a Gabo Könyvkiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla

Szerkesztő: Kleinheincz Csilla

Borítóterv: Szabó Vince

Tördelő: Kozári Imre

Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit, Varga Virág

ISBN 978-963-432-204-7

gabo.hu

http://www.cicerokonyvstudio.hu/

https://www.facebook.com/CiceroKonyvstudio

https://www.instagram.com/cicerokonyvstudio/

Elektronikus verzió v1.0

Azoknak, akik a művészetekbe kapaszkodnak,

fiktív világokba menekülnek, közösségeket alkotnak,

miközben az élet kezd szimulációra hasonlítani

ELŐTTE

Január 6., csütörtök

19:44

Köszönöm.

20:23

Matthias számát?

20:24

Nem.

20:24

Akkor?

20:25

Tudod te azt.

Egy

Már megint halvány fűszagra ébredtem.

Miután elhallgattattam az ébresztőt, ablaknyitással kezdtem a napot – megcsapott a ropogós, téli városi levegő, némi német karattyolással, közeli és távoli kürtszóval meg ajtócsapkodással. Az utca túloldalán, egy épülettel jobbra még mindig nem tűnt el az a bizonyos firka a falról. Harmadik napja szemezek vele. Errefelé nem kell csodálkozni ilyesmin, elvégre a graffitiművészet fővárosában brutálisan lenyűgöző street arttal találkozik az ember. A berlini fal megmaradt részén, az East Side Galleryn végeláthatatlanul húzódnak a rikító, színes politikai gúnyrajzok, társadalomkritika, a szabadság jelképei, környezetvédelmi aktivizmus, amit csak akarsz. És nem csak ott – mindenütt, a kávézóknál, a sörkerteknél, az utcasarkon is megcsillan a művészet.

De ez, itt, amivel épp szemeztem, valami más volt. A germán nyelvek régi ábécéjének egy rúnája, amit tetovált bőröm tinikorom óta jól ismer.

– Neked is jó reggelt – mormoltam, párafelhőt eresztve a januári levegőbe.

Az arcomat dörzsölgetve kibotorkáltam a nappaliba – ahol szerencsére nemcsak kannabisz-, hanem kávéillat is várt. Női nevetés, angol szó hallatszott valahonnan; még azt sem igazán fogtam fel, milyen évet írunk. De amikor felkapcsoltam a fürdőszobai világítást, felnyögtem a tömény, érzékeket megtámadó és egyszerre eltompító aromától.

– Mikko! – kiáltottam. – Mikko!

Odanyúltam az elnyomott, tekert csikkekért. Mire összekapargattam a szárított kendermaradványokat, megjelent egy tejfölszőke fej az ajtóban.

– Jó reggelt, tesó! – vigyorgott. – Van kávé!

– Mi a tököm? – mutattam fel a csikkeket.

– Ez az… egészségügyi-rekreációs helyiség.

– Nem, ez a fürdőszoba. Minek találtuk ki a szabályokat?

Elvette tőlem a bizonyítékot.

– Csináltam neked kávét, Norbi, hogy tudd, mennyire szeretlek.

– Húzz innen! – Rávágtam a szőke fejére az ajtót, mire felkiáltott. – Ó, baszd már meg!

Ez már magyarul csúszott ki. Tökmindegy, hogy az előző beszélgetést angolul folytattuk le és hogy megint norvégul álmodtam az éjjel, vagy hogy a melóban németül szolgálom ki a vendégek felét, a magyar bassza meg és a kurva élet még mindig olyan igazi otthonos érzést adó, feszültséglevezető anyanyelvi eszköz, aminek nincs párja.

Egészségügyi-rekreációs helyiség… Szóval hajnalban betépve szexeltek a tükör előtt a csajjal, akinek a nevetése behallatszott a konyhából. Frey tökére, a fogkefémhez is féltem hozzányúlni. Miután összefogtam a barna loboncomat egy bőrszalaggal, szó nélkül vonultam vissza a szobámba, de megütötte a fülemet, hogy a csaj orosz akcentussal azt kérdezi:

– Most mit vagy úgy oda? Majd elmegy!

Résnyire nyitottam az ajtót. Mikko pirítóst varázsolt elő, fel-alá ugrált egy késsel a fogai között. Megint el fog késni.

– Nem, nem, most be van pöccenve rám, ki kell engesztelnem, menj arrébb! Még egy kicsit… Vigyázz, forró! Még egy tányért, ott van a felső polcon, balra!

Sokkal jobb kedvvel öltöztem fel. A lakótársam lassan egy éve egy harmincéves pólyás finn hülyegyerek – a Nornák születésem pillanatában azt a sorsot hagyták meg nekem, hogy vigyázzak rá, mivel más nem vetemedne erre. Pandémia idején pedig aztán végképp nem.

A vállamra vettem a motyómat, bakancsot húztam, elmormoltam egy köszönést a vöröskének, aki Evelinaként mutatkozott be, beleharaptam Mikko kissé odaégett pirítósába, és kortyoltam a kávéból. Nagyon büszke volt, amiért ettem az összetákolt reggelijéből. Azért kicsit több energiára és tápanyagra volt szükségem, szóval inkább hagytam őket romantikázni, maszkot húztam, és lesiettem a jéghideg lépcsőházban a harmadikról, hogy minél előbb normális kajához jussak, aztán bevásároljak a főzéshez.

Berlin még a legszelesebb januári délelőttökön sem totálisan szürke – bármerre fordulsz, ha az épületek falán éppen nem, akkor a talpad alatt tutira meglep a graffiti. Hónapok óta mindennap megtaposok egy életre keltett, kissé beszívottnak tűnő hamburgert, ami egy vegán éttermet hirdet.

Villamos- és autóforgalom versenyzett egymással a nyárfák során túl, amelyek csak úgy roskadoztak a madárfészekszerű fagyöngytől. Nem ez az első város Európában, ahol egy világjárvány hátán is megélő és terjeszkedő fagyöngykolónia közelében laktam, de amikor beköltöztünk a finn tökfejjel, simán jelnek vettük.

Három utcasarkot gyűrtem le a csípős levegőn a reggelizőig; feltankoltam a kedvenc atom szendvicsemből, amit telepakoltak lazaccal, tojással és avokádóval. Anya szörnyülködik videóhíváskor, ha megmutatom neki, miket eszem, illetve azon hüledezik, hogyan telik ilyesmire. Oké, legyünk őszinték, leginkább az veri ki nála a biztosítékot, hogy képes vagyok beosztani a pénzemet. Nem egyszerű egy könyvelő anyával és egy bankár apával, akik több mint öt évvel ezelőtt útjára engedték a kalandvágyó fiukat, mert kitalálta, hogy világot akar látni.

Nekem megvoltak a terveim. A fő irányelv: az, hogy nincs terv, nagyjából csak a következő lépés. Tyr és én tudtuk, hogy a vándoréletnél jobb döntést nem is hozhattam volna. Csakhogy volt még valaki, aki beletenyerelt életem nagy döntéseibe, és akit szintúgy a Nornák, a sorsistennők akasztottak a nyakamba – Miss Rona. Egy világjárvány, aminek a kezelésében a listámon várakozó országok egymásra licitáltak: ki tudja igazán a tutit, ki mer újra nyitni, mi lesz a következő intézkedés. Mi pedig Mikkóval egy éve meguntuk az egészet; ő Helsinkiben senyvedett, én Prágában. Kinéztük magunknak a német főváros ikonikus medvéjét, amelyre újabban fehér maszk került, és úgy voltunk vele, itt, együtt lenyeljük az intézkedéseket.

De akadt egy bökkenő: amióta belengették, hogy a vírus a legújabb variánssal akár náthává is szelídülhet a következő hetekben, egyre többet kutatgattam a telómon, merre is lehetne megpattanni, lehetőleg nyugati irányban. És fogalmam sem volt, hogyan mondjam el ezt Mikkónak. Szerettem Berlint, de mehetnékem volt a végigmelózott Yule-időszak után.

Nem mintha annyira sajnáltam volna magam. Imádtam a melómat. Délután ott vigyorogtam Johann Altenhofen mellett, aki a fogát szívva mormolta el a maszk mögött a kedvenc káromkodásait, miközben a fuvarosnak mutogattunk, hány centit jöhet még hátra.

– Mindjárt átveszem tőled a kormányt, te szarcsimbók, ó, hogy az a… Na, Norbi, jól nézünk ki! Mit mondanak a legendák az új év első piaszállítmányáról?

– Hát, tény, hogy illik kilöttyinteni a pia egy részét a hősi halottak és az istenek tisztelet… Hallod, az agyamig tolták a pálcikát, és szarul látok, vagy tényleg nem tud parkolni a tag?

– Az én orromba is majdnem felszorult, de… Gyere, gyere, nem lesz baj! – kiáltotta Johann, amikor valaki hosszan kürtölt az utcában.

– Hova mennék még, uram? – hajolt ki az újonc fuvaros gyerek.

A vakító téli napfény majd’ szétszedte a retinámat, amíg bocsánatkérőn felraktam a kezem a várokozó autósoknak. Hiába csappant meg a forgalom a járvány kitörése óta itt, Mittében, Berlin egyik szívkamrájában, a mi hátsó utcánkra is jutott egy felújítás, állványzattal, darukkal, tereléssel, és ezt leginkább az autósok szívták meg. Egy öltönyös pasi lehúzta az ablakot, és közölte velem, hogy ha miattunk késik, feljelenti a bárt. Nem láthatta, de rámosolyogtam. Egy fiatal nő átsietett a szerencsétlenkedő fuvaros teherkocsija és az öltönyös Volvója között – akkor akadt meg a szeme rajtam, amikor az enyém rajta. Talán a hajamat szúrta ki; én a merész bíborszín sminkjét. Jó mélyen behajolva néztem utána. Visszapördült a sarkon. Barna, tépett frizura, mosolygó szemek, vörös vászontáska. Vajon a rúzsa milyen színű a maszk alatt? A tökömet, elég, ha Johann szidja a sofőrt, fél perc kitérő csak belefér, amíg a csaj után lépek és megszerzem az Instáját.

Abban a pillanatban megrezzent a telefon a zsebemben.

– Jó, jó lesz! – intette le Johann a fuvarost.

– Biztos?

– Igen! – ordítottuk, mire a Volvo olyan iramban lőtt ki, ahogy csak egy Volvo képes.

Villámgyorsan előkaptam a telómat.

– Na, bassza meg! – suttogtam, fülig érő szájjal.

Nyírő Gabesz nevét láttam a kijelzőn – villámgyorsan megnyitottam az üzenetét.

Hívj fel meló után, tündérbogyókám!

– Norbi! – szólt Johann.

Zsebre vágtam a mobilt, és felhúztam a kesztyűt. A készletfeltöltéskor mindig úgy éreztem, az Európai Unió alkoholmennyiségének negyede itt landol nálunk, az Alter Stringben, de tudtam jól, hogy a technobároknál durvább a helyzet. Vagyis volt. Johann folyton azt bizonygatja, ez nem az igazi Berlin; járvány idején érkezettként az igazit, a szabadság városát nem is ismerhetem. Azért néha úgy estem haza a rockkocsmánkból, hogy örültem, hogy élek, mert Miss Rona ide vagy oda, van az a réteg, aki hajlandó átesni a bejáratnál az ellenőrzésen, csak hogy egy kicsit visszakapja az érzést, milyen beülni valahová inni. És én készségesen kevertem az italát.

Sok mindent szerettem a német fővárosban, például azt, hogy a különc szó itt értelmét vesztette. A vendégeink között és a metrón is akadt sokkal extrémebb megjelenésű, mint én a tetkókkal meg a felkötött hajjal. Berlin bulifőváros volt, egyetemváros, multikulturális gócpont – minden, ami kell. A kedvenc történelmi korszakaimat, a két világháborút testközelből tanulmányozhattam, amikor elcsatangoltam az agyonlátogatott turistalátványosságokhoz. Ez a hely mindig tartogatott számomra valami újat. A csajokról nem is beszélve.

Volt olyan este, hogy tizenkét nemzetközi lány követett be Instán. Így hívtuk őket Mikkóval: nemzetközi csajok. Amikor nyáron lazítottak az intézkedéseken, és még a sörkertek is kinyitottak, többen voltak. Tanulmányi kirándulás, lánybúcsú vagy csak egy véget nem érő parti, amin ki lehet ereszteni a gőzt… A lényeg, hogy itt voltak, ittak, angolul, franciául, oroszul, svédül dumáltak, és azt a bizonyos egyéjszakás kalandot keresték. Kénytelenek voltunk kisegíteni őket. Ősz óta a szigorítások miatt megcsappant a számuk; illegális partikra tartottak, főleg azok után, hogy a kisebb bárokban is betiltották a táncot. A főnökasszonyunk, Petra Schiffbauer az alkalmazkodás mestere volt, de már két alkalmazott itt hagyta. Részemről mindennap hálát adtam a Nornáknak, hogy egyáltalán van melóm egy kicseszett világjárvány közepén, akkor is, ha csak rövidített órákkal nyitottunk ki.

A műszakváltáskor, amikor Ali végre beesett, épp az aznapi remélhetőleg utolsó kör sört csapoltam, Johann a háttérben szóló zenét dúdolva törölgette a pultot, de egyszerre pillantottunk fel – van az a határozott csizmakopogás, ami áthatol a dobon és a basszuson. Petra olyan lendülettel indult meg felénk a telefonját nyomkodva, hogy nyílegyenes, szőke tincsei himbálózásából messziről meg tudtuk állapítani: szegény férjének ma este nem lesz egyszerű dolga az ágyban, hogy lelazítsa.

– Most hívtak – szólalt meg kimérten. – Jövő szombattól újabb szigorítások.

– Mi van? – hüledezett Johann.

– Mennyire durva? – kérdeztem.

Petra vastag keretes, csinos szemüvegét igazgatta.

– Teljesen beoltott vagy három hónapja gyógyult, mellé negatív teszt.

– Nem gáz – nevettem, amikor Johann felnyögött. – Eddig is nagyjából így jöttek.

– A nagyjából nekem nem elég jó. És van még valami. Ali most bátorkodott közölni… Felismeritek ezt, ugye?

Az orrom elé tolt egy fotót a mobilján: este készült, vakuval. Mintha kipréselték volna a levegőt a tüdőmből, amikor megláttam azt a szimbólumot – ugyanazt, ami reggel köszöntött a szobám ablakával szemközt. Csak ezen a képen az Alter String bejárata mellett egy köpésre mázolták fel a falra. Felnéztem Petrára. Árgus szemmel figyelt.

– Naná – sóhajtott Johann. – Kretének… Ali fújta át? Akkor ezért néz úgy ki a fal.

– Mondanom sem kell, hogy ugyanaz a szabály vonatkozik erre is, mint a többi szélsőséges falfirkára – folytatta Petra. – Azonnal, hatékonyan kezelni a dolgot. Érthető vagyok?

– Persze, hölgyem – bólintottam.

– Helyes. Menjetek mindketten! Bent maradok Katrinékkal.

El is húztunk, egyenesen egy kínai étterembe. Az örökké készenlétben lévő, a személyazonosságunk kiterjesztéseként működő QR-kód meglebegtetése után végre leültünk a fenekünkre. Annyi zöldséget, tésztát meg csirkét pakoltam magamba, amennyit csak bírtam.

– A fűt nem irtod ki onnan, ahol felütötte a fejét, barátom – közölte Johann zabálás közben. – A felső szomszédom is termeszti, bűzlik tőle a szellőző. Érted, ráülök a vécére, és közben…

– Vágom – röhögtem. – De harmincéves, hallod. Tudod, hányszor neveltem meg az elmúlt években? Nincs erre energiám, a rohadt életbe.

– Ha ezt a háromgyerekes anyám hallotta volna…

– A tökömet! – Félrenyeltem a káposztát. Johann megveregette a hátamat, úgy rám jött a köhögés. Benyakaltam vagy három deci vizet. – Fel kell hívnom egy magyar barátomat. Frey tökére, elfelejtettem, hogy lehetek ilyen gyökér?

– Most már kikísérletezünk egy Frey töke koktélt, esküdj meg, te pogány!

Máris ezerrel nyomkodtam a mobilomat.

– Itt se lehetnék nélküle. A srác anno benne volt egy csereprogramban, lett két német haverja, az egyikük segített lepapírozni a lakást. – A fülemhez emeltem a telefont. – Ja, ez a lakás bűzlik most a fűtől.

Johann szájából kirepült egy tojásdarab a röhögéstől. Az ablak felé fordultam, türelmesen vártam, és három hosszú csöngés után felvették.

– Tyű, itt a Szepes Norbi, nem felejtett el felhívni, de szerencsés vagyok ma este!

Máris fájt a szám a vigyorgástól, ahogy meghallottam Nyírő Gabesz hangját.

– Mi van, haver? Élsz még? Mikor iszunk már meg egy sört?

– Hát, ha legközelebb átugrasz a Csatornán, tündérbogyókám. De koronát nem hozhatsz ide, a brit hülyék szigetére.

– Nem fogunk már az első percben erről a szarról beszélni. Mondj valami értelmeset is!

– Jó, figyelj, igazából rohadtul el fogok késni egy randiról…

– Te írtad, hogy hívjalak! – köhögtem fel még egy szál káposztát. – Most szabadultam a melóból. Hallod, láttad az új Royal Blood- meg a Gojira-turnédátumokat? Ha kilábalunk ebből a fosból, talán tavaszra, még egyszer nem fogják eltolni a koncerteket.

– Ja, és a Szigetet sem tolják szerintem, és tudod, hogy ott találkozunk, megígérted nekem, zakkantkám. Na, figyelj, két percem van, és olyat kell mondanom neked, ami egyikünknek se lesz habkönnyű, szóval gyorsan kibököm, jó?

– Mi van? Közben eszem, Gabesz, és már kétszer félrenyeltem a kajámat.

– Jó, akkor most nyeld le, amit zabálsz… Lenyelted?

– Mondjad már, a tökömet!

– Míra Berlinben van.

Egy pillanatra mintha elfelejtettem volna, hogyan kell beszélni. Aztán villámgyorsan kapcsoltam, hogy négy nyelven beszélek folyékonyan, és most ki kell választanom közülük az anyanyelvemet, mert valahogy reagálni kéne.

– És ez… Ezt miért is kellene tudnom?

– Hú, baszki! – szívta a fogát Gabesz. – Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna.

– Ja, ahogy kiejtettem a számon, hallottam, ahogy te hallottad, és most… nem tudom, mit mondjak.

– Ide figyelj, Szepes – sóhajtott. – Rám írt. Két hete van Berlinben, és marad is egy ideig. Bonyolult, de röviden…

– Gabesz – szóltam figyelmeztetően. Dübörgött a szívem, mintha Thor simogatta volna a mellkasomat a kalapácsával. – Nem akarom tudni.

– Azt én vágom, csak meg kellett adnom neki Matthias számát, aki el van úszva, és…

– És miben kell neki segítség?

– Már nem kell neki.

– Akkor meg…

– Hé, Norbi, húztam! – Johann intett, miután lehúzta a kóláját, de totál leblokkolva későn fogtam fel, hogy vissza kellene intenem neki.

– Itt vagy? – kérdezte Gabesz, akit egyre szörnyebben hallottam.

– Itt, de recsegsz, mi ez a zaj?

– Leviszi a fejemet a szél, az. Figyelj, Mírának még tutira kell majd valami, hallod, hadd ne kelljen már könyörögnöm. Túl vagytok rajta, nem? Milyen hangulat lesz így az osztálytalálkozón, zakkantkám? Már ha megérjük.

– Haver… Ne csináld ezt velem. Ha valaki, Míra feltalálja magát, nem kell fognom a kezét.

– Emlékszel még a 12. C-re?

Felsóhajtva hátradőltem, elterpeszkedtem a bokszban, hátraejtve a fejem. A körülöttem kajáló emberek eltűntek – és megjelent előttem egy zöld tábla, rajta a hashtages Erdő, erdő felirattal, ami ott díszelgett a jobb karomon is.

– Hülye kérdéseid vannak, haver.

– Vágod, hogy totál szétszéledtünk? – nevetett. – Mindenki máshol van ebben a pillanatban, és mindenki a járványt szívja. Jó, egy páran Pesten maradtak, asszem, négyen. Otthon ketten tengődnek abban a szerencsétlen kisvárosban. A többiek mind…

– A lényeget, Nyírő.

– Ti ketten most egy helyen vagytok Mírával. Mi lenne, ha demonstrálnátok valami összetartásfélét? Valami olyasmit, hogy számíthatunk egymásra még akkor is, ha több száz kilométerre vagyunk a 12. C termétől?

– A tökömet, mikor lettél költő? – nevettem kínomban. – Jó, értem. Vágom.

– Ha nem vagy beszari, akkor ott leszel neki, te ősbarbármarha.

– Igazad van – vágtam rá. – Persze hogy igazad van, nem tudom, mi ütött belém.

– Ráhúzódott az agyadra a berlini lazaság, Szepes. Mennem kell, most már tényleg.

– Kösz, hogy szóltál, Gabesz. Szevasz, haver!

Letettük. Csak bámultam a kajám maradékát, és rákényszerítettem magam, hogy felvegyem az evőpálcákat. Elnehezültem, de nem a vacsorától. Inkább elcsomagoltattam a maradékot, bedobtam a táskámba, és kiléptem a hideg, szeles belvárosi estébe.

Már mutatkoztak a részeg este első jelei: fiatalokat kerülgettem, akik vígan hahotázva botladoztak ide-oda, de andalgó párok és kisgyerekes családok is akadtak. A Múzeum-sziget felé ballagtam el, hogy a Spree part menti sétányán letáborozva bámuljak a semmibe, pedig ott emelkedett előttem a lenyűgöző, kupolás berlini dóm. Gojirát hallgattam már vagy félórája, most épp a Stranded című dalt – szükségem volt a kíméletlen francia metálra. Előttem a folyó, mögöttem szállodák, luxuslakások, üzleti toronyépületek, fényes éttermek és kávézók… de én nem igazán voltam ott. Lélekben Budapesten voltam, négy évvel ezelőtt, húszévesen, egy apró, újbudai albérletben, és éppen próbáltam megemészteni az üvöltő csendet.

Mírán az a kék garbója volt, amit annyira szerettem. Irtó jól állt rajta. Visszajött a konyhából, átadta a teámat. Magának is hozott. Ott ücsörögtem az ágyán, a füzetét lapozgattam, amit most elvett tőlem, és letelepedett a kis foteljébe – ez még befért az alagsori szobába, amit megpróbált otthonossá tenni. Igazából elég jól sikerült neki és Szilvinek: lila, narancssárga és kék apróságok akadtak mindenütt, szalagok, párnák, könyvespolci díszek. De maga a lány volt a szoba legfőbb dísze. A hosszú, térdzoknis lábával, sötétbarna hajával, vékony nyakával, amit imádtam csókolni. A teáját kortyolgatta, és lapozott a füzetében. A csend pedig egyre mélyült. Kifejezetten ijesztő lett. Pedig volt idő, amikor olyan könnyű volt a csendünk.

Már szeretkeztünk, amikor megjöttem. Már beszámoltam az elmúlt három hétről, arról, hogy Soma megunta a kérdéseimet meg a szerencsétlenkedésemet, Őryék támogatásával bedugnak egy mixertanfolyamra, hogy ne csak sört csapolni legyek jó a bécsi kocsmájukban. Elregéltem a terveimet Münchenről. Ő pedig nagyokat bólogatva, mosolyogva próbált rám figyelni. Mindketten tudtuk, hogy tanulnia kéne, de én most vagyok itt, még másfél napig, aztán megint húzok el.

Sóhajtva félretettem a teámat az éjjeliszekrényre, és elnyúltam az ágyán. Úgy éreztem, mintha őrizne. Vagy én őt. Vagy mindketten próbáltunk őrizni valamit, ami ott van, nem akar elszaladni sehová, még sincs értelme. Úgy húsz percet bírtam az elviselhetetlen csendben, aztán letérdeltem elé, és óvatosan elvettem tőle a füzetét. Megfogtam a kezét, és amikor rám pillantott, láttam, hogy könnyes a szeme. Elsöpörtem a homlokába bukó sötét tincseket. Megremegett a szája, de erőt vett magán, és mélyet sóhajtott.

– Ha úgy igazán őszinte vagy hozzám… Megígéred, hogy őszinte leszel hozzám, Norbi? – kérdezte halkan.

– Igen.

– Hányszor… Hányszor volt olyan az elmúlt évben, hogy… hogy szívesen elhívtál volna randira valakit Győrben, Bécsben, Münchenben vagy máshol? – Egyenesen nézett rám a vesébe látó szemével. – Tudom, hogy volt ilyen, ne hazudj nekem, kérlek.

Képtelen voltam hazudni ennek a lánynak.

– Volt ilyen – feleltem szinte suttogva. – Egyszer-kétszer.

– Nem akarom tudni a részleteket – vágta rá a fejét rázva. Ahogy kicsordultak a könnyei, rögtön letörölte őket. – Csak…

– Csak úgy gondoltad, így könnyebb lesz? Hmm, kedves Míra? – Megsimogattam az arcát, mire krokodilkönnyek buggyantak ki a szeméből, amiket már nem törölt le.

– Norbi…

A számhoz emeltem a kezét, belecsókoltam a tenyerébe.

– Tanulnod kell. Ez mindennél fontosabb.

Hónapok óta éreztük, hogy nem fog működni. Hogy túlságosan kétfelé húz az életritmusunk. Próbáltunk hősiesen kitartani, de Míra nem tiltakozott, most, hogy végre kimondtam, illetve elkezdtem. Hogy kell ezt csinálni? Hogy a legkevesebb fájdalmat okozzuk? Bár lenne útmutató hozzá vagy egy régi germán legenda, amibe kapaszkodhatok…

Míra a hüvelykujjával simogatta a kézfejemet, és egyre csak rázta a fejét, a könnyeit nyelve.

– Fogalmam sincs, mit mondjak – bökte ki.

– Nekem se.

Inkább feltérdeltem, hogy meg tudjam ölelni. Körém fonta a karját.

Megittam a teát, amit csinált, összepakoltam a motyómat, elmosogattam, hogy kicsit húzzam az időt, hogy még a közelében lehessek. Nem beszéltünk. Aztán felhúztam a bakancsomat, a vállamra vettem a cuccomat. Nem tudott mit kezdeni magával az ajtóban: a tarkóját vakargatta, karba fonta a kezét, kerülte a tekintetemet. Elmartam a kezét, még utoljára megszorítottam, és ekkor végre az enyém volt a kék tekintete.

– Szia, kedves Míra – mondtam halkan.

– Szia, hülye viking – suttogta a könnyeit nyelve.

Aztán eljöttem onnan. Azóta nem jártam abban a lakásban. Több mint négy éve.

Nemcsak az első szerelmem volt, hanem a lány, aki szabaddá tett, aki miatt magam mögött hagyhattam az évtizedes lelki terrort, amit a szülővárosomban kaptam. Nem azért tartottunk ki egy évig, mert úgy éreztem, tartozom neki. Szerettem őt. Annyira, hogy a szakítás után egy héttel kénytelen voltam törölni az ismerőseim közül mindenféle applikáción. Nem bírtam nézni, tudni, olvasni, mi van vele. El kellett engednem. Visszarohantam Bécsbe, onnan nemsokára Münchenbe, és éltem tovább az életemet. És az élet jött: bő fél év múlva, egy norvég lány formájában, aki talán túl korán történt meg velem Míra után, de ha a Nornák egyszer így akarták… Vele fél évig bírtuk. Erre mondta azt Mikko, hogy jobban járok, ha az ő elvét követem: szeressek bele minden lányba, akivel összehoz a sors, aztán időben engedjem el őket, és így boldogabb leszek, mint a legtöbben, akik elérhetetlen dolgokat hajkurásznak. Gyorsan kiderült, hogy ez az életfilozófia nem is olyan szörnyűséges.

Egy részeg társaság ricsaja rántott vissza a jelenbe, a Spree folyóhoz. Mögöttem húztak el, szörnyen törték a németet, de vihogva, csak azért is ezen a nyelven köszöntek nekem. Pár napja a szilveszteri forgalomban egy indiai csapatnak tanítottam a helyes kiejtést, miközben szétröhögtük az agyunkat, de most kuka maradtam. Hosszan bámultam utánuk, hallgattam, ahogy a szélben elvész a nevetésük és a telefonjukról szóló német hiphop. Aztán, teljesen kiürítve az elmémet, előkaptam a mobilt, megnyitottam a Facebookot, villámgyorsan kikerestem Farkas Mírát, alig néztem rá a profilképére, az agyam épphogy nyugtázta a harminchét közös ismerőst, máris rákattintottam az ismerősnek jelölésre.

Utána sarkon fordultam, és megkerestem a villamosmegállót. Visszatettem a Gojirát a fülembe. Fél óra múlva arra nyitottam be a kéróba, hogy Mikko a tévé előtt tesped. Felugrott, miközben letettem egy táska frissen beszerzett gyümölcsöt a konyhaasztalra.

– Szellőztettem! – vigyorgott rám, lefoglalva egy zöld almát.

– Ja, akad némi oxigén a fingszag mellett. Hol a csaj? Jártál a stúdióban?

– Úgy nézek én ki, mint aki elfelejtene bemenni dolgozni? Elvittem Evelinát is. Odavan értem. Vörössel meg már olyan rég nem voltam, hú, hallod… Mi van ebben a színben, tesó? Ja, amúgy elutaltam a netet meg az áramot – csámcsogott. – Megoldod a gázt?

– Te tudod, milyen nap van? – meredtem rá.

– Csak egyszer dicsérnél meg úgy igazán, ahogy illik…

– Büszke vagyok rád, Mikko Jokelainen, Suomi hős fia! Mesélj a stúdióról!

Kellett, hogy halljam a finn akcentusát, ahogy belemerült a melója ecsetelésébe. Lehet, hogy orbitális hülyegyerek, de Odin olyan ritmusérzékkel áldotta meg, hogy bedobolta magát egy menő helyre ütőhangszeres stúdiózenészként. Az első berlini hetekben ő volt édes kettes családunk fő kenyérkeresője.

Már a víz alatt voltam, amikor rájöttem, hogy ma se edzettem fikarcnyit sem. A fogamat szívva botorkáltam ki a fürdőből – Mikko finnje belengte a lakást, videóhívásban dumált egy haverjával. A felét megértettem. Megszólalni nem mertem volna finnül, de az egyértelműen átjött, hogy valami keverőprogramról okítja a srácot. Mire megvoltam a mosogatással is, Mikko még mindig dumált. Már nagyon bedőltem volna az ágyba, de úgy éreztem, mondanom kell neki valamit. Felvettem a telómat a pultról.

Míra visszaigazolt.

Ha nem vagy beszari, akkor ott leszel neki…

Már hogyne lennék? Pont neki ne legyek ott, amikor egy vadidegen világvárosba jött? Tükörbe nem tudnék nézni. Így is kínosan éreztem magam azért a fél perc hisztiért, amíg Gabesznek könyörögnie kellett. Szóval, azon nyomban belekattintottam a chatbe.

Szia! Gabesztől tudom, hogy Berlinben vagy. Én is. Összefutunk?

Látnom kellett őt – tudnom kellett, hogy rendben vagyunk, szemtől szemben akartam elmondani neki, hogy számíthat rám. Rányomtam a profilképére: aprónak tűnt rajta, kitárt karral, háttal a fotósnak állt a Hősök tere közepén.

Mikko elköszönt a haverjától. Akkorát nyújtózott és nyögött, hogy bármilyen vöröskét felizgatott volna vele. Rossz szokása.

– Holnap te mosogatsz, tökfej – közöltem vele a szobám felé menet.

– Igenis! – A fenekével az égben túrta át a kanapét a távirányítóért.

– Mikko?

– Itt vagyok, várj… Megvagy, kis rohadék! – Rám nézett. – Hmm?

Nekidőltem az ajtófélfának, karba fontam a kezem. Óriásit ásítottam.

– Míra itt van, Berlinben. Gabesz szólt.

Megdermedt. Aztán ledobta a távirányítót a kanapéra, és tágra nyílt szemmel felém lépett.

– És? Hogy vagy, tesó?

– Ráírtam – vontam vállat. – Össze akarok futni vele.

Még nagyobbra tágult a szeme.

– Biztos vagy benne?

– Ha szar ötlet, legalább megtudom, nem? Csak el akartam mondani. Jó éjt!

Még mindig ott ácsorgott, pislogás nélkül, a nappali közepén.

– Ööö… ja, jó éjt. Ööö… ja. Igen. Szeretlek, tesó!

Bólogatva lelegyintettem, és magamra csuktam az ajtót. Befeküdtem az álomfogóm alá, és a vaksötétben elővettem a telefonomat. Míra látta, mit írtam neki, de nem válaszolt. Sosem húzom fel magam ezen. Bezzeg a nők szeretnek kiakadni ilyesmin. Már nemegyszer próbáltam elmagyarázni jó néhányuknak, hogy ha valami közbejön, melózom vagy épp összeesem a kimerültségtől, nem fogok tudni rögtön visszaírni. Mert lehet, hogy több időt akarok szánni a válaszra, amikor nem ötperces szüneten vagyok, vagy hullafáradtan mosogatok. Az ő szemükben ezek csak kifogások. Ezzel én nem tudok mihez kezdeni.

Már félálomban voltam, amikor megrezzent a telefon. A kijelző fénye majd’ kiégette a retinámat. Míra írt.

Holnap délelőtt az Impala kávézóban az Urban Nationnél?

– Bassza meg.

Ez aztán konkrét. Látni akar. Ebből úgy vettem le, minél előbb. Mi van, ha nekem nem jó a holnap délelőtt? Pedig jó volt. Oldjam meg, mi? Elvigyorodtam – ez aztán igazán Farkas Mírára vallott. Máris pötyögtem a választ.

Tízkor ott vagyok.

Látta, és nem írt vissza. Mosollyal a képemen hunytam le a szemem. Bármi is lesz, már délelőtt tudni fogom, hogy állunk. Valahogy megnyugtatott. Odakint, az utcán valaki felkurjantott, a távolban elektronikus zene szólt, tompán beszűrődött. Mélyet sóhajtottam.

– Szedjük össze magunkat holnap – mormoltam Tyrnek, mielőtt bealudtam.

Reggel Mikko arra kászálódott ki a szobájából, hogy iszonyú kínos poprockot üvöltetek, pontosabban a Beat It Fall Out Boy-féle feldolgozását, miközben a konyhában ugrálok le-fel, két falat rántotta meg egy borotválkozás között. Egy szál alsógatyában, gyűrött képpel, fintorogva pásztázott. Beletúrt a kajájába, amit neki készítettem.

– Lenyelek bármit, amivel átvészeled ezt az időszakot, tesó – kommentálta a zeneválasztásomat.

– Húzok, tízkor találkozunk.

Még nagyobb szemeket meresztett, mint az este.

– Hallod, ez kicsit túl gyorsan történik az én ízlésemnek – vakarta a fejét.

– Ha a te ízlésedről lenne szó, még gyorsabban történne – röhögtem teli szájjal.

– Kussolsz. De komolyan, Norbi…

Magamra kanyarintottam a kabátomat. Felvont szemöldökkel vártam Mikko ítéletét.

– Bűzlesz a dezodortól – mormolta. – És hajat is mostál.

– Egy év alatt tutira feltűnt, hogy háromszor gyakrabban mosok hajat, mint te, görénykém.

A vállamra kaptam a táskámat, felrántottam a bejárati ajtót, és széles vigyorral dobtam egy puszit a tökfejnek, mire fejcsóválva bemutatott. Olyan iramban rohantam le a lépcsőházban, hogy majdnem orra buktam, szóval kiröhögtem magam, és megbeszéltem Tyrrel, hogy van időm odaérni, negyven percet számoltam a tömegközlekedésre. De akkor sem tudtam letörölni a mosolyt a képemről. A világ úgysem láthatta a maszk miatt.

A villamosról nézelődve néha úgy tűnt, minden második utca végén tesztállomás nőtt ki a semmiből. De most így is szépnek láttam Mittét, poprock üvöltött a fülemben, ahogy délnyugati irányba tartottam, a hatos metróhoz. Hozzászoktam az óriási távolságokhoz, ahhoz, hogy buszon, metrón, villamoson töltöm a fél életemet. Az erdők és tavak országából szalajtott lakótársam az elején nem bízott abban, hogy elég zöldet talál magának Berlinben, de amikor kellemesen csalódott, szerzett egy biciklit, amihez mintha hozzáragasztották volna a fenekét. Bármikor elveszhettünk a Tiergarten parkban vagy Grunewald negyedében, a Havel folyóhoz közel.

Miután átkeltem a várost nyugat–keleti irányban kettészelő Spreen, a Potsdamer Platznál átszálltam a metróra, és negyedóra múlva az Urban Nation múzeum környékén kötöttem ki. Megakadt a szemem a múzeumon: átfestették. Amikor legutóbb erre jártam, rikító világoskékre mázolta egy művész, de most képregényszerű emberi alakok magasodtak rajta az első emelet homlokzatáig. A sokadik elborultan művészi berlini negyed. A múzeumtól egy köpésre, a Nollendorfplatzon szálltam le, ahol majdnem fellökött egy őrült bringás, de így legalább kiszúrtam a kávézót.

Zsebre vágtam a fülest, és máris előkészítettem az ellenőrző kódomat. Dübörgött a szívem, ahogy megragadtam a kávézó kilincsét. Odabent fűszeres kávéillat, halk csevegés, összefolyó angol és német szó, és német rap köszöntött. Otthonos hely volt, rusztikus bútorokkal, hatalmas bagelekkel és Berliner fánkokkal a pultban. De hiába néztem körül, nem találtam, akit kerestem. Kértem egy kávét. Megnéztem a telefonomat: öt perc múlva tíz. Semmi gáz. Megkaptam a rendelésemet, de ahogy belekortyoltam, leesett, hogy bal kéz felől nyílik egy szűkebb, elszeparált rész. Valósággal átugrottam oda. És megdermedtem.

Már itt volt. Leghátul, a sarokban. Előtte egy laptop. Telefonált – felemásra vágott frizurájától látszódott a fülese. Frey tökére… Megint félhosszú a haja, hangyányival rövidebb, mint akkor volt, amikor megismertem, öt és fél éve. Öt és fél év… Basszus, lehetséges?

Szélesen mosolyogva, egyetértőn bólogatva beszélt, és nyomkodott valamit a laptopján. Szétcsúszott az agyam. Elöntött a forróság. Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? Frey kibaszott tökét! Én egy alig tizenkilenc éves egyetemista lánnyal szakítottam, de ő itt… Ezüstfehér blúzt és kék szoknyát viselt, baromi elegáns volt.

Akkor vett észre. Ahogy összeakadt a tekintetünk, egy pillanatra ledermedt, aztán olyan megkönnyebbült mosoly terült el az arcán, hogy azonnal le kellett másolnom – nem volt más választásom. Húzott magával az a mosoly, akár a mágnes. Odaléptem az asztalához.

– Rendben, akkor küldd át – mondta angolul, visszanézve a laptopjára. Bassza meg, elfelejtettem, mennyire imádom a kiejtését. – Én is, szia!

Kinyomta a hívást. A torkomban akadt a levegő. Miután kikapta a fülest, elégedetten rám emelte kéklő, vesébe látó tekintetét.

– Hát… Rendesen megleptél.

Ezt akár én is mondhattam volna, de nem igazán találtam se a nyelvemet, se a szavakat. A levegő bent ragadt a torkomban… Amióta megláttam, mi van a bal kezén.

Apró ékköves gyűrű a gyűrűsujján.

Január 7., péntek

07:22

Egyébként mi újság Londonban? Hogy vagy?

17:20

Fessen. Írj, ha sürgős.

17:45

Kösz…

22:03

Szívesen.

Kettő

Mentális pofon.

Eljegyezték.

Még egy pofon.

Mit gondoltam?

Aztán még egy pofon, mivel azt az infót adta ki az agyam, hogy legutóbb, amikor megérkeztem hozzá, köszönés és kérdés nélkül rögtön megcsókoltam. Két percre rá a kis újbudai lakás szőnyegére hajítottam a melltartóját. Talán neki is ez járt a fejében? Nem ugrott fel se ölelésért, se pusziért, úgyhogy leráztam magamról a kabátot meg a motyót, és lehuppantam elé a kávémmal. Lehajtotta a laptopmonitort. Sugárzott. Karcsú nyaka ismerős íve, kék tekintete, sűrű, sötétbarna, kivasalt haja…

– Gabesz volt – nevettem kínomban. – Beárult téged nálam.

– Naná, hogy beárult – bólogatott hunyorítva. – Fogalmam sem volt arról, hogy itt vagy. Említette valamikor, hogy Németországban vagy, de én Münchenre esküdtem volna, viking.

A tökömet. Levikingezett, ahogy régen.

– München a szerelmed – tette hozzá. – Nem?

– München is, csak az a helyzet, hogy a nyakamba vettem egy finn óvodást, miatta kötöttünk itt ki. Meló szempontjából itt több esélye van.

Kissé eltátotta a száját, mire felnevettem. Legalább oldódott a döbbenet, ami mintha fekete lyukként terjengett volna a gyomromban egy perccel ezelőtt.

– Mikko itt van veled? Ezt hogy csináltad? Az az ember egy erdőben tekergő mókus!

– Kicsit megneveltem. Illetve nevelem. Folyamat. Itt dobol egy stúdióban, és ellenőrzés alatt tartom a… az őrültségeit.

– Még mindig? – vonta fel a szemöldökét. Az a szemöldök… – Még mindig csinálja?

– A durva cuccról leállt – legyintettem, és beleittam a kávémba. – De fűtől bűzlik a lakás.

– Atyaég, Norbi… Mesélj! El se hiszem, hogy itt vagy. Annyira fura, de közben jó, érted?

– Ja, de te kezded. Az ELTE kampusza elég messze van innen, és figyelj, én utánaszámoltam, de nem lehetsz akkora zseni, hogy már…

– Dehogy végeztem, még van egy évem. Halasztok két félévet. Nyáron megismertem egy Ingrid nevű lányt, aki mellesleg fél óra múlva itt van egy tárgyalópartnerrel…

– Ó. Értem.

Bocsánatkérőn pillantott rám.

– Kaptam egy kihagyhatatlan lehetőséget. Most terepen vagyunk a csapatommal, úgy értem, inkább virtuális terepen, a vírusnak köszönhetően. De igyekszünk kihasználni, hogy kisebb előadásokat azért lehet szervezni.

– Csapat? De akkor ez még nem a joggyakorlatod?

– Nem hát.

– Akkor még mindig Brüsszel a terv a jog után? Hogy kimész megváltani a világot?

Szárazon nevetgélt, lesütötte a szemét.

– Igen, ez volt a terv. Csak rájöttem, hogy az álmok és a vágyak… változnak, érted?

– Persze – vágtam rá.

Megvakarta a tarkóját, óvatosan nézett fel rám.

– Elengedtem pár dolgot. És ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mik is az új álmaim. Hú, ez most túl komolyan hangzik, basszus.

– Fogalmazz úgy, ahogy neked jó, kedves Míra.

Kicsúszott. Későn kaptam észbe. Elmerültünk egymás szemében. Elnézően elmosolyodott.

– Szóval, azt nem adtam fel, hogy megváltom a világot, bár abban is volt egy-két hullámvölgy… Mindegy. De egy brüsszeli irodában rám telepedne a bürokrácia. Depressziós lennék pár hónap alatt. Erre Ingrid segített rájönni. Fél évvel ezelőtt találkoztam pár emberrel, akik hasonlóan látják a világot, és…