Holt-Ág

By Boda Richárd

Jártál már Szegeden? Láttad már a dóm csodás tornyait? Sétáltál már a Tisza felett napkeltekor? Végigfutottál már a ligeten? Pihentél már a Széchenyi téren mindenről megfeledkezve? Tanultál már a TIK-ben az óriási ablakok mellett, miközben odakint hullott a hó? Éltél már a napfény városában? Jártál már a holtágaknál? Szegedtől északra fekszik egy elzárt hely, egy régi világ mementójaként hömpölygő víztömeg, hol élet és halál örökre összeállt: az Árnyas-holtágak. Tombol a nyár és Tasnádi Nándor biológushallgató épp szakdolgozatához végez kutatást a területen, mikor ráakad egy víz alatt lebegő holttestre. Mialatt próbálja értesíteni a hatóságokat, Szegeden elszabadul a pokol. Kegyetlen lövöldözés és emberrablás történik a belvárosban. A hatóság minden erejét leköti az ügy, ezért a másik bejelentésre csekély figyelmet fordítanak. Az Árnyas-holtágaknál történő nyomozással végül Kubacska Endrét bízzák meg, akinek hamar nyilvánvaló válik, hogy gyilkosság történt. Az áldozatnál talált üzenetre és a környéken elrejtett többi holtestre azonban senki sincs felkészülve. Helyismeret híján a rendőrség az ifjú egyetemistát kéri fel, hogy szaktanácsadóként segítségükre legyen. A közös munka kisebb nehézségek árán sikerrel jár, ám ezzel az ügy új fordulatot vesz. A gyilkos ismét üzent. Az eddigiek csak figyelemfelkeltésül szolgáltak. Az igazi rémálom most kezdődik. A szabadtéri játékok andalítóan szórakoztató hangjai, egy hűsítő fagylalt a Kárász utcán, találkozás a Lófaránál, egy felejthetetlen séta a pároddal az alkonyba boruló Tisza parton, villamos csilingelése az Anna-kútnál, önfeledten vízbe mászó egyetemisták a zenélő szökőkútnál. Neked jelent valamit? A nyomozás tétje immár nem csak a tettesek elkapása, az ügy megoldása, vagy az eredménytelennek tűnő hatóság renoméjának helyreállítása. Szeged jövője múlik rajta!

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Jul 3, 2023
• ISBN: 9789635744183

Book preview

Holt-Ág

Holt-Ág

Szegedre, a napfény városára sötét Árny borul

Boda Richárd

Underground Kiadó Kft

Tartalom

Impresszum

Nulla

Egy

Kettő

Három

Négy

Öt

Hat

Hét

Nyolc

Kilenc

Tíz

Tizenegy

Tizenkettő

Tizenhárom

Tizennégy

Tizenöt

Tizenhat

Tizenhét

Tizennyolc

Tizenkilenc

Húsz

Huszonegy

Huszonkettő

Huszonhárom

Huszonnégy

Huszonöt

Egy kis magyarázkodás

Köszönetnyilvánítás

Impresszum

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Borítókép: Vass Károly Fotó

„Magyar emlékül és magyar reményül

Állj boldogan és büszkén, ősi város,

Símulj szerelmes szívvel a Tiszához."

---

Juhász Gyula: Szonett Szegedhez

---

„Egy homokszemben lásd meg a világot,

Egy vadvirágban a fénylő eget,

Egy órában az örökkévalót,

S tartsd tenyeredben a végtelent."

---

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Nulla

esély. Nem kellett hozzáértőnek lenni, hogy a helyzet jobb értékelést kapjon. Még egy halvány reménysugár sem maradt a szerencsétlenül és tehetetlenül felfelé bámuló férfi számára.

– Kérlek… eressz el…

Nem bírta befejezni a mondandóját. A fájdalom és a hőség okozta kimerültség elvették minden maradék erejét. Az egész teste verejtékben úszott. Körülötte rovarok repkedtek. Néhány szúnyog már kellő alapossággal vérét vette. Elgyötörve emelte tekintetét az előtte álló alakra.

– Oh, micsoda pazarlás. Nem kéne, hogy az összes testnedvet kiszívják belőled – két ujja közé kapott egy ízeltlábút, majd szétnyomta. Egy nagyobb méretű vörös folt maradt utána. – Szeretném, ha jutna belőle másnak is.

– Kérlek…

– Imádom nézni a szemeteket – felelte kimért lassúsággal. – Ahogy fokról fokra megvillan benne a felismerés. Ahogy elhatalmasodik benne a rettegés. Ahogy egykor én is átéltem.

– Ne… ne tedd! – próbálkozott tovább.

Amaz nem foglalkozott a könyörgéssel. Lehámozta róla a felsőjét és egy filccel köröket rajzolt a mellkasára. Ezután gondosan ráhurkolt egy kötelet a fickó lábára, majd szorosan meghúzta a már amúgy is összekötözött végtagokon. A kiszemeltje nem volt éppen pehelysúlyú, de számára ez sem jelentett kihívást.

– Így ni! – kiáltott fel örömében, ahogy szemlélte művét. – Remélem nem lett nagyon laza. Az a jó, ha szorosan tart.

– Mi ez?! – ijedten szemlélte magán a mintákat.

– Egy kis segítség.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte megviselt arccal, melyhez a folyadékveszteség is alaposan hozzájárult

– Indítékot szeretnél? Lehet meglep, de amit te meg a haverjaid csináltok, már kurvára nem érdekel. Mondjuk a cuccaitok még jól jöhetnek – bökött hátra a fejével.

– Akkor… akkor mié…

– Megvan az oka, ne aggódj – adta meg a választ, miközben megvillantak a fogai.

Megragadta a vállánál fogva, majd egyenesbe rántotta.

– Ne! Kérlek ne…

– Ilyen idilli helyre hoztalak és csak panaszkodni tudsz? Nem hallod, milyen szépen énekelnek a madarak?

Nem bírt válaszolni.

Nem bírt felnézni.

Nem bírt belegondolni a keserű jövőjébe.

– Itt minden olyan békés. Ha beleszippantasz a levegőbe, még a víz illatát is érezheted. Egész közel van – nézett a távolba mosolyogva.

– Mit akarsz? Hová… hová viszel? – ennyire futotta erejéből. Egy talányra várt már csak megoldást. Merre lesz a vesztőhelye?

– Mélyre. Nagyon mélyre – halálos nyugodtsággal ejtette ki a szavakat.

Egy

meleg nyári napon kezdődött minden. Forró szél mozgatta a part menti fák leveleit, miközben apró hullámokat kavart fel az Árnyas–holtágak felszínén. Idillinek tűnő hely volt, a Dél–Alföld egy eldugott kincse, mementója a Tisza egykor itt hömpölygő ágának, mely az ide tévedőket a természet megannyi csodájával kápráztatta el. Ám ez a kép könnyen tévútra csalhatott volna bárkit. Nem csak a víztest elnevezése hordozta a halált. Ott leselkedett mindenütt. Egyelőre rejtőzve, de gondosan előkészítve.

Tasnádi Nándor – aki alapvetően a Nándi megnevezést kedvelte – egy csónakot segített előkészíteni a helyi remetének.

– Pattanjon be, azt indulhatunk! – törte meg Károly a csendet. – Ma merre a menet? – kérdezte szokásos egykedvűségével.

– Délnek, kezdésnek megteszi. Az alsó ágat jó lenne letudni még a héten.

– Ha maga mondja – felelte, majd ellökte az evezővel magukat. – Nem bántsa, ha faggatózom csöppet?

– Nem.

– Annyi más holtág hever itten a közelben – húzta el kissé elégedetlenül a száját. – Pont ezt választotta? Ez a…

– A legkülönlegesebb mind közül – fejezte be a mondatot egy sokat sejtető mosoly kíséretében. Károly minden bizonnyal más szavakat használt volna.

– Hallja, fura egy ízlése van – legyintett a felelet hallatán.

– Ja, valódi ínyenc vagyok – válaszolta hencegve, majd megérezve az egyre fokozódó forróságot feltette fehér színű baseball sapkáját. Hiába vágatta rövidre a haját, a napszúrás és a hőguta ellen muszáj volt elfednie a fejét. – Elhiheti, én sem jó szántamból aszalódom itt. De el kell végeznem pár vizsgálatot, amiket az egyetem adott ki feltételként.

Vagy, ahogy Nándi nevezte: „kötelezően szabadon választandó feladatok, ha ragaszkodom az általam kitalált témához".

– Igen, már mesélte. Kitartó egy alak maga. Makacs, mint az öszvér.

Nándi elégedetten nyugtázta magában a szavakat. Ő dicséretként fogta fel. Elvégre ezek nélkül kevés esélye lett volna a sikerre.

– Miket akar ma nézegetni? – kérdezte Károly.

– A növényzetet legutóbb egész szépen szemrevételeztük, szóval ma rátérhetnénk kicsit az állatvilágra. Hoztam kannát meg hálót is. Szerintem a kagylóknak szentelem a napot. Legközelebb majd viszek iszapmintákat.

– Biztos mondta, de mi a csudát tanul a városban?

– Biológiát. Idén fejeztem be a másodévet.

– Ja, ja, rémlik. Szögedre jár, ugye?

– Igen.

– Az jó. Nincs is nagyon messzire ide.

– Nagyjából harminc kilométer. Tényleg nem vészes. Meg persze az sem mellékes, hogy részben az egyetem hatáskörébe is tartozik a holtág.

– Meg a drága hivatali uraságokéba – köpött egy nagyot a remete.

– Mondjuk – ingatta a fejét Nándi. – Az önkormányzatnál, a tájvédelmi körzetnél és a nemzeti parknál is kellett futnom pár kört. Volt, hogy majdnem könyörögtem is, de végül megadták a zöld utat. Ön már az elzárás előtt itt élt?

– Oh, évekkel korábban, már… áh, a fene se emlékszik hányban jöttem le. Akkoriban szakadt szíjjel az Árnyas–holtág. Így lett a Felső meg az Alsó. Mi ember járt ide! – merengett el a remete.

– Aztán szépen elzárták – fűzte tovább a gondolatot Nándi.

– El, hogy a ragya cifrázná ki őket.

– Jövőre lesz huszonöt éve.

– Már annyi! – lepődött meg Károly. – A díszes társaság meg ígérgetett. Tíz év így, tíz év úgy. Csaló banda az egész.

Nándi pontosan ismerte a holtág történetét. Számtalan adatnak utánajárt, mielőtt elkezdte a szakdolgozatához szükséges kutatásokat terepen. Emiatt sok újdonság nem hangzott el számára. Ennek ellenére türelmesen hallgatta a beszámolót.

– Minden pénzt elloptak – rázta meg a fejét elégedetlenül Károly –, aztán tíz év ment a kukába. Majd megint – morgolódott tovább.

– Valóban hosszú idő – vágott közbe Nándi verejtékező homlokát törölgetve. – De nézzük máshogy. Adódott egy kivételes lehetőség. Az egyetem tanulmányozhat egy olyan helyet, amit hosszú évekig nem ért emberi behatás – próbált érvelni a dolog jó oldala felől.

Természetesen elhatározni könnyebb valamit, mint a valóságba átültetni. Kikerült néhány belépni és horgászni tilos tábla a töltések megfelelő szakaszához. Csakhogy se kerítés, se más eszköz nem zárta el ténylegesen a területet.

– Jó, hogy nem a szárazulat felől kellett ide kijönnöm – nézett körbe Nándi a part vonalán. – Gyalog semmire nem mentem volna. Maga nélkül a büdös életbe nem jutottam volna ki a vízhez.

Az elzárás révén az özönnövények szinte teljesen beborították a korábbi ösvényeket. Lassacskán egy szinte áthatolhatatlan növényzet képződött. Az elterjedő gyalogakác természetes akadályrendszerként húzódott végig az ártéri erdő jelentős részén.

– Bevallom, piszkosul nagy mákom volt, hogy összetalálkoztunk.

– Az.

Károly évtizedekkel ezelőtt minden pénzét összeszedte és ott hagyta a városi életet. Vett egy kisebb tanyát nem messze a holtágakat övező töltés túloldalán. Gyerekkorában a környéken nőtt fel, tehát ideális választásnak tűnt részéről. Ide már nem ért el a Tisza árhulláma. Nyugodtan tengethette mindennapjait.

Voltak kecskéi, melyeket nagy gonddal nevelgetett. Három kutyája pedig azok őrzését, valamint a kellő társaságát biztosították. Hihetetlennek tűnhet, de nem volt magának való és nem kerülte a találkozást senkivel. Ő szerette az embereket. Imádott jókat beszélgetni, mesélni. Bárkit körbevezetett a környéken. Megmutatatott mindent, amit csak ismert, egészen az Árnyasok határáig.

Fontos tevékenységei közé tartozott a holtágakon – kizárólag fogyasztási és nem sportolási céllal – folytatott halászat. Ezért számára külön engedélyezték, hogy bizonyos időközönként – mikor a Tiszán ezt nem tudja megtenni – halat foghasson. Az elmúlt időszakban ő számított az egyetlen hivatalos látogatónak a környéken

– Mindene van? – kérdezte a remete, miközben a csónakban felhalmozott felszerelést bámulta.

– Természetesen. Most a másik cipőt sem hagytam otthon – mutatta fel Nándi büszkén. – A sekély vízben az uszonyokkal nem lehet lépkedni. Múltkor is annyi minden akadt bele, hogy örültem, ha vissza tudok mászni a csónakba.

– A sulyomra gondol? Fránya egy növény az. Bár még nincsen itten a szezonja.

– Az a baj, hogy rengeteg itt maradt tavalyról. Ezek szépen lemerültek az aljzatra. A tüskéi meg előszeretettel állnak bele mindenbe, főleg az érzékenyebb testtájakba – pillantott a lábai közé.

– Hát arról hallott–e, hogy régebben ették is? A termésit, bizony.

– Hogyne. Ráadásul a latin nevében a Trapa nemzetség név csapdát jelent. Az angol nyelv is innen vette át a kifejezést – felelte buzgón.

– Aha, ha maga mondja – nyugtázta Károly a hallottakat. Úgy tűnt ez az információ fikarcnyit sem hozta lázba.

– Persze lehet az iszapban más is. Üvegek, konzervek, meg ki tudja a mi a fene. Talán ennek a talpán nem hatolnak át.

Mialatt a kis csónak haladt célja felé, Nándi szeme ide–oda cikázott. Amióta elindultak, több mindent is észrevett, melyek többségét legtöbben csak képeken vagy felvételeken láthatták.

A holtág felső végét mintegy száz nagy kócsag foglalta el. Fehér körvonalaik csodásan kitűntek a mélyzöld háttérben. Fölöttük egy réti sas tanyázott a benyúló ágon.

– Imádom nézni ezt a rengeteg madarat. Sokan mit nem adnának érte, hogy ezt láthassák – mondta Nándi elrévedően.

– Aha, ha maga mondja. Volt olyan mikor egy ilyen kis kékszínű, egy… mondja már mi a franc az a…

– Jégmadár – segítette ki.

– Ja, az lesz. Szóval egy ilyen jött a hajóm orrára. Nem bántottam, vártam mi a csudát akar. Aztán bumm, bele a vízbe. Fejjel, érti? Utána meg a hal ott volt a csőrében. Na, azon jót mulattam.

Persze elmesélve nem hatott túl izgalmasan Nándi számára a történet. Pontosan ismerte a jégmadarak halászati szokásait. Azért igyekezett nagy érdeklődéssel hallgatni az öreget. Ő tett neki szívességet, így az a legkevesebb, hogy odafigyel.

– Azt hiszem itt már jó lesz – mutatott maguk elé. – A partról kezdem, aztán fokozatosan haladhatunk a közepe felé.

– Ahogy múltkor is csinálta?

– Igen, de most a parti részen többet szeretnék vizsgálódni. Ha már elhoztam a surranót – emelte fel örömittasan.

– Nem félti? Így teljesen tönkre teszi. Micsoda pazarlás – fakadt ki Károly.

– Nem számít. Ennek úgyis mindegy. Megúszta a selejtezést, hogy itt amortizálhassam le.

Nándi belevetette magát a vízbe. Alig ért a térdéig, így könnyedén tudott haladni.

---

***

---

Egy órája nézelődött a mindössze méteres vízben. A munka egyszerűnek számított. Gyakorlatilag csak le kellett hajolnia. Az ember legfeljebb a kezét féltette. Nem mondhatta eredményesnek a termést. Hét kagyló, abból is az egyik üres héj. Úgy döntött eljött a pillanat, ideje mélyebbre bemerészkednie.

– Hova tovább? – kérdezte az öreg, mialatt az evezőket már készenlétbe tartotta.

– A belső rész felé kellene egy kicsit haladnunk. Ahogy észrevettem, ezen a szakaszon hamar mélyül a meder. A régi leírásokban azt olvastam, a Felsőnél akad olyan szakasz, ahol elvileg a hét métert is elérhette. Holtágnál ez azért szokatlan. Persze nem lehetetlen.

– Látni fog valamit?

– Hogyne. Ez a kettő emiatt is érdekes. Egyes helyeken a látótávolság eléri a fél, sőt az egy métert is. Feltételezem az alacsony lebegő részecske számnak köszönhetően – adta meg a szinte tudományos feleletet. Károly minden bizonnyal beérte volna egy sima igennel is.

Akadtak azonban olyan szakaszok, ahol ez az érték nullához elég erősen közelített. Ilyenkor egy dolgot tehetett, tapogathatott az aljzaton. Ezektől tartott a legjobban. Gyakorlatilag vakon ereszkedett egy ismeretlen mélységű és számára teljesen idegen helyre.

Amikor valami keményebbhez ért, egyszerre töltötte el boldogság és ijedség. Hiszen érinthetett kagylót, ami jó volt, mivel részben ezért merült le. Számtalanszor alkalommal azonban, amit talált nem igazán adott okot örömre. Kedvező esetben csupán kavics vagy lesüllyedt faág vezette félre. Viszont ennél lehettek rosszabbak, sőt veszélyesebbek. A sulyomtermés egyértelműen ezek közé tartozott. A legjobban azonban – sajnos joggal – a különféle fémtárgyaktól félt, mint a régi konzervdobozok és horgok.

Idáig betudta jó szerencséjének, hogy nagyobb látótávolsággal rendelkező szakaszon lelt rájuk. Ahol a szemének csupán annyi hasznát vette, mint Károly egy wifi jelszónak, ott ilyenekkel még nem hozta össze a sors.

– Mintha reszketne. Beijedt? – fürkészte a remete az ifjú egyetemista nem túl lelkes tekintetét. – Ennyire zavarja a mély víz?

– Áh, dehogy – felelte határozottan. – Felkészültem én mindenre.

– Hogyan? – faggatta tovább Nándit.

– Rendszeresen jártam a városi uszodába.

– És mennyit úszott?

– Először másfél, majd kettő, végül három kilométerre emeltem. Folyamatosan úsztam a víz alatt is, hogy a testem minél jobban hozzászokjon.

– Szép, szép – vakarta meg az állát. – A Felső felét ki se teszi, de megjárja.

– Nem is terveztem, hogy holtág átúszó versenyt tartsak – felelte mosolyogva.

– Aztán bírni fogja–e?

– Szerintem simán. Ja és kiegészítettem még valamivel. Az uszodába minden alkalommal gyalog mentem. Így oda–vissza még rá tudtam tenni mintegy tíz kilométert.

A környéken tett első látogatását követően jutott erre az elhatározásra. Meglehetősen kimerítő séta jutott neki aznapra,

– Csak csínján ám odalent! Nehogy belefulladjon nekem.

– Nem tudom, milyen sokáig maradhatnék lent, de jó ideig lubickolhatok levegő nélkül. A baj inkább a mélységgel van.

– Tehát mégis fél? Nem szégyen az.

– Nem erről van szó. Amikor először próbáltam, a fülem egyre jobban fájt. Azt hittem szét fog robbanni. Nagyon kellemetlen érzés volt. Minél mélyebbre merültem, annál rosszabb lett.

– Kitalált rá valamit?

– Igen. Egy profi szakemberhez fordultam segítséghez. Elmentem egy búvárhoz. Ráakadtam egy jópofa nevű boltra, a Manta Bandára.

– Mi a fészkes fene az a manta? – ráncolta a homlokát Károly.

– Az ördög rája másik neve. Az üzlet tulaja, Kornél – mellesleg oktató, és több mint kettőezer merülés sikeres teljesítője – adott tanácsot. Elmondta, hogy a merülés során a levegő csak nyomódik és nyomódik össze bizonyos helyeken a fejünkben, de eltávozni nem képes. Emiatt érezzük a feszítő hatását.

– És mit tanácsolt, mihez kezdjen vele?

– Megmutatta hogyan kell kiegyenlíteni a nyomást. Az ember kettő vagy akár három ujjal befogja az orrát – miközben mesélt, mutatta is a mozdulatot Károlynak. – Közben kifújja a levegőt. A mélység növekedésével arányosan mindig meg kell ismételni. Általában másfél, kettő méterenként érdemes megtenni. Ha elmaradna, akkor sincs baj. A fellépő fájdalom hamar emlékeztet rá.

– Még én is meg tudnám csinálni – összegezte az elhangzottakat a remete.

– Persze, gyerekjáték.

A Kornéllal való ismertség azzal az előnnyel is járt, hogy hozzájutott pár nagyon hasznos eszközhöz. Kezdetben úszószemüveget szeretett volna, de erről azonnal lebeszélte. Végül vett egy szép sötétkék keretű búvármaszkot. Ez jobban fedte és védte az arcát. Még egy uszonyt is szerzett a gyorsabb haladás érdekében. A búváróra – mely a mélységet pontosan meghatározta – már sok volt a költségkeretének. Azt mindig csak az adott napra bérelte.

– Lemegy az aljáig? – kérdezte Károly miközben odaértek nagyjából a holtág közepére.

– Ez a tervem

– Hát… nem akarom bántani, de a parton is csak hajoldozott.

– Százkilencvenöt centivel azért nem kellett nagyon erőlködnöm.

– Szép szál termete van. Biztos kosarazott. Azok olyan égimeszelők, mint maga.

– Az nem az én világom. A természetjárás mindig jobban érdekelt.

– Na meg a merülés – bökött Károly az evezővel a víz felé.

– Az sem. Ez csak kiadott feladat, de azért rendesen el akarom végezni.

– Biztosan nem fél odalent?

– Nem tudom, még nem voltam ott lent. De ha visszajövök, akkor elmesélem.

– Ha? – futott át egy pillanatra a rémület Károly arcán.

– Amikor visszajövök – felelte nyugodt hangon, habár motoszkált benne egy csipetnyi félelem.

– Úgy is legyen. Még megszólnak a népek. Milyen ember az, aki egy sihederre se képes vigyázni.

– Ne aggódjon, nem esik bajom. Ha megnyugtatja elárulom, hogy aláírtam egy nyilatkozatot. Minden, ami itt történik velem, az a saját felelősségem.

– Tényleg?

– Hogyne. Ez volt az egyik feltétel a sok másik mellett, amit teljesítenem kellett.

– Csak óvatosan. Ne vagánykodjon!

– Nem szokásom.

Károly maga mellé vette az evezőt. A csekély hullámzás miatt csak néhány percenként kellett a helyzetüket korrigálnia. Tekintetét a készülő egyetemistáról a vízfelszínére szegezte, miközben furcsállóan összeráncolta a szemöldökét.

– Mi történt? – figyelt fel Nándi a remete különös arckifejezésére.

– Hm, fodroz. Nézze, ott ni! – mutatott bő tíz méterrel távolabbra.

– Mitől keletkeznek?

– Harcsák. Biztos rabolnak.

– Úgy érti leső harcsák? Ennyiből meg tudja állapítani, hogy milyen hal van odalent?

– Hó, hallja e. Ez semmiség ennyi év után. Most csak azt nem értem, mi ez a sokaság. Gyűlést tartanak?

– Majd kikémlelem, miben sántikálnak – felelte Nándi miközben magára húzta az uszonyokat. Felvette a búvárórát, és előkészítette a maszkot. Amint ezekkel megvolt egy határozott mozdulattal belevetette magát a vízbe. Furcsa érzés kerítette hatalmába, hiszen nem ért le a lába.

– Csak semmi pánik, menni fog! – hajtogatta magában. Fél évig készült erre. Keményen időt, energiát nem sajnálva és most elérkezett a pillanat.

Akkor hajrá!

Magában ezeket mantrázta, amíg kézbe vette a maszkot. Mielőtt feltette volna a fejére, gyorsan megfordította és egy nagyot köpött a belsejébe. Ujjaival határozottan elkente nyálát, kicsit leöblítette vízzel, végül a fejére illesztette.

– Miért csuláz akkorát belé? Szerencsét hoz? – érdeklődött Károly kissé meglepődve.

– Nem egészen – válaszolta egy halvány mosoly kíséretében. – Így elkerülhetem a maszk bepárásodását.

– Aha, ha maga mondja.

– Jut is eszembe, meddig tarthatom fel?

– Fiam, amíg kedved tartja. A kutyák jól megvannak a kecskékkel.

– Azért igyekszem hamar befejezni.

– Jó úszkálást!

– Köszönöm, meglesz.

Elindult az ismeretlen mélység felé. Most végre megmutathatta az edzések eredményét, a felkészültségét. Letekintett órájára a csuklóján. Két métert mutatott, de ezt tudta volna anélkül is, hiszen a fülébe már érezte a nyomást. Gyorsan egyenlített és haladt tovább. Nem egyenes vonalban függőlegesen mozgott, hanem valamelyest vízszintesen. Így lassabb volt, de egyúttal biztonságosabb is.

Pár pillanatra visszaemlékezett Kornél jó tanácsaira az ilyen helyzetekkel kapcsolatban. Elmagyarázta, ha valaki rendszeres szabadtüdős merüléseket kíván végezni, érdemes kialakítani egy időhatárt. Az ember megméri meddig bírja maximum, majd annak az időnek a kétharmadáig marad lenn. A maradékot biztonsági tartalékként úgymond félreteszi váratlan helyzetekre. Ez Nándi esetében másfél percet tett ki. Vagyis egy perc a víz alatti kutakodáshoz, fél perc vész esetére, illetve a felemelkedéshez. Hatvan másodperc nem tűnhet soknak, de amatőr szinten bőven elég volt. Számításai szerint három percet is elérhetett volna, de akkor sok idő telne el két merülés között. A módszernek hála hamarabb visszatérhetett minden feljövetelt követően.

Ismét rápillantott a kijelzőre. Még csak hét másodperce merült. Rengeteg ideje maradt. Gyerünk lejjebb! Három méter. Három és fél. Újabb nyomásegyenlítés. Lassan haladt, hogy időben észrevegye, ha valami váratlanul felbukkanna előtte. Legyen az egy nagyobb fadarab vagy bármilyen számára veszélyes tárgy.

Mennyi lehet még vissza?

Négy méter. Kezdte érezni kezein, sőt egész testén, hogy hűl a víz. Négy és fél méter. Ott az aljzat!

4,7 méteren érte el a fenekét. Huszonhárom másodperc telt el, tehát több mint fél perc maradt kutakodásra. Óvatosan elindult. Egyelőre semmit nem látott maga előtt. Legalább nem kellett tapogatózni. Ebben a mélységben, az különösen rémes lett volna.

Még tizenhét másodperc állt rendelkezésére. Egy gyors irányváltással balra térti ki. Tovább haladt egyenesen, mikor végre észrevett valamit. Egy héj, vagy ami annak tűnt. Ujjait óvatosan csúsztatta be az iszapba. Tapintáskor érezte a keménységet. Igen, ez kagyló lesz, nyugtázta magában elégedetten. Igyekezett óvatosan kiemelni, nehogy felkavarja az aljzatot. Sikeresen kiszedte.

Abban a pillanatban azonban kiszúrt valami mást is. Valami furcsaságot. Akármennyire meresztette a szemét, nem tudta megállapítani, mi fekhet tőle alig egy méterre. Megvizsgálni már nem maradt lehetősége. Gondolatait egy csipogás szakította félbe. Beállította az órát, mikor egy perchez ér, jelezzen. Letelt a biztonsági idő, irány a felszín. Elhatározta, mindig betartja a hatvan másodperces merülést, soha nem megy a vésztartalék tartományába. Felfelé sokkal gyorsabb volt, mint az ellenkező irányba. Néhány rúgás és már ki is dugta fejét a felszínen. Lendülete olyan nagyra sikeredett, hogy teste derékig kiemelkedett, mikor felért.

– Ide tudna evezni? – kiáltott Károly felé.

– Jövök. Mi jót szerzett? – pillantott a kezében levő feketeségre.

– Csak egy kis amuri partizánt – mutatta fel a nagyméretű héjat.

– Mi a csudát?

– Egy amuri kagylót, csak néha így hívom.

– Aha, ha maga mondja. Visszamegy?

– Igen, meglepően tiszta volt odalent. Majd egy méterre is elláttam. Ja, és találtam még valamit. Meg szeretném nézni. Nagyjából itt van alattunk.

– Mi volt az? – érdeklődött a remete tőle szokatlan kíváncsisággal.

– Nem tudom, ezért mennék vissza, hogy szemügyre vehessem.

– Állati tetem?

– Ezt se tudom, de amint visszajövök, megmondom.

Tovább nem is vesztegette a szót. Nagy levegőt vett és elindult ismét lefelé. Irány újra a mélység! Másodszor már magabiztosabban haladt. Mindössze tíz másodperc kellett az aljzat eléréséhez. Kis félelem még motoszkált benne, aztán egyszerre csak elkapta a felfedezés öröme. Valamit látott az imént, most pedig bármi áron, de meg fogja találni.

Ötven másodperce maradt. Nyugodtan elindult előre. Igyekezett kisebb kört leírni, nehogy össze–vissza haladjon. Eltelt húsz másodperc, de nem lelt rá. Egyre jobban aggódott. Lehet csak káprázott a szeme? Nem, az képtelenség, volt ott valami. Még tíz másodperce maradt, amikor ismét feltűnt előtte. Nem akarta távolról szemlélni, azonnal odaúszott.

Egyszerre tartotta különösnek és érthetetlennek. Egy cső!. Egy fém cső hevert előtte.

Mit kereshet itt? Gondolatmenetében eddig jutott, mikor ismét elkezdett csipogni az órája. Fenébe! Irány a felszín.

– Rálelt? – érdeklődött Károly

– Igen, egy cső az – felelte furcsállóan.

– Miféle cső?

– Egy fém cső, de egész frissnek tűnik.

– Frissnek? Miket beszél?

– Még nem károsította meg a víz, meg iszap se nagyon rakódott rá. Nemrég kerülhetett oda. Csak nem értem hogyan? Egyáltalán bejöhet ide más is magán kívül?

– Jaj fiam, hát hogy a fenébe ne. A víz telis-tele hallal. Mindig akadnak olyan idióta fajankók, akiket nem zavarnak a táblák.

– Hát valóban idiótának kell lenni, ha valaki önszántából látogatja meg a helyet. Csak az nem fér a fejembe, csónak nélkül hogy jutnak ide? Átcipelnek egyet az erdőn?

– Minek kell valakinek ide egy fémcső? – kérdezte az öreg

– Fogalmam sincs.

– Magánál van?

– Nem. Lent hagytam.

– Jobb lenne megnézni. Talán kisütünk valamit.

– Hát, ha maga mondja. – felelte Nándi. Egy vigyorral búcsúzva lendült neki újra a mélységnek.

Harmadszorra már egyáltalán nem érzett félelmet. Tudta hol az alja, és mit fog ott találni. Hamar ráakadt a csőre. Most azonban ellenkező irányból közelítette meg, ezért valami újfent felkeltette az érdeklődését. Tőle nem messze, más is hevert az aljzaton. Csakhogy ez nagyobbnak és robusztusabbnak tűnt.

Az iszapból kiállt egy sötétbarna tárgy. Nagy része eltemetődött. Először nem is akarta elhinni mit lát. Végül az agya mégis sikeresen feldolgozta a képet. Nem lehetett kétsége felőle, hogy egy sín fekszik előtte. Egy vasúti sín. Hirtelen kérdések egész armadája rohanta meg elméjét.

Mit keres itt? Miért van itt? Ki tette ide? Egyáltalán hogyan juttatták ide?

Mielőtt ezekből bármire is megadhatott volna bármilyen épkézlábnak nevezhető választ, egy további furcsaság vonta magára figyelmét. A sínhez kötelet rögzítettek. A különlegességét leginkább az adta, hogy nem az aljzaton hevert, hanem egyenesen a felszín felé irányult. Áramlást nem tapasztalt, ami fent tarthatta volna. Értelemszerűen adódott a válasz, valami van a végén, ami elősegíti a függőleges irányú elhelyezkedést.

Most már mindenképp a végére akart járni ennek a rejtélynek. Épp indulni készült felfelé a kötél mentén, mikor órája csipogása pillanatnyi megállásra kényszerítette.

Ismét eltelt egy perc.

Nem aggódott. Fél percig még legalább kibírta. Arról nem beszélve, hogy az intenzív edzéseknek hála erre rá is húzhatott. Hiába fogatta meg a biztonsági határ betartását, kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Meg felfelé haladt így is.

Már csak három méter választotta el a felszíntől. Mi lehet a végén? Talán valami ballon féle, vagy egy víz alatti bója? Nemsokára kiderül, hiszen már két és fél méternél járt. Órájára pillantott, tizennyolc másodperce maradt. A levegőhiány kezdte éreztetni hatását tüdejében.

Hirtelen hasított belé a felismerés. A csövet odalent hagyta az alján. Megint. Pedig tulajdonképpen ezért jött. Mindegy, a következő lemerüléssel felhozza. Bár annyira már nem érdekelte, hiszen ott az a sín meg a kötél és...

Egy pár cipő?!

Hozzá két láb farmerben, ami egy kockásinges felsőben, mindezeket követően egy középkorú férfi lebegő, rideg és élettelen tekintetében végződött. Ahogy tudatosult benne mit is lát, hirtelenjében egy hangos buborékhalmazt eresztett szabadjára. A felszínen minden kétséget kizáróan rémes ordításként hangzott volna. Itt csak maradék levegőjének elpocsékolását vonta magával.

Erőnek erejével jutott fel. Tekintetében szörnyű rémület és döbbenet uralkodott. Károly értetlenül szemlélte Nándit, amint sebesen kapkodja a levegőt.

– Tán csak nem megijedt? Olyan rémült képet vág. Mi lelte?

– Gyorsan jöjjön ide! – kiáltotta lihegve.

– Mi történt?

– Van itt egy… egy – nehezen jöttek a szavak a szájára – egy hulla! Itt a víz alatt egy hulla!

– A nemjóját! Igazi holttest? – kerekedtek el a remete szemei.

– Igen, közvetlenül alattam – mutatott ujjával lefelé. – Ki kell mennünk a partra. Értesíteni kell a rendőrséget!

Az öreg hirtelenjében nem mert többet kérdezni. Ámulata nem hagyta szóhoz jutni. Mikor odaevezett hozzá, Nándi úgy pattant be a csónakba, hogy az bármelyik olimpiai tornász dicséretére vált volna.

– Hívja őket innen – már korántsem lehetett a szokott nyugodtságot felfedezni Károly hangjában.

– Itt nincs térerő. Vissza kell mennünk a töltésig. Ott valahol már lesz. Itt esélytelen.

– Hát, ha maga mondja.

– Kérem! Induljunk, gyorsan!

– Ne idegeskedjen! Máris megyünk.

Károly irányba állította a vízi alkalmatosságot és tőle szokatlanul heves tempóban megcélozta a partot.

– A csőnél látta a hullát?

– Majdnem – lassan és mélyen szívta be a levegőt. Próbálta lenyugtatni magát. – A cső mellett volt egy sín, arra rögzítettek egy kötelet. A lábai meg ahhoz voltak hozzácsomózva.

– Egy sín? Amellett hánykolódott a holttestet?

– Nem, felette lebegett.

– Azt meg hogy a manóba? – kapta fel a fejét a remete az elhangzottakra. – Az alján lenne annak a helye.

Valóban. Ezen még nem is gondolkozott el eddig. A félelem megzavarta a logikus gondolkodását. Pedig arra mindig büszke volt. Miért nem süllyedt el? Mi tartotta fent?

– Nem emlékszem tisztán, de mintha lett volna egy bója is odakötve mellé.

Ahogy felidézte az egészet, rögvest értelmet nyert a harcsák jelenléte. Közös lakomára gyűltek össze.

– Megölte magát a szerencsétlen?

– Bármi elképzelhető, de majd a rendőrség kideríti.

Az öngyilkosság gondolata benne is hamar felmerült. Biztosan ez lesz a megoldás. Bár a körülmények módfelett különösnek és egyedülállónak számítottak.

Nem kívánt ezen agyalni. Értesíti a hatóságot. Kijönnek, kizárják az idegenkezűséget, majd végezheti tovább a munkáját. Sima ügy, biztos így lesz.

– Na, látja, már ki is értünk!

– Nem baj, ha előre megyek? Minél előbb szeretnék telefonálni.

– Menjen csak. Addig kikötöm a csónakot.

Miután magára kapta a ruháját, határozott léptekkel indult el az Árnyas erdő egyetlen kitaposott ösvényén. Károly ezen keresztül közelítette meg a holtágat. Nándinak bő húsz percébe telt kiérni.

Ránézett telefonjára, semmi térerő. Basszus! Akkor irány Dél felé.

A vízben, majd később a fák között nem igazán érezte mennyire meleg az idő. Ellenben a töltésen – ahol sem fedezék, sem árnyék nem volt – egy perc után patakokban folyt róla a veríték. Ráadásul minden cuccát otthagyta a csónaknál, beleértve ivóvizét is.

Dühös lett magára. Muszáj néha türelmesebbnek lennie, a kapkodás mindig csak bajjal jár. Legközelebb jobban oda fog figyelni.

Hol lesz már térerő? Lassan fél órája elindult, amikor hirtelen megjelent a hőn várt jelzés a készüléken. Azonnal tárcsázta a 112-t.

Kettő

ember ült a kocsiban. Furcsa párost alkottak. Hátul egy mindössze tizenhét éves leányzó foglalt helyet.

Kamilla kortársaitól eltérően nem a telefonján töltötte életét, hanem kíváncsian nézelődött körbe – körbe. Mostanában nem sokat időzhetett Szegeden. Minden pillanatot kénytelen volt kiélvezni.

Ezzel szemben a sofőrülést elfoglaló, harmincas évei végét taposó férfit teljesen hidegen hagyta város látképe. Kizárólag a rábízott feladat végrehajtására összpontosított. Elvinni Kamillát ahova kéri, s közben vigyázni rá.

– Figyi, Roli!

– Parancsolj Kamilla! – meglepően kedves hangon válaszolva utasának.

– Szeretnék egy kicsit sétálni a főtéren! Vagy igazából bárhol a belvárosban. Lehet?

– Hát…

– Megennék egy hamburgert vagy valamit – próbálkozott tovább a férfinél. – Légyszi, légyszi!

– Sajnálom, oda nem mehetünk – felelte Roland kicsit elkenődve. – Tudod, hogy apád...

– Nem igazán örülne neki. Persze hogy tudom. Mindig ezt mondod. Megállás nélkül ezt szajkózod – elégedetlenkedett morcosan. – Csak annyira unom már. Tökre kiakaszt a folytonos parázásával.

Kamilla apja, Tamási Mihály egy külön kikötéssel engedte el otthonról lányát. Olyan helyre megy, ahol elkerülhető a tömeg. Valamint kizárólag Sáfár Roland társaságában hagyhatja el a házat. Ő nem csak sofőrként tevékenykedett, hanem testőri munkakört is ellátott.

Mihály nem véletlenül szorult ezekre az intézkedésekre. Egy ideje próbált tisztességes vállalkozóként boldogulni. Egykori ügyködéseit azonban nem hagyhatta egyszerűen a háta mögött.

Egy meglehetősen jövedelmező üzletéből más is részt követelt magának. Riválisa, amint hírét vette Mihály felszámolási tervének, azon nyomban ajánlatott tett neki. Határozott visszautasítás lett az eredménye. Végül jöttek a fenyegetések, melyek elsősorban családját érintették. Egészen pontosan a lányát. Számára már csak ő maradt.

Csakhogy Mihályt nem lehetett könnyen megijeszteni. Túl sok éve űzte az ipart. A kicsit durvától a halálos ígéretekig már rengeteg mindenben részesült. Ettől függetlenül úgy vélte, nem árt az óvatosság. Elhatározta, bármit megtesz lánya biztonsága érdekében.

Kicsit talán túlzásba vitte, de mióta Rolandot testőrül mellé adta, minden este nyugodtabban hajtotta le a fejét. A közel két méter magas, száznegyven kilóval büszkélkedő férfi immár tizenkét éve dolgozott nála. Hűsége megkérdőjelezhetetlennek bizonyult.

Küllemre akár egy két ajtós szekrény, amit egy gorilla tart, természete ennek a képnek azonban korántsem felelt meg. Rendkívüli türelmességgel és kedvességgel bánt főnöke lányával. Pedig egy kamaszkorból a felnőttkorba átlépő leányzó esetében ez korántsem számított egyszerű feladatnak.

Mióta elkezdődött a nyári szünet, alig lehetett bírni vele. Folyton ment volna valahova. Roland soha nem panaszkodott. Szerette Kamillával tölteni az idejét, aki mostanra kész nővé érett.

Egyedül az bosszantotta, ha nemet kellett mondania. Bizonyos helyeket meghatározott a főnöke, ahova semmilyen esetben sem viheti lányát.

– Na, még a főtér szélére sem mehetnénk? Vagy legalább a Széchenyi térre? Lassan egy hónapja nem is voltam arra. Kérlek