Jázmin könyve: Egy illat, ami elvisz a lelkedhez

By Illés Sarolta

A harmincéves divattervező, Réve Jázmin minden vágya, hogy parfümőr legyen. Régi szerelmei furcsa helyzetbe sodorják, ráadásul egy családi tragédia alapjaiban forgatja fel az életét. A lelki trauma zsibbadt állapotában egy asztrológus azt javasolja, hogy zárja le a múltat, mert csak így valósíthatja meg az álmait. A múlton, a múlt életek traumáin valóban át lehet lépni? Ha igen, hogyan? A válaszokat a könyv történetének finom rezdülései rejtik. 

• Language: Magyar
• Publisher: Illés Sarolta
• Release date: Feb 10, 2022
• ISBN: 9786155991035

Book preview

Mire valók a régi minták?

A jázminillat édes vibrálása betöltötte a nyáresti levegőt, hozzásimult a bálterem bódító parfümfelhőjéhez, végigsiklott a fényfüzérekkel díszített, holdfényben fürdő terasz swingre ringatózó párjain, az öltönyök sötét háttere előtt megannyi színes pillangóként repdeső ruhakölteményeken, a könnyed zsorzsetteken, a csillogó selymeken, a méltóságteljes bársonyokon. Földig omló elefántcsont-fehér selyemruhában megjelent a mennyasszony, mint egy Mucha-festmény légies alakja, úgy siklott végig a termen. A jázminillat láthatóvá tette a körülötte vibráló földöntúli ragyogást.

Az íróasztalon a mennyasszonyi ruha letisztázott tervei hevertek előttem az utolsó simításra várva. Már csak a jobb vállat takaró selyemsál rögzítésének megoldása maradt hátra, de a jázminillat olyan erőteljesen vibrált bennem, hogy le kellett tennem a ceruzát. Lassan egy hónapja, a tervezés kezdete óta velem volt az illat, finomodott képzeletem laboratóriumában. Egy hete kikevertem a parfümöt, üvegcséje egy kis, barna bársonyzsákban pihent. A főszerepet a jázmin játszotta, de kellett még néhány illat, amely támogatta, megtartotta és emelte a jelenlétét. Az illatcsíkra fújt alkohol hűvösségében a rózsa gyengéden felvezette a jázmint, ami a vetiverfű hűs, a pézsma meleg alapzatáról úgy áradt szét, mint egy szerelmes ária. A frézia nőies, titokzatos illata hiányzott még az elegyből. Szerettem volna a jázmin játékosságát kecsesebbé, titokzatosabbá, érettebbé tenni. Az illatesszenciás fadoboz filcbélésén egymás mellett pihenő fiolák közül kiemeltem a frézia olajat. Halvány aranyszínű cseppje kisebb örvényt keltett, majd, mint egy apró, letekeredő gombolyag eltűnt az alkoholban. Óvatosan összeráztam az elegyet, letettem magam elé az asztalra, figyeltem a felszín felé igyekvő apró buborékokat. Egyszerre megperdültem. Tamás a karfára nehezedve megállította a székemet.

– Tudod mit, Réve Jázmin! – üvöltötte az arcomba dühtől tágra nyílt szemmel. – Nem várok tovább! Nem értettem, mit akar. Nem értettem, hogy egyáltalán mire nem akar tovább várni. Hihetetlen erős feszültség áradt felém. Kizuhantam a gondolataimból, a jázmin kedves játékából.

– Már csak négy órára van szükségem, hogy befejezzem ezt a munkát, vagyis éjfélre készen is leszek, holnap leadom, és vége, nem lesz több ilyen hajtós hónap.

Próbáltam csitítani, megsimogattam a karját, de ellökte a kezem, olyan erővel, hogy felszisszentem. Megdermedtem, mert a kapcsolatunk több mint egy éve alatt hasonló sem történt köztünk. Ezt a hangnemet, ezt az agresszív viselkedést soha nem láttam még Tamástól. Nem is érdekelte, hogy fájdalmat okozott, sarkon fordult, nagy lendülettel elindult az ajtó felé, aztán megállt és tovább zúdította rám a dühét.

– Most pakold össze az összes holmidat, és tűnj el innen! Én ezt így nem csinálom tovább! Ez nem párkapcsolat, hanem egy nagy semmi! És tudod miért? Mert én mindent megteszek, te meg nem vagy hajlandó semmire!

– Nem értem, mi történt veled – alig tudtam kipréselni magamból ezt a nyúlfarknyi mondatot, a torkomat szorongatta Tamás dühe.

– Velem? Azt kérdezed, hogy velem mi történt? – tovább hergelte magát. – Gondolkodj, de ne itt, az én lakásomban! Negyedórád van, hogy elmenj! A biciklitároló kulcsát dobd majd be a postaládába!

Nem is tudom, hogyan kapkodtam össze a cuccaimat, de a feszültségtől a szívem még mindig ki akart ugrani a helyéből, amikor a Zoltán utcai lakás irányából kikanyarodtam a Lánchíd felé. Hihetetlen düh tombolt bennem. Tamás tudta, hogy mit csinálok, tudta, hogy miért csinálom, és ennek ellenére ennyire bunkón viselkedett. Na, ezért nem akartam kapcsolatot! A végén úgyis mindig ugyanaz történik, vagy én jövök el, vagy engem dobnak ki, ahogy most Tamás is. Mintha egy folyton ismétlődő jelentet néznék egy filmben. Már megint tolom a megpakolt biciklimet, már megint letámasztom az egyik budapesti híd, most éppen a Lánchíd melletti korláthoz, már megint nézem a Dunát, ahogy a kivilágított vár képe szétcsúszik a szaladgáló fodrain, a kezemben a tisztítóból elhozott nadrágkosztümmel, és közben már megint azt várom, hogy Flóra felvegye végre a telefonját.

– Nem szeretem, ha április harmincadikán hívsz… – aggódva szólt a telefonba.

– Tamás kidobott…

– Micsoda?

– Majd elmondom, de holnap van egy leadásom. Jöhetek?

– Várlak! Mint mindig, most is kész volt megmenteni.

A biciklimet rendületlenül toltam a Rákóczi úton, Flóra Kerepesi úti lakása felé. Felszállni nem tudtam rá, az egyik kormányra a táskámat akasztottam, a másikra a rajzmappámat, ami szinte teljesen eltakarta a jobb oldali pedált és rálógott az első kerékre. Az egyik kezemet lefoglalta a nadrágkosztüm, vigyáztam, össze ne gyűrjem. Már megint… Elértem az Urániát, egy fiatal srác, kezében nagy rajzmappával jött felém, mint egy régi ismerősre, mosolyogva rám köszönt.

– Te is ma voltál?

– Ó, nem, ez már nem a felvételi, ez már a munka.

Viccesen elfintorodott, intett és tovább ment. Az Uránia üvegajtaja visszatükrözte a kifakult farmer, póló, futócipő szerelésemet, a lófarokba kötött világosbarna hajamat – tényleg úgy néztem ki, mint egy málhás felvételiző, aki most hozta el a Képzőről a mappáját. Ráadásul a szél is átfújt rajtam, az átlagban ötvenöt kilómból, ami a százhatvanhét cm-hez éppen ideális testsúly volt, kettőt-hármat biztosan elvesztettem a feszített munka miatt. Az összkép nem mutatta azt a tényt, hogy egy harmincéves, kész divattervező vagyok. Ha a suszternek lyukas a cipője, akkor mit mondanak egy divattervezőre, aki szakadtan néz ki?

A Keleti felüljárója alatt toltam át éppen a málhámat, amikor észrevettem Flórát, ahogy nagy mozdulatokkal felém sietve integetett. A bő piros pólója úgy nézett ki, mint a duci teste köré tekert hullámzó zászló. Sűrű fekete hajának fürtjei izgatottan ugrabugráltak a vállán. Flóráról mindig egy huncut mosolyú, ragyogó barna szemű, szeretettől sugárzó tündérke jutott az eszembe. A második emeleti lakásában, a kisszoba asztalán a bögrében már várt rám a tömény bergamot illatot árasztó earl grey tea.

– Lehet, hogy még forró, csak óvatosan…

Nem kérdezősködött, hogy mi történt velem, rám csukta az ajtót, hagyott dolgozni.

A menyasszonyi ruha felskiccelt rajzait kiterítettem magam elé a dohányzóasztalon. A színek és az illatok visszaáramlottak, újra megelevenedett képzeletem bálterme a jázmin királynői illatával. A jobb vállat takaró selyem redőinek úgy kell kinézniük, mintha a menyasszony csak a vállára dobott volna egy selyemsálat.

A könnyedség mellett meg kellett őriznie a tartását, nehogy mozgás közben lecsússzon, kiforduljon. Ráadásul a hosszú selyemsál a terveim szerint úgy illeszkedett a szoknya aljához elől és hátul, mintha vágás és varrás nélkül készült volna az egész ruhaköltemény. A könnyedséget, az anyagban rejlő kecses esetlegességet, a váll és a test vonalát követő selyem kényelmes esését szerettem volna megmutatni… ahogy a tökéletes megoldást keresgéltem, bevillant az indiai nők szárija.

Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!

Az indiai nők varrás nélkül, mesterien tekerik, csomózzák maguk köré a szebbnél szebb kelméket, így varázsolva könnyed esésű ruhát. Megszületett a megoldás. A mell alatt futó sálszerű övvel meg tudtam oldani a vállon átvetett sál természetes, mégis rögzített esését. Még egy leheletnyi vékony vállpántot is szerkesztettem, hogy egy láthatatlan ponton rögzíteni lehessen, ne mozduljon el a vállon. Pillanatok alatt felskicceltem a szabásmintát. A legapróbb részletekig le kellett rajzolnom és írnom, hogy a varrónő a tervek szerint készítse el. A szerződésem szerint a mennyasszonyi ruhán túl a koktélruha terveivel is engem bíztak meg, sőt a vőlegény öltönyét, a menyasszony szüleinek ünnepi öltözetét és a koszorúslányok ruháit is én terveztem. Mindegyik szetthez tartoztak szabásminták, rajzok részletes leírásokkal, az anyagok típusainak megjelölésével. Ezeket mind a laptopom virtuális mappáiba rendeztem, újra ellenőriztem az egész anyagot, majd kimentettem egy pendrive-ra.

Bármennyire is kimerültnek éreztem magam, a jázminillat hívogatott. Elővettem a parfümöt. Óvatosan összeráztam. A frézia alig pár órája került a keverékbe, de már most támogatta és erősítette a jázmin jelenlétét. A csuklómra permeteztem. Megelevenedtek a csillag alakú, szikrázóan fehér jázminszirmok, amelyek nyárestéken megállás nélkül ontották magukból a fanyar édes illatot, még Tamás értelmetlen viselkedésének emlékét is kisöpörték.

Reggel hétkor csörgött az óra. Először azt hittem, hogy Tamás mellettem van. A bal oldalamon feküdtem, még csukott szemmel óvatosan közelebb húzódtam, hogy egy kicsit még hozzábújjak, de a kanapé háttámlájának ütköztem. Visszaáramlott a tegnap este feszültsége, dühe. Kiábrándultan dobtam le magamról a takarót. A kanapé szélén ücsörögve próbáltam összeszedni magam. MIÉRT? Ilyen óriási betűkkel lüktetett a fejemben a kérdés. Még mindig nem értettem, miért dobott ki Tamás.

Bármi történt tegnap, nekem most össze kell kapnom magam. Az előttem álló feladatra kell koncentrálnom. Irány a zuhany! Végül elégedetten álltam a tükör előtt a szürke nadrágkosztümömben, a homlokomból oldalra fésült, kibontott, kiegyenesített hajjal. Az előző napi egyetemistából üzletasszonnyá lettem. Magamra permeteztem a könnyed, virágos-citrusos Cœur de Soleil parfümömből. A jázmin, a frézia, a rózsa, a lilaakác, a liliom narancsvirággal kiegyensúlyozott illatelegye az ámbra és a szantál alapjain pihent. Rájöttem, hogy tegnap a jázmin illatjátékához a fréziát innen emeltem be. A Kerepesi út szinte üres volt. Május elsején csak az olyan megszállottak dolgoznak, mint én, no meg a napilapos újságírók. Tudtam, hogy Tamás is bent van már a szerkesztőségben.

Egy éve ilyenkor egymáshoz bújva aludtunk… Ez a gondolat megint kirántott a biciklis, üzletasszonyos mivoltomból. Majdnem elbőgtem magam… Hát ennek is vége…, mert mindig mindegyik kapcsolatnak vége lesz rövid időn belül…

A jól ismert szomorúság vigyorogva szétáradt bennem, nagyon jól tudta, hogyan gyötörjön, hogyan zsibbassza el még a karomat is. És ha egyszer belém ette magát, mint egy undok, de bájosnak látszó társalkodónő, ott maradt, hogy minden egyes mozzanatot alaposan kiszínezve hozza elő a gyötrőbbnél gyötrőbb régi történeteket.

Csakhogy most erre nekem nincs időm!

Kituszkoltam magamból, és becsuktam mögötte a lelkem ajtaját. Elég!

A New York Palota mellett kanyarodtam rá a körútra. Az esküvői szalon irodájához közeledve furcsa kép fogadott: az iroda zárva volt. Felhívtam az üzlet vezetőjét, Vanesszát, akit Flóra nemes egyszerűséggel szilikonos csodának hívott, a szőkére festett, meghosszabított haja, feltöltött ajka, arca, melle, hátsója miatt – azt hiszem, nem hagytam ki egyik beavatkozáson átesett testrészét sem. Egy másik szót is használt rá, de azt inkább nem írom le.

Nagyon hosszan csengett ki a telefonja, már éppen le akartam tenni, amikor végre álmos hangon beleszólt.

– Bocs, de visszamondták a megrendelést, úgyhogy nincs miért találkoznunk – nyafogta a telefonba.

Öt év alatt ez volt a kilencedik közös projektünk, és ilyen még nem történt. A szerződésemben valóban volt egy kitétel, ami erre vonatkozott, csakhogy eddig minden rendben zajlott. A cégünk jogásza, akit megkértem, hogy olvassa át a szerződést – azaz az eseti megbízást, amit minden közös munkáknál Vanesszával együtt aláírtunk –, már akkor figyelmeztetett, hogy alaposan fontoljam meg, aláírom-e a vis majorral, vagyis, ha a megrendelő nem fizeti ki a tervezést, akkor a megbízó sem köteles engem kifizetni.

De hát terv nélkül nincs ruha!

Ennek a résznek az átfogalmazását tanácsolta, adott is egy másik szöveget, amit Vanessza nem fogadott el. Nekem kellett eldöntenem, hogy ezt a kockázatot vállalom-e vagy sem. Vállaltam, úgyhogy csak magamat okolhattam. Most nem tudtam mit mondani. Csak azt tudtam, hogy két hónap múlva nekem minden körülmények között be kell fizetnem a francia parfümakadémia tandíját és a szállásom költségeit, amihez már csak ez a hétszázezer forint hiányzott.

Ha két hónapig csapvízen élek, akkor sem tudok összerakni a havi háromszázezres fizetésemből hétszázezert. Nem is vagyok tibeti szerzetes féle, nem ülök egyhelyben zümmögve a nap huszonnégy órájában, hanem bő tíz órát dolgozom. Hét éve kuporgatok, hogy összegyűljön a képzésre az egyáltalán nem kevés pénz. És már nagyon elegem van a szigorú beosztásból.

A különmunkák kiszámíthatatlansága miatt többször tartottam szigorított heteket szombati vízkúrákkal, ami eleinte izgalmas volt, de amikor hónapokig nem volt különmunka, és minden szombat ezzel kezdődött, az egy idő után iszonyúan fárasztott. Azt hittem, hogy a kezemben ezzel az összeggel lazíthatok.

Mondjam vissza a parfümakadémiát? És ha jövőre nem is indítanak ilyen képzést, vagy sokkal drágább lesz, mint az idén? Miért nem egy évvel ezelőtt futottam bele egy ilyen helyzetbe? Legalább lett volna időm újabb munkát szerezni. Leblokkoltam.

Úgy álltam a mennyasszonyiruha üzlet előtt, mint egy szoborrá maszkírozott ember, mint egy modern műalkotás: a tehetetlen nő, félfenékkel a biciklin ülve, jobb kezében az erőtlenül lefittyedő telefonnal. E mozdulat egyszerre fejezheti ki a reménytelenséget és a lélek mélységeiben szunnyadó erő jelenlétét. Megmozdultam, mert tovább kellett mennem. Miközben tempósan kerekeztem a Blaháról a Keleti felé, azon töprengtem, hogy mi volt az a jel, ami elkerülte a figyelmem. A jázminillat mindig jelzett, ha kétségeim támadtak egy-egy megbízással kapcsolatban. Ha megjelent, tudtam, hogy elvállalhatom a munkát. Amióta Tamással találkoztam, nehezebben kaptam különmunkákat, így nem is hezitáltam, azonnal igent mondtam, hisz ez egy megszokott, jól bejáratott rendszer volt. Nem is kerestem a jeleket, nem is emlékszem, hogy a jázminillat megjelent volna a megbízás idején.

Örülhettem, hogy az előző nyolc projektből jól jöttem ki. Végeredményben, leszámítva a hétszázezer forintot, ami a terveim dugába dőlését jelentette, nem is vesztettem sokat, csak egy közel másféléves kapcsolatot, amiről fogalmam sem volt, hogy helyre lehet-e hozni. Megint kaptam egy mattot az élettől. Flóra lakásának tárolójában lelakatoltam a biciklimet, majd legyalogoltam a metróhoz, és elindultam Nagykovácsiba, apa születésnapjára.

Az apám mindig azt mondta, hogy „ha magasan akarsz repülni, akkor kezdetben csak a gravitációt kell legyőzni, utána nincs akadály". Láttam az elmúlt hét évemet, tudtam, hogy milyen magasra kell szállnom. Repültem, néha csak egyhelyben csapkodtam a szárnyammal, próbáltam feljebb szállni. Erőlködve, szenvedve ugyan, de végül mindig sikerült, ha egy picivel is, de magasabbra kerülnöm.

Most, hogy azt hittem, elég magasan szállok, beleálltam a talajba csőröstül. Egyelőre az ütéstől kábultan, tompán bámultam a földet.

Mitévő legyek? Semmi nem jutott az eszembe. Talán először a csőrömet kellene kiszabadítanom, hogy a fekete földön kívül mást is lássak.

Az univerzum rendezője végül teljesen jól időzített, hogy legalább a figyelmem elterelje: megcsörrent a telefonom, apa hívott, hogy szívesen bejön értem a Budagyöngyéhez.

Amióta mi, gyerekek elköltöztünk otthonról, két családi napot jelöltünk ki, az egyik január ötödike anya születésnapja, a másik május elseje, apa születésnapja volt. A bátyámmal, Árpival és a húgommal, Edittel ezen a napon mindenképpen beállítottunk a családi bázisra, Nagykovácsiba.

Hogy a feszültségemmel kezdjek valamit, a metrón ülve elkezdtem a légzőgyakorlatokat, amiket a pszichológusomtól tanultam az első durva szakításom után, és megpróbáltam jó dolgokra gondolni. Majd végignéztem a levelezésemet, a spameket is. A napokban fogom megkapni a választ, hogy mehetek-e júniusban a parfümakadémia harmadik rostájára. Május harmincadika és június elseje között lesz az utolsó felvételi beszélgetés.

De a levél nem érkezett meg. Még ebben a reménytelennek látszó helyzetben is minden vágyam az volt, hogy bekerüljek. Az akadémia központja a Párizs melletti Versailles-ban működött, de a harmadik rosta felvételijét, vagyis az utolsó megmérettetést Dél-Franciaországban, Grasse-ban, a parfümök fővárosában tartották. Ha csak a város nevét hallom, rózsaillatot érzek az orromban. Tudom, hogy Provance-hoz a levendula illatát társítják, nekem rejtélyes okok miatt mégis a rózsaillat, különösen a százszirmú, vagy más néven a májusi rózsa illata kötődik hozzá. Grasse-ban kilenc évesen jártam először, eleinte utáltam még a gondolatot is, hogy öt évig Franciaországban, Nizzában kell majd élnünk a barátaim, az osztálytársaim nélkül apa kiküldetése miatt.

A bátyám, Árpi is lázadozott a szüleim szerint hirtelen jött szerencse miatt. Kiköltözésünk után az első hétvégén elutaztunk Grasse-ba. Az egész kiránduláshoz semmi kedvünk nem volt. Árpival úgy ültünk az autó hátsó ülésén, mint két mártír.

Anya néha megpróbált felvidítani bennünket történetekkel, a tengert, meg különféle régi tornyokat mutogatva, de mindketten csak gubbasztottunk, közöttünk a gyerekülésben Edit szunyókált. Kanyarogtunk a tengeri Alpok girbegurba útjain, és egyszerre megláttam egy városka márványból készült harangtornyát, mellette egy nagyon régi, téglákból rakott toronyformájú épülettel. Majdnem felsikoltottam, olyan izgatottság fogott el. Én ezt a helyet ismerem, ez volt az első gondolatom. Ez a városka volt Grasse. A Fragonard parfüméria közelében parkoltunk le. A kétszintes, narancssárgára festett épület kellemetlen érzéseket keltett bennem. Nem szerettem volna bemenni, apa amúgy is kint maradt Edittel, de anya kérte, hogy valamelyikünk kísérje el. Rám esett a választása. Az ájulás kerülgetett, ahogy beléptünk a nagy fogadócsarnokba. Megpróbáltam összeszedni magam, nem értettem, mi történik velem. Alig emlékszem a parfümökre, de az a kép elevenen él bennem, amikor