Mire jó a rosszfiú?

By Komal Kant

Mi a közös Ashtonban és Lucában? A világon semmi. Igaz, gyerekkorukban elválaszthatatlan barátok voltak, de évek óta szóba sem állnak egymással. Lucából azóta agyontetovált rocker srác lett, aki tesz rá, mit gondolnak róla a menők a suliban, a lányt viszont egyedül a nehezen megszerzett népszerűség érdekli. Amikor Ashton helye meginog a gimis tápláléklánc csúcsán, dühítő módon Lucára szorul, aki persze egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy kisegítse az elkényeztetett pomponlányt − pláne úgy, hogy a pasiját kell alakítania! De ahogy egyre több időt töltenek együtt, és egyre több régi sérelmet tisztáznak, már nem az a kérdés, hogyan viseljék el egymást, hanem hogyan tartsák távol magukat (na meg a kezüket) a másiktól. Talán mégis van bennük valami közös…

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789634152545

Book preview

Komal Kant

Mire jó

a rosszfiú?

Móra Könyvkiadó

Tartalom

Első fejezet  Ashton

Második fejezet  Luca

Harmadik fejezet  Ashton

Negyedik fejezet  Luca

Ötödik fejezet  Ashton

Hatodik fejezet  Luca

Hetedik fejezet  Ashton

Nyolcadik fejezet  Luca

Kilencedik fejezet  Ashton

Tizedik fejezet  Luca

Ashton

Tizenegyedik fejezet  Luca

Ashton

Tizenkettedik fejezet  Luca

Tizenharmadik fejezet  Ashton

Tizennegyedik fejezet  Ashton

Tizenötödik fejezet  Luca

Tizenhatodik fejezet  Luca

Tizenhetedik fejezet  Ashton

Tizennyolcadik fejezet  Luca

Tizenkilencedik fejezet  Luca

Huszadik fejezet  Ashton

Huszonegyedik fejezet  Luca

Huszonkettedik fejezet  Ashton

Huszonharmadik fejezet  Ashton

Huszonnegyedik fejezet  Luca

Huszonötödik fejezet  Ashton

Huszonhatodik fejezet  Luca

Huszonhetedik fejezet  Ashton

Huszonnyolcadik fejezet  Luca

Huszonkilencedik fejezet  Ashton

Luca

Harmincadik fejezet  Ashton

Harmincegyedik fejezet  Ashton

Harminckettedik fejezet  Luca

Harmincharmadik fejezet  Ashton

Harmincnegyedik fejezet  Luca

Harmincötödik fejezet  Ashton

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Impresszum

AJÁNLÁS

Apunak.

Köszönöm, hogy könyveket adtál a kezembe, hogy elolvastad bűn rossz gyerekkori írásaimat, és hogy mindig meghallgattál.

Abban a reményben ajánlom neked ezt a könyvet, hogy különleges helye lesz a könyvespolcodon

Első fejezet

Ashton

– Lefogadnám száz dollárba, hogy a srác úgy bűzlik, mint egy patkányoktól hemzsegő csatorna – szólalt meg mellettem őszinte undorral a legjobb barátnőm, Kance.

Kance, teljes nevén Askance Logan, kisimította csokoládébarna haját az arcából, és felkente ajkára az utolsó réteg szájfényt. Nemrég végeztünk a suliban, és Kance hazavitt, mint mindig. Még a kocsiban ülve beszélgettünk legújabb szerelmemről, amikor Luca{1} Byron, a szomszéd srác elsétált mellettünk. Úgy festett, mint aki éppen emós buliba készül.

– Játszani is tud rajta? – kérdezte Kance, és megvetően mutatott a Luca vállán átvetett piros gitárra.

Válaszul elhúztam a számat.

– Igen. Valamiféle rocksztárnak képzeli magát. Folyton együtt lóg a dilis barátaival. Rémesen zenélnek.

– És közben persze füveznek, és olcsó sört vedelnek.

Néztem, ahogy Luca bemegy a házba, és bevágja az ajtót. Luca nem egyszerűen a szomszéd srác. Fura, de kiskoromban ő volt a legjobb barátom. Még mielőtt lemondott volna a tisztességes emberi társaságról azzal, hogy telerakatta magát tetoválásokkal. Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Mindent együtt csináltunk. Nyaranta lebicikliztünk a patakhoz, és egész nap úszkáltunk és napoztunk. A szüleink biztosra vették, hogy a végén összeházasodunk, mert nem tudunk egymás nélkül élni.

Na nem mintha erre sok esély lett volna.

Miután Luca apja meghalt, minden megváltozott. Luca visszahúzódóvá vált, és nem volt hajlandó kijönni a szobájából, amikor átmentem hozzá. Újra és újra megpróbáltam vele beszélni, de soha nem volt kedve hozzá. Aztán elkezdődött a gimi, és mindketten új barátokat szereztünk. Én csatlakoztam a szurkolócsapathoz, és attól kezdve a menő srácokkal lógtam. Luca bezárkózott a saját világába fura új haverjaival, és számomra nem volt hely ebben a világban.

Tavalyelőtt nyáron Luca elutazott a városból, és mire visszatért, a külseje teljesen átalakult. A haja égnek meredt, mint egy tarajos sülnek, és barna helyett feltűnő fekete színben pompázott, a karját pedig tetoválások borították. A valaha kedves srác helyét átvette egy idegen, akire rá se ismertem. Elképesztő, hogy valaki ennyire megváltozhat.

– Hahó, Ashton! Ashton Summers! Hallasz engem? – Kance hangja szakította félbe a gondolataimat. – Zavartan bámultam rá.

– Bocs, mit mondtál?

Kance felsóhajtott.

– Azt mondtam, tiszta a levegő. Elment az a lúzer.

Nem tetszett, hogy így nevezi Lucát, de nem mondtam semmit. Kance azt gondol, amit akar, egyébként pedig Luca ludas a dologban. Magának kereste a bajt. Minek kellett talpig feketébe öltöznie és tussal kihúznia a szemét, mint egy lánynak? Tényleg azt hitte, hogy nem fogják kinevetni? Egy olyan iowai kisvárosban, mint Statlen, ahol mindenki ismer mindenkit, Luca szörnyen kilógott a sorból.

– Kösz, Kance! Holnap találkozunk! – Kiugrottam a kocsiból, és néztem, ahogy elhajt.

Annak ellenére, hogy úgymond a „legjobb barátnőm", a barátságunkat Kance-szel nem nevezhetném mélynek. A gimi elején találkoztunk, és rögtön az ő klikkjéhez akartam tartozni. Olyan lány, aki minden srácnak bejön, és akivel minden lány barátkozni akar, engem is beleértve. Kance arcát sűrű, fényes, csokoládébarna fürtök keretezik, fantasztikus az alakja – karcsú, de a megfelelő helyeken gömbölyded –, és mindig a legújabb divat szerint öltözik. Amikor engem választott párnak kémiaórán, kapva kaptam a lehetőségen, hogy közelebb kerüljek hozzá. Azóta átvettem a stílusát és viselkedését, és reméltem, hogy most már én is olyan vonzó és népszerű vagyok, mint ő.

A kulcsaimat keresgélve átsétáltam a házunk előtti gyepen. Nagyon magasra nőtt a fű. Határozottan meglátszott, hogy nincs férfi a háznál. A falakat megviselte az időjárás: a festék lepattogzott, itt lett volna az ideje újrafesteni; az ócska fészerre is ráfért volna egy új ajtó; az ereszcsatornát ezer éve nem tisztította ki senki.

A helyzet az, hogy anyámat rögtön érettségi után teherbe ejtette a fiúja, és amilyen „rendes" srác volt, elmenekült, amint meghallotta a hírt. A jelek szerint anyám a szexhez elég jó volt neki, de a házassághoz már nem.

A születésem után anyám egy helyi kávézóban kezdett dolgozni, hogy megéljünk, a szülei pedig befogadtak mindkettőnket. Ez a ház eredetileg a nagyszüleimé volt, gyönyörű emlékeim vannak róluk kisgyerekkoromból. A nagyim isteni finom almás pitéket sütött, amiket Lucával mindig percek alatt befaltunk. A nagyapám pedig… nos csodás mesemondó volt. Mindig elbűvölt azokkal az izgalmas történetekkel, amiket ő talált ki. Mikor meghaltak, mi örököltük a házat.

– Ashy! – visította a négyéves féltestvérem, mikor még szinte be se léptem az ajtón. A kissrác nyilván most is, mint mindennap, a nappali ablakából leste, hogy jövök-e már.

– Blaze! Ne kiabálj ennyire! – szóltam rá, bár muszáj volt mosolyognom a lelkesedésén.

Blaze lehajtotta aranyfürtös fejét, és szomorú képet vágott.

– Bocsi, Ashy.

– Semmi baj, kismaci. – Ledobtam a táskám, és kitártam a karom. Blaze arca felderült, és a kiskölyök a karjaimba szaladt. – Hol van Mr. Rochester?

Blaze összeráncolta a homlokát, és lenézett a lábamra.

– Éppen rajta állsz.

– Hoppá! – Felemelt karral hátrább léptem. – Elnézést, Mr. Rochester. – Az öcsém körülbelül négy hónappal korábban mutatta be Mr. Rochestert a családnak. Mr. Rochester, Blaze képzeletbeli barátja, Londonból érkezett látogatóba, nagy rajongója a teának, a mazsolás kalácsnak és az Éneklő Kukacoknak.

– Mr. Rochester mogyoróvajas sütit kér tejjel.

– Hmmm… – válaszoltam csípőre tett kézzel. – Mr. Rochester kéri, vagy te?

Blaze szigorúan nézett rám, nekem meg kedvem lett volna megcsipkedni az arcát, annyira édes volt.

– Mr. Rochester azt mondja, azért jött ide, mert különleges fogasokat akar kóstolni.

Igyekeztem nem nevetni.

– Kifinomult fogásokat, kismaci.

– Én is azt mondtam. Mr. Rochester pont ezt akarja.

– Jól van, kicsim. – Nem voltam benne biztos, mióta számít a mogyoróvajas süti tejjel különleges ételnek, de egy Mr. Rochester-féle ínyenccel igazán nem érdemes vitatkozni. Különben a mogyoróvajas süti tényleg finom, úgyhogy talán igaza is van.

Anyura nyilván ragadt valami nagyapa képzelőerejéből, mert néhány évvel a születésem után otthagyta a pincérnői állását, és főállású író lett. Néhány évig csak próbálkozott, mindenfelé küldözgette a kéziratait, végül megvettek tőle egy sorozatot, amivel jól is keresett. Otthon az emeleti dolgozószobájában dolgozott, így könnyebben tudott Blaze-ről gondoskodni, miután szakított a gyerek apjával.

Tizenkét éves voltam, amikor Bryan Turner és anyu összeházasodtak, én pedig az első perctől utáltam a pasast. Szigorú, hatalmaskodó alak volt, aki mellett anyu nyomorultul érezte magát. Nem sokkal Blaze születése után elváltak, de úgy állapodtak meg, hogy Blaze minden második hétvégét Bryannel tölt, és bármennyire nem bírtam a pasit, annak örültem, hogy a kicsi kapcsolatban maradt az apjával. Anyu nem volt szerencsés a szerelemben, két gyerek és két félresikerült kapcsolat után inkább egyedül maradt. Szerettem volna, ha boldog lenne valakivel, de nem állt készen a randizásra. Minden energiáját a munkájára és ránk fordította.

Felvettem a táskámat, és felmentem az emeletre.

A szobám sokat változott az elmúlt években. Régen tele volt legóval és játék babákkal, a falakat pedig az általános iskolai rajzaim díszítették. Most sztárplakátok és a barátaim fényképei vettek körül. Az asztalon vadonatúj laptop, anyám vette a szülinapomra, mellette egy rakás vastag tankönyv. Néhány polcon a nagyszüleimmel közös családi fotókat tartottam, meg mindenféle, az évek során felgyűlt apróságot – valamint egy szív alakú kavicsot, amit Lucával találtunk az erdőben. A földön a szurkoláshoz viselt cipőm mellett ott hevertek a pomponjaim.

A szekrényhez mentem tiszta ruháért, már kezdtem volna átöltözni, mikor rájöttem, nem húztam le a redőnyt. A szobám Lucáék házára nézett, és a régi szobája pont szemben volt az ablakommal. Az apja halála után Luca átköltözött egy másik szobába, így már nem tudtam neki üzengetni az ablakból. Ötéves korunktól az volt a szokásunk, hogy késő estig cédulákat irkáltunk egymásnak, amiket aztán az ablaküvegnek nyomtunk, hátulról megvilágítottunk egy zseblámpával, hogy el lehessen olvasni. Bár a szoba most üresen állt, megszokásból azért leeresztettem a redőnyt.

Miután átöltöztem, lementem a földszintre Blaze-hez, aki rajzfilmeket nézett a tévében, aztán beköszöntem anyuhoz. Az ő szobáját eredetileg vendégszobának használtuk, később Bryan játékszobának rendezte be, de mikor elment, anyu dolgozószobájává lépett elő. A berendezése egyszerű: egy nagy íróasztal, egy számítógép és a polcokon mindazok a könyvek, amelyekből anyu ihletet merített. Az asztal melletti falra is felszerelt néhány polcot, ezeken tárolta az eddig kiadott könyveit. Már öt könyvet befejezett A Fény fiai sorozatból, most épp a hatodikon dolgozott, és szerződése volt még legalább három rész megírására.

– Szia, anyu! – köszöntem, az ajtófélfának támaszkodva.

– Szia, Ashy! – Felállt az íróasztaltól, és odajött, hogy megöleljen. – Milyen volt az iskola?

– A szokásos. Hétfőn matekdoga, délután pedig megtartjuk az első edzést a szurkolócsapattal – válaszoltam. – És nálad mi újság? Hogy megy az írás?

Anyu kisimította az arcából egyenes szőke haját, és nekem megint feltűnt, mennyire hasonlítunk. Örököltem tőle aranyszőke haját, kék szemét és barna bőrét. Blaze is ránk hasonlít, csak az ő haja göndör, mint az apjáé, ettől olyan, mint egy kis kerub.

– Eddig 40000 szót írtam, és hátra van még egyszer ennyi. – Anyu eltakarta a száját, ásított egyet, én pedig észrevettem, milyen kimerült. Az alváshiány, az éjszakai munka kezdte éreztetni a hatását. Rengeteg kávéval tartotta ébren magát, de tudtam, hogy nem bírja örökké pihenés nélkül.

– Mi a helyzet Lutherrel? Még mindig a Nazbah erői elől próbálja elrejteni a kristályokat? – Luther a főhőse annak a fantasysorozatnak, amin anyu dolgozik, és én általában pontosan tudom, hol tart a történet. Anyu néha kikéri a véleményemet a regénnyel kapcsolatban, és mindig elolvashatom a végső változatot, mielőtt elküldi a kiadónak.

– Nem, már sikerült megfékeznie az erőket és… igazából csak eddig jutottam. Legközelebb előre kitalálom a cselekményt. Ennyit rólam. Segítsek felkészülni a matekdolgozatra?

– Elboldogulok. Holnap különben is ott van neked az éves jótékonysági nap az iskolában.

– Tényleg, majdnem elfelejtettem – mondta anyu az ajkába harapva. – Ma már túl fáradt vagyok, de holnap reggel, indulás előtt megsütöm a muffint.

– Ugye Blaze-t is magaddal viszed? Szükségem lenne egy kis csendre a tanuláshoz.

– Ne aggódj, Blaze is velem jön – mosolygott anyu. – Láttad mostanában Lucát az iskolában?

Anyám mestere volt a hirtelen témaváltásnak. Az egyik percben még nyugisan beszélgettünk valami ártatlan dologról, a következőben meg már olyasmiről kérdezgetett, amit véletlenül se akartam megtárgyalni vele. Ezúttal Luca volt az aktuális kínos téma.

– Nem, anyu. Nem láttam.

Anyu erősen rám nézett, mint mindig, amikor meg akart győzni valamiről.

– Beszélnetek kéne.

– Nem fogok neki könyörögni, hogy álljon velem szóba, anyu.

Anyu homlokráncolva nézett rám.

– Ashton, szívem! Nem arra neveltelek, hogy elhanyagold a legjobb barátodat.

– Luca nem a legjobb barátom. Utoljára tízéves korunkban beszéltünk, és szívesen elfelejteném még azt is, hogy a világon van. Kilel tőle a hideg.

– Ez a mondat valahogy nem rád vall. Inkább olyan, mintha Kance-t hallanám.

Lehajtottam a fejem, és a padlót bámultam.

Anyu annyira belém lát, hogy az már ijesztő. Talán tényleg csak Kance-t utánzom ahelyett, hogy saját véleményem lenne. Lehet, hogy csak azt ismételgetem, amit Kance mondott Lucáról, de attól még van benne igazság. Luca egyszerűen rémisztően néz ki. Mindenki így gondolja.

– Anyu, te is láttad, hogy fest Luca mostanában. Az anyja biztos szívrohamot kapott, mikor először meglátta ebben a göncben.

– Lehet, hogy ez a menő mostanában – mondta anyu csillogó szemmel.

– Hát lehet, hogy ez a divat az alvilágban, de Statlenben biztos nem.

Anyu nevetett és felborzolta a hajam.

– Látom már, hogy nem tudlak meggyőzni, de ha mégis összefutnátok, azért beszélj Lucával, jó? Nehéz időszakon van túl.

– Nem csak neki volt nehéz.

Nem válaszolt, és én tudtam, hogy érti, miről beszélek. Miután Bryan elment, néhányan a városban úgy beszéltek anyuról, mintha skarlát betűt viselne. A sok pletyka megnehezítette az életét, és az enyémet is.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólalt a csengő, és anyu csodálkozva pislogott.

– Kicsim, megnéznéd, ki az? Még kell nekem fél óra, hogy befejezzem ezt a fejezetet, de utána nekilátok a vacsorának.

– Persze, anyu.

A konyhán át kimentem az előszobába a bejárati ajtóhoz; örültem, hogy nem kell tovább beszélnünk. Anyu átlag hetente egyszer megkérdezte, mi van Lucával, és a válaszom mindig ugyanaz volt. Nem értettem, honnét jön ez a Luca-mánia. Úgyse volt már bennünk semmi közös. Egész más világban éltünk.

Luca ebédidőben azokkal a rémes haverjaival lógott, akiknek a nevét meg se próbáltam megjegyezni. Suli után pedig vagy a bandájával nyekergették a hangszereiket, vagy büntetésben volt, mert majd minden héten megszegett valami iskolai szabályt. Én eközben a szurkolólányokkal és a gimi sztárjaival töltöttem a szabadidőmet. Ott voltam minden fontos bulin, és a jó arcokkal barátkoztam. Az életformám nem is hasonlított az övére. Csak amerikai törire jártunk együtt, de a srác majdnem az egész órát fülhallgatóval a fülében töltötte.

Mégis miről tudtunk volna beszélgetni, és miért akarta anyám, hogy egy ilyen deviánssal barátkozzak? Tény, hogy oviskorunk óta barátok voltunk, de az még azelőtt volt, hogy Luca inni és drogozni kezdett, és beállt abba az őrjítő garázszenekarba. Hátralevő életemben prímán elleszek Luca nélkül is.

Kinyitottam az ajtót, és elkerekedett a szemem. Lógó fenekű fekete farmer volt rajta, „Megteszem vagy belehalok" feliratú fekete pólóval. A haja nem volt felzselézve, mint általában, a szemébe lógott, de még így is látszott, hogy nagy műgonddal lőtte be ilyenre. Mindkét karját beborították a tetkók, de a jobb karján kevesebb volt, mint a balon – korábban sose láttam olyan közelről, hogy ezt észrevegyem.

El is felejtettem, milyen gyönyörű zöld szeme van. Még úgy is elképesztően intenzív volt a pillantása, hogy a haja féloldalt belelógott a szemébe. Kínos csendben méregettük egymást.

Rám vigyorgott. El se akartam hinni, hogy Luca Byron ott áll az ajtónk előtt.

Második fejezet

Luca

Ashton úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. A vállam mögé pillantottam, nincs-e ott valaki más is. Nem, senki. Tényleg engem bámul így.

– Segíthetek? – kérdezte, és szép kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

– Lisztért jöttem.

– Mi? – Ashton láthatóan összezavarodott, és kezével az ajtó felé nyúlt, mintha arra készülne, hogy bevágja az orrom előtt.

– Mon-dom liszt – ismételtem lassan, szótagolva. – Adj lisztet!

– Mire kell az neked?

– Ki vagy te, a lisztrendőrség? – sóhajtottam, és zsebre vágtam a kezemet. Még véletlenül se akartam idejönni, és pont Ashton Summerstől kérni lisztet, de anya nagyon benne volt a sütésben, úgyhogy nekem kellett átjönnöm. Visszasírtam azt az időt, mikor anyám még nem volt ilyen szétszórt, és nem felejtette el megvenni a hozzávalók felét.

Ashton karba fonta a kezét, és nekidőlt az ajtófélfának, miközben úgy nézett rám, mint valami nyamvadt kis rágcsálóra.

– Ha idejössz az én házamba, és tőlem kérsz lisztet, akkor azt is tudnom kell, mit akarsz vele csinálni. Nem hagyhatom, hogy az egészet szétszórd valaki nappalijában.

Szóval aggódik, hogy vandalizmusra használnám a lisztjét? Hogy lehet ilyen képmutató? Talán már elfelejtette, hogy kilencéves korunkban megdobáltuk Mr. Krasinky kocsiját tojással, mert azt állította, hogy Ashtonék kutyája közveszélyes?

– Anyámnak szüksége van rá a sütisütéshez. Lepényt készít a holnapi jótékonysági napra.

Ash arca ellágyult, és oldalra hajtott fejjel megkérdezte:

– Ó, és milyen lepény lesz?

– Mit tudom én, tehénlepény. – A hangom remegett az idegességtől. – Ha annyira rohadtul érdekel, miért nem slattyogsz át szépen, hogy megkérdezd? Vagy ez már derogál a kis hercegnőnek?

Ash vérvörösre pirult, és összeszorította az ajkát.

– Várj itt! – Ezzel bevágta az ajtót, és otthagyott a küszöbön.

Azta! Nem akartam így letámadni, a szavak maguktól jöttek. Tény, hogy egy csomó dolog miatt haragudtam rá, de nem önthettem ki előtte a szívemet, mint aki azt reméli, hogy újra barátok leszünk. Erre úgyse volt semmi esély.

Ashton Summers csak egy beképzelt kis pomponlány, aki mindenkinél többre tartja magát. Tény, hogy elég szexi azzal a hosszú aranyhajával és az extrahosszú lábaival, meg azzal, ahogy mosolygás közben gödröcskés lesz az arca, de iszonyúan el van telve magától. Kigúnyol minden lányt, akit magánál csúnyábbnak tart, és rá se néz olyan srácokra, akik nem felelnek meg az ő röhejesen magas mércéjének. Eleget figyeltem a suliban ahhoz, hogy ezt tudjam róla.

Már nem ugyanaz a lány, aki gördeszkázni járt, és sose sírt, ha lehorzsolta a térdét, és akivel órákat játszottunk a sárban, míg az anyukája ki nem kiabált értünk, hogy jöjjünk már be fürödni, mert rosszabbak vagyunk, mint a pocsolyában dagonyázó disznók. Nem tudom, mi a fene ütött belé újabban, de már veszettül nem is érdekel.

Felsóhajtottam, és megfordultam, hogy megnézzem a kertet. A fű megnőtt. Kár, hogy nincs senki, aki lenyírja. Mikor jobban megnéztem, láttam, hogy a házfalról is kezd lemállani a festék. Tényleg kellene ide valaki, aki rendbe rakja a dolgokat.

Na jó, kezdtem elég vacakul érezni magam, amiért ráüvöltöttem Ashre. Nyilvánvalóan megvan a maga baja, én meg úgy viselkedtem vele, mint egy vadbarom, pedig csak egy egyszerű kérdést tett fel. Köztudomású volt, hogy Ash anyja elhagyta a férjét, és ezzel egy újabb gyerek maradt a nyakán. A városban az öregasszonyok folyton erről pletykáltak. Kivéve, mikor rólam meg a haverjaimról.

Az ajtó nagy zajjal kivágódott, és Ashton viharzott ki egy dobozzal a kezében.

– Nesze! – nyomta a kezembe. – Mondd meg anyukádnak, hogy hozza vissza, ha már nem kell.

– Jó, persze – mondtam, és végighúztam a kezemet zselés hajamon. Feltűnt, hogy kifejezetten anyámat