Visszhang

By Czernay Hajna

Életed csatáját mindig egyedül vívod. Hiába van körülötted egy seregnyi ember, amit megtapasztalsz az csakis neked szolgál tanítással… Ami fáj, az neked fáj, és senki másnak! Lehetnek részvéttel irántad, együttérezhetnek veled, de ami téged érint, az csakis neked szól, az téged tanít! Éppen ezért legyél önmagad barátja, s szeresd magadban az embert! Akkor is, ha sokszor hibáztál, és akkor is, ha számtalanszor elbuktál már… Jobb emberré válni sohasem késő! És csakis akkor leszel képes jobb emberré válni, ha elfogadod magad úgy, ahogy vagy. Ítélkezés nélkül! Ha szereted magad, képessé válsz másokat is szeretni! Csak a szeretet képes felülírni a bennünk dúló viharok orkánját. Csak a szeretet által válthatja meg magát az ember. Minden más szemfényvesztés csupán. És ne feledd! Nincs az a vihar, amelyet ne követne napsütés és szivárvány! Czernay Hajna

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789635740789

Book preview

1

Városon

,,A város egy nagy közösség, ahol az emberek együtt magányosak."

Herbert V. Prochnow

---

A telefon csengett rendületlenül. Már a folyosó végén tudta, hogy ez az erőteljes berregő hang csak a vezetékestől eredhet, az ő irodájából. Épp mint a minap megnézett második világháborús filmben, ott is a Gestapo irodájában pontosan így szólt a telefon, ennyire erős és idegesítő hangon. Van benne valami vészjósló ahogyan megtöri a csendet, az egymásutáni békés perceket. Különbség azért mégis van a készülékek között, mivel itt a cégnél a kijelző mutatja a hívó fél számát is.

Épp a főnöke ne legyen – jutott eszébe szinte azonnal –, még azt gondolná lazulós napot tart, netán ellógott ilyen gyenge mutatók mellett.

Meggyorsította lépteit, majd amennyire a szűk szoknya és a magassarkú engedte, megfutamodott. A hosszú folyosót szürke padlószőnyeg borította, mely nehezítette, mintegy visszafogta a tűsarkakat a gyors léptektől.

Úgy érezte magát, mint amikor egér ragad a ragasztóba.

Nem haladt elég gyorsan, vagy a folyosó tűnt túl hosszúnak!

– Felettébb kellemetlen, mondogatta magában – csak úgy saját maga számára, aki gyorsabban haladna, de a szőnyeg akadályozza –, s felettébb kellemetlen lehet a magatehetetlen egérnek. Most sejti milyen érzés, ha beleragad a trutyiba.

De nem eléggé beleragadt ő is? Hát nem különb egy egérnél! Vergődik. Szó szerint. S már évek óta! Normálisabb ember váltott volna eddig, nem teszi magát tönkre, nem visel el ennyi megaláztatást.

– Lehet, hogy mazochista – villant át az agyán, s azért hagyja, hogy feltörlő rongyként bánjanak vele.

Lihegve nyomta le a kilincset, s mintha élete függne tőle, úgy rontott be az irodába.

– Hát persze! – csattant fel magában! – A kijelző a főnöke számát mutatta. Ennek meg kellett történnie!

Mély lélegzetet vett mielőtt beleszólt, s próbálta a telefonkagylótól legtávolabb kiengedni a levegőt. Azért mégsem lenne ildomos a kagylóba szuszogni, még félreértené.

– Igen, tessék…

– Szép jó reggelt! – érezte, amint a hangja megremeg, izgatottá válik.

Palástolni próbálta idegességét és mosolyt erőltetett magára. A mosoly, tapasztalta ezt már többször, érződik, hallatszik telefonon keresztül is. Még a végén elárulja magát a főnöknek hogy fél, tart tőle, és stressz lesz úrrá rajta amint a hangját meghallja.

– Még csak ez hiányzik! – csattant fel magában újra, s érezte, hogy a hangja vele jócskán figurázik. Mindig cserben hagyja ha érzelmileg felindultan megszólal. Remeg, öreg hanggá válik, reszketővé, amit akár egy százéves is megirigyelhetne…

Érezte amint a félelem lekúszik a gyomrába, és a második reggeli kávéval szövetkezve erős szívdobogást produkál.

– Hogy is állunk az eladással? Mert én nagyon úgy látom, hogy a te mutatóid siralmasan visszaestek nemcsak a megyéhez képest, hanem az országos eladáshoz viszonyítva is.

– Majd tartott pár lélegzetvételnyi szünetet, s utána emeltebb hangon folytatta:

– Apropó! Holnapra mi a programod? Merre tartasz?

– Holnap épp terepen leszek, beterveztem pár látogatást… Tudod amolyan nagy halakhoz, s remélem, hogy aláírt szerződéssel térek vissza… – újra remegőssé vált a hangja, s félelmet tükrözött.

Érezte amint elönti a forróság. Szégyenpír jele, mely először az arcán, majd a testén is végigömlik. Kiszolgáltatottan hagyta, hogy érzelmei birtokba vegyék.

– Ide figyelj! – vette át újra a szót a főnöke.

– Nem érdekel, hogy te miben reménykedsz! Mit tanultál a legutóbbi workshopon? Hány telefonhívás szükséges tíz, csekély tíz látogatáshoz? És hány látogatás eredményeként születik meg egy szerződés? És neked hány szerződést kell megkötnöd ebben a hónapban? Hát ebben a negyedévben? S tudod jól, nem elég megkötni, szükséges hogy fizessék, másképp nem hoznak jövedelmet. Itt nem reménykedünk! Ehhez tartsd magad! Még a hat éves fiam is értelmesebb választ ad, mint te!

A hangerő arányosan emelkedett a feltett kérdések számával, majd élesre váltott félelemkeltő hangszínt öltve.

Érezte, hogy izzadni kezd a frissen vasalt ingblúz alatt. Azt a természetellenes érzést produkálta teste, amit vészhelyzetben szokott. Épp az a baj, hogy itt évek óta vészhelyzet van. Legalábbis a vezetőség úgy gondolja.

S az olyanok mint ő is, a kisnyuszik, csak félnek és izzadnak. Majd eljön az év vége, s a karácsonyi rendezvény alkalmával elismerően beszélnek cégükről, alkalmazottakról és az általuk termelt profitról.

De ezt csak egyszer egy évben, s azt is csak a karácsonyi kiértékelés alatt. Az év többi napján egy mukk sincs. Pontosabban van, de csak a rossz. Mindig azt hallják, hogy nem elég jók és mint ilyenek, könnyen helyettesíthetők, hisz százan várnak az ajtó előtt akik szívesen húznák a multi szekerét.

A számonkérő szavak csakúgy fröcsköltek ki főnöke szájából. Még szerencse, hogy messze van tőle s a vonal túlsó feléről nem tud ártani neki. Fizikailag semmiképpen sem. De lelkileg?

– Kellene gondolnia valami szépre, de most rögtön – futott át az agyán –, hanem újra lehúzza energetikailag. A múltkor is teljesen taccsra tette. Egész délután búskomor volt, még zumbára sem tudott elmenni. Tanulni sem maradt energiája, pedig arra nagy szüksége volt, hiszen a diplomamunka megvédése nem kevés odafigyelést meg tanulást igényelt.

Szerencsére most már azon is túl van, pénteken a diplomáját is átvette az egyetem titkárságáról. Ha tudja, hogy közgazdász végzettséggel ilyen jellegű tortúrákat kell kiállnia, talán elment volna szobalánynak. Takarítani úgyis szeret. Otthon sokat cukkolták a szülei s a húga is evégett.

Ami ebben a munkában ínyére van, az a fizetés. Jól keres, s ennek köszönhetően megengedheti magának az albérletet a központi parkra néző panellakásban. Kevés jövedelemmel még mindig szüleivel lakna, ami elég ciki lenne egy olyan lány számára aki már kiskora óta vágyik a felnőtté válásra.

No, de ő jól keres, s a felnőtté válás zegzugos útját megjárta! Eladta lelkét az ördögnek, kis túlzással.

– Tehát hánykor? Halló! Ott vagy még?! – hallotta az érces hangot.

Azt sem tudta erre mit feleljen – elkalandozott figyelme –, gyűlésbe hívja vagy mi a szösz?

– Igen! Ott leszek délelőtt 11 órakor… – szabadkozott csendesen.

– Várlak, addig is kérem a munkatervet e-mail-en az elkövetkező három hónapra, lebontva munkanapokra. Akarom tudni azt is, hogy mikor és hol jársz? Hány ajánlatot teszel le naponta? És abból hány lesz üzletképes? Holnap majd átbeszéljük még!

Kattant a telefon, majd a vonal egyhangú búgása hallatszott. Még fél perc után is markolta a telefonkagylót. A hideg fémes kattanással együtt ő maga is a padlón volt.

Sokáig bámult ki a fejéből, nem érzékelve az élet eseményeit. A földig érő ablakszemeken túl zajló világról nem vett tudomást, nem látta a borús, esőcseppekkel áztatott reggelben a felhajtott gallérú intellektuel férfiakat, sem a fázósan, ballonkabátot magukon összehúzó karriert építő nőket, amint sietnek minél hamarabb a biztonságot nyújtó épület fedezékébe. Ki-ki oda, ahol karrierépítési vágytól hajtva van, vagy éppen megélhetési gondokkal küszködik.

A belső csendben egyszer csak nagytatája vigasztaló hangja csendült fel elméjében, mintha kedvesen átölelte volna és vigasztalón suttogta:

– Sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna!

Majd még egy biztató gondolat jelent meg elméjében:

– Minden elmúlik egyszer, a jó is és a rossz is!

S mintha ezek a szavak erőt öntöttek volna belé. Újra érezte az ereiben száguldó vért, azt hogy él, létezik. Van munkája, ül az íróasztala előtt, ahol dolgozni fog. Igen, egyszerre csak egy dologra fókuszál, így biztosan nem véti el. A számításai talán kijönnek, s elégedettséggel töltik el a főnököt is. Reméli, hogy nem zaklatja legalább pár napig, és lassan-lassan megfeledkezik róla. Ha békén hagyják, eredményesebben végzi munkáját, több sikerrel jár. Még a holnapi napon lenne már túl. Csak egy nap még, s utána dolgozhat nyugodtan.

– Mekkora nagy kincs lett a belső béke? – jutott hirtelen eszébe. – Mennyire elérhetetlennek tűnik az, amiben gyerekkorában része volt!

Amikor még órákig nézhette a kukoricaszárak meghajlását a gyümölcsös mögötti zöldségesben, de szívesen üldögélt csak úgy egymagában, beszívva a kerteket körüllengő, érlelő finom levegőt, amely terhesen hordozta magában a beérő zöldségek, gyümölcsök illatát. Még a krumpliszedés is, ami nem volt egy leányálom, most hívogatóvá vált számára.

A termőföld illata – amint a traktor a hosszú sorok krumplifészkeit megbolygatta, s a termést felszínre hozta –, ínycsiklandónak tűnt, lüktető életnek a betonfalak fogságában élő lelkének.

Eszébe jutottak a jó pár évvel ezelőtti reggelek, amikor nagyapjánál aludt a közeli falucskában, amely a béke és szeretet csendes oázisa volt.

Sehol sem sütött a nap annyira szépen, rézsútosan és szelíden mint nála, a ház csatornájára hajló gyümölcsfák levelei alól.

A fények táncot jártak, béke ölelte körül a házat, s az élet annyira szép volt és csodálatosan áramló, amire ő most felnőtt fejjel – olvasson ki bármennyi könyvet –, nem talál szavakat.

Két szobából és egy konyhából állt a takarékos kis ház. Girbegörbe falai már helyenként megadták magukat az idő viszontagságainak, időnként javításra szorultak.

Nagyapja tett is érte. Valami sötét agyagos, szalmás masszát kevert és hordta fel meszelés előtt a fal oldalára. Pár nap után megkötött, megszáradt és akkor következett a meszelés, amit kötelező módon a hengerlés követett.

Reggelente az ágyból sokáig nézte a henger nyomainak mintáit, és a lefelé futó sorokat, amelyek bizony helyenként elcsúsztak egymástól, félresikerültek.

De épp a minták tökéletlensége miatt volt számára szép és csodálatos.

Nagymamája sajnos korán meghalt, amikor ő még nagyon kicsi volt. Ezért is nem emlékszik rá, bármennyit is mesélt róla a nagyapja és édesanyja. Megfakult képek őrizték emlékét a valamikori sötétszőke hajú nőnek, aki csinos volt takarékos kis ruhájában kalappal a fején azon a néhány fotón, ami megmaradt.

Eleinte furcsállta, hogy a szoknya meg az akkori ruhaköltemények hogyan passzoltak a nagy fűzős bakanccsal?

Majd az idő ezt az ő korában is divatba hozta, hiszen nagyon menő volt egy időben a bakancs és szoknya párosítása. Valójában régen nem annyira a divat diktálta az öltözködési stílust, mint inkább a használhatóság.

Akkoriban nehezebb volt az élet, mégis mintha kiegyensúlyozottabbak lettek volna az emberek. Pedig könnyen haltak, azt is mondhatni hogy hirtelen. Utolsó percig dolgoztak, nem véve tudomást semmiféle ártó kórról. Valójában sokuknak lehetőségük sem volt befeküdni kórházba s kezeltetni magukat különböző klinikákon.

Igaz, ezt most sem engedheti meg magának bárki.

A nagymamát is hamar elvitte a rettegett kór, a rák, melyre ennyi év távlata után sincs gyógyír, csak a Jóistenbe vetett hit és bizalom.

Régen nem szedtek be az emberek ennyire nagy- mértékben különféle gyógyszereket, nem használtak kozmetikumokat, és nem is fogyasztottak egyáltalán műanyag ételt, amelyeknek javarésze köztudottan rákkeltő. S mégis előfordultak már akkor is rákos megbetegedések.

Valószínű azért, mert mellőzték a lélek megismerését, ami talán a legfontosabb a lelki eredetű rák kialakulásában.

Elfojtott érzelmek, aggodalmak, kötődések bizonyos helyzetekhez, emberekhez, amelyek mély ellenérzéseket váltanak ki, és amivel kapcsolatban sosem merte az ember kifejezni a legmélyebb érzéseit, mind előidéző tényezőként állnak fenn.

A szeretetlenség és a ragaszkodás a rák két alapvető szülőanyja.

Nagyon sok ember küszködik a szeretetlenség érzésével, azt is lehetne mondani, hogy mindannyian beleesünk ebbe a romboló érzésbe – fűzte tovább gondolatait. – Fontos lenne, hogy megtanuljuk elengedni a ragaszkodásunkat mindenhez, aminek az elvesztése félelmet és gyötrődést okoz, vagy valaha okozott nekünk. Valójában minden amihez ragaszkodunk, használ minket.

A rák is épp ugyanígy ragaszkodik és birtokol minket, mint ahogyan mi is ragaszkodunk párkapcsolathoz, pozícióhoz, tárgyakhoz, és minden átmeneti dologhoz… A rák gyorsan kialakulhat, a több éve tartó belső konfliktus, bűntudat vagy feszültség hatására is.

Nagyanyja megbetegedése a gyerekei kirepülése után jelentkezett, miután már nem érezte fontosnak, hasznosnak magát. Ha nem tudatosan is, de a reménytelenség érzése ilyenkor önelutasítással párosul.

Abban az időben még nem tudták, hogy segítséget lehet nyújtani a háttérben megbúvó okok feltárásával, és bekövetkezhet a gyógyulás, vagy éppen egy olyan természetgyógyász, szellemgyógyász segítségét kérni, aki hiteles kapcsolatban áll a fizikai szemmel nem látható világgal – az Égiekkel –, ugyanis egy ilyen ember választ adhat nekünk arra, hogy mi a gond, és hogyan találjunk rá megoldást.

Valójában nem is létezik gyógyíthatatlan eset!

A megoldások tárháza végtelen, a gyógyfüvektől kezdve az ásványokig, a spirituális látóktól a megbocsátásig.

Létezik valódi segítség, léteznek valódi gyógyszerek.

Majd gondolatai tovább repítették, vissza gyerekkora édes emlékei közé.

A konyhából nyílott egy ajtó egy kis kamrafélébe, amelynek falát kenyérdagasztó teknők, kenyérbevető lapátok, mindenféle formájú reszelők, sarvalók, fakanalak borították.

A kis beugró részben szerényen bújt meg a fehérre meszelt kemence mellett, mely előtt még mindig ott volt a hamu és a frissen sült kenyerek levert héja.

A kenyérkopogtatás hangját emlékeiben őrzi, még ma is felidézi édesanyját – annyiszor végignézte gyerekként –, amint a forró kenyeret ujjbeggyel tartotta, egy kés fokával aprókat ütögetett rá, s a kormos, elégett kenyérhéjak lassan a földre hulltak.

A belső szobában ahol ő aludt vakáció idején, nem volt sötétítő. Reggelente a falevelek mozgása a meg-megcsillanó napfényben ébresztette és csalt mosolyt az arcára. A konyhából beszűrődő zajok, a megcsörrenő evőeszközök hangja mind nagyon kedves volt számára.

Ilyenkor gyorsan papucsba lépett, majd kiszaladt és nagytatáját boldogan ölelte át a durván megkötött köténye felett.

A zöldre festett kis padról – melyen kopott szivacspárnák unatkoztak hézagosan egymás mellett –, figyelte a reggeli elkészítésének ünnepélyességét, nagyapja magabiztos és ráérős mozdulatait főzés közben.

A világ legfinomabb tojásrántottáját csak ő tudta elkészíteni, melynek olyan íze volt mint soha, sehol másnak.

Valószínű – gondolta később már felnőtt korában –, hogy a fekete érclábas, a finom disznózsír, házi kenyér, s házi tojások ízvilágának köszönhette.

Akkor még nem ismerték a tápot a tyúkok, nem voltak vegyszerezve a gabonák, tisztább volt a levegő, és élhetőbb, igazibb a világ.

Reggeli után sokszor együtt tevékenykedtek a zöldségeskertben, ahol gyomláltak, kapáltak. Amikor nagytata ideje engedte, elsétáltak a legközelebbi dombig, mely nem messze húzódott a kertek mögött. Az idős és fiatal a legnagyobb egyetértésben ültek egymás mellett. Verseket szavaltak, de volt amikor könyvekből is felolvastak. Közben el-elkalandoztak a pacsirták és fülemülék dallamára, melytől hangos volt a határ. Nem kellett sietniük sehova, úgy érezték, hogy az övék az örökkévalóság.

Ebédre mindig farkasétvágya lett, és a konyhából terjengő illatokra összefutott a nyál a szájában.

Ezt legyakrabban a megsütött húsok és kolbászok, valamint az üstben készült krumplitokány illata váltotta ki, amint a finoman zamatos és egyedi ízekre gondolt.

A befőttes üvegekben lesütött húsok és kolbászok végtelennek tűnő sorokban rendeződtek a szobában lévő kredenc polcain, melynek szitával fedett ajtaja volt és kamraként szolgált.

Nagyapja megmaradt ómódinak. Hűtőszekrénye sem volt. Viszont a jó hűvös pince, ahová a tornácon lévő lappancsot felemelve egy apró létrán lehetett lejutni, tárolási lehetőséget nyújtott a finom megfőzött ebédnek. Ott nála falun gondtalannak tűnt az élet, tele a mindennapok csodájával, gyönyörűségével. Legalábbis hozzá, a gyerekkor zsenge évei alatt a gondok nem jutottak el.

Néha csak felült a hintára és élvezte a repülést, előre-hátra… S az övé volt az egész világ.

Boldog volt, sokat nevetett amint meghajtotta magát s a levegőtől megduzzadva mint valami hőlégballon, repült utána szoknyája.

Ha néha a segédkezésbe meg