Péntek a szigeten

By Tracey Garvis Graves

Szerelem és szex a tanárnővel - a sokat vitatott, milliós példányszámban eladott nemzetközi bestseller

A tizenhat éves T.J.Callahannek semmi kedve bárhova is elutazni. Rákbetegsége visszafejlődőben, és nem vágyik másra, mint visszakapni a régi életét. De a szülei ragaszkodnak hozzá, hogy nyáron behozza az iskolai lemaradását, és megtanulja mindazt, amit a betegsége miatt mulasztott.

A harmincéves angoltanárnő, Anna Emerson, akit felmorzsoltak a hideg chicagói telek és egy céltalan kapcsolat, kapva kap az alkalmon, hogy megtörje a mindennapok egyhangúságát. Elvállalja, hogy a nyarat egy trópusi szigeten töltse és T.J.-t tanítsa.

Anna és T.J. felszállnak egy magánrepülőgépre, és elindulnak a Callahan család nyaralójába, de amikor a Maldív-szigetcsoport ezerkétszáz szigete fölött repülnek, bekövetkezik az elképzelhetetlen: lezuhannak a cápáktól nyüzsgő vízbe. Sikerül kivergődniük a partra, de hamarosan rádöbbennek, hogy egy lakatlan szigeten ragadtak.

Eleinte csak egyre gondolnak: a túlélésre. De ahogy a napokból hetek lesznek, aztán hónapok, születésnapok jönnek és múlnak el, a hajótörötteknek meg kell küzdeniük a trópusi viharokkal, a tengerben ólálkodó számtalan veszéllyel és a legnagyobb fenyegetéssel, annak a lehetőségével, hogy T.J. rákja kiújul. Csak egymás szeretetében bízhatnak és egymásra támaszkodhatnak, így ennek a két elveszett léleknek bele kell törődnie a helyzetébe, és azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb szükségük van rá, egymás társaságából kell vigaszt meríteniük.

Tracey Garvis Graves regénye pillanatok alatt óriási viharokat kavart, és lett igazi kultuszkönyv, milliós példányszámú bestseller.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 28, 2019
• ISBN: 9786156022202

Book preview

cover.jpg

TRACEY GARVIS GRAVES

Péntek a szigeten

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: On the Island

Fordította: Dörnyei Julianna Katalin

Copyright © Tracey Garvis Graves, 2011

Hungarian translation © Dörnyei Julianna Katalin

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019

ISBN 9786156022202

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

1. FEJEZET

Anna

2001. június

Harmincéves voltam, amikor az a hidroplán, amelyiken T.J. Callahannel utaztunk, kényszerleszállást hajtott végre az Indiai-óceánon. T.J. tizenhat éves volt, és azelőtt három hónappal gyógyult ki a Hodgkin-limfómából. A pilóta neve Mick volt, ám ő a vízbe csapódásunk előtt meghalt.

A barátom, John vitt ki minket a reptérre, bár ő csak a harmadik volt a listámon, amelyen azok szerepeltek, akiket szerettem volna, ha kivisznek. Az első anyám volt, a második pedig a testvérem, Sarah. Átverekedtük magunkat az emberek és a nagy, kerekes bőröndjeik tömegén, amiket maguk mögött húztak, és közben azon gondolkodtam, vajon miért jutott ma eszébe mindenkinek Chicagóban repülővel utazni. Amikor végre odaértünk a US Airways pultjához, a jegykezelő elmosolyodott, felcímkézte a csomagomat, és átnyújtott egy beszállókártyát.

– Köszönjük, Miss Emerson. Egészen Maléig szól a beszállókártyája. Jó utat kívánok!

Becsúsztattam a beszállókártyát a ridikülömbe, és Johnhoz fordultam, hogy elbúcsúzzam. – Köszönöm, hogy kihoztál.

– Odakísérlek, Anna.

– Nem kell – mondtam neki a fejem rázva.

Erre összerándult.

– Szeretném.

Csendben araszoltunk tovább, követve a lassan mozgó utasok tömegét. A kapunál John megkérdezte: – Hogy néz ki?

– Kopasz és sovány.

Körülnéztem a tömegben, majd elmosolyodtam, amikor észrevettem T.J.-t, mert a fejét már rövid barna haj fedte. Integettem neki, amit bólintással viszonzott, miközben a mellette ülő fiú oldalba bökte a könyökével.

– Ki az a másik kölyök? – kérdezte John.

– Azt hiszem, Ben, a barátja.

A székükben hanyagul hátradőlve ültek, és pont olyan ruhát viseltek, mint a legtöbb tizenhat éves fiú: hosszú, bő rövidnadrág, póló és lógó fűzőjű teniszcipő, T.J. lábánál egy hátizsák volt a földön.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte John. Kezét a hátsó zsebébe tette, és a reptér kopott szőnyegét bámulta.

Hát, valamelyikünknek muszáj tennie valamit.

– Igen.

– Kérlek, ne hozz végleges döntést, amíg vissza nem érsz!

Úgy tettem, mint aki nem veszi észre az iróniát a hangjában.

– Mondtam már, hogy nem fogok.

Ám valójában csak egyetlen lehetséges választás volt. De úgy döntöttem, hogy elhalasztom a döntést a nyár végéig.

John átölelte a derekam és megcsókolt, pár másodperccel hosszabban, mint ahogy egy ilyen nyilvános helyen illett volna. Zavartan elhúzódtam. A szemem sarkából észrevettem, hogy T.J. és Ben mindent látott.

– Szeretlek – mondta.

Bólintottam. – Tudom.

Rezignáltan felemelte a táskámat a földről, és a vállamra akasztotta a pántot. – Jó utat kívánok! Hívj, amikor odaérsz!

– Oké.

John elment, én pedig néztem, amíg el nem tűnt a tömegben. Aztán lesimítottam a szoknyám elejét, és odamentem a fiúkhoz. Lesütötték a szemüket, ahogy közeledtem.

– Szia, T.J.! Jól nézel ki. Indulhatunk?

Barna szemével futólag az enyémbe nézett. – Aha, persze.

Felszedett egy kicsit magára, és az arca sem volt már olyan sápadt. Fogszabályzót viselt, amit eddig észre sem vettem, és egy kis heg volt az állán.

– Helló! Anna vagyok – fordultam a T.J. mellett ülő fiúhoz. – Te biztosan Ben vagy. Milyen volt a buli?

Zavartan T.J.-re pillantott. – Ööö, jó volt.

Elővettem a mobilom, és megnéztem, mennyi az idő.

– Azonnal visszajövök, T.J. Kiderítem, hogy mi a helyzet a járatunkkal.

Amikor elindultam, még hallottam Bent, ahogy azt mondja:

– Haver, a bébicsőszöd vadítóan jól néz ki!

– Ő a magántanárom, seggfej.

A szavak leperegtek rólam. Középiskolai tanár voltam, és a hormontúltengéses fiúk megjegyzéseit foglalkozási ártalomnak tekintettem.

Amikor megbizonyosodtam arról, hogy a járat időben indul, visszamentem, és a T.J. melletti üres székre ültem.

– Ben elment?

– Aha. Az anyja már unta, hogy a reptér körül körözzön. Ben nem hagyta, hogy bejöjjön velünk.

– Szeretnél enni valamit?

Megrázta a fejét.

– Nem vagyok éhes.

Kínos csendben ültünk, amíg el nem jött a beszállás ideje. T.J. követett az első osztályra vezető keskeny folyosón az ülések között.

– Szeretnél az ablak mellé ülni? – kérdeztem.

Megvonta a vállát.

– Persze. Köszönöm.

Félreálltam és megvártam, amíg elfoglalja a helyét, aztán leültem mellé és becsatoltam az övét. Kihalászott egy hordozható CD-lejátszót a hátizsákjából, feltette a fülhallgatóit, ezáltal finoman a tudtomra adva, hogy nincs kedve beszélgetni. Elővettem egy könyvet a kézipoggyászomból, a pilóta pedig felemelte a gépet, és magunk mögött hagytuk Chicagót.

A dolgok Németországban kezdtek rosszra fordulni. Valamivel több, mint tizennyolc óra kellett volna, hogy Chicagóból Maléba, a Maldív-szigetek fővárosába érjünk, de késésbe kerültünk, miután egy egész napot és éjszakát a frankfurti nemzetközi repülőtéren töltöttünk, arra várva, hogy átirányítsák a járatunkat, így technikai problémák és időjárási viszontagságok miatt az eredeti útitervünk meghiúsult. Miután végre visszaigazolták, hogy a következő járaton rajta leszünk, hajnali három órakor T.J.-jel a kemény műanyag székeken ücsörögtünk. A szemét dörzsölte.

Egy sor üres székre mutattam.

– Feküdj le, ha gondolod.

– Á, semmi bajom – válaszolta, miközben elnyomott egy ásítást.

– Még jó néhány órán át nem indul a gépünk. Meg kellene próbálnod aludni.

– Maga nem fáradt?

Kimerült voltam, de T.J.-nek valószínűleg nagyobb szüksége volt pihenésre, mint nekem. – Jól vagyok. Aludj csak!

– Biztos?

– Teljesen.

– Oké. – Bágyadtan elmosolyodott. – Köszönöm.

Kinyújtózott a székeken, és azonnal álomba merült.

Bámultam kifelé az ablakon, és néztem, ahogy a repülőgépek fel- és leszállnak, és piros lámpáik villognak az éjszakában.

A légkondicionáló hidege miatt libabőrös lett a karom, és dideregtem a szoknyában meg az ujjatlan blúzomban. A közeli mellékhelyiségben átöltöztem a kézipoggyászomban lévő farmerbe és hosszú ujjú pólóba, majd vettem egy csésze kávét. Amikor visszaültem T.J. mellé, olvasni kezdtem, és csak három óra múlva ébresztettem fel, amikor bemondták a járatunkat.

További késésbe kerültünk, miután Srí Lankára értünk – ezúttal a személyzet hiánya miatt –, és mire leszálltunk a Maldív-szigeteki Malé nemzetközi repülőterén, már harminc órája talpon voltam, Callahanék bérelt nyaralója pedig még mindig kétórányira volt hidroplánnal. A halántékom zúgott, a szemem fájt, száraz volt és égett. Amikor közölték velünk, hogy nincs foglalásunk, vissza kellett nyelnem a könnyeimet.

– De még visszaigazoló számom is van – mondtam a jegykezelőnek, miközben egy darab papírt csúsztattam elé. – Azelőtt módosítottam a foglalásunkat, hogy elhagytuk Srí Lankát. Két hely. T.J. Callahan és Anna Emerson. Ellenőrizné újra, kérem?

A jegykezelő megnézte a számítógépet.

– Sajnálom – ingatta a fejét. – A nevük nincs a listán. A hidroplán megtelt.

– És mi a helyzet a következő járattal?

– Nemsokára sötét lesz. A hidroplánok nem repülhetnek sötétedés után. – Amikor látta, hogy mennyire megrázott a hír, együtt érző pillantást vetett rám, elkezdte ütögetni a billentyűzetét, majd felvette a telefont. – Megnézem, mit tehetek.

– Köszönöm.

T.J.-jel bementünk egy kis ajándékboltba, és vettünk két üveg vizet. – Kéred az egyiket?

– Nem, kösz.

– Szerintem tedd be a hátizsákodba – javasoltam, s odanyújtottam neki. – Később még jól jöhet.

Előástam egy üveg Tylenolt a táskámból, kiráztam két szemet a tenyerembe, és némi víz kíséretében lenyeltem. Leültünk egy padra, felhívtam T.J. anyját, Jane-t, és tudattam vele, hogy ne várjanak minket reggelig.

– Lehet, hogy találnak még helyet valamelyik járaton, de nem hiszem, hogy ma odaérünk. A hidroplánok nem repülnek sötétedés után, ezért lehet, hogy a reptéren kell éjszakáznunk.

– Sajnálom, Anna. Biztosan kimerült – mondta.

– Á, semmi gond. Holnap már mindenképpen ott leszünk. – Befogtam a telefont a tenyeremmel. – Akarsz beszélni anyukáddal?

T.J. grimaszt vágott és megrázta a fejét.

Arra lettem figyelmes, hogy a jegykezelő mosolyogva integet nekünk.

– Jane, képzelje, lehet, hogy mégis sikerül… – Aztán megszakadt a vonal.

Visszatettem a telefont a táskámba, és lélegzetvisszafojtva odamentem a pulthoz.

– Az egyik charterpilótánk el tudja vinni önöket a szigetre – újságolta a jegykezelő. – Az utasok, akiket vinnie kellett volna, leragadtak Srí Lankán, és nem érnek ide holnap reggelig.

Nagyot sóhajtottam és elmosolyodtam.

– Ez nagyszerű. Köszönöm, hogy keresett nekünk egy járatot. Nagyon hálás vagyok érte.

Próbáltam újra felhívni T.J. szüleit, de nem volt vétel. Azt reméltem, hogy a szigetre érve sikerül majd.

– Kész vagy, T.J.?

– Aha – dünnyögte, miközben felkapta hátizsákját.

Egy kisbusz odavitt bennünket a légi taxi indulási helyére. Az alkalmazott kezelte a jegyünket és elintézte a poggyászfelvételt a pultnál, majd kisétáltunk.

A Maldív-szigetek klímája a kedvenc fitnesztermem gőzfürdőjére emlékeztetett. Azonnal izzadni kezdett a homlokom és a tarkóm. A farmeromat és a hosszú ujjú pólómat a forró, nedves levegő a bőrömhöz tapasztotta, és azt kívántam, bárcsak visszaöltöztem volna valami könnyedebbe.

Mindig ennyire fülledt itt a levegő?

Egy reptéri dolgozó állt a víz felszínén lágyan ringatózó hidroplán melletti mólón. Integetve hívott oda bennünket. Amikor T.J. odaért hozzá, kinyitotta az ajtót, és mi lehajolva beszálltunk. A pilóta a székében ült, és sajtburgerrel teli szájjal mosolygott.

– Hali, Mick vagyok. – Megrágta, majd lenyelte a falatot. – Kérem, nem baj, ha befejezem a vacsorám?

Úgy tűnt, az ötvenes évei végén jár, és annyira túlsúlyos volt, hogy alig fért a pilótaülésbe. Oldalzsebes rövidnadrágot viselt, és egy olyan hatalmas, színes mintájú pólót, amekkorát még soha nem láttam. Mezítláb volt. Felső ajkán és homlokán izzadság gyöngyözött. Bekapta az utolsó falat sajtburgert, és megtörölte a száját egy szalvétával.

– Anna vagyok, ő pedig itt T.J. – mutatkoztam be mosolyogva, miközben kézfogás szándékával felé nyújtottam a kezem. – És persze hogy nem baj.

A tíz ember szállítására alkalmas Twin Otter DHC-6-nak kerozin- és dohszaga volt. T.J. bekötötte magát, és az ablakon bámult kifelé. A mellette levő sorba ültem, beraktam a táskám az ülés alá, és megdörzsöltem a szemem. Mick beindította a motorokat. A zaj elnyomta a hangját, de amikor oldalra fordította a fejét, láttam, hogy mozog az ajka, amint a pilótarádióján keresztül beszél valakivel. Elhúzódott a mólótól, gyorsított, majd felszálltunk.

Bosszankodtam, amiért képtelen vagyok repülőn aludni. Mindig irigyeltem azokat, akik egyszerűen elalszanak, amint a gép felszáll, és fel sem ébrednek, amíg a kerekek leszálláskor

a kifutóra nem érnek. Próbáltam szunyókálni, de a napfény betűzött a hidroplán ablakain, és az összezavarodott biológiai órám beleszólt az elalvásba. Amikor végre feladtam és kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy T.J. engem bámul. Ha jól ítéltem meg az ő arckifejezéséből és az én elpirulásomból, akkor mindketten zavarban voltunk. Elfordult, feje alá gyűrte a hátizsákját, és pár perc múlva már aludt is.

Nyugtalanul kicsatoltam a biztonsági övem, és előrementem megkérdezni Micket, hogy mennyi idő múlva érünk oda.

– Még úgy egy óra. – A másodpilóta székére mutatott. – Üljön oda, ha akar.

Leültem és becsatoltam a biztonsági övet. A kezemet használva árnyékolóként, körülnéztem. A látvány lélegzetelállító volt. Az ég teljesen tiszta és kobaltkék. Alattunk az Indiai-óceán mentazöld és türkiz színben kavargott.

Mick a mellkasát masszírozta a kezével, és egy csomag savlekötő után nyúlt. Bekapott egyet.

– Gyomorégés. Ez jár azzal, ha sajtburgert eszem. De sokkal jobb íze van, mint a salátának, tudja? – Nevetett, én pedig egyetértőn bólogattam. – Szóval, hova valósiak maguk ketten?

– Chicagóba.

– És mit csinál ott, Chicagóban? – Bekapott még egy savlekötőt.

– Irodalmat tanítok tizedikeseknek.

– Á, nyári vakáció.

– Hát, nem nekem. Általában magánórákat adok nyaranta. – T.J. felé böktem. – A szülei felfogadtak, hogy segítsek neki felzárkózni. Hodgkin-limfómája volt, és sokat hiányzott az iskolából.

– Igen, gondoltam is, hogy túl fiatal, hogy az anyja lehessen.

Elmosolyodtam.

– A szülei és a testvérei pár nappal ezelőtt jöttek ide.

Nem tudtam akkor indulni, amikor Callahanék, mert a középiskola, ahol tanítok, néhány nappal később adta ki a nyári szabadságomat, mint T.J. magániskolája. Amikor ezt a fiú megtudta, meggyőzte a szüleit, hogy Chicagóban maradhasson a hétvégére, és velem utazzon inkább. Jane Callahan telefonált, hogy megkérdezze, megfelel-e így nekem.

– Ben barátja bulit rendez. Nagyon szeretne ott lenni. Biztosan nem bánja? – kérdezte.

– Nem, egyáltalán nem – feleltem. – Így lesz alkalmunk megismerni egymást.

Csak egyszer találkoztam T.J.-jel, amikor a szüleinél voltam interjún. Szüksége lesz egy kis időre, hogy elfogadjon. Mindig így volt, amikor új diákkal dolgoztam, különösen, ha tizenéves fiúról volt szó.

Mick hangja szakította félbe a gondolataimat.

– Meddig maradnak?

– A nyár végéig. Kibéreltek egy házat a szigeten.

– Tehát a srác meggyógyult?

– Igen. A szülei azt mesélték, hogy egy ideig nagyon beteg volt, de pár hónapja egyre jobban van.

– Szép hely nyári munkának.

Elvigyorodtam.

– A könyvtárnál sokkal jobb.

Ezután csendben repültünk egy darabig.

– Tényleg ezerkétszáz sziget van odalenn? – tudakoltam. Csak hármat-négyet számoltam össze, egy hatalmas kirakós darabjaiként elszórva a vízben. Vártam a választ. – Mick?

– Hogy mi van? Ja, igen, körülbelül annyi. Csak kábé kétszáz lakott, de ahogy a dolgok errefelé fejlődnek, szerintem ez változni fog. Minden hónapban új hotel vagy üdülő nyílik. – Kuncogott. – Mindenkinek kell egy szelet a paradicsomból.

Mick újból megdörzsölte a mellkasát, levette a botkormányról a bal kezét, és kinyújtotta maga elé. Szembeötlött fájdalmas arckifejezése és a homlokán gyöngyöző izzadság.

– Jól van?

– Jól vagyok. Csak ennyire még sosem égett a gyomrom. – Bekapott még két savlekötőt, és összegyűrte az üres dobozt.

Rossz érzés fogott el.

– Felhívjunk valakit? Ha megmutatja, hogyan használjam a rádiót, szívesen megteszem.

– Nem, jól leszek, amint a savlekötő elkezd hatni. – Mély levegőt vett és rám mosolygott. – De azért köszönöm.

Egy ideig úgy tűnt, jól van, de tíz perccel később levette a jobb kezét a kormányról, és elkezdte vele dörzsölni a bal vállát. Arcán verejték csorgott végig. A légzése nehézkesnek tűnt, és úgy fészkelődött az ülésében, mintha nem találna kényelmes helyzetet. A rossz érzésem hirtelen teljes pánikba csapott át.

T.J. felébredt. – Anna! – szólított meg elég hangosan, hogy meghalljam a motor zaján keresztül. Megfordultam. – Közel vagyunk már?

Kicsatoltam a biztonsági övet, hátramentem és leültem T.J. mellé. Nem akartam kiabálni, ezért közelebb hajoltam és ezt mondtam:

– Figyelj, elég valószínű, hogy Micknek éppen szívrohama van. Fáj a mellkasa és nagyon rosszul fest, de a gyomorégését okolja.

– Micsoda? Ez komoly?

Bólintottam.

– Apám tavaly túlélt egy komoly szívrohamot, úgyhogy felismerem a jeleit. Azt hiszem, fél bevallani, hogy valami tényleg nincs rendben.

– És mi lesz velünk? Tudja még irányítani a gépet?

– Fogalmam sincs.

T.J.-jel előrementünk a pilótafülkébe. Mick mindkét kezét a mellére szorította, és a szemei csukva voltak. A headsetje lebillent, és az arca hamuszínbe fordult.

Leguggoltam az ülése mellé, és félelem nyilallt belém.

– Mick! – A hangom sürgető volt. – Segítséget kell hívnunk.

Bólintott.

– Leteszem a gépet a vízre, aztán egyiküknek rádióznia kell – jelentette ki levegő után kapkodva. – Vegyék fel a mentőmellényeket! Ott vannak az ajtó melletti csomagtérben. Aztán üljenek le és csatolják be a biztonsági öveket! – A fájdalomtól az arca eltorzult. – Menjenek!

A szívem hangosan kalapált a mellkasomban, és az adrenalin elárasztotta a testem. Elrohantunk a csomagtérig, és átkutattuk.

– Miért kell felvennünk a mentőmellényeket Anna? Ez a gép lebeg a vízen, nem?

Mert attól fél, hogy nem fogja tudni időben letenni a gépet.

– Nem tudom, lehet, hogy csak ez a megszokott eljárás. Az óceán közepén fogunk landolni.

Megtaláltam a mentőmellényeket egy MENTŐTUTAJ feliratú, henger alakú tárgy és több láda közé ékelődve. – Fogd! – mondtam T.J.-nek, miközben átnyújtottam neki egyet, aztán én is felvettem egy másikat.

Leültünk és bekötöttük a biztonsági öveket. A kezeim annyira remegtek, hogy csak másodszorra sikerült.

– Ha elveszíti az eszméletét, azonnal szívmasszázst kell végeznem rajta. Ki kell találnod, hogyan kell használni a rádiót, rendben, T.J.?

A szemei kitágultak, de bólintott.

– Az menni fog.

Megmarkoltam az ülésem karfáját, és az ablakon át figyeltem, hogyan közeledik az óceán hullámzó felszíne. De aztán ahelyett, hogy lassítottunk volna, meredek szögben ereszkedve egyre gyorsultunk. A repülő eleje felé néztem. Mick rá volt borulva a botkormányra, és nem mozdult. Kikapcsoltam a biztonsági övem, és elindultam a folyosón.

– Anna! – kiáltotta T.J. Az ingem széle kicsúszott a kezéből.

Még mielőtt a pilótafülkéhez értem volna, Mick hátravágódott az ülésében, s a kezei még a kormányon voltak, amikor egy hatalmas görcs megrázta a testét. A repülő élesen felkapta az orrát és farokkal a vízhez csapódott, majd ide-oda kacsázott. Amikor az egyik szárny széle hozzáért a felszínhez, a gép bukfencezni kezdett.

A becsapódástól elvesztettem az egyensúlyom, mintha valaki kötelet kötött volna a bokámra és hirtelen megrántotta volna. Széttörő üveg hangja hallatszott, és úgy éreztem, lebegek, aminek aztán hasító fájdalom vetett véget, amikor a gép kettétört.

Belezuhantam az óceánba, és a torkomba sós víz ömlött. Teljesen elveszítettem a tájékozódási képességem, de a mentőmellényem lassan felfelé emelt. A fejem kibukkant a vízfelszín fölé, és rohamszerű köhögés tört rám, miközben próbáltam levegőt belélegezni és a vizet kiköpni.

T.J! Istenem, hol lehet T.J.?

Elképzeltem, ahogy az ülésében ülve nem tudja kikapcsolni a biztonsági övét. Pásztázni kezdtem a vizet, hunyorogva a napsütéstől és a nevét kiáltozva. Már-már azt hittem, hogy biztosan odaveszett, amikor fulladozva és köpködve a felszínre jött.

Miközben felé úsztam, vért éreztem a számban, a fejem pedig úgy lüktetett, hogy azt hittem, felrobban. Amikor odaértem hozzá, megfogtam a kezét és el akartam neki mondani, milyen boldog vagyok, amiért megmenekült, de képtelen voltam megfogalmazni, amit szerettem volna, ráadásul az ájulás kerülgetett.

T.J. rám kiabált, hogy magamhoz térjek. Emlékszem a magas hullámokra és hogy egyre több vizet nyelek, de aztán már semmire.

2. FEJEZET

T.J.

A tengervíz örvénylett körülöttem, feltódult az orromba, le a torkomon, bele a szemembe. Nem tudtam fuldoklás nélkül lélegezni. Anna felém úszott, sírt, vérzett és kiabált. Megragadta a kezem és beszélni próbált, de egyetlen értelmes mondatot sem tudott kinyögni, így semmit nem tudtam kivenni abból, amit mondott. A feje előrebukott, arccal a tengerbe. Kiemeltem a hajánál fogva.

– Ébredj, Anna, ébredj! – A hullámok nagyon magasak voltak, és attól féltem, hogy elveszítjük egymást, úgyhogy bedugtam a jobb karom a mentőmellénye tartópántja alá, és belekapaszkodtam. Felemeltem az arcát. – Anna. Anna!

Istenem! A szemei csukva maradtak, és nem válaszolt, ezért bedugtam a bal karom a mentőmellénye másik pántja alá, és a hátamra dőltem úgy, hogy ő a mellkasomon feküdt.

Az áramlat elsodort minket a roncstól. A repülő maradványai lassan eltűntek a vízfelszín alatt, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a gépnek nyoma se maradjon. Próbáltam nem gondolni a székébe bekötött Mickre.

Lebegtem kábán, a szívem kalapált a mellkasomban. Köröskörül csak a hullámzó víz volt. Igyekeztem a fejünket a felszín fölött tartva erővel elfojtani a pánikot.

Vajon megtudják majd, hogy lezuhantunk? Követtek minket

a radaron?

Lehet, hogy nem, mert senki sem jött.

Az ég elsötétült és lement a nap. Anna motyogott. Azt hittem, ébredezik, de a teste megremegett, és rám hányt. A hullámok lemosták rólam, de ő tovább remegett, én pedig közelebb húztam magamhoz, hogy átadjam neki a testem melegét. Én is fáztam, pedig a víz a zuhanás után először melegnek tűnt. Nem volt holdfény, így még a víz felszínét is alig láttam magunk körül, ami most fekete volt, nem kék.

Aggódtam a cápák miatt. Kiszabadítottam az egyik karom, és a kezem Anna álla alá téve felemeltem a fejét a mellkasomról. Valami meleget éreztem a nyakam alatt, ahol a feje volt eddig. Vajon még mindig vérzett? Megpróbáltam felébreszteni, de csak akkor reagált, ha az arcát ráztam. Nem tudott beszélni, csak nyögött. Nem akartam bántani, de tudnom kellett, hogy él-e. Sokáig nem mozdult, ami teljesen kiborított, de aztán megint hányt és remegett a karjaimban.

Próbáltam nyugodt maradni és egyenletesen lélegezni, be és ki. Háton fekve könnyebb volt a hullámokkal küzdeni, s Annával együtt lebegtünk, amerre az áramlat sodort minket. A hidroplánok nem repülnek sötétben, de biztos voltam benne, hogy küldenek egyet, amikor felkel a nap. Addigra valaki biztosan tudni fogja, hogy lezuhantunk.

A szüleim nem is tudták, hogy azon a gépen vagyunk.

Órák teltek el, és nem láttam cápákat. Lehet, hogy ott voltak, csak én nem tudtam. Kimerülten elszunnyadtam egy kicsit, és hagytam, hogy a lábaim lesüllyedjenek ahelyett, hogy küzdelem árán a víz felszínén tartottam volna őket. Próbáltam nem gondolni arra, hogy alattunk esetleg cápák köröznek.

Amikor újra megráztam Annát, nem válaszolt. Úgy véltem, érzem a mellkasát fel és le mozogni, de nem voltam benne biztos. Aztán egy nagy csobbanást hallottam, és hirtelen kiegyenesedtem. Anna feje lassan oldalra dőlt, de én visszahúztam magam felé. A csobbanások folytatódtak, szinte ritmusszerűen. Az elmémben nem egy, hanem öt, tíz vagy talán még több cápa képe jelent meg. Megfordultam. Valami kiugrott a vízből, és szükségem volt néhány másodpercre, hogy rájöjjek, mi is volt az. A csobbanások a hullámok hangjai voltak, amint egy sziget partjait mosták.

Soha életemben