Kilenc

By Judit Hidasi

Kilenc név egy listán.
Kilenc színészé, akiknek az aláírására szükség van egy színdarab bemutatásához.
A feladat: megtalálni ezt a kilenc embert és rábeszélni őket, hogy írják alá a szerződést. Erre kap Pircsi két hetet megbízójától, a híres és titokzatos rendezőtől, Dénestől, aki nem sokat árul el a darabról, de annyit igen, hogy Kovács Vera írta.
Pircsi épp ráér, munkája nincs, a barátja Afrikában, naná, hogy elvállalja a lehetetlent. Véletlen segítsége is akad, mindjárt kettő: Lulu, az állásából épp elbocsátott, kicsit lökött barátnő, és Attila, a váratlanul előkerült volt barát.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634066293

Book preview

Könyvterv: Szabó Vince

© Hidasi Judit, 2012

© GABO Kiadó, 2012, 2017

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-629-3

Kiadja a Gabo Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Babnak, mert akkor is állva marad, ha lever egy képet

1

Két hét elteltével az életem semmiben sem hasonlított a mostanihoz.

2

Éppen a hentespult előtt álltunk, és igyekeztük kiválasztani a vacsoránakvalót. Mint mindig, én a szárnyasok mellett kardoskodtam, ő pedig arról győzködött, hogy aminek két lába van, az nem étel.

Nem volt érvem erre a teljesen értelmetlen rendszerre, de azért (mint mindig) megpróbáltam vele vitába szállni: – A csirke egészségesebb.

– A marhánál?

– Igen.

Fél mosollyal elintézte az övéhez hasonlóan szilárd alapokon nyugvó érveimet, majd egy laza mozdulattal a kosárba dobta a filézett csirkemellet.

– Akkor ma te főzöl – húzott magához, és belepuszilt a nyakamba.

– Rendben – mondtam, és azonnal rájöttem, ezzel most nagyon nem jól jártam, mivel kettőnk közül ő a jobb szakács, ráadásul henyélhettem volna a tévé előtt, így pedig majd belesírok a hagymába. Nem mintha nem szeretnék főzni, pusztán arról volt szó, hogy nagyon szerettem, amikor gondoskodott rólam. A takarítás többnyire amúgy is mindig rám maradt…

Az ölelést a csörgő telefon szakította félbe. A kijelzőn, jól láttam, egy régi barát neve. Egy olyan baráté, akinek hívásától hónapok óta rettegtem, mert tudtam, ha telefonál, akkor az életem, az életünk megváltozik. Legalábbis egy jó időre. Ebbe pedig még belegondolni is féltem, hát még elmélkedni róla.

Ezek ketten, a pasim és a barát egykor együtt dolgoztak, és bejártak egy távoli vidéket, ami nekem csak álom, nekik a valóság volt, ami újfent álommá magasztosult. Persze, valahol az agyam és a tudatom legmélyén biztos voltam benne, hogy borzasztóan szeretne visszamenni még ebbe a nagyon távoli országba. Szeretne, hiszen a kaland ott kézzelfogható. Formája, illata és színe van.

– Gábor hív – mondta, és remegő kézzel nyomta le a zöld gombot. Pont úgy, ahogy a gyerekek bontják ki a karácsonyi ajándékot a fa alatt.

Én már akkor tudtam. Tudtam, hogy most mi következik. Persze, az akkori tudás közelében sem járt annak a tapasztalatnak, ami rám várt, de mégis, valami összeszorította a torkomat. Képtelen voltam a szemébe nézni, menekülésszerűen rontottam rá inkább a krémsajtokra, magára hagyva őt a telefonjával és a jövő ígéretével, ami nekem nehéz lesz, neki pedig sorsszerű.

Persze, fél fülem azért odatapadt, pont annyira, hogy halljam, amit mondott. „Rendben, hétfőn megbeszéljük, előtte még telefonálok."

Nem bírtam megfordulni, de éreztem, ahogy megállt a hátam mögött, sürgetőn, hogy nézzek a szemébe. Tudtam, hogy egész testében remeg. Nem, nem tudok most ránézni, bárhogy is szeretnék, talán, ha nem fordulok meg, nem mondja ki azokat a szavakat, talán még vissza lehet csinálni, talán még lehet a ma este legnagyobb problémája az, hogy csirke vagy marha…

– Gábor hívott – mondta.

– Tudom.

– Hívott, hogy menjek vele Afrikába dolgozni.

– Tudom.

– Elmegyek.

– Tudom.

Ennyi volt.

Páros lábbal rúgta fel a következő fél évre szóló terveinket, mégsem düh volt az, amit éreztem. Szimpla kétségbeesés.

Most mi lesz? Hogy fogok nélküle élni?

Elfutották a szememet a könnyek, mégis hazudtam. Mert tudtam, nem tarthatom vissza, és támogatást vár. Nem lehettem önző, pedig nagyon szerettem volna az lenni. Vele ez mindig így működött: még saját magamnak is képes voltam parancsolni, háttérbe tolni az igényeimet. Akár még büszke is lehettem volna magamra, ha az önsajnálat nem uralta volna valamennyi gondolatomat.

– Örülök neked – fordultam meg végül, és a nyakába borultam. Elképesztően nehéz volt megállni, hogy ne kezdjek el ott a helyszínen zokogni. – Ki kell mennem ebből a boltból – csuklott el a hangom.

Sarkon fordultam, és eliramodtam a pénztár irányába, amikor egy pillanatra megtorpantam. Talán mégsem kéne. Nem ezt és nem így.

Amikor visszanéztem, láttam, hogy ugyanott áll, maga elé meredve, nem hiszi el, nem hiheti el, hogy az álma éppen most válik valóra.

Az ő álma, nem a miénk, nem kettőnké.

Elvehetem ezt? Van jogom hozzá? Ő mit tenne a helyemben? Persze, a kérdés teljesen irreleváns, hiszen mások vagyunk, máshogy élünk meg és máshogy dolgozunk fel helyzeteket. Fogalmam sem volt róla, hogy mitévő legyek.

Visszaléptem hozzá, és megfogtam a kezét.

– Buktad, haver – mosolyogtam. – Mégis te főzöl ma este.

3

A következő három hétben az alábbi dolgokat tettem.

Dolgoztam. Képesítésemnél fogva angolnyelv-tanár vagyok, de kis ideje maszekban dolgozom, egy fura véletlen folyományaként.

Közel négy éve, hogy egy szép téli estén levelet kaptam gyerekkori barátomtól, aki fordítást kért tőlem. Ő akkor még egy menő lemezkiadó PR-osa volt, sokat nyüzsgött, utazott, zenészekkel találkozott. Irigyeltem tőle, hogy ingyenjegye van a legtöbb bulira, és a falán számolatlanul lógnak a stage passok, dedikálásokkal ellátva.

Amikor elküldte a levelet, szívesen segítettem neki, főleg mert nem volt határidős, a levél végére odaszúrta: „majd ha ráérsz." Jó fej vagy, gondoltam. Mikor érek rá egyáltalán?

A négy évvel ezelőtti életem nagyon zsúfolt és nagyon fárasztó volt. Többnyire akkora türelemre volt szükségem, aminek a birtoklásáról fogalmam sem volt. Naponta átlag kilenc órát tanítottam, és estére annyi agyam sem maradt, mint a zoknimnak, és körülbelül úgy is éreztem magam.

De muszáj volt csinálni, mert lakáshitelem volt, és azoknak a szingliknek a táborát gyarapítottam, akik minden pénzüket a szombati vásárlásra szórják el, valami pozitív élmény mégiscsak jár nekem is alapon.

Se befektetésem, se pasim nem volt. Ellenben vagyonokat hagytam cipőboltokban és turkálókban. Illetve különböző szórakozóhelyek és romkocsmák pultjainál.

A szüleim meg azt hitték, rendes embert neveltek belőlem… na de mindegy is, azóta sok minden megváltozott, többek között jött egy gazdasági válság, ami miatt nekem is a fejemhez kellett kapnom kicsit.

Illetve rájöttem, hogy a negyvenedik pár cipőnél sokkal boldogabbá tesz, ha rend van a lakásban és az életemben is.

Andi, a barátnőm, nagyon hadart, amikor a levél elküldését követő másnap reggel belekezdett a mondókájába.

– Segíts, Pirke, könyörgök! – süvöltötte.

– Mi van? Baj van?

– A szöveg, amit tegnap átküldtem…

– Mi van vele?

– Elaludtam, és úton vagyok, és a főnök már a mítingen ül, és kéne neki az anyag – hadarta egy szuszra –, és én nem küldtem át, és nem is tudtam, hogy az mára kell, és atyaúristen még legalább egy óra amíg beérek, és…

– Óriási mázlid van – nyugtatgattam.

– Mert?

– Mert a gép előtt ülök, és körülbelül húsz perc alatt meg tudom csinálni. Egyébként nincs nálam tanítvány, szóval…

– Imádlak! Köszönöm szépen! – könnyebbült meg, azzal lerakta a telefont.

A veszélyt elhárítottuk, Andi megtartotta az állását, engem pedig meghívtak egy prezentációra, ahol az angolok angolul szerették volna hallani az éves tervet.

Azt ne kérdezd, hogy a kiadóban miért nem volt egyetlen elérhető ember sem, aki meg tudta volna oldani a feladatot.

Valószínűleg volt, de mivel akkor már hónapok óta sírdogáltam Andinak, hogy új meló kéne, élek a gyanúperrel, hogy ő egyengette az utamat a főnökei felé.

Szép pénzt kaptam érte, de igazából nem ez volt az, ami eltalált, mint a baum a vitorláson. Művészekkel dolgozhattam. Egyébként is mindig érdekelt a PR-szakma, lévén, hogy elég jól kommunikálok, tanárként is ez volt az egyik legjobb tulajdonságom.

Furcsamód a kapcsolataimban minden egyes alkalommal csődöt mondott ez a tulajdonságom, amire egyébként rendkívül büszke vagyok.

Mivel eléggé untam az akkori életemet, és semmilyen kihívást nem találtam benne, elvégeztem egy egyéves kommunikációs iskolát, és belevetettem magam a munkába. Szerencsém volt, és jó kapcsolataim. Andi amúgy is nekem szólt, amikor valamelyik zenésze hajlandóságot mutatott arra, hogy pluszpénzt öljön bele egy kis sajtóvircsaftba, én pedig szép lassan bedolgoztam magam.

Eleinte nem volt könnyű, mert az első lecke, amit a művészekkel kapcsolatban meg kellett tanulnom, hogy igencsak hisztisek, főleg, ha valami nem az ő elképzeléseik szerint zajlik. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy nem értenek a sajtóhoz és a marketinghez, minekutána az elképzeléseik többnyire teljesen használhatatlanok.

De, mivel a türelmet egészen magas fokra fejlesztettem magántanárként, észrevettem, hogy nagyon jól tudok bánni velük, ha tízéves gyerekként kezelem őket, és még azt is elmagyarázom, ami teljesen kézenfekvő.

Néhányan, azt hiszem, még meg is szerettek az ügyfeleim közül.

Ettől függetlenül szabadúszónak lenni nem volt egyszerű.

A második dolog, amit a zenészekről, színészekről és egyéb bohém lelkekről tudni érdemes, hogy nagyon nem szeretnek fizetni.

Elhívnak egy találkozóra, állják a vacsorád és az italod, majd közlik, hogy egy vasuk sincs.

Idővel rájöttem, hogy a sajtóval kapcsolatos ügyintézést és promotálást kidobott pénznek tartják, ami szükséges rossz, és igyekeznek megúszni.

Ezt többnyire úgy oldottam meg, hogy ha nem fizettek, minden kontaktot zároltam és minden megjelenést azonnal leállítottam. Kezdetben nagyon nehezemre esett ezzel operálni, később már rutinszerűen ment. És többnyire nem volt gondom a pénzzel.

Továbbá elterjedt a szakmában, hogy velem nem célszerű cicózni.

Mégis, a tanítás nagyon hiányzott.

Elvállaltam hát Katát, az egyetemistát, aki már négyszer megbukott a középfokú nyelvvizsgán. Senki más nem hitt benne, csak én. Bár időnként nekem is voltak kételyeim…

Mondjuk, akkor, amikor hatalmas kerek szemekkel meredt rám, és határozottan állította, hogy ő bizony még soha nem hallott a folyamatos jelen időről, pedig hát az bizony igencsak a tananyag elején van. És legalább negyvenszer átvettük már. Időnként tényleg azt hittem, hogy valami komoly gond van a „gyerekkel".

Később rájöttem, egyszerűen csak annyi, hogy nincs nyelvérzéke. De semmi. Mégis, nem mondhattam le róla, mert a szülei előre kitalálták az egész életét, amihez diploma (legalább kettő) tartozott, és további két idegen nyelv, amivel majd a világ bármely táján boldogulni fog.

A hiba csak annyi volt ezzel a nagyon szép elképzeléssel, hogy Katának esze ágában sem volt közgazdásznak lenni. Ellenben csodálatos képeket rajzolt, minden füzete tele volt portrékkal és karikatúrákkal.

Egyszer engem is lerajzolt. Persze, amikor megmutatta, legalább három percig harsányan nevettem, mert tökéletesen látta a gyenge pontjaimat, amelyeket persze én is látok, de igyekszem elfedni őket.

A rajzon a nő hosszú hajú és teltkarcsú volt. Szerintem túlságosan nagy fenékkel és mellekkel, de Kata negyven kilójához képest én valóban úgy festettem, mint egy anyahajó.

– Ez egy dromedár – mondtam neki vigyorogva, mire ő zavarba jött.

– Tök nagy melled van – felelte, és elpirulva nézett végig magán.

– Tudod, mit nem adnék azért, hogy olyan vékony legyek, mint te? – kérdeztem, és feltoltam a szemüvegem az orromon. – Ez alkati kérdés.

Tényleg az volt, mert a gyereket már a harmadik órán kikérdeztem az étkezési szokásairól, és nyugtáztam, hogy ő tényleg ilyen alkat, az édesanyja a mai napig kézilabdázik, Kata pedig minden reggel kemény terepfutással indítja a napot.

Vagyis nem az alkatát irigyeltem tőle, hanem a kitartást. Én reggel maximum a konyháig tudok elmenni, hogy megigyam az ébresztő kávémat. Az kéne még, hogy futkorásszak a városban! Na persze…

A meccs vége egyébként mindig ugyanaz: mindenki irigyel valamit a másiktól.

Szóval a három hét indulás előtt.

Próbáltam dolgozni… de nem nagyon ment. Annak ellenére, hogy májustól még a palacsintának is külön háromnapos fesztiválja van, a zenészeim csesztek fizetni… A lelkesedésem jócskán alábbhagyott, szintúgy a katonás erőm. Képtelen voltam szigorú lenni. Pedig sejtettem, hogy rossz vége lesz, ha elfogy a pénzem, a számlákat és a bankot ugyanis egyáltalán nem érdekli, hogy passzív szingli leszek, minden a nyakamba fog szakadni.

Mindeközben készítettem magam a nagy ismeretlenre, hogy elmegy a szerelmem, nélküle kell most élnem, elég hosszú ideig, tulajdonképpen bizonytalan ideig, ami a lehető legrosszabb. Azt tudtam, hogy három hét múlva indul, de hogy mikor jön, arról fogalmam sem volt. Az ismeretlen bizonytalanságánál kevesebb kegyetlen dolgot tudok elképzelni. Nem volt jövőképem a nyárra.

Aztán, mit is még? Ja! Bőgtem a fürdőszobában.

Inkább vernyogtam. Ezt olyan szinten tudtam már időzíteni, hogy ahogy a pasim kitette a lábát a lakásból, elvonultam egy adag papírzsepivel. Később rájöttem, hogy a klotyópapír is tökéletesen megteszi, bömbiztem néhány percig, aztán megmostam az arcom.

Amikor egyszer váratlanul visszajött, mert itthon hagyta a mobilját, az nem volt vicces. Úgy is mondhatnám, halálra rémült, mert ordítva csapkodtam az aktuális napilappal a kád szélét, azt mantrázva: – Miért?! Miért?!

Az ajtót feltépve ott talált könnyekben fürödve.

– Jól vagy, édeském?

– Igen – hüppögtem, és a lefüleléstől elállt a szavam.

– Mi a baj? – kérdezte kedvesen.

– Sebbi – nyekegtem, és felálltam a földről. – Csak Katának dem sikerült a nyelvvizsgáháhája – kezdtem bele újra.

Szokásos: ölelés, nyugodj meg, túlságosan a szívedre veszed és hasonló dolgok, amelyek normál esetben tökéletesen működnek. De akkor nem, mert a „normális-t felváltotta a „jézusom mi lesz. De azért úgy tettem, mint aki megnyugodott.

Jó, hazudtam, és? Nem akartam, hogy lelkifurdalása legyen.

Tényleg nem akartam, mert a történet lényegéhez hozzátartozik, hogy örültem neki, hogy elmegy. Persze utáltam is miatta, féltékeny voltam és irigy, Afrika nekem is nagy álmom, mint azt már említettem.

Egy alkalommal, amikor pont az esti ejtőzés előtt voltunk, és hosszan bámultunk valami oroszlános dokumentumfilmet a Spektrumon, ütemesen kezdtem el verni a fejét egy párnával.

– Auuuu! – ordibált közben. – Ezt most miért?

– Csak – feleltem, és folytattam az ütlegelést, amíg le nem fogta a kezem.

– Mi a bajod?

– Szerinted, zsenikém?

Persze összerakta.

– Tök dilis vagy – vigyorgott. – Visszajövök. Tudod.

– Akkor is utállak.

Visszajön. Pontosabban, vissza fog jönni. El se ment még, és máris egy borzadvány lelkitusa közepén vagyok.

Továbbá, az is volt még ezekben a felkészülős hetekben, hogy mindenkinek elő kellett adnom a farbát. Ez kezdetben nagy sóhajjal kísérve zajlott, később már inkább untam. A kérdésre, hogy mit tervezek, illetve tervezünk a nyárra, mindig két szóval válaszoltam: – Elutazik. Afrikába.

– Jaj – jött a válasz mindenkitől. – És mennyi időre, szegénykém?

– Négy hónap, de lehet, hogy öt.

És csönd. A másik oldalon. De akkora csönd, hogy leginkább már nekem volt kellemetlen.

Két variációja volt az ezután érkező mondatoknak.

– Á, anyám, hát ezt kibírod, és itt az ősz.

Na ja, mert az ősz az olyan. Meg sem várja, amíg a nyár kitombolja magát, veszi a kabátot meg a kalapot, és bekopogtat az ajtómon. Halló! Itt vagyok, idén – gondoltam – kicsit előbb jövök, hoppá, hogy máris szeptember van? Hát, gondoltam, kicsit megkönnyítem az életed…

Frászt.

Továbbá volt még ez a válasz is: – Basszus, hát ez nagyon kemény, és te elengedted?!

Amikor először hallottam ezt, megráztam a fejem, és nem értettem.

Hogyhogy elengedtem? Először is, nem kért engedélyt, másodszor pedig ő ugyanezt tenné a helyemben. Mert egyenrangú partnerek vagyunk. Ugye? Reménykedtem benne, hogy ugyanez a válasz jönne a túloldalról is.

Egy hónap múlva természetesen már korántsem voltam ennyire jó asszony, és egyre inkább hajlottam a felé a megoldás felé, hogy nagy hiba volt szót sem ejteni a B tervről, jelesül, mi lenne, ha inkább nem mennél el, drágám? Mi lenne, ha nem csillió ezer kilométerre tőlem valósítanád meg önmagad? Mit szólnál inkább egy munkához, mondjuk, Bécsben? Vagy Prágában?

Aztán persze ez sem volt jó álláspont. De hagyjuk is. Erről még akkor semmit sem tudtam, hiszen hetekkel az utazás előtt egy dolog volt fontos: hogy a nekünk jutó időt kihasználjuk, békében, szeretetben és nyugalomban.

Azért időnként ütlegeltem a fejét párnával, törölközővel és egyéb célszerszámokkal.

4

Furcsamód, a családom teljesen jól fogadta a helyzetet. Illetve, apám volt az igazán tízpontos.

Nem nyaggatott a döntések következménye leckével, sőt nem vette elő azt sem, hogy „miféle férfi az, aki magára hagyja a nőt, akit szeret". És ezeket nem azért nem mondta, hogy ne bántson. Hanem azért, mert egészen meglepő módon ő volt az egyike azoknak, akik pontosan tudták, hogy ami köztünk van, az igazi szerelem, amin nem fog az idő. Sem a távolság. Ő tudta ezt, én nem voltam ebben egészen biztos.

– Napról napra csináld a dolgodat – mondta határozottan, megakadályozva ezzel, hogy elsírjam magam.

– Rendben, apa.

– És ne bőgj.

– Nem fogok.

– És ne mászkálj az éjszakába a barátnőiddel. Mert ha ez a fiú hazajön, és te mindenféle férfiakkal mászkálsz, amíg ő nincs itt, nem fog komolyan venni.

– Apaaa, ne már!

Mélységesen vérig voltam sértve. Mégis, hová és kikkel mászkálnék? Aztán megértettem, ő még mindig azt hiszi, hogy három évvel ezelőtt vagyunk. Hát igen, az Igazi keresését elég széles körben végeztem. Időnként különösebb szűrő nélkül, ahogy teltek az éjszakai órák.

– Apukám, én már nem járok az éjszakába. Öreg is vagyok hozzá, meg fáradt is. Azonkívül tudom, hol a helyem – nyugtattam meg, mire mély hallgatás volt a válasz. Azt hiszem, nem igazán hitte el.

Amikor aznap a szakállas hazaért, és elmeséltem neki apám jó tanácsát, buzgón bólogatott: – Apádnak igaza van…

– De egy húron pendültök! – nevettem. Aztán már nem. Láttam a fején, hogy komolyan gondolja. – Most, ugye, csak hülyéskedsz…

– Nem.

– Mégis, kivel mennék és hová?

– Nem azt mondtam, hogy ne menj sehová.

Szép lassan azért nekem is leesett. Édes szívem.

– Azt hiszed, hogy pasizni fogok?

– Hááát, ööö… nem hiszem.

– De azért tartasz tőle.

Nem válaszolt. Benyúlt a hűtőbe, és megnézte, hogy lehűlt-e már a bor, amit a vacsora mellé akartunk meginni.

– Édes, figyelj rám egy kicsit – mondtam neki, és odaléptem elé. Megfogtam az arcát, hogy kényszerítsem, a szemembe nézzen. – Nem bízol bennem?

– De igen. Bízom benned.

– Akkor hagyd ezt a hülyeséget. És legfőképpen ne csinálj nekem lelkifúrt. Azt nem várhatod el, hogy hónapokig ne menjek el itthonról.

– Nem várom el. De túl csinos ne legyél. A kék ruhádat, azt nem veheted fel, míg vissza nem jövök – mosolygott rám.

– Ebben megegyezhetünk.

Két napja voltunk már otthon kettesben. Elbúcsúzott a családtól, az édes nagyit is beleértve, aki persze azért majdnem megbőgetett, mert természeténél fogva nem túl érzelgős, én mégis kaptam egy nagy ölelést és a legjobb tanácsot: – Ne legyél nagyon szomorú. Vissza fog jönni.

Persze nem tudtam szólni, mert éreztem, hogy akkor baj lesz, és nincs a közelben hagyma, amire ráfoghatom, maximum berohanok az utca túloldalán nyitva tartó étterembe, és beállok a séf mellé. Ez nyilván nem volt opció.

Megszorítottam a nagyi kezét, és ennyi elég is volt.

A nők értik egymást, ő is értett engem, és abban is biztos vagyok, hogy látta, kerülget a bömbi, nem akarta tetézni. És nála sem volt hagyma.

Az én drága szerelmemet nagy családdal áldotta meg a sors, nagy szerencse ez nekem is, mert elfogadtak, aztán befogadtak, majd megszerettek.

A nehéz az volt, hogy az ő