A virágok nyelve

By Vanessa Diffenbaugh

Az árvaként felcseperedett Victoria szinte csak a bizonytalanságot ismeri. Élete egyetlen biztos pontja az, hogy csakis önmagára számíthat. Senkinek nem kell, ezért neki sem kell senki. Mivel mindenkit eltaszít maga mellől, egyre nehezebb helyzetbe kerül, a jövője egyre sötétebbnek tűnik. Kilátástalan sodródását végül szerencsés fordulat torpantja meg, mely páratlan képességének köszönhető. A zárkózott lány ugyanis szavakkal nehezen fejezi ki magát, ám a virágok jelképes nyelvét olyan ékesen beszéli, hogy e tudása által - melyet egy korábbi nevelőanyjának köszönhetően sajátított el - képes megváltoztatni mások életét. Victoria lassan otthonra talál és megállapodik, ám egy új ismeretség és az ebből kibontakozó szenvedélyes érzelem azzal fenyeget, hogy a sorsa ismét rosszra fordul. Vajon képes lehet-e arra, hogy sajátos tudásával önnön életét is jó irányba terelje? Második esélyt a boldogságra csak akkor kaphat, ha végre szembenéz múltja fájdalmas titkával, mely hosszú évek óta kísérti. Az amerikai szerző első regénye, mely világszerte hatalmas sikert aratott, elegánsan szövi egybe a múlt és a jelen szálait. Különös képességgel felruházott fiatal hősnőjének felejthetetlenül életteli története arról tanúskodik, hogy az emberi szívben érzelmi rejtélyek végtelen sokasága lakozik. "Az év legjobb elsőkötetes szerzője. Vanessa Diffenbaugh modern tündérmeséje rögtön rabul ejti az olvasót. Aki kézbe veszi ezt a páratlanul bölcs és lenyűgöző regényt, azonnal beleszeret." (Elle) "Csodálatos regény anyákról és lányokról, szeretetről és a virágok titkos nyelvéről" (Tatiana de Rosnay) A Könyvjelző magazin 2013. decemberi számában megjelent cikk: Virágkód Olvasson bele: Részlet a könyvből

• Language: Magyar
• Publisher: Cartaphilus Könyvkiadó
• Release date: Jun 1, 2016
• ISBN: 9789632663250

Book preview

 PK-nak

A moha pedig legyen jelképe az anyai szeretetnek, mert miképpen az a szeretet, ez is megörvendezteti szívünket, midőn úrrá lesz rajtunk a balsors tele, s a nyári barátok elpártolnak tőlünk.

– Henrietta Dumont: Virágnyelv

Első rész

Útszéli bogáncs

1.

Nyolc éven át tűzzel álmodtam. Fák gyulladtak ki, amikor elmentem mellettük; óceánok lángoltak. A szirupos füst a hajamba ivódott éjjel, s reggel a párnámon hagyta illatfelhőjét. Ám amikor meggyulladt a matracom, azonnal felriadtam. A szúrós vegyszerszag távolról sem hasonlított az álmok elmosódó cukros illatára; egész más volt a kettő, akár az indiai jázmin és a karolinai vadjázmin, akár az elválás és a kötődés. Nem lehetett őket összetéveszteni.

Megálltam a szoba közepén, megállapítottam, honnan ered a tűz. Az ágy végét szegélyező peckes gyufasorból. Egymás után gyulladtak meg, izzó kerítésként meredtek a csőkeret fölé. Láttukon rettegés támadt bennem, pislákoló lángjukhoz képest messze aránytalan félelem; egy döbbent pillanatra tízéves lettem megint, kétségbeesett és bizakodó, mint addig soha, s utána soha többé.

De a csupasz habszivacs matrac nem lángolt fel úgy, mint a bogáncs október végén. A tűz parázslott, aztán kihamvadt.

Ezen a napon lettem tizennyolc éves.

A nappali megereszkedett kanapéján izgatottan fészkelődve vártak a lányok. Tekintetük végigpásztázta alakomat és megállapodott égési sérüléstől mentes meztelen lábfejemen. Az egyik lány megkönnyebbült; egy másik láthatóan csalódott. Ha maradtam volna még egy hétig, megjegyeztem volna, ki milyen arcot vág. S megtoroltam volna a történteket cipőtalpba vert rozsdás szöggel, chilis tálba rejtett kavicsokkal. Egyszer izzó drót vállfát nyomtam egy alvó lakótársam vállához a gyújtogatásnál kisebb vétségért.

De hát egy óra még, és végleg elmegyek. A lányok tudták ezt, az összes tudta.

A kanapé közepén ülő lány fölkelt. Üde volt – tizenöt, legföljebb tizenhat éves –, és elég csinos, ritkán találkoztam ilyennel: jó tartású, tiszta bőrű lány, szép új holmikban. Először nem azonosítottam, de mikor végiglépdelt a szobán, ismerősnek találtam, ahogy megy, a karját ütéshez görbítve. Noha csak nemrég költözött be, nem volt idegen számomra; rádöbbentem, hogy laktam már együtt vele, az Elizabeth utáni években, legvadabb, legdurvább korszakomban.

Centiméterekre tőlem lecövekelt, dölyfösen fölszegte a fejét.

– A tűz – mondta szenvtelenül – a közös ajándékunk. Boldog születésnapot!

Mögötte a kanapén feszengve ültek a lányok. Az egyik felhúzta a kapucniját, a másik szorosabbra igazította maga köré a takarót. Lesütött szemükön megrebbent a reggel fénye, egyszerre fiatal, csapdába esett jószágoknak láttam őket. Az ilyen csoportos otthonokból csak háromféleképpen lehetett kikerülni: ha megszöktél, ha kiöregedtél, vagy ha intézetbe kerültél. A 14-es kategóriájú gyerekeket nem fogadták örökbe; soha nem kerültek haza, vagy csak ritkán. Ezek a lányok tisztában voltak a kilátásaikkal. Szemükben nem tükröződött más, csak félelem: tőlem, a lakótársaiktól, attól az élettől, melyre rászolgáltak vagy ítéltettek. Váratlanul elöntött a szánalom irántuk. Én ma elmegyek; nekik nincs más választásuk, mint maradni.

Az ajtó felé indultam volna, de a lány kilépett oldalra, elállta az utamat.

– Na eressz! – vetettem oda neki.

Az éjszakás fiatal nő a konyhából áthajolt a nappaliba. Tán húszéves se volt még, és jobban tartott tőlem, mint bármelyik lány a szobában.

– Ne csináld – kérte könyörgő hangon. – Ez az utolsó napja. Hadd menjen!

Ugrásra készen néztem, amint a lány behúzza a hasát, ökölbe szorítja a kezét. De csak egy pillanat volt az egész; aztán a fejét csóválva elfordult. Kikanyarodtam mellette.

Egy órám volt hátra Meredith érkezéséig. Kinyitottam a bejárati ajtót és kiléptem. Ködös San Franciscó-i reggel volt, meztelen talpamnak hideg a betonlépcső. Elméláztam: visszavágást akartam fogalmazni a lányoknak, csípőset, utálkozót; de furcsamód megbocsátó hangulatba kerültem. Talán mert tizennyolc éves lettem, mert számomra egyszer csak véget ér minden, képes voltam megindulni a vétkükön. Távozás előtt olyat szerettem volna mondani nekik, ami a szemükben bujkáló félelem ellen hat.

Végigsétáltam a Fell Streeten, ráfordultam a Marketre. Egy forgalmas kereszteződéshez érve lelassítottam a lépteimet, elbizonytalanodtam, merre tovább. Bármikor máskor egynyáriakat szedtem volna a Duboce Parkban, átfésültem volna a Page és a Buchanan sarkán a benőtt telket, vagy fűszernövényeket loptam volna a közeli piacról. Az elmúlt szűk egy évtized minden szabad percét azzal töltöttem, hogy kívülről megtanultam az egyes virágok jelentését és tudományos leírását, ám e tudás nagyrészt kiaknázatlan maradt. Újra és újra ugyanazokat a virágokat használtam fel: egy csokor körömvirág – szomorúság; egy vödör bogáncs – mizantrópia; egy csipetnyi szárított bazsalikom – gyűlölet. Ritkán jelentkezett csak változatosság az üzeneteimben: a bíró számára egy marék vörös szegfű, amikor rájöttem, hogy a szőlőskertbe nem megyek vissza többé, és Meredithnek bazsarózsa, valahányszor hozzájutottam. Most, miközben virágüzletet keresve gyalogoltam a Market Streeten, átfésültem mentális szótáramat.

Három sarokkal odébb egy italboltra bukkantam, ahol a rácsos ablakok alatt papírba csomagolt, vödrökbe állított csokrok hervadoztak. Megálltam a bolt előtt. Zömmel vegyes összeállítások voltak, ellentmondásos üzenettel. Az egynemű csokrokból kicsi volt a választék: hagyományos rózsaszín és vörös rózsák, egy csomó hervadt cirmos szegfű, és egy papírtölcséréből kibuggyanó lila dáliabokréta. Méltóság. Azonnal tudtam, hogy ezt akarom üzenni. Háttal az ajtó fölötti döntött tükörnek a kabátom alá dugtam a virágokat, és futásnak eredtem.

Mire visszaértem, kifogytam a szuszból. Üresen találtam a nappalit, beléptem, és kicsomagoltam a dáliákat. Tökéletes csillagforma virágok voltak, fehér csúcsos lila szirmok bontakoztak ki a középponti feszes bimbóból. Leharaptam a gumiszalagot és szétválasztottam a szárakat. A lányok úgysem fogják megérteni a dáliák jelentését (eleve egy kétértelmű biztatás); mégis szokatlanul könnyű szívvel sétáltam végig a folyosón, hogy mindegyik csukott ajtó alá becsúsztassak egy-egy szálat.

A megmaradt virágokat az éjszakás nőnek adtam. A konyha kiadóablakánál állt, a műszakváltást várva.

– Köszönöm. – Ahogy átvette a csokrot, a hangja zavarról árulkodott. Két tenyere közt gyúrogatta a merev szárakat.

Meredith tízkor érkezett, ahogy ígérte. A bejárati lépcsőn üldögéltem, kartondobozt egyensúlyoztam a térdemen. Tizennyolc évem alatt főleg könyveket gyűjtöttem be: a Viráglexikont és a Peterson-féle Nyugati parti vadvirághatározót – mindkettőt Elizabeth küldte egy hónappal azután, hogy elköltöztem tőle; botanikakönyveket szerte az East Bay könyvtáraiból; vékony, papírkötésű viktoriánus versesköteteket, amiket csöndes kis könyvesboltokból loptam. Összehajtogatott ruhák takarták a könyveket, talált és lopott holmik, néhány az én méretemben, sok másik meg nem. Meredith a Gyűjtőlakba fog vinni, egy Outer Sunset District-i átmeneti otthonba. Tízéves korom óta vagyok a várólistán.

– Boldog születésnapot! – Ezzel fogadott Meredith, amikor a szolgálati autója hátsó ülésére tettem a dobozomat. Nem feleltem. Mindketten tudtuk, hogy egy másik nap éppúgy lehet a születésnapom, mint a mai. Az első hatósági jegyzőkönyv körülbelül háromhetesnek tüntet fel; születésem dátumát és helyét ismeretlennek, vér szerinti szüleimet úgyszintén. Augusztus 1-jére a jogi forma nevében esett a választás, ünnepelni rajta nincs mit.

Becsusszantam Meredith mellé az utasülésre, becsuktam az ajtót, és vártam, hogy elinduljunk. Meredith türelmetlenül kopogtatta a kormányt műkörmével. Bekapcsoltam a biztonsági övet. A kocsi továbbra sem moccant. Felé fordultam. Még mindig flanelpizsama volt rajtam, a térdemet felhúztam, és a lábamra borítottam a dzsekimet. A kocsiplafont mustrálva vártam, hogy Meredith megszólaljon.

– Nos, felkészültél? – kérdezte.

Megvontam a vállam.

– Eljött a nagy nap – mondta. – Elkezdődik az életed, ugye érted? Mostantól bárhogy lesz, csak magadat teheted felelőssé.

Meredith Combs, a szociális gondozó, aki sorra választott számomra olyan örökbe fogadó családokat, melyek rendre visszadobtak, a felelősségről akart oktatni.

2.

Az ablakhoz nyomtam a homlokomat, és a tovatűnő poros nyári hegyeket bámultam. Meredith kocsijának cigifüstszaga volt, a biztonsági öv penészes lett valamitől, amit egy másik gyerek ehetett itt korábban. Kilencéves voltam. A hátsó ülésen ültem hálóingben, kurtára nyírt hajam szanaszét állt. Meredith nem így képzelte a dolgot. Külön ruhát vett nekem erre az alkalomra, egy lágy esésű, halványkék, hímzett, csipkés holmit. De nem voltam hajlandó felvenni.

Meredith az útra meredt. Észre se vette, amikor kikapcsoltam az övet, lehúztam az ablakot, kidugtam a fejemet, míg már a kulcscsontom nyomódott az ajtó tetejéhez. Államat a menetszélbe feszítettem, úgy vártam, hogy rám szóljon: üljek vissza. Rám pillantott, de nem mondott semmit. Szája keskeny vonallá feszült, arckifejezését nem láttam a napszemüvege mögött.

Nem hagytam magam, minden kilométerkőnél még messzebbre hajoltam ki, míg aztán Meredith szó nélkül megnyomott egy gombot, amitől az ablak egycsapásra jó hüvelyknyit emelkedett. Nyújtózó nyakamba nyomódott a vastag üveg. Hátravetettem magam, lepattantam az ülésről, lecsúsztam a padlóra. Meredith tovább nyomta a gombot, záródtak az ablakok, a szél süvítése helyett csend lett. Nem nézett hátra. Összegömbölyödtem a piszkos szőnyegen, az anyósülés alól kihúztam egy rég beszorult, megbuggyant cumisüveget, s hozzávágtam Meredithhez. Vállon találta, onnan visszapattant rám, savanyú tócsát csorgatva a térdemre. Meredith meg se rezzent.

– Kérsz barackot? – kérdezte.

Semmilyen ételre nem voltam képes nemet mondani, amit Meredith nagyon is jól tudott.

– Igen.

– Akkor ülj fel, kösd be magad, és a következő gyümölcsös standnál bármit megveszek, amit kérsz.

Felkecmeregtem az ülésre és áthúztam a derekamon a biztonsági övet.

Negyedórával később lehajtott a sztrádáról. Vett nekem két barackot és negyed kiló cseresznyét, amit szemezgetés közben számoltam.

– Amit most mondok, azt elvileg nem lenne szabad megtudnod – kezdte Meredith. Lassan beszélt, a hatás kedvéért jól elhúzta a mondatot. Szünetet tartott, hátrapillantott rám. Az ablak felé fordítottam a tekintetem, arcomat az üvegre támasztva ültem moccanatlanul. – De azt hiszem, úgy igazságos, ha tudod. Ez az utolsó esélyed. A legutolsó, Victoria, megértetted? – Nem reagáltam. – Amikor betöltöd a tízet, a megyei hatóságok örökbe adhatatlannak nyilvánítanak, és én magam sem fogok több családot arra biztatni, hogy vegyenek magukhoz. Ha ez most rosszul sül el, akkor egyik gyermekotthon jön majd a másik után, amíg nem nagykorúsítanak. Csak annyit ígérj meg, hogy ezt észben tartod!

Lehúztam az ablakot, és cseresznyemagokat köpködtem a szélbe. Meredith egy órája hozott el az első gyermekotthonból, ahová beutaltak. Hirtelen rájöttem, hogy ottani elhelyezésem célzatos lehetett – ennek a pillanatnak az előkészítése. Semmi okot nem adtam rá, hogy kidobjanak az előző befogadó családomból, és csak egy hetet töltöttem a gyermekotthonban, mielőtt Meredith értem jött, hogy Elizabethhez vigyen.

Meredithre jellemző, gondoltam, hogy direkt hagy szenvedni, csak hogy neki legyen igaza. A gyermekotthon személyzete kegyetlen társaság volt. A szakács minden reggel felhúzatta egy kövér, sötét bőrű lány pólóját, és kényszerítette, hogy így egyen, kilógó hassal, ami szüntelenül emlékezteti, ne egyen túl sokat. Azután Miss Gayle, a vezetőnő kiállított közülünk valakit a hosszú asztal végéhez, elmagyarázni, miért nem kellettünk a családunknak. Engem csak egyszer, és mivel a születésemkor hagytak el, megúsztam annyival, hogy „Anyám nem akart gyereket". Más lányok elmesélték, hogy milyen szörnyen bántak a testvéreikkel, és hogy miért ők tehetnek a szüleik drogfüggőségéről, és majdnem mindig sírva is fakadtak.

Ám ha Meredith azért utalt be oda, hogy rémületemben megtanuljak szót fogadni, hát ez nem vált be. A személyzet ellenére jól éreztem ott magam. Rendszeresen adtak enni, dupla takaró alatt alhattam, és senki nem tett úgy, mintha szeretne.

Megettem az utolsó cseresznyét, és a magot Meredith tarkójára köptem.

– Tartsd észben – ismételte. Mintegy megvesztegetésképpen, hogy magamba szálljak, megállt egy autós gyorsétteremnél, vett egy papírdoboznyi gőzölgő fish and chipset meg egy csokis shake-et. Kapkodva, malac módra ettem, s néztem, ahogy az East Bay szikár vidéke a San Franciscó-i nyüzsgő káoszba fordul, ahonnan később feltárult a hatalmas víztükör. Mire átértünk a Golden Gate hídon, a hálóingemet barack, cseresznye, ketchup és fagyi nyomai tarkították.

Kopár mezők suhantak el mellettünk, egy virágfarm, egy üres parkoló, s végül megérkeztünk egy szőlőskerthez, ahol a tőkék szabályos sávokat írtak a lankás domboldalra. Meredith nagyot fékezett és balra fordult, egy hosszú, aszfaltozatlan behajtóra, egyre erősebben nyomva a gázt a göröngyös úton, mintha alig várná, hogy kirakhasson a kocsiból. Piknikasztalok villantak fel mellettünk, alacsony kordonra kapaszkodó, gondozott, vastag tövű szőlőtőkék között száguldottunk el. Meredith kissé lelassított egy kanyarnál, majd újra gázt adott, s ahogy a telek közepén álló magas fák felé kormányozta kocsiját, kerekei nyomán széles porfelhő csapott fel.

Amikor megállt, és a por leülepedett, egy fehér házat pillantottam meg. Emeletes ház volt, nyeregtetős, üvegverandás épület, csipkefüggönyös ablakokkal. Jobbra alacsony lakókocsit láttam, meg jó pár roskadozó pajtát, köztük játékokat, szerszámokat, bicikliket. Mivel laktam már ilyen kocsiban, rögtön az villant az eszembe, vajon Elizabethnek is kinyitható kanapéja van-e, és egy szobában kell-e majd aludnunk. Nem szerettem az emberek szuszogását hallgatni.

Meredith nem várta ki, hogy hajlandó leszek-e magamtól kiszállni a kocsiból. Kikapcsolta a biztonsági övet, megragadott a hónom alatt, és hiába rúgkapáltam, elráncigált a nagy ház bejáratához. Azt hittem, Elizabeth a lakókocsiból fog kijönni, így hátat fordítottam a verandának, és nem vettem őt észre, csak amikor csontos ujjaival megérintette a vállamat. Visítva szökkentem előre, mezítláb elvágtattam a kocsi végéhez és lekuporodtam mögé.

– Nem szereti, ha megérintik – hallottam Meredith bosszús hangját. – Előre szóltam. Meg kell várnia, amíg ő jön oda magához. – Feldühített, hogy tudja ezt rólam. Megdörgöltem a bőröm ott, ahol Meredith megfogott, letöröltem az ujjai nyomát, és a kocsi fedezékében maradtam.

– Meg is várom – felelte Elizabeth. – Mondtam is önnek, hogy várni fogok, és nem szándékozom megszegni a szavam.

Meredith sorolni kezdte szokásos mentségeit, amiért nem tud maradni, hogy segítsen nekünk az ismerkedésnél: gyengélkedő nagyszülő, aggódó férj, félelem az éjszakai vezetéstől. Elizabeth egyik lába türelmetlenül topogott a hátsó kerék mellett. Meredith mindjárt elindul, és én ott maradok kiszolgáltatva a földön. Elkezdtem hátrafelé mászni, óvatosan, lekushadva. Egy diófa mögé siklottam, ott felálltam és futásnak eredtem.

Az utolsó fánál berontottam az első szőlősor mögé, és elbújtam egy sűrű tőkében. Lehúztam a laza kacsokat és sovány testem köré tekertem őket. Rejtekhelyemről jól hallottam Elizabeth közeledését, és a növényt kissé elmozdítva láttam is, hogy odébb végigsétál az egyik ösvényen. Amikor elhaladt az én sorom mellett, megkönnyebbülésemben leengedtem a szám elé tapasztott kezem.

A fejem fölé nyúltam, lekaptam egy szőlőszemet a legközelebbi fürtről, átharaptam a vastag héjat. Savanyú volt. Kiköptem, és az egész fürtöt szemenként trancsíroztam szét a talpammal. A leve tocsogva folyt be a lábujjaim közé.

Nem láttam, nem is hallottam, hogy Elizabeth felém indul. De mire nekiláttam volna egy másik szőlőfürtnek, benyúlt a vesszők közé, megragadott a vállamnál és kirántott a búvóhelyemről. Erősen tartott maga előtt. A lábam pár centire a föld felett himbálózott, miközben Elizabeth végigmért.

– Itt töltöttem egész gyerekkoromat – mondta. – Az összes jó rejtekhelyet ismerem.

Próbáltam kiszabadulni, de Elizabeth vasmarokkal szorította a két karomat. Lerakott a földre, de nem enyhített a szorításán. Port rugdaltam a lábszárára, és mivel továbbra sem eresztett el, a bokáját is megrúgtam. Mégsem hátrált.

Felmordultam, a kinyújtott karja felé csattintottam a fogamat, de látta, mire készülök, és megragadta az arcomat, kétoldalt összeszorította, míg az állam el nem ernyedt, az ajkam le nem biggyedt. Kínomban mélyen beszívtam a levegőt.

– Harapni tilos! – figyelmeztetett, aztán előrehajolt, mintha meg akarná csókolni kacsacsőrként szétálló rózsaszín ajkamat, de egy arasznyira az arcomtól megállt, sötét tekintete az enyémbe fúródott. – Szeretem, ha megérintenek – közölte. – Hozzá kell szoknod.

Csúfondárosan vigyorgott rám, eleresztette az arcomat.

– Nem szokom hozzá! – fogadkoztam. – Sohase fogok hozzászokni!

De feladtam a csatát, hagytam, hogy elvonszoljon a verandához, s be a hűvös, sötét házba.

3.

Meredith lekanyarodott a Sunset Boulevardról, és csigatempóban hajtott a Noriegán, elolvasott minden utcatáblát. Egy türelmetlen autós hátulról ránk dudált.

Meredith a Fell Street óta egyfolytában szövegelt, fél San Franciscón át sorolta az életben maradásomat ellehetetlenítő okokat: nincs középfokú végzettségem, nincs motivációm, nincsen támogató hálózatom, és totálisan képtelen vagyok bármiféle emberi kapcsolatra. A terveimről faggatott, és azt követelte, hogy gondoljam végig, hogyan gondoskodhatom magamról.

Nem törődtem vele.

Valaha más volt a viszonyunk. Kisgyerekként ittam a csevegős optimizmusát az ágy szélén ülve, miközben kifésülte és befonta gyér barna hajamat, majd szalaggal kötötte át, hogy új anyámnak, új apámnak úgy adhasson át, mint egy csinos csomagot. De ahogy teltek az évek, és sorra dobtak vissza a családok, Meredith reménykedése úgy hűlt. Az egykor gyengéd hajkefe szaggatottan, a leckéztetés ritmusára járt ide-oda a fejemen. A részemről kívánatos viselkedés ismertetése egyre hosszabbra nyúlt minden családváltáskor, s egyre kevesebb köze volt a gyerekhez, akinek ismertem magamat. Meredith folyamatosan frissítette tökéletlenségeim listáját a határidőnaplójában, s a bíró elé mint főbenjáró bűnöket terjesztette. Távolságtartó. Hirtelen természetű. Szótlan. Javíthatatlan. Minden szavát megjegyeztem.

De akármennyire frusztrálta is minden újabb fiaskó, Meredith nem passzolt le másnak. Nem ment bele abba, hogy az aktámat áthelyezzék az örökbefogadási csoporttól, még akkor sem, amikor egy elcsigázott bíró maga vetette föl azon a nyáron, amikor nyolcéves lettem, hogy talán már minden lehetőt megtettek az érdekemben. Meredith csípőből elutasította ezt az ideát. Megdobbant a szívem, s egy elképedt pillanatig azt hittem, ez a reakció a jól palástolt rokonszenv megnyilvánulása, ám felé sandítva láttam, hogy sápadt arca elpirul zavarában. Születésem óta ő a szociális gondozóm; ha esetemet kudarcnak minősítik, az az ő kudarca.

Megálltunk a Gyűjtőlak előtt: barackszínű, lapos tetejű műmárvány épület volt barackszínű, lapos tetejű műmárvány épületek sorában.

– Három hónap – közölte Meredith. – Ismételd el! Biztos akarok lenni benne, hogy felfogtad. Három hónapra van kifizetve a lakbéred, azután vagy fizeted magadnak, vagy kiköltözöl!

Hallgattam. Meredith kiszállt és bevágta maga mögött a kocsiajtót.

A hátsó ülésen menet közben elbillent a dobozom, kiborultak belőle a ruháim. Visszapakoltam őket a könyvek tetejére, és mentem Meredith után, fel a bejárati lépcsőn. Meredith becsöngetett.

Egy perc is eltelt, mire kinyílt az ajtó, és egy csapat lány jelent meg a küszöbön. A dobozomat még erősebben szorítottam a mellemhez.

Egy alacsony, vastag lábú szőke lány kilökte a fémrácsot és kezet nyújtott. – Eve vagyok – mondta.

Meredith figyelmeztetően a lábamra lépett, de nem viszonoztam a kéznyújtást. – Ő Victoria Jones – tolt előre Meredith. – Ma tizennyolc éves.

Szülinapi jókívánságokat dünnyögtek maguk elé, két lány a szemöldökét felvonva összenézett.

– Alexisnak múlt héten tették ki a szűrét – mondta Eve. – Az ő szobáját kapod. – Fordult, hogy odavezessen, s én utánamentem egy sötét, szőnyegborítású folyosóra. Amikor a nyitott ajtóhoz értünk, beléptem, becsuktam az ajtót és elfordítottam a zárat.

Ragyogó fehérek voltak a falak. Friss festék szaga terjengett a szobában, s amikor hozzáértem, éreztem, hogy még ragad. A festő összecsapta a munkát. Az egykor fehér, de a használattól foltos szőnyeget festékcsíkok tarkították a szegélyléc mellett. Arra gondoltam, bárcsak így folytatta volna a festő, bekente volna az egész szőnyeget, meg az egyszemélyes matracot, meg a sötét fából készült éjjeliszekrényt. A fehérség tiszta volt és friss, örültem, hogy előttem nem volt senki másé.

Meredith kiáltotta a nevem a folyosón. Bekopogott egyszer, aztán még egyszer. A nehéz dobozt leraktam a szoba közepére. Fogtam a ruháimat, berámoltam őket alul a szekrénybe, a könyveket meg az éjjeliszekrényre halmoztam. Miután kiürült a doboz, csíkokra szaggattam, lefedtem vele a csupasz matracot, és ráfeküdtem a tetejére. A szűk kis ablakon áradt a fény, a falakról rám vetült, megmelengette az arcom, nyakam, kezem csupasz bőrét. Délre néz az ablak, állapítottam meg, ami jó az orchideáknak és a virághagymáknak.

– Victoria! – szólongatott Meredith. – Tudnom kell, mi a terved! Csak ennyit mondj el, utána békén hagylak.

Behunytam a szemem, nem vettem tudomást a faajtón koppanó bütykeiről. Végül feladta.

Amikor kinyitottam a szemem, egy boríték feküdt a szőnyegen, az ajtónál. Egy húszdolláros volt benne, és egy cetli: Vegyél magadnak ennivalót, és keress állást!

Meredith húszdollárosa elég volt ötször négy liter zsíros tejre. Egy héten át mindennap vettem egy flakonnal a sarki boltban, és a nap folyamán lassan kiittam a krémes italt, miközben parkról parkra, iskolaudvarról iskolaudvarra jártam a várost, és a helyi növényeket vizsgáltam. Mivel sose laktam még ilyen közel az óceánhoz, azt hittem, szokatlan lesz a terep. Arra számítottam, hogy a sűrű, talaj menti reggeli köd számomra ismeretlen növényzetet táplál. De a vízparti széles aloévonulatok ég felé törő vörös virágait leszámítva bármi újdonság meglepő hiányát tapasztaltam. Ugyanazok a betelepített növények uralták a környéket, amelyeket az öböl körzetének többi kertjéből és kertészetéből már jól ismertem: sétányrózsa, murvafürt, csüngő jázmin, vízitorma. Csak a nagyságrend volt más. A part áttetsző párájába burkolózva magasabbra nőttek a növények, harsányabb színekben pompáztak, bujábban lepték el az alacsony kerítéseket és kerti pajtákat.

Miután kifogyott a flakon, hazavittem, konyhakéssel kettévágtam, és vártam az este beálltát. A szomszéd virágágyását sötét, tápláló föld fedte, amit evőkanállal töltöttem át a rögtönzött virágcserepeimbe. Az edények fenekébe lyukakat fúrtam, aztán a hálószoba közepén leraktam őket a padlóra, ahol csak késő délelőtt kapnak napot néhány óráig.

Majd sor kerül az álláskeresésre is, fogadkoztam; tisztában voltam vele, hogy muszáj. De életemben először saját, zárható szobám volt, ahol senki nem szólt bele abba, hova megyek és mit csinálok. Eldöntöttem, hogy mielőtt munkát keresnék, kialakítok egy kertet.

Az első hét végére tizennégy cserepem volt, és tizenhat utcányi sugarú körben mértem fel a lehetőségeket. Az ősszel virágzó növényekre koncentráltam, egész töveket szedtem ki gyökerestül előkertek, parkok, játszóterek talajából. Általában gyalog mentem haza, sáros földlabdákat szorongatva, de nemegyszer eltévedtem, vagy túl messzire kóboroltam a Gyűjtőlaktól. Ilyenkor fellógtam egy zsúfolt buszra a hátsó ajtónál, befurakodtam egy üléshez, és addig utaztam, amíg ismerős nem lett a környék. A szobámban aztán óvatosan szétterítettem a felbolygatott gyökereket, tápláló földet borítottam rájuk, és alaposan meglocsoltam a növényt. A tejesflakonok egyenest a szőnyegre folyatták a vizet, és ahogy teltek a napok, a kopott szövetből gyomok kezdtek nőni. Éberen figyeltem e betolakodó fajokat, szinte még elő sem bukkanhattak a sötétből, már kitéptem őket.

Meredith minden héten benézett hozzám. A bíró őt nevezte ki mellém kapcsolattartó személynek, mert a nagykorúsításhoz a törvény megkövetelte a kapcsolattartót, és az aktámból senki mást nem tudtak előbányászni. Mindent megtettem, hogy elkerüljem. Sétáimból hazaérvén először a sarokról szemügyre vettem a Gyűjtőlakot, és csak akkor mentem a bejárati lépcsőhöz, ha a fehér autó nem állt a kocsibejárón. Idővel aztán kiszimatolta a taktikámat, és szeptember elején egy nap arra értem haza, hogy az ebédlőben ül az asztalnál.

– Hol a kocsid? – tudakoltam.

– A sarkon túl parkoltam le – közölte. – Több mint egy hónapja nem találkoztunk, nem volt nehéz rájönni, hogy direkt kerülsz. Megtudhatnám, miért?

– Semmiért. – Az asztalhoz léptem, félretoltam valaki szennyes edényét. Leültem, és kettőnk közé, az összekaristolt asztallapra két maroknyi levendulát borítottam; ezeket a Pacific Heights egyik előkertjéből emeltem el. – Levendula – nyújtottam neki egy szálat. Bizalmatlanság.

Meredith megpörgette a virágot a hüvelyk- és mutatóujja között, aztán egykedvűen letette. – Állás? – kérdezte.

– Miféle állás?

– Van munkád?

– Mitől lenne?

Felsóhajtott. Felcsippentette a levendulát, amit adtam, célba vett a hegyével, és felém hajította. A virág felbucskázott az asztallapon, mint egy elfuserált papírrepülő. Felkaptam, és a hüvelykujjammal óvatosan kisimítottam összegyűrődött szirmait.

– Attól lenne – felelte Meredith –, hogy kerestél, aztán jelentkeztél, és megkaptad. Mert ha nem, akkor hat hét múlva az utcára kerülsz, és senki nem fog ajtót nyitni neked egy hideg éjszakán.

A bejárat felé pillantottam, és arra gondoltam, vajon mikor megy végre el.

– Neked is akarnod kell – mondta Meredith. – Én többet nem tehetek érted. Máshogy nem fog menni: neked is akarnod kell.

Mit kell akarnom, tűnődtem, valahányszor ezt mondta. Most azt akartam, hogy elmenjen. És meg akartam inni a hűtő felső polcáról a Lorraine nevével felcímkézett tejet, az üres flakont meg hozzátenni a gyűjteményemhez. El akartam ültetni a levendulát a párnám közelében, hogy elalváskor a hűvös, száraz virágillatot szívhassam magamba.

Meredith felállt.

– A jövő héten visszajövök a legváratlanabb pillanatban, és addigra vaskos köteg jelentkezési lapot akarok látni a hátizsákodban. – Az ajtóból még visszafordult: – Nehezemre fog esni, hogy kirakjalak téged az utcára, de vedd tudomásul, hogy megteszem.

Nem hittem el, hogy nehezére fog esni.

Bementem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, és a tojásos krokettek meg fagycsípte hot-dog virslik között turkáltam, amíg be nem csukódott odakint a bejárati ajtó.

A Gyűjtőlakban töltött utolsó heteket azzal töltöttem, hogy hálószobám kertjét áttelepítsem a McKinley Square parkba