Akarom-e tudni?

By Kinga Vidó

A frissen diplomázott Lucille Haggerty négy éve, a bizonyos rosszul sikerült születésnapi buli óta, nem járt Watsonville-ben. Ma végre hazaérkezik. Josh Halding, Lucille bátyjának legjobb barátja azonban itt él és esze ágában sincs távozni. A két fiatal folyamatosan egymás idegein táncol és a csípős megjegyzéseknek, humoros beszólásoknak, apró figyelmességeknek, meglepő ajándékoknak se szeri, se száma. A család és a baráti kör teljes tanácstalansággal figyeli kettejük kapcsolatát. A helyzet egyre bonyolultabb, pedig a napok gyorsan telnek és a nyár végén Lucille visszautazik Princetonba…

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 21, 2019
• ISBN: 9786150047850

Book preview

Vidó Kinga

Akarom-e tudni?

Jogtulajdonos: © Vidó Kinga 2019

Felelős szerkesztő: Boros Menta

Borítóterv: JB MOVIE

ISBN 978-615-00-4785-0

Minden jog fenntartva.

A könyv – a szerző írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható, vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást, a tanfolyamot, a hangoskönyvet, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.

A könyv cselekménye kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

Szeretettel Mentának,

Bodzának és Neked!

Június 22.

Nos, megérkeztem megboldogult gyermekkorom városába, a kaliforniai Watsonville-be. Négy éve hirtelen felindultságból távoztam érettségi után és most úgy érzem, hogy talán még mindig korai volt hazautaznom, de már nem lehetett tovább halogatni.

Lucille Haggerty vagyok, a reneszánsz és Firenze imádó, huszonkét éves frissen végzett bölcsész, aki még nem döntötte el, hogy továbbtanul-e, vagy szeptembertől végleg elmerül a munka világában. A rokonok és barátok jellemzően Lulunak vagy Bogyónak hívnak attól függően, hogy életem melyik korszakában tettünk szert az ismeretségünkre.

A repülőtéren családi jó szokás szerint azonnal felhívom anyuékat, ahogy földet ér a gépem. A négytagú családom temperamentumos, olaszos stílusban éldegél. Kicsit a szokásosnál hangosabb, kicsit bolondosabb, barátságosabb, az a „mindenkit keblünkre ölelünk és befogadunk" fajta.

Meleg nyarunk van, az úton a repülőgép teljes üdítőkészletét kifosztottam, ezért beszaladok a világ legkisebb repülőterének mosdójába és gyorsan vetek egy pillantást a tükörképemre is. Hátközépig érő enyhén hullámos szőke haj sok apró napszítta tinccsel, sötétbarna szempillákkal keretezett egészen világosbarna szem. Nem tagadom, szerencsés külsővel és alakkal rendelkezem. Barátnőim szerint igazán ütőssé mégis a mosolyom tesz és a belőlem áradó kedvesség. A taxiban ülve megrohannak az ismerős hangok, illatok és sorban tódulnak fel az emlékek. A sofőr keresgél az adók közül, végül a Sigma Nobody to love című száma mellett dönt. Bólintással nyugtázza saját választását, nem tiltakozom, nekem is tetszik ez a dal. Kapkodom fejemet. Azt az éttermet bezárták, a kis boltnak más lett a neve, a városi könyvtár előtt új szobor van. Négy év nem tűnik hosszú időnek és mégis mennyi minden változott.

A taxi lassan a kertvárosba ér, ahol mindent úgy ismertem régen, mint a saját tenyeremet. Mielőtt ráfordulnánk az utcánkra nagy levegőt veszek és… igen, ott a mi házunk. Szinte letaglóz az érzés, hogy mennyire hiányzott az otthonom.

Teljesen átlagos kétszintes családi házunk van kifejezetten nagy kerttel, az apu készítette kerti tavacskával és a sok anyu ápolta szebbnél szebb tujával, rózsabokorral és fedett terasszal. Fent az emeleten három hálószoba, fürdőszoba és WC, lent a nagyméretű nappali az üvegfallal, külön helyiségben a konyha, ahol a fél utca megfordult jellemzően naponta. Kifizetem a taxist és már húzom magam után a bőröndömet. Ahogy közeledem a házhoz, eszembe jut, hogy három estét még egyedül töltök majd, mert a bátyám, Andrew és anyuék csak később érkeznek haza Denverből, ahol Andrewnak segítenek a szüleim egy másik albérletbe költözni közelebb a munkahelyéhez.

Boldog kis család az enyém. Anyu közgazdász, apu mérnökinformatikus, de egyikük sem dolgozik a szakmájában. Ez kicsit megnehezítette a továbbtanulási döntések időszakát, de aztán mégis pillanatok alatt hoztam meg a döntést. A Princetonra akartam járni valamilyen történelemmel kapcsolatos szakra és elsőre sikerült a felvételim. Életem egyik legjobb időszaka volt, amely talán még folytatódik. Erről még a családommal nem beszéltem.

Míg keresem kis táskámban a ház kulcsát, a tekintetem a ház bejáratára vándorol és meglepődve veszem észre, hogy résnyire nyitva van a bejárati ajtó. Az első gondolatom az, hogy hűha, valaki mégis előttem hazaért, de aztán megtorpanok. Nem lehet. Előhorgászom a telefonomat a táskámból és hívom a drága bátyámat. Andrew huszonhét éves és hozzám hasonlóan szőke hajú és világosbarna szemű. A gimiben és az egyetemen is az egyik legközkedveltebb pasinak tartották és nagyon hamar rájöttem, hogy a barátnőinek a nevét teljesen felesleges megjegyeznem, mivel túl sűrűn cserélődtek. Imádnivaló bátyám szerelem terén az egyik legmegbízhatatlanabb pasi volt a világon. Ez mondjuk a közelmúltban már megváltozott. Hamar felkapja a telefont.

A két házzal arrébb lakó kissé kerekded, tipikus nagymama külsejű drága Emma Small azonnal a nyakamba ugrik és rövid egyeztetés után férje, Arthur bácsi már a rendőrséget tárcsázza. Arthur bácsi semmit sem változott. Hosszú szakállával beállhatna télapónak is, ha nem lenne telis-tele tetoválásokkal. Nagyon szeretetre méltó páros az övéké. Már régóta nyugdíjasok. Érdekesen alakult a kapcsolatunk. Emmával pici korunktól tegeztük egymást, de Arthur bácsit mindig bácsinak szólítottuk, bár azon túl egyébként tegeződtünk vele, és ez így is maradt. Mikor kicsi voltam, sokat felügyeltek rám és a bátyámra. Mint minden évben, most is náluk nyaral a három ördögfióka unokájuk. Még a gimi alatt nyaranta vigyáztam rájuk némi kis zsebpénzért cserébe. Maradjunk annyiban, hogy nem sírom vissza azt az időszakot. Visszasétálunk Arthur bácsival a házunk elé.

Amikor a rendőrök megérkeznek, pillanatok alatt kiderül, hogy már nincs senki a lakásban, de néhány dolog eltűnt. A riasztót megbütykölték, a lakást feltúrták, az egyik TV-nek és apu számítógépének biztos, hogy nyoma veszett. A rendőrök velem folytatják, feltesznek egy halom kérdést, de hamar belátják, hogy nem sokat érnek velem, mivel évek óta nem jártam a házban. Arthur bácsi tabján videó kapcsolatot indít és apu a távolból így néz át minden egyes helyiséget. Nagyjából megmaradtak a számítógépnél és a TV-nél. A rendőrök szerint valaki, vagy valami megzavarhatta a betörőt. Órák teltek el.

Mivel sok hasznomat nem veszik, így inkább bejárom a házat. Az első utam az emeletre vezet. Lassan nyitok be a régi szobámba. Pont úgy néz ki a helyiség, mint ahogy négy éve itt hagytam. Picit olyan érzés az ajtóban állni, mintha visszarepültem volna az időben. Beszívom a gyermekkorom illatát. Hirtelen megint tizennyolc évesnek érzem magamat. Belépek a szobába és lassan körbenézek.

Minden bútorom habfehér, ahogy a Yamaha digitális zongorám is, a falak a rózsaszín leghalványabb árnyalatára vannak festve. A szürke parkettán vastag, bolyhos fehér szőnyeg terül el. A nagy franciaágyon hatszáz párna a rózsaszín különböző árnyalataiban, az íróasztalom felett sok-sok kép egy parafa táblán. Vannak itt gyermekkori képek is. Sok fotón a testvéremmel közösen szerepelek. Egyik képen szavalok, a másikon zongorázok. Több képen Vicky barátnőmmel vigyorgunk egymást átölelve. És vannak képek, ahol Andy gimis, vagy egyetemista évfolyamtársaival kirándulunk, tábortűz mellett énekelünk, táncolunk az esőben és hasonlók. A falakra szerelt könyvespolcokon és a földön mindenhol körben a leginkább történelmi tárgyú könyveim. A fésülködő asztalomon az itthon hagyott sminkcuccaim. A plafonig érő gardróbszekrényem ajtaján ott lóg a tizennyolcadik születésnapomra vásárolt spagetti pántos, test vonalát követő, térd felett végződő gyönyörű apró gyöngyökkel kivarrt ruhám, azt sem vittem magammal. A ruhán végigfuttatom az ujjaimat. Hát igen, nagyon gyorsan távoztam akkor.

Andrew szobája az enyém tökéletes ellentéte. Igazi pasi szoba. Szürkés és barnás színekben pompázik. A szobája úgy lett berendezve, hogy kényelmesen le tudjon ülni a folyamatosan nálunk lógó három-négy haverja a falra szerelt TV elé. Andy szobájában a kinyitható sarok kanapé dohányszínű rajta fekete és szürke párnákkal. A falak egy része barna, egy része szürkéskék. A halvány barna parkettára nagy szürke rongyszőnyeg került. Kifejezetten nagy fekete-fehér íróasztala van fekete bőrfotellel. A polcok fehérek és van egy nagy falmatricája a kanapé felett „Be strong!"  felirattal. Légy erős! Huuh, nagyon férfias. A szoba elég régóta hangszigetelt a családi béke fenntartása céljából.

Letrappolok a nappaliba. Arthur bácsi éppen zárat cserél. Ijesztő, hogy valaki, vagy valakik itt jöttek-mentek a családom házában. Megborzongok. A rendőrök még jegyzőkönyvet írnak, de rám már nincs szükségük. Kedvesek voltak, búcsúzóul felhívták a figyelmemet, hogy inkább ne maradjak egyedül a lakásban. Tényleg, erre nem is gondoltam. Most hogyan tovább? Arthur bácsi azonnal felajánlja, hogy náluk maradhatok, de lássuk be a három unoka is sok nekik. Arthur bácsi közben többször beszél apuval telefonon. Jár az agyam. Vicky, a legkedvesebb barátnőm hozzám hasonlóan már nem él Watsonville-ben. Nem sokkal utánam hagyta el családjával a várost és ő is a Princetonra járt velem, ugyan nem azonos szakra, de természetesen kollégiumi szobatársak voltunk. A régi gimis barátnőimmel csupán rövid ideig tartottam a kapcsolatot, a telefonomon éppen valami közeli aránylag olcsó szállást keresek, amikor Arthur bácsi a kezembe nyomja a telefonját:

Emma egy nagy adag almás pitével és hideg limonádéval fogad. Most veszem észre, hogy lassan délután öt óra felé jár az idő és megéheztem. Már régóta beszélgetünk, amikor végre felhív Andrew:

Csak nézek ki a fejemből. Még csak kicsit több mint fél napja vagyok itthon és túl kell esnem azon, amitől betegesen rettegtem az elmúlt négy évben. Josh Halding… Andrew gimis osztálytársa, egyetemi csoporttársa és egyben mai napig a legjobb barátja volt az oka annak, hogy úgy hagytam itt Watsonville-t, hogy hátra sem néztem.

A nappali ablakán keresztül meglátom a ház elé gördülő autót. Gyorsan végignéztem magamon. A fekete alapon apró fehér pöttyös kedvenc nyári miniruhámat viselem fekete balerina cipővel. Gyorsan kiengedem a hosszú szőke hajamat, ujjaimmal átfésülöm. Emma hosszan átölel, elbúcsúzom a gyerkőcöktől. Arthur bácsi már a ház előtt beszélget Josh-sal és én lassan húzom a bőröndömet magam után, mintha azzal késleltethetném az elkerülhetetlent. Mire a ház elé érek, Arthur bácsi már visszafelé jön. Kioszt nekem két puszit és egyedül maradtunk.

Érdekes az ember. Négy éve nem láttam Josh-t és én a kocsiját kezdem el először nézni. Egy konszolidált, szép, sötét autó. Hol lehet a régi fehér bogárhátúja, amivel olyan nagyon sokat kirándultunk annak idején? Josh a kocsinak dőlve álldogál. Egy ideig csak állunk egymással szemben. Más lett. A magas, kék szemű, vékony srác a folyton a szemébe hulló, állig érő fekete hajjal, deszkás cuccokban már a múlté. Josh haja most elegánsan rövidebb, sokkal kevésbé bohókás. A félnapos sötét borosta is új, amitől kissé szögletesebbnek tűnik így az álla. Napszemüveget visel, kicsit zavar, hogy nem láthatom a tekintetét. Vékony most is, de valahogy izmosabb. Ing, farmer, hasított bőr cipő. Na, ilyen az új Josh. Eddig is helyes volt, de most észbontóan néz ki és akkor lassan megjelenik arcán az a félmosoly, amit tiniként annyira imádtam.

Értem. Nincs beleszólásom a dolgok menetében. A férfiak ismét felettem döntöttek. A bőröndöt halkan morgolódva átadom és beülök az autóba. Ahogy beül Josh mellém, hirtelen megcsap az illata. Ohh! Ugyanazt a parfümöt használja, amit régen. A gyomrom összeszorult. Miért van ilyen hatással rám? Korábban arra gondoltam, vagy talán abban reménykedtem, hogy ha összetalálkozunk még valaha az életben, akkor biztos majd meglepődök azon, hogy miért éreztem magamat a közelében régen úgy, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnék. Megállapítom, hogy ez hiú ábránd volt csak. Semmi sem változott.

Lassan kihajtunk az utcánkból. Szól az Arctic Monkeys-tól a Do I wanna know. Szeretem ez a számot. Ujjaimmal ütemre dobolok a térdemen. Egyikünk sem szólal meg. Kezd a csend számomra kényelmetlenné válni. Illene beszélgetést kezdeményeznem? Mégiscsak Josh tesz szívességet nekem. Nem ülhetek itt, mint egy kuka. Korábban mindig piszkáltuk egymást. Folyamatosan beszóltunk a másiknak. Azon gondolkodom, hogy milyen ártatlan beszédtémát lehetne feldobni. Ez hamar megoldódik, amikor meglepve látom, hogy nem a házuk felé veszi az irányt.

Tehát külön él. Szuper, szóval valami legénylakásba megyünk? Megölöm Andrew-t, csak egyszer kerüljön elém újra. Már látom is a lelki szemeim előtt egy tipikus fiúk lakta albérletet a sok koszos edénnyel és szerteszét hagyott ruhákkal. Mi jöhet még?

Pár perc múlva egy kis rendezett zsákutcában állunk meg egy új építésű kétemeletes ház előtt. Begördülünk a kb. négy-öt lakásos ház alatti mélygarázsba. Josh leparkol és lekerül a napszemüveg is. Upsz, az a kék szem a fekete szempillákkal mindig is a gyengém volt. Josh a lifthez indul a bőröndömmel a kezében. Mélygarázs? Lift? Valahogy nem illenek az általam elképzelt képbe. Csendben nézelődök. Josh kulcsot vesz elő a zsebéből, de mielőtt a kulcslyukba helyezné, megtorpan. Rám mosolyog és megkérdezi.

Josh eligazít a fürdőszoba felé, a mosolyogva a kezembe nyom egy nagy halványszürke törölközőt.

A fürdőszoba is sötétszürke színben pompázik fehér mosdókagylóval, nagy metszett tükörrel és a közepén egy hatalmas fehér káddal. Pár perccel később fekszem a kádban a nyakig érő langyos vízben és azon gondolkozom, hogy milyen idiótaként tudok én viselkedni. Önkéntelenül a fejemet csóválom. Nem az a béna tini lány vagyok már, akinek összecsuklott a térde ahányszor hozzászólt Josh. Hol van az már? Könyörgöm, én egy huszonkettő éves nő vagyok egy korrekt diplomával és szeptembertől már egy mások által irigyelt asszisztensi állással is rendelkezem egy jó nevű ismert online zeneboltnál, a Bandcampnél. Kiterjedt baráti körrel dicsekedhetek Princetonban és már jó néhány hősszerelmessel a hátam mögött, akik éjt nappallá téve tudtak rohanni utánam. Persze valószínűleg annak is oka van, hogy egyik pasi sem érdekelt komolyan. Sokat nevettek ezen a barátaim. Amíg a szőke herceget várom… – filozofálgattak számtalan alkalommal kedvenc helyünkön borozás közben. – …elmúlik az életem. De ha őszinte akarok lenni, egyik pasi sem volt rám az elvárt hatással. Rövid kapcsolataim végére mindig én tettem pontot, még mielőtt komolyabbra fordultak volna.

Kemény időszak volt a hátam mögött. Jól esett lazítani. A fürdőszobából egyenesen az általam kiválasztott szobába megyek, amelyik a legtávolabb esett Josh szobájától. Kíváncsian szétnézek a szobában, de semmi érdekeset nem találok. Fehér falak, halványkék szalagfüggöny. A franciaágyon világoskék ágynemű és kék ágytakaró. A plafonig érő fehér beépített szekrényben csak ágyneműk és plédek vannak behajtogatva. Az ágy felett egy nagyon szép kinagyított fénykép lóg bekeretezve. Felismerem az utcánk mögötti kiserdőt rajta, ahol sokat játszottunk gyermekkoromban és később számtalan órát töltöttünk Josh-sal kettesben. Valószínűleg ő fényképezte. Kipakolok a bőröndömből. Átnézem az e-mailjeimet, néhányra válaszolok. Amikor végzek, ledőlök a pihe-puha franciaágyra és el is alszom valószínűleg azonnal. Maximum egy húsz percet alhattam, amikor felriadok a telefoncsöngésre. Zaklatottan ébredek, valami rosszat álmodhattam. Már sötétedik és a félhomályban először nem tudom, hol vagyok. Lassan tisztul ki a kép. A telefonomért nyúlok, a vonal másik végén Andrew aggodalmaskodik.

Andrew hahotázik egy jót, még beszélgetünk az új albérletéről, illetve arról, hogy mivel ütjük majd el az időt, ha hazaérnek és elbúcsúzunk.

Felhúzom a kedvenc farmeromat és választok hozzá egy laza pólót. Keresek egy rágót a táskámban, átfésülöm a hajamat és kimegyek a nappaliba, ahonnan csörömpölés hangja szűrődik be. A nappali rejtett világítása nagyon tetszik. Josh háttal áll a konyhapult mögötti hűtőnél. Ő is átöltözött. A farmerhez fehér pólót visel. Ahogy az ajtócsukásra megfordul, elmosolyodik és végigmér. A pólója vékony anyagától tökéletesen láthatóvá válik a kidolgozott kockás hasa. Hát ez durvább, mint volt. Megakad a pillantásom a pólóján. Többször szerepel egymás alatt a szürke ötven árnyalata felirat, minden sor a szürke szín más-más árnyalatában. Tetszik, nagyon ötletes. Megszólalni sincs időm, mert már belém is köt régi jó szokása szerint.

Josh rajtam felejti a tekintetét egy pillanatra, aztán felnevet és már hívja is a régi csapat kedvenc gyorséttermét, a Domino’s Pizzát. Régen hetente egyszer legalább ott vacsorázott a baráti társaság. Kér nekem egy közepes méretű három sajtos pizzát kólával és karamellás fagyival. Elhűlve bámulok felé. Pontosan emlékszik arra, hogy mi volt a kedvencem? Meglepően jól esett, de zavarba is jöttem. Josh beizzítja a rádiót. Jonas Blue Perfect Strangers című száma tölti be a nappalit. Dúdolgatom az egyébként találó szövegét. Régen még Josh gondolatait is előre tudtam, de most már tényleg tökéletesen idegen számomra, persze ettől még akár jól is kijöhetünk egymással a következő pár nap alatt. Amíg ő a rendelést intézi, szétnézek a nappaliban. Egy kényelmesnek tűnő nagyméretű grafitszürke kanapé uralja a nappalit, szemben a falon hatalmas lapos TV. A fal mentén könyvespolcok, mindenhol könyvek, sok építészeti, jogi és informatikával, illetve vállalkozásokkal kapcsolatos könyvet találok és egy-két klasszikust. Érdeklődése még mindig szerteágazó. Ez nem változott az évek során. Szinte sajnálom, hogy sehol semmi személyes. Képek csak Josh családjáról voltak. Nagyon szeretem a szüleit, majd őket is meg kell látogatnom mielőbb, rögzítem magamba. Josh egyke és mint már említettem, elég késői gyermek, talán ezért is szeretett leginkább nálunk lógni. Andrew-val olyanok voltak, mint a testvérek.

Ekkor felfedezek egy nagyon régi képet, amelyen Andrew-val vigyorog még a Stanfordon. Josh és Andrew az általánosban és a gimiben is osztálytársak voltak, majd míg én a Watsonville Gimnáziumot végeztem, mindketten a Stanfordra jártak, ami körülbelül egy óra volt autóval Watsonville-ből, így éjjel-nappal nálunk lógtak a nagy baráti társaságukkal és a srácokhoz időnként csapódott csajszikkal együtt. Informatikusként diplomáztak mindannyian, ebből adódóan a családomra és a baráti körömre egyáltalán nem jellemző a közösségi oldalak használata. Első kézből kaptam akár naponta oktatást a kamuprofilok mögé rejtőző csalókról, az áldozattá válás sokféle változatáról és a közösségi oldalak egyéniségformáló hatásáról. Andrew számtalanszor kifejtette, hogy az én húgom nem fogja a legújabb profilképe alatt feszülten figyelni a lájkok alakulását. Apuék mélyen egyetértettek ezzel. Egyikünk sem oszt meg magáról képeket semmilyen fórumon, a kapcsolattartásnak a hagyományos módját alkalmazzuk csak, becsengetünk egymáshoz vagy felhívjuk egymást és beszélgetünk. Amikor lediplomáztak, Andrew Denverben kapott egy szuper állást, Josh pedig visszatért Watsonville-be és közös vállalkozásba kezdett egy másik évfolyamtársával, akivel nem voltak korábban nagyon szoros kapcsolatba, így a neve sem jut eszembe. Andrew és Josh folyamatosan tartotta a kapcsolatot, szinte havonta meglátogatták egymást.

Tovább nézelődöm. Igaz, miért is gondoltam, hogy egyedülálló? Ugyan semmi sem utalt a lakásban női kézre, vagy valamilyen fix kapcsolatra, pláne menyasszonyra, de attól biztos van valaki mellette. Régen is folyamatosan lógott rajta egy-egy csaj, akik hasonló gyorsasággal váltakoztak, mint az én drága bátyám esetében, de nála valahogy diszkrétebben működött a dolog. Andrew-nál szinte soha nem lehetett megúszni a csalódott barátnő kiabálását, zokogását, hangos méltatlankodását, mindig zengett a ház. Azonban Josh szakításait sosem követte ilyen dühös reakció és watsonville-i tartózkodásom utolsó pár hónapjában már csak velem foglalkozott, vagy legalábbis én úgy láttam, vagy úgy akartam látni. Régen volt.

Mire ezt végiggondoltam már konyhapultnál állok mellette. Nézem őt, ahogy bort vesz elő.

–       Hány éves is vagy Lucille? Te már ihatsz alkoholt? – hát persze. Josh és a szarkazmus jó barátok, főleg az én jelenlétemben.

Hűha, ilyen gyorsan és lazán bele közepébe? Érdekes, hogy soha nem jutott eszembe, hogy ezt a kérdést a családomon kívül bárki felteszi majd nekem. Nekik már négy éve otthonról a repülőtér felé tartva kitaláltam egy hihető magyarázatot, ami valahogy úgy hangzott, hogy nagyon féltem az új sulitól, a változástól és úgy voltam vele, hogy egész nyáron csak őrlődnék itthon, így kaptam magamat és már útban voltam Princeton mellett lakó nagynénémhez reménykedve abban, hogy így sokkal könnyebb lesz az egyetem kezdetén a beilleszkedés. Másik instant válasszal nem készültem. Pláne nem Josh részére. De hát kérdéseim nekem is lennének bőven.

A csengő hangjára összerezzenek. Megérkezik a vacsora. Próbálok beszállni valamennyi pénzzel, de Josh úri emberhez méltó módon elhajt. Nagy vigyorogva tömöm magamba a kedvenceimet. Ezer éve nem éreztem ezeket az ízeket. Hasonlókat persze, de nem ugyanilyet. Boldog vagyok. Ketchup csöpög az államról a konyhapultra, de elmondhatatlanul finom minden. A szállásadóm már befejezte az étkezést és mosolyogva figyel, majd idővel megszólal.

Fogat mosok és felveszem a micimackós hosszú pólómat. Az ágyból nézem még a TV-t, de egyszerűen képtelen vagyok a filmre koncentrálni. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy legközelebb mit mondjak Josh-nak, ha felmerül az évekkel ezelőtti viharos gyorsaságú távozásom kérdése. A Princetont nem hinné el, mert akkoriban sokat beszélgettünk az egyetemről és pontosan tudja, hogy eszem ágában sem volt korábban odautazni, sőt lelkesen vártam az év kezdetét, nem pedig félelemmel. Megmondani pont neki, hogy ő volt az oka? Kizárt dolog! Sose vallanám be. Nem találok újabb hihető magyarázatot, de nem is akarok a hazugságok útvesztőjébe kerülni. Talán azt mondom majd, hogy semmi köze hozzá. Elnapolom a kérdést és kikapcsolom a TV-t.

Hiába érzem a fáradságot mindent tagomban, órák múlva még mindig ébren ülök az ágyban. Nem sikerül elaludni, de nem értem miért. Hánykolódok, forgolódok, majd végül megunom és kimegyek vizet inni a konyhába, zenét hallgatok a telómon, ismét megszomjazom és időnként a sok folyadék miatt felkeresem a WC-t. Igyekszem mindezt nagyon halkan tenni. Ezt az éjszaka folyamán még jó sokszor eljátszom. Hajnali három felé már sírás széli állapotok vannak nálam. A huszadik pohár víznél megjelenik Josh a hálószobája ajtajában. Nem lepődök meg. Tulajdonképpen számítottam rá, hogy fel fog ébredni. Egy sötétszürke melegítőalsó és a szeme színével azonos bő nyakú világoskék póló van rajta. A szemöldökét összeráncolja.

Június 23.

Arra ébredek, hogy a nappaliban már világos van. A TV órája szerint már elmúlt kilenc óra. Josh mellettem, háttal nekem még az igazak álmát aludja. Jól betörtem az életébe és tönkre vágtam a szerda estéjét. Hallgatom a csendes lélegzetvételeit, nézem a hátát a póló anyagán átsejlő izmokkal, a szinte fekete haját, aztán

Reviews for Akarom-e tudni?

[Hanna Simon · Rating: 5 out of 5 stars]

Letehetetlen romantikus regény. Régen olvastam ilyen jó könyvet. Nagyon tetszett!

[Nagy Veronika · Rating: 3 out of 5 stars]

Hibásan lett feltöltve vagy nem tudom mi történhetett, nem minden oldalt és párbeszédet jelenít meg nálam.