Szabadulószoba - A K. É. Z. második esete

By Cserháti Éva

1974. június. Öt nő várakozik az abortuszbizottságra a nagykőrösi Nővédelmi Tanácsadóban. Mindannyian a városi konzervgyárban dolgoznak. Aznap este egyikük nem tér haza. Eltűnésének oka ismeretlen.
2016. január. Egy budapesti szabadulószobában a fiatal aktivistacsoport vezetője anafilaxiás sokkban életét veszti. Véletlenül ivott volna bele az allergén anyagot tartalmazó italba, vagy valaki szándékosan cserélte ki a poharak fedelét? Tragikus baleset történt, vagy gyilkos rejtőzik a jelenlévő öt aktivista közt?
Magyar Vanda magánnyomozói karrierjének első megbízása összetett ügy. Bár látszólag a véletlen szeszélye rendezi a történéseket, a nyomozás során évtizedes hallgatások törnek meg. Mindennek a mozgatórugója a család és a szeretet, de nem mindegy, mekkora árat kell fizetni érte.

Cserháti Éva 1975-ben született Budapesten. Több mint két évtizedes műfordítói munka után kezdett írni. A Palackposta (Gabo, 2016) annak az öt évnek az élményeiből született, amelyet egy kis vitorláson töltött a Földközi-tengeren. Krimisorozatának első kötete, ASellő titka - A K. É. Z. első esete (Prae, 2019) jelentős kritikai visszhangot váltott ki. Írás mellett fordítói és krimiműhelyeket tart. A krimiírás mellett a futás a szenvedélye.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789635431243

Book preview

cover.jpg

Cserháti Éva

Szabadulószoba

Cserháti Éva

Szabadulószoba

A K. É. Z. második esete

ATHENAEUM

© Cserháti Éva, 2021

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

¹⁰⁸⁶ Budapest, Dankó utca ⁴–⁸. Tel.: ²³⁵-⁵⁰²⁰

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 124 3

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Kustos Júlia

Szerkesztette: Solymosi Éva

Szakmai lektor: Svégel Fanni

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Borító: Földi Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

Anyámnak, aki akkor is velem volt, amikor én nem voltam vele.

És Huginak, akitől olyan sokat tanultam a szeretetről.

„Valamennyi megjelent egyetértett abban, hogy a termelő munkában a nagyobb terhet, a családi életben a nagyobb felelősséget ma még a nők viselik. Kovács Sándor, a Nagykőrösi Konzervgyár igazgatója ezzel kapcsolatban megállapította: a nők társadalmi megbecsülése

nem áll arányban

sem termelésben elfoglalt szerepükkel, sem mindazzal az értékkel, amit a társadalomnak nyújtanak. Még ott sem, ahol egyébként a gazdasági vezetés, a szakszervezeti és pártbizottságok mindent elkövetnek a párthatározat végrehajtásáért.

– Ennek pedig a társadalmi előítéleteken kívül olyan objektív okai is vannak, mint például az ipar struktúrája."

(Pest Megyei Hírlap, 1971)

„A terhességmegszakítások számáról az 1950-es évek közepétől állnak rendelkezésre viszonylag megbízható adatok. Az 1953-ban bevezetett Ratkó-féle egészségügyi miniszteri utasítás szigorúan büntette az illegális terhességmegszakítást, 1956 júniusától viszont az anya kérésére lényegében feltétel nélkül engedélyezték a terhességek művi megszakítását. Az 1959 és 1973 közötti 15 év mindegyikében több terhességmegszakítás történt, mint amennyi gyermek ezekben az években világra jött. 1974-től változó mértékben ugyan, de a születések száma minden évben felülmúlta a terhességmegszakításokét."

Terhességmegszakítások, KSH, 2017)

Prológus

A Nagymamáért ölni tudott volna. Így, nagy N-nel: a Nagymamáért. Ő is mindig azt mondta: „Az unokáimért ölni tudnék." És ez nem csak amolyan szófordulat volt. A Nagymama tényleg képes lett volna ölni. A bizonyíték most itt feküdt előtte. Nem volt egyértelmű, nem volt fekete-fehér, de több volt, mint egy gondolatjáték. A Nagymama élete volt egy dossziéba beszorítva. És ez az élet most rá volt bízva. Egyedül rá. Minden lapja, minden órája. És most ítélkezhet felette.

Kicsi volt az esélye, hogy bárki is nyomára akadjon a panaszleveleknek, és annak még kisebb, hogy komoly ügyet csináljon belőle negyven év után. De még virult a blogvilág, ahol amatőr kutatók és botcsinálta újságírók vadásztak azokra, akiket pellengérre lehetett állítani mindazért, ami az átkosban történt. Ő viszont nem engedheti meg, hogy a Nagymama története egy kattintással elérhető legyen. Még megakadályozhatja, hogy mások ítélkezzenek felette.

Ott ült a bizottságban, és emberéletekről döntött. Egész családokról. Talán lefizették, talán ő zsarolt vele másokat. Nem ment ez másképp akkoriban sem. Felkérték erre a szerepre, és önként vállalta, vagy kijelölték, és kényszerből cselekedett? Nem lehet tudni. És ha kiderül is, változtat-e a tényeken? A Nagymama a rendszer része volt, és nem is tagadta soha. Talán mesélt volna erről is, ha kérdezik. De kinek jutott volna eszébe, hogy ilyesmiben is részt vehetett?

Ki dönti el, jó ember volt-e a Nagymama? Elég jó-e ahhoz, hogy öregkorára a társadalom gondoskodjon róla? Az a társadalom, amelynek a jobbításában annyira hitt. Tőle tanulta, hogy nem az egyén számít, hanem a közösség. Ez fájdalmas igazság volt néha. És ő megkérdezte többször is, akkor fontos-e, hogy mégiscsak ő a Nagymama unokája, és nem más, nem mindenki, nem a többiek. A Nagymama válasza mindig ugyanaz volt: „A vérségi kötelék nem számít. Azért vagy az unokám, mert nekem te kellettél."

Ez a kiválasztottság-tudat segítette át annyi mélyponton. A szerelem választ még ilyen bizonyossággal, de az el is múlik néhány hónap vagy évtized alatt. De a Nagymama szeretete nem múlt el soha. Ő volt az Unokája, és ezért a szeretetért ölni tudott volna.

1.

– A magyar arisztokrácia egyik tagját holtan találták a konyhájában – vett mély levegőt Telki-Nagy Judit őrnagy, a Kiemelt Életellenes Ügyeket Felderítő Főosztály vezető nyomozója. – A helyszínelők már levonultak, ha jól látom – mondta, és megeresztett egy félmosolyt.

A C csoport nyomozói a háziúr holtteste köré gyűltek, akinek mellkasából hatalmas húsvágó kés meredt ki.

– Nem értem, mit keresett a konyhában, ha arisztokrata volt – vonta fel a szemöldökét Köteles főhadnagy.

– Ráadásul férfi – tette hozzá Admin, aki Telki-Nagynak köszönhetően informatikus létére részt vehetett az értekezleteken és a nyomozásban is.

– Biztos nőnapot tartott – röhögött Vasvári százados, mire Köteles is elnevette magát. – Ugye, Lacikám? – veregette hátba Vasvári a fiatal főhadnagyot.

Köteles elpirult. A felesége, Réka kinyírná, ha a tudomására jutna, hogy ilyesmin vihorászik az öreggel. Hogy javítson a helyzeten, igyekezett szolgálatkésznek mutatkozni:

– Talán a személyzettel akart beszélni.

– Éjjel? – kérdezett vissza Admin, és nagy testével egy fal melletti padra huppant. A hokedlit nem találta elég robusztusnak.

A keskeny, lócaszerű fekvőhelyre néztek, amely fölött apró kereszt és egy fiatal katona fényképe lógott – valószínűleg a cseléd vőlegényéé.

– Talán a másnapi menüt akarta megbeszélni, változtatni rajta, vagy valami ilyesmi – próbálkozott újra Köteles erőltetett lelkesedéssel.

– Az nem a feleség dolga lett volna? – csúsztatta előre Admin a lábát. A cipője orra most a vértócsa széléig ért.

– Akkor miért jött ki a konyhába éjjel? – tette fel a kérdést Telki-Nagy.

– Egy pohár vízért esetleg? – tűnődött el Köteles.

Telki-Nagy önkéntelenül is összenézett Adminnal. Köteles naivitása sokszor hülyeségbe hajlott, és az őrnagy rendszeresen feltette magában a kérdést: lehet-e a főhadnagyból jó nyomozó? Azonban ennek ellenére úgy gondolta, ez a hiszékeny rácsodálkozás, amivel a világot szemléli, lehetővé teszi, hogy Köteles a nyomozások során teljesen friss szemmel tekintsen a történtekre. Ez nemegyszer nagyon hasznosnak bizonyult.

– Nem vízért, fiam, hanem a cselédlány kegyeiért – röhögött fel megint Vasvári, aki a férfiösszetartás jegyében időről időre a szárnyai alá vette Kötelest. Ám ugyanolyan gyakran elege is lett annak jóhiszeműségéből.

– A fiók gyilkolta meg – dörmögte Admin, és megragadta a konyhakredenc kést formáló fogantyúját.

Vasvári lerogyott az egyik hokedlire, és előhúzta a zsebéből a laposüvegét:

– Utálok bezárva lenni. Olyankor nem forog az agyam.

– Örülök, hogy van, ami beolajozza – vetette oda neki Telki-Nagy élesen, mert megfogadta, hogy nem hagyja szó nélkül Vasvári italozását. – Na, emberek, dolgozzunk! – csapta össze a kezét hamis lelkesedéssel.

A többiek megrökönyödve pillantottak rá. Az őrnagy soha nem tapsolt, és az ehhez hasonló felkiáltások is nagyon idegenek voltak tőle. A csapatépítés mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, állapította meg magában Admin, és végigfuttatta a tekintetét a szabadulószobán.

*

– Szerintem meggyilkolták, és az anyám szerint is.

Vanda nem bírt válaszolni. Úgy érezte, ebbe bele fog halni. A tüdeje összeszorult, minden levegővétel fájt. A háta begörcsölt, és elviselhetetlenül égett a combja. Egy pillanatig azt hitte, hányni fog.

– Ennyire sok hullát láttál már, hogy meg se lep, ha azt mondom, a nagyanyám eltűnt, és soha nem derült ki, mi lett vele? – pillantott rá vissza a magasból Taki.

Vanda szeretett volna fölényesen visszanevetni, mint aki valóban sokat látott már, hogy Takinak ne tűnjön fel, pillanatokon belül meg kell állnia. Az emelkedő jócskán meghaladta az erejét, és tudta, hogyha megszólal, kapkodni fogja a levegőt. A zihálást semmiképp sem akarta megkockáztatni. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Takival együtt futottak, amióta kiderült, hogy mindketten félmaratonra készülnek. Vanda csak a férfi „könnyű" edzésnapjain állt be mellé. Ilyen volt az aznapi is. Számára terepen az első.

Felemelte a tekintetét, és úgy ítélte meg, hogy nemsokára az emelkedő tetejére érnek, ezért összeszorította a fogát, és igyekezett lépést tartani Takival. A hajnali erdő csendjét csupán a fújtatásuk törte meg, párafelhőket varázsolva a kopár törzsek közé. A januári táj idegen volt, és néma. Csak néha-néha roppant meg a talpuk alatt a szabálytalan alakzatokba fagyott sár. Vanda egyre gyakrabban botlott meg. Az ösvény meredeken kanyargott fölfelé.

– Gyalogolj nyugodtan. Itt nem látja senki – kacsintott hátra a férfi egy idő múlva, és a következő kanyarban eltűnt a szeme elől.

Nevetésében nem volt semmi lekezelő, Vandának mégis fájt, mert az elevenébe talált. Olyan ember volt, aki azt szerette volna, hogy mindenki lássa, hogyan kapaszkodik fel a kihívást jelentő Kálvária-dombra. Pontosabban, hogy Taki lássa: ha nem is képes lépést tartani vele, futni azért még tud. Hamarosan azonban azt is feladta. Az erőgyaloglás sem ment már, a térdére támaszkodva vonszolta fel magát az utolsó száz méteren.

Taki a bal lator keresztje alatt állt, és Vandának a nyelvén volt egy ezzel kapcsolatos vicc, de még időben visszafogta magát, mert eszébe jutott, hogy mi van, ha a férfi esetleg hívő.

– Na? – kérdezte Taki. – Nem érdekel a nagyanyám eltűnésének a története?

Vandával, amióta végzettséget szerzett bűnügyi nyomozó szakirányon, és eltöltött fél évet a Kiemelt Életellenes Ügyeket Felderítő Főosztály C csoportjában, mindenki gyilkosságokról és megoldatlan rejtélyekről akart beszélgetni. Ezt eleinte leginkább önmagának köszönhette, mivel boldog-boldogtalannak az orrára kötötte, hogy detektív, és élvezte a bejelentést követő hüledezést. „Fiatal, csinos, és nyomoz is! Hihetetlen!" Ha az illető ellenszenves volt, akkor letromfolta azzal, hogy rámutatott a felkiáltásban rejlő szexizmusra és korizmusra. „Úgy érti, hihetetlen, hogy nő létemre nyomozok, és a korom ellenére képes vagyok felelősségteljes, szakmailag megalapozott munkát végezni? Ha elnézőbb hangulatban volt, vagy naiv jóindulatot feltételezett a megjegyzés mögött, akkor a pikírt válasz helyett elmosolyodott: „Ezzel vezetem félre az elkövetőket.

– Dehogynem – hörögte most Takinak még mindig előrehajolva –, csak futás közben nem szoktam melózni.

A férfi széttárta a karját és körbefordult, mintha az egész tájat magához szeretné ölelni:

– Ez igazán különleges! Miss Marple-lal együtt futni!

A „Pedig milyen fiatal és csinos!" felkiáltásoknál Vandát csak az bosszantotta jobban, ha Miss Marple-hoz hasonlították. Nem mintha kifogása lett volna Agatha Christie kortalan alakjával szemben, de ugyanazokat az előítéleteket hallotta ki mögüle, amelyekkel ő is annyiszor találkozott. Takitól ezt igazán nem várta volna. Lassan visszanyerte a lélegzetét, és felegyenesedett.

– Azt akarod mondani, hogy könnyen semmibe lehet venni, amit mondok, és társaságban gyakorlatilag láthatatlan vagyok? Vagy azt, hogy csak annyira vagyok edzett, mint egy hetven körüli középosztálybeli nő, aki maximum a rózsáit ápolgatja? – kérdését Vanda viccesnek szánta, de nem tudta elrejteni a hangjába vegyülő csalódottságot sem.

– Nem – komolyodott el Taki. – Hanem azt, hogy tudod, hogyan lehet mások előítéleteiből előnyt kovácsolni, és vág az eszed.

Vanda elvörösödött. Takaros Tamásról mindenki azt tartotta, hogy rendkívül intelligens, ragyogó elme, jó szervező, és mentes minden előítélettől, de sosem kérkedik vele. Aktivista körökben elismerően emlegették a szakszervezetek újraindításában végzett munkáját. Rengeteget cikkezett a mélyszegénységben élőkről és az egykori szakszervezeti mozgalom nyújtotta védelem hiányáról. A balos orgánumok örömmel fogadták minden írását. Ezért Vandának külön imponált, hogy amikor egy bulin kiderült, mindketten futnak, Taki megígérte, felviszi a budai hegyekbe. Most úgy érezte, bolondot csinált magából, amiért ilyen hosszan és kioktatóan kért ki magának egy ártalmatlan megjegyzést.

– Csak fel akartam vágni, ne haragudj – mondta őszintén.

– Pedig ha valakinek, neked biztosan nincs szükséged rá. Ezt mindenki tudja – mosolygott rá melegen Taki. – De az vesse rád az első követ, aki még soha nem csillogtatta meg az intellektusát puszta felvágásból.

Vandának jólesett a férfi hangjában csengő elismerés. Szerette a nyíltságot és az egyenes beszédet. Csak ilyen barátok társaságában tudott igazán feloldódni.

– A nagymamád történetét szívesen meghallgatom majd egy kávé mellett, feltéve, ha nem nyír ki ez a mai futás – mosolygott Takira kimelegedve.

*

– Ezzel az erővel spiritiszta szeánszot is rendezhettek volna nekünk – dohogott Admin.

– Megidézhettük volna Hasfelmetsző Jacket vagy Báthory Erzsébetet – vigyorgott rá Vasvári.

Adminnak eszébe jutott Vanda, ahogy néhány hónapja vehemensen magyarázta Vasvárinak, hogy Báthory Erzsébet koncepciós per áldozata lett. Soha nem fürdött szüzek vérében, hogy ezzel konzerválja a szépségét. Az ilyen perverz gyilkosságok, melyeknek egyetlen célja a női szépség fenntartása (értsd: a megfelelés a férfitekintetnek és férfivágynak), jellegzetesen maszkulin agyszülemények. Indulatos érvelése Vasvárit természetesen nem győzte meg.

Most, hogy kedvetlenül ácsorogtak egy szecessziót imitáló konyhában, a fiatal emberi jogi szakértő hiánya még jobban érződött.

– Kár, hogy nincs itt Vanda – mondta ki Köteles Admin gondolatát.

– Akkor rögtön kiderülne, hogy a háziúr azért osont ki éjjel a konyhába, hogy megejtse a vaságyon alvó cselédlányt, aki szűzi erénye védelmében követte el a gyilkosságot – fanyalgott Vasvári.

– És ha tényleg erről van szó? – kérdezte Telki-Nagy, aki szerette volna, ha végre nekilátnak a játéknak. – Ha így haladunk, nem jutunk ki időben – azzal kihúzta a fiókot, melynek fogantyúja kést formált.

A szabadulószobának három ajtaja volt, de csak az egyik jelentett kiutat. A másik kettő mögött a Halál várt a játékosokra, mondta a rasztahajú lány a recepción, amikor megérkeztek. Majd csillogó szemmel megkérdezte:

– Maguk tényleg rendőrök?

– Nem, mi csak adminisztratív munkaerő vagyunk – dörmögte Admin.

– Az élelmezési osztályról – tette hozzá Vasvári összeesküvőkhöz méltó természetességgel.

– Ja, értem – mondta a lány csalódottan. – Akkor a konyhás gyilkosság pont jó lesz nektek.

Vasvári felkapta a fejét a tegezésre. Tekintetétől a lány azonnal zavarba jött.

– Csöngessenek nyugodtan, ha segítség kell. Bár biztos van néhány nyomozó haverjuk, akit ilyenkor fel tudnak hívni – tette hozzá cinkosan mosolyogva.

– Van – szállt be a játékba Köteles –, de kevesen esznek a menzán. Egész nap a bűnözők nyomában vannak.

– Most épp egy rendkívül veszélyes sorozatgyilkos ügyében nyomoznak – tett rá még egy lapáttal Vasvári.

A lány szeme kikerekedett az izgalomtól.

– Igazán?

– Csak magunk között – hajolt hozzá közelebb a százados. – Raszta-gyilkosnak hívják. Csak fiatal, rasztahajú lányokra utazik. Én a maga helyében óvatos lennék – bökött a hajára. – Vagy egyszerűen levágatnám.

A játék végül őrületes kapkodásba fulladt. Rengeteg idő ment el azzal, hogy Vasvári minden nyomról elmondta, hányféleképpen értelmezhető, és miként vezetheti a nyomozást teljesen ellentétes irányba. Kesernyés vigyorral figyelte a többieket, akik próbálták elfogadni a játék sajátos logikáját, ha élvezni nem is sikerült.

Vasvári unottan kortyolgatott a laposüvegből, és csak akkor emelte fel a hangját, amikor kiderült, hogy a cselédlány a szeretője felbujtására akarta elemelni a konyhapénzt, hogy összeházasodhassanak. A háziúr azonban rajtakapta őket, ezért kellett végezniük vele.

– Pont a kertész volt a szeretője?! – hitetlenkedett Vasvári. – Miért pont a kertész? Mekkora baromság ez!

Telki-Nagy csodálkozva állapította meg, hogy Vasvárinak az unokáján kívül is van érzékeny pontja. Elkapta Admin pillantását, aki csak megvonta a vállát.

Mivel már majdnem lejárt az idő, és nem jutottak a feladvány végére, Köteles türelmetlenül benyitott az egyik ajtón. A kamrába vezetett, és mögötte a cselédlány alakja várta újabb áldozatát, véres kezében egy sodrófával. Vasvári dacból feltépte a következőt is, és a gonosz kertésszel találta szemben magát, akinek ügyetlenül megfestett kaszája inkább derültséget keltett, mint félelmet. De mielőtt megkönnyebbülten felnevethettek volna, megszólalt a játék végét jelentő korhű sláger refrénje: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…"

2.

Telki-Nagy kitöltötte magának a maradék sört. A Dreher megnyugtatóan csillogott a frissen sütött bundás kenyerek mellett. Andrew már a savanyú káposztát is az asztalra tette, és egy deszkán odanyújtotta neki a finom szeletekre vágott lila hagymát. Telki-Nagy rámosolygott. Erőtlenül ugyan, de tiltakozott egy kicsit, hogy ne legyen ennyire egészségtelen vacsora, Andrew azonban hamar meggyőzte, hogy egy ilyen nehéz nap után jár a comfort food. A kényeztető falatok, fordította le neki pusztán a fordítás kedvéért.

– És akkor ott állunk a konyha közepén a hulla fölött, mire Vasvári elkezdi szavalni, hogy „A radványi sötét erdőben…" – folytatta Telki-Nagy a beszámolót.

– „… halva találták Bárczi Benőt" – vette át a szót elmélyített hangon Andrew, és ijesztően forgatta hozzá a szemét.

Telki-Nagy előregörnyedve nevetett, annyira viccesen mórikálta magát ez a nyakigláb, vörös hajú, szeplős férfi.

– Igazán kár, hogy nem előadóművészi erényeimért fizetnek az Arany-emlékév projektben. Lehet, hogy jobban jártam volna, mint műfordítóként – bökött Andrew a dolgozószoba felé, amelynek falát Arany-balladák borították.

– Aranyom! – kiáltott fel mellettük Emma, és újabb sajtdarabot gyömöszölt a szájába.

– Hamarosan balladákat fog szavalni – mosolygott a lányára Telki-Nagy.

– Csak A walesi bárdokkal kezdheti – húzta ki magát Andrew, akit a ballada fordítójaként nemrég hívtak meg Montgomerybe, mivel felmerült, hogy Arany Jánost a következő évben díszpolgárrá avatja a város. Andrew elkészítette a híres ballada walesi fordítását, amelyet a lokálpatrióták nagy örömmel fogadtak. Andrew-nak apai ágról voltak walesi gyökerei, anyjával pedig annak haláláig magyarul beszélt. Így a gyerekkori otthon három nyelven élt benne: angolul, walesiül és magyarul. Telki-Naggyal Angliában találkoztak egy rendőr-konferencián, ahol Andrew tolmácsként dolgozott.

– Ki volt az a ragyogó elme, aki pont ezt a szabadulószobát választotta csapatépítésre? – kérdezte Andrew. – Ha eddig nem építette a csapatot az emberölés, akkor már nem is fogja.

– Á, hagyjuk! – legyintett Telki-Nagy, és kivette a legnagyobb szelet bundás kenyeret.

Keserűen idézte fel, hogy a csapatépítést azért kellett sürgősen megszervezni, mert a nyáron elmaradt, és az előző évi költségvetésből fennmaradó pénzt még január folyamán el kellett költeni.

– Biztosan javítani fogja a csoport hangulatát – mosolygott Nemdebár Telki-Nagyra, amikor néhány hete közölte vele a csapatépítés tervét. – Mindenkire ráfér egy kis kikapcsolódás, nemdebár – tette hozzá kedvenc fordulatát Détár vezérőrnagy, amiről a gúnynevét kapta.

– Eléggé kikapcsolódtunk a karácsonyi bulin – borzongott meg Telki-Nagy, és megjelent előtte Vasvári alkoholmérgezésben fetrengő alakja, akihez mentőt kellett hívni. A századost közel sem rázta meg annyira a gyomormosás, mint Telki-Nagyot.

– Azért jól mulattunk, nemdebár – dőlt előre kedélyeskedve a vezérőrnagy, aki az utóbbi időben kis pocakot eresztett. – Szegény Lajos pedig – folytatta, mintha olvasna Telki-Nagy gondolataiban –, szegény Lajos meg amúgy sem lesz sokáig közöttünk.

– Csak nem májzsugor? – kapta fel a fejét hitetlenkedve Telki-Nagy. Ő semmi változást nem érzékelt a századoson. Ugyanolyan egészségtelen színben pompázott az arca az okkersárga nyakkendő fölött.

– Nem májzsugor – mosolyodott el megértően Nemdebár –, hanem nyugdíjazás. Nyár elején letelik a szolgálati ideje, és szépen elbúcsúztatjuk.

Telki-Nagy bólintott. Hogy is felejthetné el, hogy a C csoport napjai meg vannak számlálva?

– Elbúcsúztatjuk? – vonta fel a szemöldökét.

– Ahogy öreg kollégához illik – magyarázta Nemdebár.

– Vagy úgy.

– Azt hittem, örülni fog, ha végleg megszabadulhat tőle.

– És meghirdeti a helyét, vagy valakit átsorol hozzám? – ráncolta a homlokát Telki-Nagy gyanakodva. – Esetleg ezzel el is indul a C csoport felszámolása?

– Azt hallottam, maguk között K.É.Z.-nek hívják a csoportot – igyekezett kikerülni a kérdést. – Gondolom, Kiemelt Életellenes Zsaruk a feladvány megoldása – heherészett kedélyesen. – Nem rossz.

– Nem, nem az a megoldása – válaszolta Telki-Nagy, de nem mondott többet. Nem volt kedve se cseverészni, se megosztani Détárral, hogy a betűszó a Kiszuperáltak És Zöldfülűek rövidítése. Akkor találták ki Andrew-val, amikor tavaly nyáron a csoport megalakításakor kiderült, hogy a felső vezetés csak az imázsépítő kampány részeként hozta őket létre. Magyar Vanda szerződése lejárt, így már nincsenek öten – a K.É.Z. egyik ujja hiányzik, és nemsokára amputálják a többit is. Telki-Nagy mégis reménykedett, hogy a sikeresen megoldott görög ügy biztosítani fogja a csoport jövőjét.

A vezérőrnagy értett a csendből.

– Jaj, Judit, ez az örökös bizalmatlanság! Majd nyáron kitaláljuk, hogy legyen. Mondtam már, hogy az A csoport vezetői posztja hamarosan megüresedik.

– Magyar Vanda felvételét nem támogatta, pedig nálam megszerezhette volna a nyomozói szakvizsgához szükséges gyakorlatot. Admin meg… Kovácsnénak pedig az idén meglesz az öregségi nyugdíjhoz szükséges ideje.

– Nem kell minden csoportnak külön titkárnő. – Telki-Nagy rezzenéstelen tekintettel figyelte, ahogy Nemdebár maszatol. – Őrnagy, ne csinálja már! Hányszor mondjam még, hogy olyan tehetséges emberre, mint ön, mindig szükség lesz.

– Akkor minek a csapatépítés? – kérte számon Telki-Nagy.

– A C csoport egyelőre még megvan, nemdebár – komolyodott el a vezérőrnagy. – Ne csüggedjen, amíg olyan hűséges emberei vannak, mint Köteles főhadnagy – nyugtatta meg Telki-Nagyot, de hangjában némi sértettség csendült.

*

Köteles Micikét ringatta a vállán, míg Jucóka egy plüssállatot próbált a szájába tömni nem lankadó lelkesedéssel. Réka zuhanyozott, és minden olyan békésnek tűnt, hogy nem is értette, hogy hasonlíthatja a szomszéd férfi a családi életet szabadulószobához, ahonnan „csak a legravaszabbaknak sikerül nyertesként kijutni".

Ő maga imádott szabadulószobába járni, de csak ritkán jutott el, mert a belépő túl drága volt a családi büdzsének. Nem az érdekelte, hogy minél hamarabb megoldja a feladványokat, hanem maga az elme, amely azokat kitalálta és összerakta. A játék felépítése sokszor sematikus elemek ambiciózus vagy kevésbé találékony összerakásában ki is merült. Azonban nagy ritkán találkozott olyan alkotóval is, akivel nem szívesen akadt volna össze bűnözőként. Az előző nyári, görög eset után azt érezte, jobb lett volna, ha az elkövető a szórakoztatóiparban csillogtatja meg a tudását, és nem a bosszú vagy a rendőrség megleckéztetése hajtja.

Réka ritkán tartott vele, mert a szabadulószobát a lusta elmék mulatságának tartotta. Kettőjük közül a felesége volt a gyorsabb, aki már akkor átlátta a logikai összefüggéseket, amikor a többiek még csak a feladat leírását olvasták. A kedvükért visszafogta magát, hogy mindenkinek jusson tér, ezért aztán hamar unni kezdte a játékot.

– Túl erős bennem a versenyszellem – magyarázta Kötelesnek –, ezért vagyok a multik álma.

Köteles néha felhozta, milyen ritkán esik szó arról, hogy mi lenne Réka álma. Ilyenkor a felesége biztosította róla, hogy az élete úgy folyik, ahogy mindig is szerette volna. Kötelesben mégis egyre gyakrabban merült fel, hogy Réka lehengerlő magabiztossága álca, amely elfojtott álmokat takar. Ezért gyötörte a lelkifurdalás, amiért végül visszautasította Détár vezérőrnagy javaslatát, hogy a következő évben ő maradjon otthon az ikrekkel.

Nemdebár személyes sértésnek vette, hogy Köteles elhárította az ő atyai gondoskodását. Köteles kedvelte a vezérőrnagyot, de csalódottsága nem keltett benne olyan erős bűntudatot, mint az, hogy nem számolt be a beszélgetésről Rékának. A felesége már szülés előtt többször utalt rá, hogy egy év után szívesen visszamenne dolgozni.

A lányok három hónaposak voltak, amikor Nemdebár behívatta, hogy elbeszélgessen vele a továbbiakról. De a jövő helyett a múlt lett a téma, amikor kiderült, hogy Détár kezdő nyomozóként részt vett annak a csoportnak a munkájában, amely a csecsemő Köteles személyazonosságát próbálta kideríteni. A néhány hónapos gyereket egy mózeskosárban tették le a Schöpf-Merei Kórház lépcsőjére 1983-ban. Vezetéknevét a madzaggal átkötött csomagról kapta, keresztneve pedig László lett, emléket állítva az enyhe, június végi napnak, amikor megtalálták.

Köteles állami gondozásban nőtt fel, és titkon azért lett nyomozó, hogy sikerre vigye saját ügyét, amelyben Détár és kollégái kudarcot vallottak. Ezért villanyozta fel a belső képzésekről érkező hírlevél, amelyben jelentkezőket vártak Az eltűnt személyek felkutatása érdekében elvégzendő bűnügyi feladatok elnevezésű tanfolyamra. Az előző évi görög ügy azzal a reménnyel töltötte el, hogy a családok egyesítése több évtized távlatából is lehetséges. Felmerült benne, hogy anyját a nyolcvanas évek elején eltűnt személyek közt keresse, de nem akarta elkapkodni a nyomozást. Szerény tudása nem lehet a kudarc oka, határozta el, ezért is jött kapóra a képzés, amelyre aztán Telki-Nagy örömmel rábólintott. Réka viszont szemmel láthatóan nem örült neki, hogy hetente egyszer néhány órával tovább kell bent maradnia.

Köteles nehéz szívvel gondolt vissza a beszélgetésre, amikor azt hazudta a feleségének, hogy a tanfolyam kötelező. Tehetetlen volt az ismeretlen múlt vonzerejével szemben, és beszélni sem tudott róla. Rettenettel figyelte, ahogy a nem létező család utáni vágy éket ver megbonthatatlannak tartott egységükbe – ráadásul éppen most, amikor gyerekeik születtek.

*

A kávézót a Baross utca közelében Taki választotta. A kiszolgáló széles mosollyal üdvözölte Vandát, és céklás répalevet ajánlott.

– Ha tehetem, mindig ide járok – nézett körül Taki. – Különösen, ha nyugodt környezetre van szükségem.

– Értem. Szóval ennyire komoly, amit mesélni szeretnél – bólintott Vanda, és alig észrevehetően összeszorította a száját. Számtalanszor találta magát hasonló helyzetben, rendszerint azután, hogy kiderült róla, nyomozó. Az emberek, akiknek a történetét „feltétlenül meg kellett hallgatnia, gyakran úgy fordultak hozzá, mintha egyben a pszichológusuk is lenne. Életük Nagy Rejtélyének előadása vallomásos színezetet öltött. Olyan apróságokkal egészítették ki a beszámolót, amelyet „csak neki és „most mondtak el először. Vanda társaságában „hirtelen megvilágosodtak előttük az addig homályos vagy érthetetlen részletek. Miután rétestésztaként nyúló történeteik szerencsésen véget