A kolbász, a bojler és a frigyláda

By Christian Saint Luke

Könyvemnek először az Uborkásüvegből nem lesz töltött káposzta címet akartam adni, de apámnak ez nem tetszett. Azt mondta, az inkább szakácskönyvnek hangzik, mint komédiának. Most képzeljük el, ahogy ott áll egy negyvenes éveiben járó háziasszony, és megveszi ezt a szakácskönyvcímű könyvet, ami szerintem a borítója alapján egyáltalán nem hasonlít szakácskönyvre. Kinyitja, és mit talál? Segítek: nem szakmai segítséget a főzéshez, hanem egy alkoholista oroszt, aki szereti a kolbászt, valamint egy törpét, a lakótársát, aki könyvtáros. Na, ők egy bojlerből készült repülővel elmennek Amerikába, és ettől teljesen megváltozik az életük. Vagyis, szerintem a háziasszony nem lenne elragadtatva a könyvtől, mert ez nem az, amit keresett. Kedves Olvasó, remélem, Ön nem egy szakácskönyvet keres, és pláne nem egy olyan könyvet, amit érdemes komolyan venni.
A fondorlatosan humoros Elvetemült krónikák első – kihagyhatatlan – kötete!

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 6, 2020
• ISBN: 9786155859038

Book preview

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Szerkesztette:

Bánlaki R. Danuta

Borító:

Burger István

Hadzsy János grafikájának felhasználásával

ISBN 978 615 5859 03 8

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© Lukács Krisztián Zoltán, 2018

© Hungarian edition 2018,

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Ajánlom Duglas Adams emlékének.

Ez a könyv tisztelgés és köszönet részemről a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvért, mert ráébresztett arra, hogy semmi sem fontosabb, mint másoknak örömet szerezni a nevetéssel.

Előszó

Könyvemnek először az Uborkásüvegből nem lesz töltött káposzta címet akartam adni, de apámnak ez nem tetszett. Azt mondta, az inkább szakácskönyvnek hangzik, mint komédiának. Most képzeljük el, ahogy ott áll egy negyvenes éveiben járó háziasszony, és megveszi ezt a szakácskönyvcímű könyvet, ami szerintem a borítója alapján egyáltalán nem hasonlít szakácskönyvre. Kinyitja a könyvet, és mit talál? Segítek: nem szakmai segítséget a főzéshez, hanem egy alkoholista oroszt, aki szereti a kolbászt, valamint egy törpét, a lakótársát, aki könyvtáros. Na, ők egy bojlerből készült repülővel elmennek Amerikába, és ettől teljesen megváltozik az életük. Vagyis, szerintem a háziasszony nem lenne elragadtatva a könyvtől, mert ez nem az, amit keresett. Kedves Olvasó, remélem, Ön nem egy szakácskönyvet keres, és pláne nem egy olyan könyvet, amit érdemes komolyan venni.

Szóval, tömören a lényeg: ha Ön egy komoly könyvet keres, amin lehet sírni, izgulni, félni és meglepődni, akkor rossz könyvet vett le a polcról. Ezért, kérem, tegye vissza most rögtön, és ne is nézzen hátra, de azért mondja el a barátainak, hogyha egy olyan könyvet keresnek, amin lehet önfeledten nevetni, hát akkor ez az! Mindegy, az a lényeg, hogy ne vegye komolyan!

Oké, kezdjük el! Kedves olvasó, ezt a könyvet ne vegye komolyan! Úgy tekintsen rá, mint egy paródiára, és legyen szíves, ne pereljen be! Jó?

Oké, ez kissé ügyetlen, kezdjük el újra…

Kérem, kedves Olvasó, ez a könyv nem azért készült, hogy bárkit is megsértsen, hanem azért, hogy majdnem mindenki képes legyen rajta nevetni. De, ha véletlenül nem nevet, kérem, ne pereljen be érte!

Oké, még mindig nem jó…

Olvasó, ugye tudja, hogy mennyire megnehezíti a dolgomat? Nem szeretném, hogy bepereljenek, hogy valaki felkapja a vizet az egyik viccemen, és behisztizzen, mert nincs humorérzéke… Nem jó, túl durva vagyok és minősítek másokat.

Oké…

Csak ne pereljen be! Rendben? Menni fog? Áh, így sem jó…

Megvan!

Kedves Olvasó, ez a könyv az emberi sztereotípiákra épül! Nem, nem lesz benne semmilyen sztereóhanghatás, ugyanis ez egy könyv, és a sztereotípia az átlagnál egy kicsit bonyolultabb szó. Na, a fene, nem vettem elég komolyan!

De, most tényleg sikerülni fog! Ez a könyv az emberi sztereotípiákra épül, és ezzel a kötettel szeretném azt is bemutatni, hogy egy kocka egy kis szabadidővel és kutatással milyen király történetekre képes, vagy nem képes. Vicces, humoros, de legfőképpen az, ami. A legfontosabb: ne vegye komolyan! Megjegyzés: az író nem kocka, határozottan van élete, hét gyereke, két felesége és három macskája. Már sosem nyúl videojátékokhoz, leszokott róluk, és helyettük már durvább dolgokkal szórakoztatja magát, mint például a könyvírással és olvasással, illetve a megírt vagy elolvasott könyveket ijesztő bogarakat szétverésére használja. (És ez így igaz, leszámítva a hét gyereket, a két feleséget, a három macskát, az ijesztő bogarak szétverését és a videojátékok kerülését.)

Az író nem rasszista, se nem homofób, és alapból senkivel és semmivel sincs problémája. Ha néhány poén véletlenül valakit megsértene, akkor kérem, bocsásson meg érte, vélhetőleg csak a viccet nem érti vagy a figyelmeztetések ellenére komolyan vette a könyvet. Semmiképpen se pereljenek be, mert az nem szép dolog, és úrinő/úriember ilyet nem tesz. Meg egyébként is, félek az ilyesmitől, szóval pereljen be inkább mást, nem is tudom kit, mondjuk az angol királynőt! Várjunk, most beperelhet a királynő, mert ezt mondtam? Talán…

Az író mély gondolatokba merülve saját magával vitázott. Nem tudta, hogy az emberek végre észrevették-e már vagy sem, hogy ez egy vicces könyv. Talán túl komolynak tűnik ezzel a sok pereskedésre történő utalással.

Az írónak hirtelen egy remek ötlete támadt, hogy ne veszítse el az olvasóit. A lényeg, kedves Olvasó, röviden: ezt a könyvet ne vegye komolyan! Ha komoly könyvet keres, menjen arrébb egy sorral, vagy akár menjen el valahova máshova, mondjuk kávézni, messze a könyvemtől és az ügyvédjétől!

Minden jogot fenntartok magamnak, szóval ne lopjon ötleteket a könyvemből, mert akkor én perelek, de nagyon! :)

Nézzük csak, ennek a könyvnek mindenképpen perbiztosnak kell lennie… Olvasó, tudja mit? Ha nem tetszik a könyvem, akkor inkább írjon rossz kommenteket és… várjunk, ez nekem egyáltalán nem jó…

Az író észrevette, hogy rossz ötleteket adott az Olvasónak. Ő, az író, nagyon is szereti az olvasóit, akik mind kedvesek, aranyosak és szeretnivaló emberek, akik csak jókat írnak a könyvéről, és minden családtagjuknak és barátjuknak ezt veszik karácsonyra! :D Ha esetleg mégsem tetszik a könyv, tegye vissza, és ne írjon róla semmi negatívat!

Az író boldogan vállon veregette magát, mert úgy érezte, hogy kijavította eget rengető hibáit, amelyekkel az ajánlót elkezdte.

Az író köszöni minden egyes embernek vagy lénynek, aki megvette a könyvét, és reméli, hogy tetszeni fog ízléses, egyedi és tökéletesen kifinomult humorérzéke, amit apró darabonként adagolt a történetben.

A könyv két ember életéről szól, Martinról, aki könyvtáros, és Vlagyimirról, aki az, ami. Életük a történet során nagyon megváltozik egy bojlerból épített repülőgép miatt, amellyel a jövőbe és más dimenziókba, illetve azok szimulációiba is eljutnak, valamint találkoznak Isten42-vel. Röviden ennyi.

Az égvilágon minden ki van parodizálva, bár az írónak nincsenek előítéletei. Ezeket csak viccnek szánta, és reméli, hogy mindenki ki tudja meríteni a számára vicces dolgokat a könyv szarkazmustengeréből.

1. fejezet

Martin az asztal előtt ült, és egy kék tintás tollat szorongatva ujjai közt bámulta az előtte heverő üres füzetet. Már kisgyerek kora óta úgy tervezte, hogy író lesz, ezért nagy volt benne a késztetés arra, hogy teleírja, de semmi sem jutott az eszébe. Martin két feladás és újrakezdés után felnézett a faliórára, ami fél hatot mutatott. Mindjárt itt a vacsora ideje, gondolta, ezért felállt és kihúzta magát. Nyújtózkodott és sóhajtott egy hatalmasat. Olyan régen szeretne már egy tökéletes, cselekménydús regényt írni, de sosem ment neki. Valamiért nem jött az ihlet, nem formálódott meg a történetszál, de még a főszereplők jelleme sem. Mindig próbálta megfejteni, miért nem sikerül mindez, de válasz helyett csak még több kérdés merült fel benne. Talán nem elég erős hozzá? Vagy nem elég művelt? Vagy csak? Talán a minden izgalmat nélkülöző élete miatt van? Tudta, hogyha elmegy könyvtárosnak, akkor semmi izgalom nem lesz az életében, de stressz sem. Akkor még nem gondolta, hogy egyszer úgy fogja érezni, ez az izgalomhiányos élet lassan megöli.

Hirtelen dobhártyaszaggató, sivító hang hallatszott a tűzhely felől. Martin odafordult és eszébe jutott a teafőző. El is felejtette, hogy feltette a teavizet. Talán ennyire beleélte magát a semmi írásába? Milyen semmit érő semmiség, gondolta. Martin úgy vélte, egy igazi angol tea majd megnyugtatja. Odament a teafőzőhöz, és megfogta. Néhány tizedmásodperc alatt ébredt csak rá, hogy fém teafőzője van, ami átveszi a hőt. Ezért e rejtélyes új tudás birtokában, és pár kellemes ordítás kíséretében hatalmas dobással jutalmazta a teafőzőt. Martin úgy gondolta, hogy ez volt élete legjobb jutalomadása, amit a díjazott meg is érdemelt. Erősen megszorította a jobb kezét, majd hideg víz alá tartotta. Pár perc elteltével úgy vélte, hogy bőre épen a helyén marad, pont úgy, ahogy szereti.

Felvette a földről a teafőzőt, megszemlélte a rajta keletkezett horpadást, aztán nagyot sóhajtott. Odament a konyhapulthoz, elővett egy csészét, tett bele egy kis teafüvet, majd forró vizet öntött rá a behorpadt teafőzőből. Szerencsére maradt még benne egy csésze teához elegendő víz. A teafőzőt arrébb rakta olyan távolságba, hogy biztosan ne tudja lelökni és továbbhorpasztani, viszont ha véletlen kéne még víz, azért kéznél legyen.

A teafű szépséges sárga falevél színűvé változtatta a vizet. Erős gőz távozott a teáscsészéből. Martin gondolkodott. Úgy érezte, hogy ez a tea mintha nem is lenne annyira készen, mintha hiányozna belőle valami, ami különlegessé és varázslatossá tenné. Aztán a homlokára csapott, és elnevette magát. Hiszen elfelejtette, hogy az igazi angol teához több hozzávaló kell, mint a teafű és a forró víz. Először is előkerítette a cukrot, tett bele egy kicsit, és elmosolyodott. Tudta, hogy két kanál cukorhoz egy csipetnyi só sem árt, ezért elkezdte keresni a polcon a sót, de csak hűlt helyét találta. Vlagyimir biztos megette, gondolta. Vállat vont, mivel tudta, hogy ez nem lényeges, amíg számos egyéb színes és ízletes alternatíva áll rendelkezésére. A kagyló alatti szekrényben tartott egy kis ecetet. Gondolta, finom, finom ecet, jó a szájnak, ám rossz a hasnak, de egye meg a fene, ő így szereti, ezért egy kis ecetet öntött a teájába. Ezek után elővett egy citromot is, amivel tovább ízesítette ördögi kotyvalékát. Már csak két dolog hiányzott: a köménymag és a tej. A köménymag a legeslegfontosabb dolog, ami teába kellhet. Martin bárhol is kutatta, nem találta sehol sem a köménymagot. Mikor már majdnem kétségbeesett, hogy nincs köménymagja, eszébe jutott, hogy előző nap vett egy péksüteményt, ami bőségesen meg volt vele szórva. Mosolyogva előhalászta a félig megevett péksütit egy nagy fehér zacskóból, és a tetejéről ledörzsölte a köménymagot, ami plusz morzsát és sót is hozott magával a teába. Martin hátralépett, és elégedetten mosolygott. Gyönyörködve nézte mesterművét, az igazi angol teát. Az ember sok kérdést feltesz magának élete során: azt, hogy mi akar lenni, vagy azt, hogy miért akar az lenni, de azt még senki sem merte megkérdezni, hogy az angolok miért isszák ilyen hülyén a teájukat.

Martin mosollyal az arcán és büszkeséggel a szívében fogta morzsás, ecetes, citromos teáját, a tetején lebegő köménymagokkal, és elvitte az asztalig. Az asztalnál még egy kicsit gyönyörködött benne. Leült és belekortyolt. Ugyanazt a hányingerkeltő, émelyítő ízt érezte, amit megszokott: pont, ahogy szerette.

Martin a régi, koszos füzetére nézett, aminek lapjai már megsárgultak az idő vasfogától. Még mindig ugyanazokat a vak álmokat követte, melyeket ezekkel az elsárgult oldalakkal kapcsolatban dédelgetett. Talán életében most először nem csak az érdekes sárgaságot látta azokon a lapokon, hanem már valamiféle történetet is, amit rájuk írhat. Hirtelen izgalmas gondolatok ötlöttek fel benne, melyeket szinte maga előtt látott: az ufók majd elrabolják az amerikai elnököt, és bátor hősöknek kell utánamenniük, hogy megmentsék. Martin mosolyogva leírta ezeket a sárga papírra. Tudta, hogy ilyen történetet még senki sem talált ki előtte. Ám a hirtelen jött öröm helyét egyszerre csak másik gondolat vette át. Mivel menjenek oda a hős katonák? – kérdezte magától Martin. Mégis mivel lehetne eljutni oda, ahova azok a zöld izék mennének, a végtelen sötét rejtelembe? Kéne valami valószínűtlen, valami fantáziadús, valami egyedi, mondjuk, hogy feltalálnak egy repülőt! Igen, ez az! Egy repülő, amin tíz hiperhajtómű van, és akkor a hősei el tudnának repülni abba a rejtélyes messzeségbe.

A bejárati ajtó felől hirtelen furcsa hangokat hallott. A zaj felerősödött, de nem tudta megállapítani a hangok természetét, mert lehetetlen lett volna eldönteni, hogy egy tolvaj próbálja éppen feszítővassal feltörni az ajtót, vagy csak egy részeg az, aki nem talál bele a zárba, és közben néha nekitántorodik az ajtónak. A két fém ütközésének tűnő zörej újra és újra megismétlődött. Martin felkelt, és érdeklődően az ajtóhoz sétált, jobb kezében szorongatva mesterien elkészített teáját. Megállt az ajtó előtt, és aprót kortyolt csészéjéből. A hang megismétlődött, és Martin ekkor megnyugodott, mert tudta, hogy nem létezik olyan tolvaj, aki ennyire idétlenül törne fel egy zárat. Ezek a zajok határozottan úgy hangzottak, mintha valaki pillanatnyi egyensúlyzavarban szenvedne, és nem találna be a kulccsal a zárba. Martin az ajtóra tapasztotta a fülét és hallgatózott. Ekkor meghallotta Vlagyimir szuszogását, ezen elmosolyodott és kopogtatott az ajtón.

– Mindjárt nyitom, csak az a lényeg, hogy ne siess! – mondta kintről Vlagyimir.

Ebből a „mindjárt nyitom"-ból húsz perces szabaduló mutatvány lett, amit olyan varázsszavak kísértek, mint a „fene", „menjél már bele a lyukba", „bezzeg én azt hittem, hogy barátok vagyunk", vagy „te kicsi drága, ne szemétkedj itt velem". E tökéletesen betanult bűvész, vagy művész, miután kifogyott a varázsszavakból, és hű társa, a kulcs is cserbenhagyta, hatalmasat vágott az ajtóra. Martin nem tudta mire vélni ezt a nagy csattanást. Vlagyimir sem lehet annyira őrült, hogy ütést mérjen egy fémajtóra, ami majdnem fúrásálló is, gondolta. Martinnak végül megesett szegény párán a szíve, és kinyitotta az ajtót. Ekkor elé tárult kedves, drága barátja és egyben lakótársa, azaz Vlagyimir. Vlagyimir részegen és dülöngélve, majdnem tudatállapoton kívül, de büszkén állt előtte. Magához szorított jobb kezét apró csókokkal hintette be. Martin közben végignézett rajta. Vöröses, ápolatlan haja és szakálla pont ugyanolyannak tűnt, mint máskor, vagyis büdösnek és kolbászdarabkákkal